23. Az Ellenség Levele.

Schmettow tábornok kétszeresen szerencsétlen volt: tudniillik a játékban és a szerelemben.

Akármit játszott, abban mindig vesztett: l’hombre, tekeasztal, roulette, sakk, tanúja volt sokszoros megveretésének s hogy semmi genree a játéknak ne maradjon ki, rendesen a csatákban is megverték.

Persze mindig a szerencsét okozta; ez az oka mindennek.

Hanem még azonfelül a szerelemben is szerencsétlen volt, hanem már ennek saját maga volt az oka; minek hitette el magával, hogy épen ő fog kivétel lenni azon arany szabály alól, hogy öreg katona ne vegyen fiatal leányt. Ő tudhatná legjobban, hogy egyenlőtlen erőkkel nem tanácsos csatát elfogadni.

Ez a szerencsétlensége annyival gonoszabb volt, hogy ezt nem az ellenségei, hanem épen a jó barátjai mozdították elő.

Persze: árulással győzni könnyű.

Egyszer haditanács volt, – a török háború idejében. Orsovából kellett volna a törököt kiszorítani, melyet azelőtt két héttel foglalt el valami szerencsétlen ütközet után, a hol ismét a rossz sors és árulás volt a veszteség oka.

A generalstab körülülte a mappát; nyargonczok jöttek-mentek az izenetekkel, parasztokat examináltak a tájak mivolta felől, megtérő kémek tudósításait hallgatták ki s irták protokollumba; a tábornok gyanusan figyelt mindenkire s azt mondá, hogy ezentúl nem fog hinni saját köpenyének sem.

Kár is lett volna, mert a tanácskozás alatt azt is ellopták a fogasról, a hova felakasztotta.

Egyszer nagy ravaszul egy kis fésülködő kefét vesz ki oldalzsebéből s úgy tesz, mintha bajuszát igazgatná vele, hát pedig a kefe hátulján levő tükörből azt kémlelte, hogy mit csinálnak a háta mögött?

Épen jókor! Épen tetten kapta az árulót. Ahol van ni! Abban a pillanatban nyújtott át egy gyanus külsejű inasnak öltözött ember a sátor hátuljába vonult Simson őrnagynak egy levelet, mit az sietve zsebébe rejtett.

A széket kirugni maga alól, hátra fordulni, megkapni egy kézzel az inas üstökét, másikkal az őrnagy gallérját, egy percz műve volt.

– Megfogtalak! Árulók! Kémek! Micsoda levél az?

Simson őrnagy azt felelte hideg vérrel, hogy mi köze a tábornoknak az ő leveléhez? Az anyjától kapta; az kérdezősködik benne az ő egészsége felől.

– Ide vele! Látni akarom!

– Azt pedig nem fogom odaadni, tábornok úr.

– Te az ellenséggel czimborázol.

– Tessék azt hinni, de a levelet nem adom.

Schmettow tombolt dühében, bekiáltotta az őröket. «Vasra kell verni mind a kettőt!»

Simson őrnagy azonban, mielőtt hozzányúlhattak volna, kikapta zsebéből a levelet s összetépve azt, diribdarabjait szétszórta az egész sátorban.

– Külön kell rekeszteni az árulókat; majd ki fog derülni az ármány!

Azzal a tábornok is, meg a többi urak is egyenkint fölszedegették a széttépett levél pilleszárnyait, az asztalról mindent elraktak miatta, hogy összeállíthassák; csipetet csipethez illesztgettek, betűt betűhöz toldogattak, míg sor lett belőle, azután neki álltak sylabizálni. Az irás különben sem jó volt: a szétszakgatott papir még nehezebbé tette az olvasást. A tábornok azt mondá, hogy neki úgy tetszik, mintha legjobban tudná olvasni mindannyi között s szótagolá nagy trimphussal:

Ke dves Ric hárd.

«Est e kilencz ór a utá n ma jd ha az ör eg a vorp- ostokat me gy lá tog atn i elv árl ak a nyár i lak ban. Sch met tow ne m jön cs ak éjf él ut án haza. Cs ók ollak sze re tő Elvir ád.»

Az az Elvira pedig a tábornok felesége volt.

– Pfű! kiálta a tábornok, szétütve a kalapjával a fáradságosan összeállított «Geduldspielt», hogy megint szanaszétrepült minden darabja. Azután nyugodt lélekkel adott rendeletet az ordináncznak:

– Este kilencz órakor szabadon kell ereszteni az őrnagyot, hivatalos missiója van.

Hozzá, – nehány nap múlva megint megverték.