4. Indus Országgyűlés.

(Genre.)

Félre innen apró-cseprő európai események! Szünjetek meg egy pillanatig a franczia kormány repressaliáin töprenkedni, hallgatózni divánok és cabinetek kulcslyukain, lamentálni a pénzcrisis miatt s tudakozni, hogy hány hüvelyknyire haladt már előre a Leviathan? s vessetek egy pillanatot talpaitok alá, tudniillik azon világrészbe, melynek lakosai lábbal állnak felénk: ott is történik valami.

Előttünk az Arcansas rengetege terül; idealis vad birodalom, a hova még újság sem jár; utolsó boldog ország, melyet a civilisatio meghagyott azon paradicsomi népek számára, melyek a szabókat és takácsokat nem tisztelik; hol még nincs börzeszédelgés, nincs adósok börtöne; hol még a grippét sem ismerik, s a párisi congressusra nem appellálnak.

A Carabian folyam jobb partján, 350 angol mérföldre Fort-Smith helységtől, a civilisatió határvonalának utolsó őrpontjától, van az indián fajok fő gyűlhelye, egy gyönyörű ősi batátfa alatt, melyet minden ember jól ismer, mert az apák is, az ősapák is mind az alatt tanácskoztak s úgy hagyták azt fiaikra, mint valamely országházat, a mely igen czélszerűen minden esőszak után magamagát reparálja. El is fér alatta bőven egy pár ezer ember és öszvér.

Híre futamodott Arcansasban, hogy az indiánok gyűlést fognak tartani a Carabián partján; akadt egy vállalkozó szellemű yankee-festő, a ki hátára vevén daguerreotyp katulyáját, elindula jó szerencsére, felkeresni a mappátlan birodalom határozatlan székhelyét s oda is ért, vissza is jött; különben hogy tudnók mi mindez érdekes dolgokat?

A congressus tárgya fontos és nevezetes volt.

Két nagy és hatalmas nemzet volt egymással hajbakapásban: a Shawnée és a Khamankesz. Már régen folyt a villongás. Még a mexicói háborúban kezdődött az, a midőn a két rokonfaj együtt viselt hódító hadjáratban elfoglalt egy tehéncsordát és midőn megosztozának, lőn, hogy páratlan volt a szám: egy tehén utoljára fenmaradt. Azt a Khamankesz faj, mint hatalmasabb, erővel megtartá magának, melyért boszúból a Shawnée faj, megkerítvén azt, a ki a tehenet kapta, lehúzá fejéről a bőrt.

Itt kezdődik az ellenségeskedés.

A Shawnéek kiszámíták, hogy ha az a tehén nekik jutott volna, azóta kétszáz, meg több borjút és tulkot szaporított volna; viszont a Khamankeszek felveték, hogy a megölt férfinak azóta huszonkét fia lehetne, – ha megélt volna, s ennélfogva a Shawnéek minden esztendőben elhajtanak szomszédaiktól egy pár száz tehenet, ezek pedig minden évben megnyúznak amazokból egy határozatlan számú mennyiséget.

E feszült viszonynak végét vetendők, elhatározák a többi fajok, hogy egy nagy congressusba összegyűjtvén küldötteiket, a két háborúskodó hatalmasságot békekötésre bírják.

Mire a yankee-festő a congressus helyére ért, már el volt készítve a sátor a nagy batátfa körül, szép zöld fagallyakból, melynek tetejébe békejelül egy veres, fehér, kék és zöld színű szövet volt kitűzve, mint lobogó, mely minden nemzet színeit magán viseli.

A meghivott fajok követei, – mindegyik ment egy pár száz főre, – négy mérföldnyire a gyűlhelytől sátort ütének, csak a Khamankesz telepedett le kilencz mérföldnyi távolságban: onnan jöttek a nagy fához, dob és sípszó mellett.

Miként őseik, kik még igazi urak voltak Amerikában, elől a vezérek ló- vagy tehénháton, hátuk mögött feleségeik, az indus delnők, előttük a lovat és egyebet vezető rabszolgák, a rabszolgák nyakán ültek a fiatal indusprinczek.

A kinek sem lova, sem gyermeke nem volt, az maga ült a rabszolga nyakába, nehogy az a szégyen érje a szegény rabszolgát, hogy gazdája gyalog jár. Minden családdal eljöttek hazulról a komondorok is, s legelőször is ők kezdék meg az ismerkedést.

Ott megérkezve a nagy batátfa alá a Kreek, Vicsita, Cserokée, Kikkapo és Csikkán úri nemzetségei, szép rendben elfoglalák őseik helyeit, ismeretes levén előttük minden fűgefa, melyre őseik hajdanonta felakaszták a függő gyékényeket, a mikben őket, mint kis fiukat ringatták édes anyai kezek, míg apáik a gyűlésteremben ékes beszéddel és tomahawkkal intézék a nemzet sorsát.

Lassankint jött a többi nemzetség is; csoportonkint jöttek a bozótból a Szeminole, Khoktáv, Quasatée és Delavare törzsök követségei, mind deli, jótermetű alakok, a mit annyival is inkább bizonyosan lehet állítani, mivelhogy mindnyájan igen kevés iparkodást tanúsítottak termetük minőségét ruhaneművel elrejteni.

E tekintetben csak a Kreek faj érdemel némi kivételt, mint a melynek harczosai a mexicói háborúban sok elesett vitéz öltönydarabjaihoz jutván, felvevék magukra a szép paszomántos frakkokat, melyek mellett azonban, – levén különben tetőtől-talpig mezitláb, – kénytelenek voltak egyúttal a tollból készült kötényeket is megtartani; csupán a fővezérnek volt annyi esze, hogy az ezüst vállrózsás frakkot megfordítva vegye fel, a szárnyaival előre, s hátul begombolva: így legalább ha hátul nem is, de elől jól el volt takarva.

A többi fajok csupán színeik által különböztek egymástól. Volt közöttük sötétbarna, olajsárga, rézpénzszínű és valamennyi jól kifestve, kiszurkálva. A festék dolgában nagy volt a luxus, némelyiknek az arczán a posztó nem látszott a paszománttól, másik tetőtől-talpig úgy nézett ki, mintha Európát, Ázsiát a hasára festette volna, minden országot más más színnel kipingálva. (Az ilyen öltözet aztán még tartósabb és egyszerűbb, mint őseinknek megénekelt abaposztó mentéje.) A melyiknek legtöbb tulipán volt a gyomrára festve, az volt a legnagyobb aristocrata. Ha eszünkbe jut az a híres per, a mit Francziaországban két Clermont család folytatott egymással a felett, hogy melyiknek szabad a Tonnerre melléknevet viselni? s erre elköltött kétszáz ezer forintot, ez az indián rangbüszkeség nem is fog előttünk olyan furcsának tetszeni.

A hölgyek hosszú, vállaikra vetett szövetet viseltek, úgy hiszem, náluk ez volt a legújabb párisi divat, csupán a Kreek fővezérné asszonyság tünt ki az által, hogy egy pár selyem harisnyát húzott fel a kezére. Igaza van, keztyűnek tovább tart.

Crinolin is volt látható egy példányban, azt a Szeminole fővezér viselte, még pedig a nyakába kötve; abban a hitben, hogy az pánczél és háboruban védelemre való; arra a merész gondolatra józan észszel nem jöhetett, hogy ezt az átlátszó vas kaliczkát a civilisált világban asszonyi öltözet gyanánt viselik.

Legszebb volt az egész társaságban a Khamankesz törzsök, férfiai legdélczegebbek, hölgyei legkarcsúbbak s természeti alakjukból legkevésbé kiforgatva; hosszú fekete hajzatuk lósörénynyel volt lefonva, mik közé arany és ezüst pénzeket fűztek s nyolcz fonadékban hagyták vállaikra lecsüggeni, némelyik leért sarkig; homlokán sima, diadémszerű abroncsot viselt mindegyik, a mi igen jól illett nekik.

Én már csak azért is nekik itélném az igazságot, a miért ilyen szép asszonyaik vannak.

Minthogy az összejövetel békecongressusnak volt jelölve, a követeknek nem volt szabad egyéb fegyvert hozni magukkal, mint a tomahawkot és a nyilakat; de ezek mérgezetlen állapotban tartoztak maradni.

A yankee-festő, ki szerencsés volt e nemzetgyűlésben a karzatot képezhetni, megpillanta egy deli bajnokot a Paiyoka harcztörzsből, kinek, mint nemes embernek, vörös szemöldöke és sárga szája volt festve, magasra fésült a la Pompadour frisourájába pedig egy pár hosszú fáczánfark volt fonva s megtetszvén neki ez alak, felszólítá, hogy engedje magát lefestetni. A nemes meztelen úr rangján alólinak tartá e kérelmét egy idegen proletárnak figyelembe venni, mire aztán a yankee akarata ellen is eléje állítá a fényképező asztalt, s míg az indián odabámult, az alatt le volt photographiázva. E bámulatos siker után valamennyi hadfőnök és politikai celebritás törte magát hozzá, hogy őt is örökítse meg s megtudván, hogy ez arczképek ki fognak adatni valamelyik Rewiewban, olyan büszke képeket csináltak hozzá, hogy akármelyik szittya poéta sem tudna különbet, a kit azzal biztatnak, hogy majd versét lefordítják németre.

Ez alatt összegyűlvén a főbb fajok, csendet fütyültek a sorompókon belül s a gyűlés megkezdetett.

Először is két sorban felálltak a néptörzsök s egymást kölcsönös hajlongások közt felköszönték; annakutána megindult az ötszáz föből álló Khamankesz törzs és kezet fogott egyenkint és kölcsönösen a többi tíz törzs férfiaival, kik is viszont egyenkint ismét kezet fogának a többiekkel, úgy hogy csak egynek sem volt szabad úgy maradnia, hogy valamennyivel kezet ne fogott volna. Délfelé, midőn e bevezetéssel elkészültek, érkezett meg egy elkésett statusférfiu, nosza ennek is újra kellett kezdeni a kézszorítást s végig fogdosni az egész nemzet tenyereit, csak azután lehetett a vallásos szertartásokhoz fogni.

Harmincz szarvasmarha hozatván elő a Khamankesz faj gyűlhelyére, a főpap megtevé az áldozatot, főbeütvén egy kőbaltával rendre az állatokat, melyre a törvényhozó testület tagjai késeikkel neki esének a vérző áldozatoknak s minden szakácskönyv nélkül elkölték azoknak haraphatóbb részeit, a gyöngédebb férjek juttatának egy-egy máját hűséges hitveseiknek is, a mi a konczokon maradt, az a gyermekeknek jutott, kik is megpofozkodának azokért derekasan és igen kevés dolgot hagytak az epedő komondoroknak. Úgy látszik, hogy az indus bálványisteneknek vagy igen mérsékletes életet kell élniök, vagy igen jó fogaiknak kell lenni, mert nekik nem jutott egyéb az áldozatokból a csontoknál és körmöknél.

Eddig tartván a vallásos szertartások, következének a politikai formalitások, a mint ez minden rendes álladalom gyűlésén szokott történni.

Előhozák a nagy pipát, a béke tisztes jelvényét s azt a Kreek törzsök főnöke megtömvén dohánynyal, duga bele négy láb hosszúságú pipaszárat s rágyújtván, kettőt szippantott belőle, azzal adá tovább; minden jelenvolt bajnok szippantván belőle egyet és csak a vezérek kettőt; – ha kiégett belőle a dohány, a másik faj főnöke töltötte meg újra a pipát s midőn a férfiak körülszívták, akkor került az asszonyokra a sor, azután a gyerekekre, utoljára a rabszolgákra; kik is a végére jutván, szemtanú állításaként nagyon köpködének a meggyülekezett keserűségektől.

Ekként megtörténvén az ünnepélyes szertartások, kezdődött volna az érdemleges gyűlés; úgyde már akkor szépen lement a nap, s az indus nem angol és nem macska, hogy éjszaka kezdje a tanácskozást. E napon tehát csak annyit végezének, hogy másnap korábban kell felkelni, ha azt akarják, hogy vitatkozásokra is maradjon idejök.

Úgyde másnap ismét új fajok érkeztek, velük megint hosszabbra nyúltak a szertartások, úgy, hogy a Kreek vezérnek, a ki valóban nagy szónoknak tartatik, alig volt annyi ideje, hogy elmondhassa ez angolra és spanyolra is lefordított szavakat:

– Szabad indiánok. Mi egyforma testvérek vagyunk az Isten szemei előtt, egyformán élvezzük a földnek gyümölcseit, melyek táplálásunkra szolgálnak és a szabadságot, melyet a természet adott nekünk. Azért békességben kell élnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy áldás legyen rajtunk; íme a harcz meg akar indulni az államok és a mexikóiak között, és mi…

Ennél a szónál felordítottak a törvényhozó rendek, mert már lement a nap, és ők nem szeretik a beszédet hallgatni, ha a beszélőt nem láthatják.

Harmadnap még odáig sem mondhatta el beszédét a főnök, pedig jól be volt rá tanulva. Látszott, hogy hallott már fehéreket is perorálni és keverte spanyollal az anyanyelvet.

Negyednap korábban jutottak szóhoz a tanácskozók s szőnyegre (azaz hogy gyepre) hozatván a mexicói harcz, a felett oly jelesül összekaptak, hogy ha az asszonyok közbe nem vetik magukat, hamarább kiüt közöttük a háború, mint Mexico és az államok között.

Ötödnap érkezett meg a Shawnée törzsök, a melynek tulajdonképen legelébb itt kellett volna lenni, hogy kibéküljön a Khamankesz fajjal; – útközben hihetőleg valami kis kirándulást tettek valamely ellenséges tehéncsorda ellen s azért késtek el.

Megjelenésükkel a hozzájuk közel tanyázó törzsök hirtelen szedték-vették, a mi ingó-bingó jószáguk volt, s húzódtak tőlük méltóságos távolságba, meghagyva feleségeiknek és szolgáiknak, hogy rajta üljenek a lovon és öszvéren s szarvánál fogjanak minden tehenet, mert itt a Shawnée, a kinek a mit szemei meglátnak, kezei ott nem hagyják.

A Shawnéek pedig nagy ovatosan álltak be a gyülekezetbe, mint a kik előre gyanakodnak, hogy ők itt még valakitől valamit el fognak lopni, s míg egyik kézzel barátságosan megszoríták társaikét, félszemmel azoknak másik kezére néztek, ha nem szándékozik-e az számukra vagy egy pofont leszámítás fejében – anticipálni?

A kézszorítás azonban szerencsésen megtörtént, a nélkül, hogy egy pár bicskánál egyéb elveszett volna a szertartás alatt; akkor a Kreek főnök, mint legtekintélyesebb diplomata, maga elé idézte a két czivódó törzs főnökeit s egy felől állítván a Shawnéet, másfelől a Khamankeszt, tarta nekik egy hosszú beszédet, a mely olyan szép volt, mintha a Moniteurből olvasta volna; egyik fél sem felelt rá semmit. A Khamankesz daczosan mereszté reá szemeit, míg a Shawnée sunyi félszemmel sandított feléje.

A Kreek vezér meg levén győződve beszéde hatásáról, előhozatá azonnal a nagy békepipát s megtöltvén azt, megkinálá azzal legelébb a Khamankesz főnököt patriarchai kegyes arczczal; az nem felelt rá semmit és hozzá sem nyúlt a pipához.

Míg a Kreek vezér a Khamankeszt tartá ékesenszólással, előlrül felöltött frakkjának csillogó gombjai hátrafelé levén fordulva, a túlnan álló Shawnéenek igen kedvező alkalmul látszott kinálkozni a helyzet; hirtelen kirántá öve mellől bicskáját s odanyomakodva a fővezér mellé, con amore kezdé annak gombjait leszedegetni.

De a harmadiknál rajta vesztett, mert a Kreek vezér észrevette, hogy míg ő a Khamankeszt békíti, a frakkját rángatják hátulról s visszafordulván, úgy vágta a békepipát a Shawnée fejéhez, hogy az menten hanyatt esett.

Hát még midőn meglátta a frakkján elkövetett pusztítást, dühe nem ismert többé határt, neki rohant a többi nemzetségekkel együtt a Shawnéeknek, s botokkal elvereté őket a gyülekezetből, megesküdvén az ég alatt, hogy az egész fajt kirekeszti minden rokoni összeköttetésből s félbeszakaszt velük minden diplomatiai viszonyt.

Ezeket így számkivetvén, a többi fajok, békesség jeléül, egymást kölcsönösen megajándékozák klárisfüzérek és prémes bőrök cserepéldányaival; a Khamankesz főnök egy lótakarót ajándékozott a Kreek vezérnek, ez viszont egyik ezüst vállrózsáját akarta neki adni, de akkor vette észre, hogy a Shawnéekkeli tusakodásban mind a kettőt ellopták a válláról.

Ez tetőpontra fokozá az elkeseredést.

A Kreek főnök másnapra új beszédet készült tartani a Shawnéek ellen; azonban akkor valaki azt a felfedezést tette, hogy az eleség már elfogyott, mely meggyőző oknál fogva a parlamentet el kellett napolni s a congressus tagjainak megengedtetett, hogy kiki menjen arra, a hol gondolja, hogy enni kap.

És most az estransas diplomatai köreiben feszült figyelemmel várják, vajjon a Kreek és Khamankesz nemzetek egyesült flottái be fognak-e evezni a Carsaian kikötőibe, a Shawnéek városait bloquirozandók a levágott gombokért és az efoglalt vállrózsákért?

Ilyen nagyszerű események történnek most itt a talpunk alatt.