5. Zöld Mulatság.

(Humoreszk.)

A nap felébredt, a szél pedig le sem feküdt, a pacsirták, fülemilék szintén felébredtek, a mesterek és mesterlegények, és a diákok és diáknék, és a becsületes polgárok s azoknak feleségeik, nemkülönben a czigányok és kintornások és egyéb művészek, újságirók, kardalnokok és más efféle gentlemanek hasonlatosképen felébredtek, a por is felébredt, s valaki csak felébredt, mind tart ki a Svábhegy felé.

Korán reggel, a mint az első klarinét megzendül, már kezdődik a népvándorlás, jön a ki jöhet, mintha elől húznák, hátul űznék. Felvette mindenki az új ruháját, feltette az új kalapját, kimosdott, megfésülködött, úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna ki.

– Jól fogunk ma mulatni, mond a becsületes krisztinavárosi bádogos, ferenczvárosi rézöntő komájához fordulva. Tudja kegyelmed, ezelőtt húsz esztendővel milyen vigan voltunk itt. – Azóta is mindig készültek ki a jó emberek, de csak húsz év mulva jutottak ki másodszor e helyre.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egymásnak két jó húsban levő timárlegény, egyik egy jó fertályakós hordót visz az oldalára kötve, a másik egy kendőbe kötött valamit, felül fektetett bográcscsal. Csak úgy izzad mind a kettő.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egy derék asztaloslegény, hátrafordulva imádottjához, kinek barnapiros arcza ragyog az izzadás és öröm miatt. Lesz táncz késő estig!

– Jól fogunk ma mulatni, mond az emberséges családapa, unakaöcscséhez, ki fiatal feleségét vezeti karján. Az asszony megszorítja az unokaöcs karját, s ez azt feleli «igen». A férj egyik kezén kis fiát vezeti, másikon kis kutyáját zsinegnél fogva. Az egyik előre szalad, a másik hátramaradoz; a nő minden perczben kérdi: megvan-e a kis kutya?

– Jól fogunk ma mulatni, biztatja egymást négy vagy öt gentleman, kiknek kifejezésdús arcza és gestusai egytől-egyig elárulják az employét valamelyik vándor német Thaliánál. Herr von Stiglicz famóz konyhát szokott tartani, s Ferihegyről hordatja a sert.

– Jól fogunk ma mulatni, mond hat diákgyermek közül kettő, kik hat huszast kaptak ünnepi ajándékul, s megvennék most rajta az egész Svábhegyet.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egy boldog család, melynek semmi ivadéka sem marada otthon. Az apa egy ingre vetkőzve viszi a kulacsot, a gazdasszony egyik marka tele van eleven csibével, másik foghagymával, a nagyobbik leány egy gyermek-kocsit húz, melyben egy főtt sonka s egy nagy csupor tejeskávé között ül és zakatol a bepólált csecsemő; a nagyobbik fiu egy viczkándozó kuvaszt czepel az ölében, mely nálánál is nagyobb, a többi kis Bourbillonok az apa nádbotját, s az anyjok kalapját viszik nagy jó kedvvel.

– Jól fogunk ma mulatni, szól két czirmos vargainas, ki gazdájától megszökött; fogunk ma madarat?

– Jól fogunk ma mulatni, szól a szerelmes poéta, megszorítva karján vezetett ideálja hófehér keztyűjét. Ah egy egész nap egyebet sem tenni, mint angyali szemedbe nézni, óh!

– Jól fogunk ma mulatni, szól két dandy, bérkocsin vágtatva végig a ballagó tömeg között. Ma az elite mind a Fáczánnál lesz, az X fiuk Ferenczhalmára igérkeztek, az Y kisasszonyok a Leopoldmezőre, báró ez meg amaz a vadászudvarhoz, mindenüvé hivatalos vagyok.

– Pesten jártam iskolába, kukk. E dal hangzik egyszerre füleinkbe, s látunk egy ideális boltoslegényt, valamelyik rozsólis-gyárból, nyakába akasztott zöld szalagos guitarral, három czigarófábrikáns kisasszonyt mulattatva nyomulni a hegyen fölfelé, fején idealis szalmakalap, idealis zöld orleans kvekkere két hátulsó zsebéből egy-egy karcsú liqueurös üveg nyaka néz nagy idealisan elő.

S megy, tolong, egymás hegyin-hátán a tömeg, mindenkinek van a másikon mit elménczkedni, a szépek a nem szépeket, a kocsinülők a gyalogjárókat, a kisasszonyok a szolgálókat, emezek viszont amazokat, az útfélre kuporodott czigányok pedig minden embert megilletnek tréfás észrevételeikkel, s hogy viszont minden embernek legyen kit kigunyolni, egyetlen egy ember baktat a hegyről lefelé, bizonyosan valami magyar szinész, kinek ma épen próbája van, s azért kénytelen bemenni. Ennek aztán kijut minden nyelvtől:

– Nincs már hely a Svábhegyen, vissza kell menni.

– Ez már kimulatta magát.

– Csak a zsebkendőjét felejtette otthon, azért megy vissza.

– Haragszik érte, hogy mi kijöttünk.

– De bizony vendégeket vár ki a hegyre.

– Csak azt akarja, hogy sokan megnézzék. S több efféle mindenféle hangzik a szerencsétlen után, ki folyam ellen merészel úszni.

Feljut azonban egyenként minden csoport a vezérhalomra. A becsületes krisztinavárosi bádogos meglátja ott a legelső házat.

– Nini komám, ezelőtt húsz esztendővel ez sem volt itt. – Nem ám. – Térjünk be egy pohár sörre. Betérnek, ott beülnek egy szegletbe, s késő estig ki sem mozdulnak onnan.

A két timárlegénynek még nincs elég távol a hely. Tovább viszik a hordót még egy fél mérfölddel, a budakeszi erdőben végre megállapodnak vele, s hozzákészülnek a sütéshez, főzéshez. A tűz megvan, a hús a bográcson, de sót elfeledtek hozni.

Azért az egyiknek megint félmérföldet kell visszafelé gyalogolni, s mire visszajön, az eledel korommá van égve. De annál jobban lehet majd rá inni.

Az emberséges családapa is fölért már a hegyre, alig bírva felesége után czepelni a kis fiut és kis kutyát, míg az unokaöcs karján úgy sietett a menyecske, mintha szárnya volna.

Végre utolérte őket, a lelkét is majd kiadta már.

– Hát a kis kutya hol van? kérdi tőle a menyecske hátrafordulva.

Hát a kis kutya sehol sincs; a bizony kihuzta a fejét a madzagból, s tudja a kő hová szökött el.

– Pamina! kiált ijedten a családapa, pisz, piisz Pamina! ta ta ta Pamina! s azzal nyargal vissza a néptömeg között, füttyöngetve, kérdezősködve, kiabálva, végre megpillantja a kutyát, mely oktalan állatképen, gazdáját elvesztve, minden emberhez szegődik, s ha egy helyről elrugták, a másik lába alá kerül, pajkos fiuk kővel dobálják, a kutya beleugrik az árokba, a családfő utána, ott elfogja a térdig érő sárban, s viszi vissza nagy diadallal az ölében.

– Itt a kutya, szól megérkezve feleségéhez, ki azalatt letelepedett egy bokor árnyékában az unokaöcscsel.

– Hát a kis fiu hol maradt? kérdi akkor a nő.

– Hát nincs itt? kérdi az apa elijedve.

– Hisz veled volt.

Nosza még egyszer vissza a publicum közé.

– Ferkó! fiam Ferkócskám, nem látták a fiamat? kiabál a családapa, lót-fut minden fiu után, sír, kiabál, káromkodik, innen oda, onnan amoda utasítják. Van a ki azzal vigasztalja: hogy talán az árokba esett s agyonütötte magát, vagy a czigányok lopták el, mintha nem volna nekik maguknak is elég; végre a kétségbeesés minden phasisain keresztül vergődve, megleli a gyermeket egy mézeskalácsos sátora előtt, s örömében kardot, puskát vásárol neki, s felnyalábolva ölébe, nagy megelégedéssel viszi vissza a porontyot feleségéhez; azaz hogy vinné, de nem tudja, hogy merről jött, majdan útba igazítják, ekkor meg nem találja a bokrot, a hol a feleségét hagyta, végre megtalálja a bokrot, de a felesége már nincs ott; erre megint új lótás-futás, kérdezősködés következik, a melynek azután késő estig nem is szakad vége.

A teuton Thalia vándor papjai is eljutottak már Stiglicz úr nyári lakáig, s messziről hangosan elkezdenek énekelni valami paródiából, hogy jöttüket előre észrevétessék. Azonban senki sem jön elfogadásukra.

A mosolygó arczok elkomorulnak.

Odamennek, az ajtókat zárva találják.

A jelenet tragikai kezd lenni.

Zörgetnek, a zörgetésre három mérges szelindek, s egy még mérgesebb majorosné jelenik meg, ki is tudtukra adja, hogy Stiglicz úr épen most ment csak el hazulról.

– Hová?

– A Disznófőhöz.

– A Disznófőhöz! új remény, megyünk oda.

És mennek a disznófőhöz. Az oda jó fél óra járás. A hőség megaszalja az embert odáig. Végre odaérnek, kérdik Stiglicz urat az ismerősöktől.

– Ebben a pillanatban ment el innen.

– Ejnye, ejnye, nem mondta hová?

– De igen, Savanyu uram majorjába.

– No hát csak vissza hegynek föl, Savanyu uramhoz.

S ismét új remény éleszti a küzdőket. Egy órai kitartás után tengeri istenekké izzadva jelennek meg Savanyu uramnál, az savanyuképen viszonoz kérdésükre: Herr von Stiglicz már nincs itt, öt percze hogy elindult Budára, ha sietnek, még utolérhetik.

A hat diák zsebét ezalatt fúrta a hat huszas; a mit csak az úton elől-utól találtak, mindent meg akartak venni. Hogy adja ezt a ludat? hogy adja ezt a kulacsot? hogy adja ezt a kutyát? Ezt vegyünk, ne – azt vegyünk, végre megvettek egy kosár éretlen cseresznyét, azután bementek valahová aludttejezni, az útban valami olasz czirmos czukorsüteményeket árult, kaptak rajta. Tovább menve tanácsosnak találtatott a borral való megismerkedés, s hogy a mulatság vége tökéletes legyen, utoljára neki ültek sörözni.

A boldog család azonban kikeresett magának egy szép árnyékos helyet, a kalapokat, kendőket felaggatták a bokrokra, a csirkéket leölték, tisztogatták, az apró nép targallyat keresett a tűzre, mindenki commoditásba tette magát, s midőn már elhelyezték volna magukat, jön egy hórihorgas ember nagy furkósbotjával, s rájuk rivall:

– Itt nem szabad letelepedni!

– Hát már miért nem?

– Mert oda van irva a tilalomfára, hogy a bemenet tiltatik.

– Már az más, akkor megyünk odább.

A kalapokat, kendőket azzal ismét leaggatják a bokrokról, a félig főtt ételt edényestűl odább viszik, keresnek más helyet, raknak új tüzet, s ismét sütnek, főznek, jól mulatnak. Ismét jön egy furkósbotos ember.

– Tán biz itt sem szabad lennünk? kérdik tőle elförmedve.

– Dehogy nem, felel az jámborul, hisz ez a tehénlegelő, s azzal jön vagy hatvan mindenféle szarvasmarha a boldog család tanyája felé, szép csendesen legelészve.

A két vargainas pedig megsejtett egy vad cseresnyefát, melynek akkora a gyümölcse, mint más cseresnyének a magja, s fel is kapaszkodott rá szépen; de még része sem lőn benne, midőn megjelenik a fa alatt valami széleskalapú sváb, s nagy mérgesen rájuk kiált: gyertek csak le, ti újmódi seregélyek, s azzal lehúzza lábaiknál fogva a ficzkókat, s végig keni mogyoró-májjal.

Ezek akkor nagy dühösen elfutnak a Norma-fáig, ott azt a mulatságot gondolják ki, hogy nagy félmázsás köveket hengerítenek alá a gyepes meredeken.

A meglódult kő, mint az ágyúgolyó vágtat alá, tíz-húsz ölet ugorva, a hol valamiben megakad, s derékban törve ketté a fákat, a miknek neki megy, némelyik félreiramlik, s nagyot kanyarodva gurul alá felé, felfutva a tulsó hegyoldalra.

A ficzkók nem törődnek vele, hogy ott alant a völgyben emberek járnak, a kik káromkodva fenyegetölőznek rájuk, míg egyszer hátulról nyakon csípi őket valami erdőkerülőforma ember, s elkezdi pofozni két oldalról, a kölykek erre megriadnak s neki futnak a meredeknek, a ki pedig ott megindult, nincs mód, hogy megálljon, míg le nem ért, hanyatt-homlok lejutva, ott vár rájuk még csak a ne mulass, a boszantott sétálók kézről-kézre adva döngetik, a míg érhetik, akár merre futnak, még az is püföli őket, a ki azt sem tudja, mit vétettek.

A szerelmes poéta is megindult kedvesével virágokat szedni, a kedves hófehér kezét összecsípte a csalán, hanem szedtek aztán egy olyan kazal pimpimpárét és bagolyborsót, hogy ha mind bokrétának kötnék, elég volna egy világhírű tánczosné utolsó fölléptére.

– Ah hogy szeretem én a fülemüléket, mond a kedves.

– Én is, szól a poéta.

– Bár csak foghatnánk ma egyet.

A poéta azt hiszi, hogy az igen könnyű dolog.

– Nini, ott mozog valami a levélen.

– Odamegyek és leborítom kalappal.

– Bárcsak fülemüle volna.

– Bizonyosan az, mert zöld.

– Csendesen lépjen, hogy el ne repüljön.

– Itt van, megvan, nem repült el.

A kedves a kalap alá nyúl, s azzal sikoltva kapja vissza kezét, eldobva a megfogott tárgyat.

Biz az egy kis leveli béka volt.

– Hol mulatunk ma? kérdi a két dandy egymástól.

– Én a Fáczánba megyek, ott jól főznek.

– Fi donc, ott sok csőcselék van. Magam báró Seholsemlakyékhoz fogok menni.

Ott elválnak, az egyik félremegy a berekbe, lefekszik a fűbe, előhúzza a zsebéből Léliát, egy kiflit, egy jó darab szalámit s elkezd belőlök jóízűen falatozni, nem ugyan Léliából, azt csak a feje alá teszi, s nagyot alszik rajta.

A másik dandy ezalatt lemegy Goromba János csárdájába, a hol az asztaloslegény vörös rákká tánczolta magát Dulcineájával együtt, s jóízűen engedi magának esni a hat krajczárost.

E közben az asztaloslegény hintázni viszi imádottját, egy lakatoslegény is odavetődik, az is hintálni akarja, egyik sem enged a másiknak, a hintát előre-hátra ránczigálják, egyszer a lány hanyatt kifordul belőle, s ijedtében és szégyenében legottan elájul.

A dandy menten odaszökik, hogy míg a két vetélytárs imádó egymást döngeti, az elájult szépséget magához térítse; ez azonban, a mint a lovag odaér, sikoltva felugrik, s végig karmolja a galant férfi arczát, míg a sikoltásra figyelmessé lett ellenséges felek, egyszerre kibékülve egymással, az intervéniált félnek rohannak, s megfogdosván, ellökdösik az ingyen publicum nagy mulatságára.

– Pesten jártam iskolába, kukk! az idealis rozsolisfabrikans-legény most már ötvenszer énekli végig ezt az igen szép nótát a szivargyártó kisasszonyoknak, kiket mindez nem gátol, hogy egy vak verklis mellé letelepedjenek, s azt liqueurrel és szivarral megkínálván, egy polkát csavartassanak általa, melynek hangjára az idealis galan, most már comicumra térve által, sóló tánczol végig a göröngyön, nyakába vetett guitarján accompagnirozva a kintornának.

Este felé a szél megáll, s mint ilyenkor szokott lenni, közelgetnek az udvariatlan, kiméletlen lomha felhők, egy-egy pár nagy csepp, mely az emberek orrára esik, jó eleve figyelmezteti a népséget, hogy meneküljön, ki hova tud, mindenünnen van lótás-futás a házak felé, a férfiak kendőbe takart kalappal, a hölgyek fejükre hajtott viganóval menekülnek.

Egyszerre megered a zápor, az ember sem eget, sem földet nem lát, a közhelyek tele vannak sopánkodó, esőverte néppel, egyszer-egyszer jő még nagy futva valami bőrig átázott mulatozó, a kinek azután senki sem akar helyet adni.

– Jaj a czipőm, jaj a kalapom, jaj a nagykendőm, jaj a cziczruhám! hangzik mindenünnen a jajveszékelés, a jobbvérű faj kaczag és nyihorog, az epésebb káromkodik, egy-egy bennszorult kótyagos ember veszekedik mindenkivel, s végre, hogy teljes legyen a zavar, valaki bejő azzal a hírrel, hogy a városban tűz van.

– Hol? merre? kiáltozzák, de azt senki sem tudja; hanem a félrevert harangok szavát jól ki lehet venni. Most aztán igazán elől tűz, hátul víz.

Az aggodalmasabb rész az esőszakadás közepett elkezd hazafelé futni, a többi csak a zápor szünését várja.

A tűz Budán van és Budán egy lélek sincs otthon, a ki oltaná, Pestről kell még fecskendőket is átvinni, mire a segély megérkezik, már az ötödik ház is leégett.

A népség ezalatt hullong haza.

A boldog családapa épen akkor ér oda, mikor már a házat eloltották. «Hanem azért jól mulattunk», mondja magában.

A két timárlegény túltevén a félakós hordócska tartalmán, haza felé indult, felmászott egy hegyre, legurult egy völgybe, ott szépen elaludt, csak másnap délben ébredett fel. Hanem azért jól mulattunk.

Az emberséges családapa is föltalálta végre fiát, kutyáját, feleségét és unokaöcscsét, valamennyit igen derangirt állapotban. Hanem azért jól mulattunk.

Thalia vándorpapjai ismét egy perczczel későbben érkeztek Stiglicz úr budai lakára, mint az onnan eltávozott, ezúttal Bécsbe utazván a gőzösön. Hanem azért jól mulattunk.

A két dandy ismét találkozék a hegy alatt, térdig sáros fehér nadrágokban. Mindkettő kifogyhatlan volt élvezetei magasztalásában, egyik báró ez amaz lakomáját dicsőíté, másik a szép társaságot, melyben forgott.

– Hát ez a fél kifli a zsebedben?

– Ah a kis baronesse dugta oda tréfábul.

– És ez a karczolás arczodon?

– Egy rózsabokortól kaptam, melyről a szép comtessenek egy cameliát akartam leszakítani.

Fölségesen mulattunk.

A két vargainas is hazavergődött a szó teljes értelmében, még hazáig sem maradhattak szárazon. Felkapaszkodva egy bérkocsi bakjára, onnan ostorral verettek le, s hazajutva, mester uram produkálta magát rajtuk a hegedülésben. Hanem azért jól mulattunk.

A hat diák iszonyú tengeri-betegségeket állott ki hazáig, otthon valamennyibe herbatét töltöttek, s talpaikra mustárt kötöttek. Hanem azért jól mulattunk.

Az asztaloslegény elköltötte félévig gyűjtögetett pénzét, az óráját összetörték, szeretője viganója tönkre ázott, selyem kendője elveszett az úton, czipője a sárban elmaradt. Hanem azért jól mulattunk.

Végül marad a krisztinavárosi bádogosmester, ferenczvárosi rézöntő komájával, ők reggeltől estig ott ültek egy szegletben, megvárták míg elmult az eső, akkor hazafordultak szépen. Bizony húsz esztendő alatt sokat változott ez a Svábhegy, kár hogy odább is nem tekintettünk, szólt az egyik a másikhoz. Hanem azért jól mulattunk.

Az eső elállt, – az ég kitisztult, – van csillaga a földnek is, távol Budapest lámpái ragyognak, – a közelben a tündéries fénybogarkák, – a távolból enyészetesen hangzik az ének:

– Pesten jártam iskolába, kukk!