A Hargita

(Székely népmonda).

A mint Maros-Vásárhelyről a szép tavaszi zöld tájon nyugat felé eltekintünk, a zöld lombos hegyek közül a kéklő távolban egy magas bércztömeget látunk kiemelkedni, melynek homloka most is fehér, befödve hóval, onnan csak a hő nyár szokta elűzni a telet.

Ez a Hargita bércze.

Napokig látszik emelkedni a feléje közeledő utas szemei előtt s Székely-Udvarhelyen túl elkezdődnek a rengetegek, melyek őt mint rémes ősanyát fogják körül.

E bérczek, ez erdők között van legtöbb, legrégibb emléke a magyar nemzetnek, elpusztult várak az ormokon, néhol már csak a puszta ormok, miket az emlékezet még mindig váraknak nevez; a bércz és a nép szelleme még őrzi Buda emlékét, Attila testvéreét, s legkedvesebb nejének nevét viseli a Rika-bércz, már több mint ezernégyszáz esztendő óta.

E messze korról már csak mondáink sincsenek; hagyjuk az óriást pihenni, kinek léptei megrendíték a földtekét, s vonuljunk vissza a közelebb eső korba, hová a népköltészet láthatóbb alakot rajzolt.

Hol a Nagy-Mál bérczei kezdődnek a Hargita oldalában, egy mély völgytorokba beékelve fekszik egy roppant tekealakú bércz, fákkal, virágzó bokrokkal benőve mindenütt.

Köröskörül egy óriási sziklafal emelkedik vele átellenben: egyenesre hasított bércz, fa és bokor nélkül, hegyesen végződő csúcsokkal, mintha góth templomok tornyait rakták volna egymásra, e meredek kopár szirtfal mint egy szédületes bástya fogja ama szirtet körül, hozzájárulhatlanná téve azt. E szirtfalat nevezik, méltó néven, az Erős sziklának.

E borzasztó magasból letekintve az átelleni szirt kopárabb részeire, itt-amott nagy ajtószerű nyilások tünnek fel azon, melyek mély sötét üregek lételét sejtetik. Ez üregekhez van a székely népnek legtöbb mondája csatolva.

A völgyvágányban, melyet a két összeérő meredek bércz képez, vágtat keresztül egy sebes hegyi folyam, a Vargyas vize, néhol, a mint a völgy szélesebbre tágul, kőrisfákkal benőtt szigeteket képez, másutt összeszorul a két sziklafal közt, s tombolva, harsogva rohan végig a simára koptatott gránittömeg fölött, végre egészen útját állja a bércz, ott tajtékot turva rohan be a sziklák alá, ki tudja mely örvénybe? s a másik oldalon tör ismét elő, sárosan, zavarosan, ki tudja mily salaktól?

Egyetlen hozzájárulható útja a Nagy-Mál barlangjainak e patak medre. Egy másik út, mely a bércz oldalában visz el, csak vakmerő istenkisértők számára való, az élet minden lépésnél omlatag fűves sziklákon, gindár kőfali növények gyökerein függ, miken szorosan a sziklára fekve lehet odáig hatolni, hol a patak buvó vize eltünik, s ott egy-egy korhadt fa, melyet a szél kidöntött, vezet át a tulsó bérczre.

E bércz volt hajdan a székely nép mentsvára, és azon üregek, miknek nyilásait látjuk, messzeterjedő teremeik sorozatával a biztos lakás, a hol a szorongattatások napjaiban megvédte őket az Isten.

Még most is legtisztábban imádják Istent, legjobban szeretik a hazát, a kik a Hargita bérczei közt laknak.

* * *

Sok van még a föld felett és a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem tudnak.

Gyakorta a pásztorok, kik az Erős alatt legeltetnek, késő holdvilágos éjszakákon, midőn elcsendesült minden, vad vijjongás hangjait hallják át a Nagy-Mál üregeiből.

Ilyenkor a földi emberek tartanak ott mulatságot, kijönnek vígadni, ujjongatni a szép holdfényre, családjaikkal, apró gyermekeikkel, tágas körbe összefogóznak és elkezdenek tánczolni, fürödnek a sebes vízben s üldözik a pisztrángokat, felmásznak a nagy bükkfára s viaskodnak a mókusokkal, néha le is győzik őket, bukfenczet hánynak és czigánykereket a harmatos fűben, hajigálóznak a makkokkal, egymás nyakába ülve lovagolnak s hintálóznak a hajló kőrisfák ágain; közbe mintha ezüst csengetyű szólna.

Egy kiáltás a tulsó bérczről, egy emberi hang nesze és rögtön elhallgat minden, vége a sikoltozásnak, az ezüst csengetyűszónak, a kicsiny fürgencz emberkék szétfutnak egyszerre, be a kőhasadékokba, le a sötét üregekbe, csak másnap látszanak meg lábnyomaik a nedves iszapban, mintha apró gyermekek jártak volna ott lábujjhegyen.

Kik és mik ez apró lények, ezek a barlanglakó emberkék, kik kerülik a napvilágot és az emberi szemek tekintetét?

Kik voltak az óriások, a kik az emberi nem lételét megelőzték, kiknek roppant karcsontjait mély föld alól ássák föl olykor s bámulnak rajtok? Kik elenyésztek mindazon őslakóival együtt a földnek, melyek egyidomúak voltak velök, az óriási emlősök, a rémnagyságú húsevő állatok, a milyenek ha most élnének, kiirthatnák az egész élő világot.

Kik és mik voltak ezek? s mért vesztek el? helyet adva a kisebb emberi fajnak, mely az ő lételök alatt talán épen úgy rejtőzött barlangokban, üregekben, félve az óriások szavától s várva az időt, melyben majd azok kivesznek, talán épen így vigadtak elnémuló éjszakákon megjárhatlan barlangok közt, s így futottak széjjel, ha a roppant mastodon mérföldekre hangzó ordítása hallék, ha a mammuth megszólalt, ha az ősvilági szarvorrú röfögve recsegtette a fákat, ha a Tritonok, a Gygászok egymással beszélni kezdettek, mély, mennydörgéshez hasonló hangon?…

Ezek az apró emberek itt a föld alatt, a sziklák repedéseiben, a barlangok mély üregei közt mind azt hiszik, arra várnak, hogy majd egyszer az emberi faj is kivesz, miként elébb az óriások, háború, özönvíz, döghalál megirtják, megritkítják őket; kivesz közülök a szerelem, nem fognak nősülni többé, megromlanak, elpusztulnak, az utolsó is elhull, elhal, s ekkor övék lesz a világ, ekkor ők támadnak elő, kijönnek szikláik hasadékaiból, építenek ők is városokat, megigázzák a folyót, a tengert s lesznek örökös urai a földnek.

Régen várnak már erre az időre.

Ki-kijönnek hallgatózni: van-e még nesz a világban? hallik-e még a harangszó? tisztelik-e még az Istent, szeretik-e még egymást az emberek? s aztán ismét visszatérnek. Még várni kell, még várni kell! még száz évig, ezer évig. Még várni kell.

Azalatt szorgalmasan gyűjtenek a jövő időkre: aranyat, ezüstöt, a mit a föld alatt találnak, elhullatott műszereket, miket az emberek elvesztettek, s ők éjjel összekerestek; a madarak tollait, miket azok a mezőn elhullattak, a bárányok gyapját, mely a tüskéken fennakadt; a tarlókról, vetésekről ellopkodják a gabonát s felhalmozzák azt földalatti üregeikben. Ilyenkor kemény harczaik szoktak esni a darvakkal, melyek szintén azon időben látogatják a mezőket. A földész gyakran reggelenkint el nem tudja gondolni, honnan hullottak a vércseppek garádja bokraira, de halottaikat, sebesülteiket soha sem hagyják hátra, hanem elviszik magukkal s eltemetik oda a mély, mély üregekbe, mik félig telve vannak már porladó csontokkal.

Néha éjszakánként seregestül előtódulnak üregeikből, s nagy zaj és énekszó mellett járnak körül az erdőben, s ha ilyenkor emberszó hallik közel, nem futnak szét, hanem inkább felordítnak, hogy a közeledő megrettenve fordul vissza.

A köznép borzadva gondol a törpék éjszakai búcsújárására, mert az rendesen közelgő országos vész jöttét szokta megjósolni. A mi nálunk csak alvó ösztön, a rossznak és jónak előérzete, az e rejtett lényeknél kifejlett tehetség; ők ott a sötétben megérzik, mikor jő közelgő földrengés, mikor döghalált lehellő szelek a föld népeire, mikor készülnek az árvizek s az éhhalált hozó aszály, mikor dübörög a föld közelgő százezrek lovai patkóinak alatta? Ők betekintnek a rejtett aknákba, hol a földalatti olvadt tűz folyik s honnan a mérges gőzök hevítve, szikkasztva emelkednek a föld felszínére, megbolondítva az emberek lelkeit, hogy egymás ellen támadjanak s önfajukat segítsenek irtani, e kis törpék ott a föld alatt úgy örülnek, úgy tapsolnak, úgy sikoltoznak: az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! lemennek a földbe, itt hagyják az eget. Mert hisz az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a föld legalsó fűszálainál; óh ezt a kis törpék olyan jól tudják. Ilyenkor nappal is elő mernek jőni, kiülnek a hegyek tetejére s kis piros szemeiket elárnyazva kezeikkel a szokatlan fény előtt, végig nézik kiváncsian a gyönyörű szép világot, a zöld erdőt, a tarka mezőket, a kék távolt, mely majd mind örökségül jut reájok, s olyanokat sikoltanak örömükben!

Amott távol égő falvak füstje látszik, itt a síkon tomboló seregek ütköznek egymással, amott temetésre szól a harang, s hallik a kisérő gyászének. Az emberek pusztulnak, vesznek; pusztulnak, vesznek! Nem sokára megeszik egymást, a hogy az óriások tettek egymással. Eltávoznak az Istentől, megtagadják a szerelmet, mely őket eddig megtartotta, mely elszaporítá őket szerte, és most áruczikké fajul, mint más akármi fűszer, mely a vért ingerli; minden romlik, minden bomlik, rothad, porlad ország világ, szívben féreg, vérben méreg, a lelket elnyeli a lég, a testet visszakéri a föld, az ember mindig kevesebb lesz, csak a lég és föld leszen több, utoljára egy országban csak egy marad; az hogy fog majd csodálkozni, ha mindenütt, a merre bujdosik a világban, új népet lát erdőn, mezőn, a melyet ő nem ismer, de a mely őt jól ismeri, halálára régen számol, s utoljára ez az egy is lefekszik, mély folyók partja alá rejtve magát, hogy csontjaira ne találjanak. Épen mint az óriásokkal történt.

A kis törpék úgy örülnek!

Az ezerkétszázadik esztendő után következő félszázadban nagy örömük leve a Nagy-Mál-barlangi kis törpéknek; hogy valahol nagy veszedelem van készülőben, azt a köznép éjszakai búcsújárásaikból bőségesen megtudta, mely alkalommal annyira ment a kis troglodythok merészsége, hogy egész a közel homoród-almási falu aljáig ellátogattak nagy csapatostul, mikor sötét éjszaka volt s a rájok uszított kutyákat kövekkel hajigálták meg. Nyilván eljöttek barlangjaikból, mert egész éjjel lehetett visító szavaikat hallani, s ha némely bátrabb férfiak kiindultak ellenök kézíjakkal, hogy majd megnyilazzák őket, mire odajutottak, honnan a lárma jött, semmit sem találtak, az apró éji alakok úgy el tudtak rejtőzni egyszerre, s a mint azok hátat fordítának, ismét rákezdék a rettentő süvöltést, úgy, hogy nem lehetett aludni miattok.

Ezen években a nagy pusztító Dsingiszkán három millió embert kaszált le a földről, s halála történvén, három fia megosztá egymás között a világot, s mindenikre esvén ötszázezer harczos, elhatározák, hogy három felé megindulnak, és mennek odáig, a hol a világnak vége van és elpusztítanak mindent, a mi előttük áll, kiirtva gyermeket, aggot és férfit.

A barlanglakó gnómok megtudták e dolgokat a buzaevő madaraktól, melyek seregestül vándoroltak el azon tájakról, miken ember nem élt és a sziklai keselyüktől, melyek eléje siettek a pusztító hadnak, ki számukra aratott az emberekben.

A futó madarak után nem sokára jöttek a futó népek.

A havasokon keresztül csapatonkint menekültek kunok, oroszok, lengyelek, oláhok, többnyire aggok és nők s árva gyermekek, mert a férfiak elhullottak már a csatamezőn s a Hargita viszhangjai egy rémkiáltást tanultak meg zengeni:

– Jön a tatár!

A tatárok! Félördögök, félemberek, vastag, szegletes fejeik, lapos orruk, kiálló csontos pofáik, kegyetlen, villogó, apró fekete szemeik, széles szájuk, szétálló hegyes fogakkal; bajuszuk, szakálluk, mint a hiuz sertéi; apró, kifáradhatlan lovaik keresztül hágnak a legmeredekebb bérczeken, átúsztatnak a megáradt folyón, ha erdőt találnak maguk előtt, azt levágják s mennek odább; ha találnak hadsereget, levágják, mennek odább; ha van előttük kerített város, betemetik árkait halottal, földdel egyenlővé teszik, mennek odább. Meg nem állítja őket semmi, sem a férfiak kardja, sem az asszonyok könye. A hol boldog nemzetek éltek, oly simára tapodják az egész országot, a milyen volt a teremtés harmadik napján.

Hová fussunk? merre fussunk? Ellentállani ki volna erős? Kard nem fogja, nyil nem járja ezt a pokolbeli népet. Meg nem birkózhatik velök, a ki anyától született.

Egyet gondola Ugron Ábrahám, Udvarhelyben a legvénebb férfi, első papja a székelyföldnek, azon módon őszszakállas, a hogy még a rhabonbánok voltak, kik csak két emberivadékkal elébb multak el. Mind karral, mind észszel nagy hatalmú volt a jó pap, sokakat megtéríte ékesszólásával az igaz hitre, megnyitván előttük a mennyországot, sokat pedig külde pokolra, levágván éles kardjával, kik a hit ellenségei voltak.

Most kifőzve jól a tervet, a mely szivében fogamzott, kimene az erdőre s vágván ottan szép egyenes mogyorófa vesszőket, azokat megfaragta négyszegletüekre s minden oldalát tele metélte egyenes, keresztül kasul vágott vonásokkal, mintha volnának azok a nyomtatók és cséplők rovásai.

Ezek az egyszerü vonalak voltak a régi magyarok betüi, mielőtt a latin betüket megismerték, még azon időkben a székely irástudók ilyformán közlötték egymással izeneteiket, felvésvén azokat mogyorófa vesszőkre, és papirosnak, tintának még akkor hire sem volt köztük.

E vesszőket pedig elküldözé szerte a falvakban levő papokhoz, a melyekből azok a következő dolgot érték meg:

Mindnyájan, kik csak élő emberek találkoznak a környékben, kerekedjenek fel minden marháikkal egyetemben s a mit birnak gabonában, azt hozzák el magukkal a nagy-máli barlangba, ott a hogy férnek, rejtsék el magukat az ellenség dühe elől, s várják el Isten hirével, míg a veszedelem keresztülfut fejük felett.

Ő maga pedig hat bátor ifju legényt maga mellé vevén, fáklyákkal neki indult a földalatti üreget szemügyre veendő, ha vajjon elfér-e benne annyi tenger nép?

A kik meghallák szándékát, fejet csóváltak rajta, a barlang szádában jártak néha kiváncsi pásztorok s ismerék annak terjedelmét: nem fér el abban csak egy falu népe sem.

Ugron bizott az Istenben s e gondolatot tőle jöttnek hivé.

A kis törpék a nagy barlang teremében vigan voltak. Kezeikkel összefogózva nagy karéjt csináltak, körül tánczolva egy, a középre tett emberkoponyát, melyet valahonnan a temetőből loptak ide.

Olykor megálltak a tánczban, feltartott orral szaglászva a barlang száján beható szellő után, mintha tetszenék nekik a halálszag, melyet az magával hozott.

Rútak voltak egytől egyig; nagyon jól tevé a természet, hogy a sötétséget rendelé nekik lakhelyül, mert ha kijárnának a világba, terhes asszonyok képzelődése csodaszülöttekkel népesítené meg a földet. Karjaik hosszabbak mint az embereké, csaknem térden alul érnek, fejeiken haj helyett csak apró sűrű moha van, melyből a férfikor idején hosszú fekete serték nőnek ki egyenesen felfelé, a vénségben aztán megőszülnek s mint egy fehér erdő állnak fejeiken, szájaik vége felfelé van huzva s füleik hegyesek mint a mókusé. Beszédjök nincs, de kezeik sebes járása gyorsabban beszél, mint a nyelv.

Egy nagy fekete kövön ül az egyik vezér, a mindenikre vigyázó. Arcza sokkal szelidebb mint a többieké, van benne sok emberi vonás, csak szüntelen figyelő hegyes fülei mozgása teszi azt különössé, s a mi által kiválik társaitól, az egy czinoberpiros hajcsomó, mely feje tetejéből kinőtt, hasonló a caraibok fejdiszéhez; vagy mintha piros spanyol szakállt viselne ott, hegyével felfelé. Szemei nem oly fájó rózsaszinűek, mint a többieké, de ha a sötétség felé néz velök, zöldes fényben világítanak, mint a vadállaté, kezében vékony pálczát tart, melyre koronáskigyó bőre van húzva.

Egyszerre hármas süvöltés hallik a barlang távol oduiból s minden lyukon, minden hasadékon százankint ugrálnak, bukfenczeznek elő az apró, három láb magas alakok, a nők beraggatták testeiket gyapjuval és madártollal, arczaik sokkal halaványabbak s fejükön puha kondor szőr nőtt, melybe kagylók vannak dugva. A vének hófehér haja hárssal van összeszorítva. Végre jő maga a fővezér, széles, keménycsontú alak, hosszú, mereven álló fülekkel. Egész feje le a szemöldökig sűrűn be van nőve haragos vörös arasznyi sörtével, mely szerteszét áll rajta; kifordult ajkai, vérpiros szemei dühödt tekintetet adnak arczának; hónaljától csipőjéig és a lábszárai végig kék pikkelyes kigyóbőrökkel vannak betekerve, tömpe orra kétfelé van hasítva; kezében egy emberi karcsontot emel, mely pálczául szolgál neki.

A mint odvából kiugrott, nekirohant a fekete kövön ülő vezérnek s bár az elveté pálczáját, mérgesen belé harapott s a karcsonttal nyakszirten üté.

Az nyögve, szűkölve borult lábaihoz. A szörnyfejedelem ráhágott nyakára s onnan lépett fel a fekete kőre, s miután leült, lábait nyaka közé szedte, úgy, hogy a két térde közé téve könyökeit, tenyerébe támasztá fejét.

Az utóbb érkezők vad marakodás közt üldözék el a korábbiakat. Azok sikoltozva bujtak el lyukaikba s átengedék a később jötteknek a tért.

Tehát az alvilági lények között is van pártszellem és meghasonlás.

Az utóbb jöttek táncza vad, szilaj szökésekből állt, a milyen szokott lenni a vadállatok boszorkánytáncza, melyre szilaj jó kedv, vagy bőszülten keringő vér ingerli őket, hogy a falakra fel és le ugráljanak sikoltozva, agyarkodva. A törpe-király felállt a kövön s hajtotta őket maga körül, mintha egy roppant szérün nyomtatna apró gnómokkal.

Fejük felett ezernyi ezer denevér csüggött le a falról, egy tömegbe kapaszkodva, mint egy óriási méhraj, vagy mint egy függő szőlőfürt.

Egyszerre fáklyavilág támad a bejárás előtt. A gnómok veszett, bősz ordítása betölti a barlangot, azután elnémul minden; a belépő emberek nem vehetik észre, hová tünt el a földlakó csoport, mert vezérük, a mint a belépőket észre vette, a karcsontot felhajítá a csoportban függő denevérek közé s azok szétbomolva, mint szakadó felhő omlának most alá a bejövők fáklyáira, ruháikba, hajzatukba kapaszkodva apró éles körmeikkel, fogaikkal.

A belépő férfiaknak gonosz tusát kell víni ez undok állatok ezreivel, melyek süvöltve rajongák őket körül, s utóbb is kénytelenek ez ádáz vijjongás elől visszavonulni.

De Ugron Ábrahám nem az az ember, a ki meg hagyja magát zavarni. A szikla-odukban vad sólymok tanyáznak, embereit felküldi értök, hogy hozzák el a fiatalokat fészkeikből, s ekként mintegy tizet összeszedve, ismét visszamennek a barlangba.

Itt eleresztenek egy sólymot, s a rajzó denevérsereg egyszerre ijedten tapad vissza a falhoz, s lassankint a nyilások közé elbuvik.

Most módjukban van körültekinthetni. A nagy templomszerű üreg körül fekete falakat mutat, itt-ott sötét, keskeny nyilások látszanak, melyekben a fürkészők ragyogó drágaköveket s fénylő igaz-gyöngysorokat vélnek látni, s csak ha oda lépnek, látják, hogy semmi sincs ott. A leskelődő gnómok szemei és fogai voltak azok.

– Nem férünk el itten, mondának a jó emberek Ugron Ábrahámhoz; de a tisztes öreg csak arra figyelt, melyik hasadékban bujnak el a denevérek a repkedő sólyom elől.

A hova azok menekültek, ott nagy és tág üregnek kell lennie. Roppant vastag kődarab feküdt az útban, a férfiak vasrudakkal neki álltak, elmozdíták, elhengeríték, a kő kigördült a terem közepére, még utána is soká morgott az egész föld, mintha csupa üres volna alul.

A kutatók előtt sötét üreg tátongott. Ki merne abba elől belépni? ki tudja, mi van ott belül? sirás, zokogás hangjai rémlenek át a hallgatáson. Ne féljetek, nincs ott semmi, csak a hímdenevérek nyivása hallszik, s csepegőkő peng a megnövesztett sziklán.

Öreg Ugron Ábrahám maga vevé kezébe a fáklyát s kardját kihúzván merészen belépett az ismeretlen üregbe, melyben addig emberlábnyom nem látszott meg s elkiáltá magát erős, bizó hangon:

– A kik vagytok e földalatti üregek lakói, bár jó avagy gonosz lelkek, az egy élő Istennek nevében felszólítlak titeket, hogy adjátok át nekünk e boltozatokat, hogy elfoglalván azokat, Istent dicsőíthessük tovább is, kinek neve légyen áldott a föld alatt, miként a föld felett.

Erős szavai zúgva hangzottak el a földalatti üregekben, nem hallatszék semmi válasz, csupán mintha patkányok vernék össze fogaikat félelem és düh miatt.

Ezzel egy nagy követ a másik kőre emelvén, monda Ugron Ábrahám:

– Ez lészen itt az oltár.

Tovább egy roppant kőtömeg állt, melyre hátulról fel lehete hágni; ez fog lenni a kathedra.

Ez üregből nyilt ismét egy másik, onnan harmadik, negyedik, egész tizenöt számig mind nagy, tágas, boltozatos üregek. Ugron mindegyik teremben hátra hagyott egy fáklyavivőt, hogy ekként ismét visszataláljanak az üregből; az utolsónál már egyedül maradt. Elfoglalá valamennyit az üldözött nép nevében, meghatározván, hol fognak a nők, hol az ifjak hálni, hol fog tartatni az eleség, hol lesz a sütőkemencze, annak magas kéménye volt egész fel a napvilágig; a hordók számára magas száraz helyek, a hol az ivóvíz álljon, s ez meglevén, kirendelé az összegyűlt népet, hogy egyengessék el, homokkal meghordván a barlang talapját; lassankint begyülekezett a nép a környékből mind a völgybe, a nőket és gyermekeket mind elrejték a barlangba s azzal annak szádát annyira elfalazák, hogy csak egy kis ajtónyilás maradt rajta, s imitt-amott czélszerű lőrések.

A férfiak helyet foglaltak a hegy alatt a víz tövében, hol egy kiálló szirthomlok nagy tágas padmalyt képez, melyet maig is Ugron üregének hínak, a vizen túl volt egy sziklákkal bekerített hely, oda hordták a harczi lovakat, azt maig is lovak csűrének hívják.

Gabonát hordtak össze annyit, mennyi hetekig elég lehetett a menekvő népnek, az idő alatt reménylék, hogy elvonul az ellenség dühe s majd ismét előjöhetnek.

Ez meglevén, elrontának minden utat, mely a Nagy-Mál felé vezet, elzárták roppant kövekkel a völgyeket, az erdők fáit félig bevagdalák, hogy majd ha elleneik utánok jőnek, egyszerre fejükre rontsák.

Nem sok kincse volt a székelynek, a mit a tatártól féltsen. Arany, ezüst nem szokott ő nála nagy feleslegben lenni, de volt mégis olyan kincse, a miért méltó volt, hogy az öregek esze és az ifjak karja feszüljön: a szép hölgyek, a szép leányok.

Annyi szép hölgy között legszebb volt Ugron Ábrahám leánya, Zolna, de annnyi derék bajnok közől az ő veje is volt a legvitézebb: Csala vezér.

Az a magas kőszál ottan, mely mint meredek szálfa áll ki a szakadékos hegyoldalból, Csala tornyának hivatik most, úgy látszik, mintha egy másikra volna dülve s arra támaszkodnék.

Csak épen annyi idejük volt a székelyeknek, hogy elrejthették magukat, midőn az estenkint köröskörül vereslő ég hirdeté, hogy itt az ellen, a felgyujtott falvak lángja vereslik ott szerte az égen.

Jő Kuli khán nagy csapattal, mikor az elejét megindítja, nincs az a hegy, a melyről belássa a végit.

Felkutat a vérszomju had minden bokrot, minden erdőt s a hány szálfa van egy erdőn, mindenik alá jut egy tatár; bár az ágaira jutna! óhajtja magában a székely.

Még a föld alól is előkeresik az embert, s nem hagynak békében senkit még a mocsárok közepén sem, onnan is előhúzzák, s midőn valamely várost kipusztítottak, halkan, csendesen odább mennek és éjszaka véletlenül visszatérnek ismét, ha nem jött-e valaki elő az életben maradottak közül?

A hogy megesküvének a teheráni koponyapyramid előtt, mely kétszázezer fogoly hindu levágott fejéből rakatott, nem hagyni saját fajukon kívül élő lényt a földön, híven teljesíték fogadásukat: nem kimélték meg a csecsemőt sem.

Mily nagy lőn tehát Kuli khán dühe, midőn megérkezvén Csikba, ottan nemcsak hogy embert nem talált, a kit meggyilkoljon, de még csak enni valót sem, melylyel seregét tarthassa. A bölcs székely népek mindent félre takarítottak előle szépen.

Rajta, hajtóvadászatra az egész ország ellen! Százezer ember indult neki az erdőknek, felhányva minden zeget-zugot, a hová valaki elbújhatott vala, még az odvas fákat is megkopogatták, ha nem rejtőznek-e bennök? s el nem tudák gondolni, ég nyelte, föld nyelte-e el az egész csiki népet, hogy még nyomukra sem akadni?

Nem is találták volna őket meg soha, ha egy oláh gazdag jutalom fejében el nem árulta volna rejtekhelyüket; de meg is jutalmazá őt Khuli khán tatár fejedelmi módon, elég volt az neki holtig: tele tölteté olvasztott szurokkal a nyavalyást.

Másnap meghallák a nagymáli rejtőzők a tatárcsorda harczi ordítását, mely a hegyeket ellepé.

A székelyek hagyták őket közelebb jönni.

Mikor aztán oda jutottak, a hol az erdők be voltak vágva, megdönték a szélső fákat, azok ráhullottak szomszédjaikra, egy percz alatt irtóztató ropogás támadt, az erdő összeomlott, eltemetve Kuli khánnak ezer meg ezer emberét.

Kuli khán még embert sem látott, máris csatát vesztett. Több elhullott ötezernél a kutyafejű hősökből, kiket a szálfák ott nyomtak. Haragjában azt a pokoli dolgot mívelte, hogy köröskörül tizenkét oldalról meggyujtatá az erdőket s tán meztelenre égette volna a bérczeket, ha Isten meg nem hiusítja akaratját, oly esőt támasztva rögtön, mely eloltá a tüzeket s nedvessé tett minden lombot, hogy a tűz nem kapott bele a nagymál-hegyi erdőbe, csupán a körülfekvő bérczeket tarolta puszta kopárra.

Tizenkét napig látták a barlangba menekült népek az irtóztató lángokat, mint egy áradó tengert mindig közelebb-közelebb jönni, az erdő minden vadai rémülettel összefutottak seregestül, mint egy szigetbe, a közbeszorult Hargitára s félve simultak az emberek lábaihoz; a menekvők rettegve várták a végitéletet, de Ugron Ábrahám biztatá őket, hogy egyfelől a Vargyas vize, másfelől az Erős bérczei gátat vetnek a terjedő tűznek, s ez idő alatt a férfiakkal lenyilaztatá az odafutó vadakat s húsaikat felfüstölve elrakatta a mély földalatti szellős üregekbe.

Végre elcsillapult az égés, körül a szép zöld hegyek szép rózsaszinűeknek látszottak a hamvadó parázstól, azután tisztes szürkéknek, a hogy hamuvá lett a zsarátnak, végre sötétek, feketék lettek, midőn a legelső vihar felkavarta a nyugvó szürke hamvakat s kimeredtek a fekete törzsökök. Mintha egy nagy gyász szemfödél lett volna végig húzva a tájon, melynek kellő közepében zöld szigetként emelkedett az óriási Hargita.

Nem sokára a kopárfekete tájon látni lehete a tóduló tatárcsordák tömegeit. Minden oldalról meglepék a Hargitát s körülfogták a Nagy-Mál bérczet.

A tatárok az Erős hegyről, a székelyek a Nagy-Málról lövöldöztek át egymáshoz nyilakkal; a nyilvesszőkre mindenféle mondások voltak faragva, melyekben egymással kihivásaikat, fenekedéseiket és szitkaikat közölgették.

Megjelent a tulsó ormon s átlőtte nyilát Kuli khán.

Sok bolond betü volt ráfaragva.

– Gyertek által jó székelyek, és haljatok meg szépen egyszer, különben meghaltok kétszer.

Ugron Ábrahám visszalőtt. Nyilára ez volt faragva:

– Élünk sülttel, főttel, föld alatt, fa tetejében, mi az?7)

Ismét a tatár lőtt. Ez volt a vesszőre irva:

– Megéheztek, megszomjaztok, majd kijöttök.

A székely vesszője átröpült:

– Kenyerünk a földben, vizünk az égben, húsunk az erdőben, várhattok itten.

Újra lőtt a tatár:

– Égett fa kizöldül, puszta erdő felidül, mi még akkor is itt leszünk.

S hogy fenyegetését hatályosabbá tegye, szemben a Nagy-Mállal, a honnan a székelyek épen ráláthattak, sok követ hordatott össze s egy nagy kápolnát építtetett ott, bele állítva az ősi bálványt, annak bizonyságául, hogy ott állandó lakása leend a tatárnemzetnek, mert kőépület a tatároknál csupán a bálvány számára épül, a nők bőrsátrak alatt alusznak, a férfiak lovaik hátán.

A székelyek meg voltak szállva. Körül negyvenezer tatár, vérszomjú, irgalmatlan had, a Nagy-Málban négy-ötezer kenyérfogyasztó nép, kikből alig megy ezerre a fegyverfogó férfi.

– Hová leszünk? zúgott a nép, ha kenyerünk, húsunk elfogy. Egymást kell végre megennünk. Jobb lenne a gyermekeket a kősziklához paskolni, a szűzeket, asszonyokat megöldösni, fák tövébe eltemetni, a véneknek leugrálni a szikláról, a férfiak rontanának azután az ellenségre s hullanának el viadal közt, kivont fegyverrel kezükben, ha úgy sem segít az Isten.

De megfeddé a búsulókat Ugron.

– Bolond valóban, a ki Istennek tanácsot akar adni. Jő tanács az égből, csak bízni kell benne. Ha a székelyek elesége fogy, biz a tatáré sem nő a kősziklákból. Itt kevés a kenyér hosszú időre, de kitart a makk, a szükségben az is eleség, víz van elég, és a víz tele pisztránggal, majd kövér gombák nőnek fel az erdőn Isten parancsolatjára, melyek hetekig eltartják élettel a népet; a behajtott marhák tejet, vajat, sajtot adnak s kövér legelőjük van a hegy tetején s a vizi szigetek közt; míg azok oda át mit esznek, mit isznak, ha Isten elzárja előlük a földet és eget? A föld korommal van fedve, ott évekig még csak fű sem terem, a tatár ugyan megél a nyers húsból és a lótejből is, de hogy vadat fogjon, tíz mérföldnyire kell neki menni, s lovát nincs hol legeltesse a leégett mezőn. Aztán majd eljön a székelyföldi gonosz szellem, a hideg mérges északi szél, a kegyetlen Nemere, mely a mint beszabadul a gyergyói havasok nyilásán, nyár derekán öles hóval borít el erdőt, mezőt, s ha el nem múlik három nap alatt, úgy betemet hóval egész városokat, hogy a lakosok a kéményen járnak házaikba s a toronyablakon a templomba. Mibe kerül az Urnak elszabadítani lánczairól ezt a mérges szellemet; s akkor a tatár mind rakásra fagy, mert a közelben fája sincs, a mivel fűtközzék.

Ekként megnyugtatá a kétségbeesőket, s azok türelemmel megadák magukat sorsukba, kiki elvállalta a rábizott munkát.

Csala vezér a férfiak élén elállta a védendő sziklatorkokat, az asszonyok a bárányok gyapját szőtték, fonták öltözetnek, egész halmaz sajtokat készítettek s azokat elrakták az üregekbe a többi étkek közé, egész kamarák telvén meg hússal, gabonával és sajttal.

Egyszer, midőn Ugron Ábrahám vizsgálná az éléskamrát, ha az eltett eleség nem romlik-e? nagy borzalommal tapasztalá, hogy hátul, hova alig lehetne embernek beférni, egész üregek vannak ásva a gabonában s más élelemben; valaki meglopta azokat! De ki? Ember nem férhet be oda, minő más állat lakik itt?

Senkinek sem szólt egy szót is, nehogy elrémítse a népet, hanem rögtön asszony őröket állíta a kamrába, kik vigyázzanak minden zörejre és be ne bocsássanak senkit; a férfiaknak az ellenség előtt volt dolguk.

Másnap mind a két asszony halva találtatott az üregben, összezsugorodva feküdtek ott, mintha iszonyú kínok közt multak volna ki, és senki sem tudta, mi ölte meg őket?

Harmadnap újra két asszony állt őrt és mind a kettő halállal vált meg a helyétől. És az eleség még jobban el volt fogyva.

Negyednapra újra áldozatul esett mindkét őrálló nő.

Ötödnap aztán senki sem merte többé felvállalni e hivatalt.

Ekkor felajánlá magát Ugron Ábrahám egyetlen szép leánya, Zolna, hogy ő majd vigyázni fog az élelmi tárban, s megtudva apjától a titkot, hogy oda rejtett tolvajok járnak, elkérte Csala éles kardját és lámpáját s vizes korsóját magához véve, bement a veszélyes üregbe s ott elébb térden állva imádkozott, azután fogá a meztelen kardot kezébe s hátát a falnak vetve, egyenesen azon helyre nézett, hol az élelmi szerekben a hiány támadott és várta a tolvajokat; apja künn imádkozott az Istenhez, hogy leánya élve térjen vissza, de még sem hívá ki őt s a leány nem bocsátá őt magával.

* * *

A kis földalatti lények közt nagy zenebona volt ezalatt.

Azon folyt a tanakodás, hogy a két egymást pusztító nép közül melyiknek fogják inkább pártját, melyiknek segítsenek pusztítani, melyik oltalmára egyesüljenek?

Az egész törpe faj két pártra volt szakadva, az egyik vezére volt Mirák, a szelid képű főnök, azzal a karminpiros üstökkel, a másiké volt Alamák, a lánghajú zömök szörny.

Az elsők azt akarták, hogy a székelyeknek kell pártját fogni, a kik velök egy üregben laknak, az utóbbiak pedig abban erősködtek, hogy épen azért kell őket minden módon megrontani, minek tolakodtak az ő puszta országukba; a vitából nagy marakodás lett, mely a Mirák-pártiak teljes legyőzetésével végződött; Alamák aludni parancsolá őket és maga hozzákezdett a munkához.

Mert olyan csodás rende volt közöttük a természetnek, hogy az egész faj egyik része holdujságtól holdtöltéig aludt, mint a kő oly mereven, mialatt a másik ébren volt, s a mint amazok ébredtek, akkor meg ezek mentek aludni holdfogytáig. Alig volt nehány óra, melyben együtt voltak mindkét félről, ez idő volt fenhagyva a szeretet és gyűlölet munkáinak.

A míg tehát Mirák aludt, Alamák és törpéi kiszaglászták az üreget, melybe a székelyek élelmi szerei voltak rejtve, s az apró szűk nyilásokon elkezdték azt széthordani; mire Ugron észrevette, már látható volt a fogyás.

Ekkor jöttek az asszonyok őrt állani. A kis törpék látva a fáklyavilágnál virrasztó emberalakokat, felülről a kőhasadékokból mérges nedveket hullattak azoknak ivó korsajába, s a mint azok egyszer megszomjaztak, a halált ivák maguknak, s nem mondák el senkinek, kik járnak ott az üregben.

Annyi áldozat után végre a szép Zolna volt oly erős szívvel, hogy vigyázni leszállt az üregbe. Épen ekkor tölt meg a hold, s Alamák és emberei lehuzódtak a mély hallgató üregekbe, előbocsátva testvéreiket, kik Mirák vezetése alatt felkeresék az élelmi tár üregét.

*

A vigyázó leányka egy kutyát és egy kakast vitt magával a barlangba, hogy ha ő eltalálna is aludni, e két vigyázó állat lármája fölébreszsze, ha valami nesz történik. A kutya lefeküdt a földre, a kakas felült egy magas kőre, a leány fogta a kardot.

Egyszer elkezd a leány valami melegséget érezni lábain, mintha alulról jövő gőzök emelkednének mindig feljebb, feljebb, testét valami kéjes csiklandó zsibongás kezdte elállni, mely később szíve verését lankasztá el s karjait erőtleníté. Majd az álmot érzé szempilláira nehezülni. Szólni, kiáltani akart, de nyelve kötve volt, kezét akarta megmozdítani, de nem birta többé, még látott, hallott, érzett és tudta, hogy el fog aludni és soha sem felébredni többet. A kutya mozdulatlan feküdt lábainál, ő is mellé rogyott ellankadtan.

A gonosz törpék ott a föld alatt ama kénköves szeszt, minővel a torjai barlang tele van, földalatti nyilásokon idáig vezették, s rábocsátva az őrizőkre, azzal fojtották meg őket.

A kénköves szesz nehezebb, mint az éltető lég, azért a föld szinén marad, s később beiszsza azt a föld, azért nem találták a reggel bejövő férfiak semmi nyomát a halálnak.

A mint a leányka szédülten lerogyott, egyszerre minden lyukból, minden kő alól fürgencz apró alakok ugráltak elő, a kárörvendő törpék, kik az őrizetlen maradt eleséget lopni jöttek, s innen-onnan kukucskálva lesték régen, mikor fog a vigyázó összeroskadni.

A mint azonban mindenünnen eléjöttek, a magasban ülő kakas elkezd hangosan kukorikolni; mert ezt nem ölte meg a nehéz lég, ülvén odafenn a magasban.

A törpék meghallva e harczias kiáltást s megpillantván a vitéz állatot, mely veres sisakos taréjával, hosszú veres hús-szakállával, s lovagias sarkantyúival és felálló kardforma tollaival a farkán, szárnyait összeverve, hadat izenni látszott az egész törpe világnak, utczu nem vették tréfára a dolgot, hanem szaladtak szerte-széllyel, ki merre látott, egyedül maradt a vezérük, a kis karmazsin-üstökű törpe azzal az emberforma arczczal. Ez megállott a kakas előtt bátran és szembe is szállt volna azzal, készen levén azon esetben, ha félelmes ellensége által megtámadtatik, hősileg megküzdeni vele. De a kakas beérte azzal, hogy még kettőt kukorított s a törpék királya büszkén lépdelte végig a megnyert csatamezőt.

Hát a mint odaért, a hol az alélt leányka feküdt a földön, csak elállt a bámulattól, piros szemei ragyogtak, mint a fénylő rubint; soha sem látott ő ily szépséget, ilyen arczot, ilyen keblet!

Nem ő érzett először a törpe faj közül édes fájdalmakat sima képű fehér hölgy láttára. Egyszer epret szedő székely asszony csecsemőjét kosárba téve fára akasztotta, s míg ő odajárt málnát, szamóczát gyűjteni, a kis törpék odajöttek, megnézték a gyermeket, ellopták, elvitték magukkal, felnövelték a barlangban, ott a napvilágtalan helyeken az is oly törpe maradt, mint ők, a törpe király azután elvette feleségül, tőle született e nagyobbik fia, ez emberhez hasonló arczczal s e fajától elütő piros üstökkel homlokán. Az emberi alakot egyszer kicsalta a napfény az erdőre, ott vadászó székelyek elfogták, bevitték Homorod-Almásra, a pap gondviselése alá vette, embernek, kereszténynek nevelé, megtanítá világi ismeretekre; hanem a nőben azután is megmaradt ez a vágy az erdőkön, barlangokban bolyongás után, gyakran elszökött a Nagy-Málba s együtt mulatott a kis törpékkel, ráismert kis fiára, s megtanítá őt betüket faragni, minőkkel a székelyek éltek. Később elhalt a nő, a törpe király a maga nemzetéből házasodott újra, s attól születék a másik torzonborz fiú, sokkal dühösebb, sokkal vadabb, mint az öregebbik, bár ezt okosabbá és idegesebbé tette az emberi vérvegyület.

A kis gnómkirály elbámulva és remegve állt a tündérszép hölgy előtt, a mennyivel szebb volt földi édes anyja a földalatti nőknél, annyival szebb volt ez még édes anyjánál is. S ez meghaljon? Letegyék őt is a rút, sötét földbe? Szép keblén járjanak keresztül azok az undok földalatti állatok, melyek a troglodythok éjszakáját osztják, s miket csak a sírásó kapája vet fel olykor a napfényre? Ne haljon meg. És e szép deli székely fiak, ezek a jámbor munkás emberek, kik szántanak, vetnek, abból élnek s nem hajtják az erdőket, mint a vad tatár, hogy a futó vadak vérét, húsát egyék, ezek se haljanak meg. Legyen az ő ügyük nyertes.

Vevé Mirák a görbe kést, mely a szép leány kis piros saruja mellé volt dugva, és a rovásokról, mik a gabonagarmadákba voltak dugva, lefaragva a jegyeket, más betüket vágott azokra, minőkre anyja a földi leány tanítá meg, s azután e rovásokat oda tevé a leány ölébe.

Társai azalatt hordták híven a gabonát, eleséget szerte-széllyel a lyukakon, s nem tudták, nem is törődtek vele, hogy vezérük mit faragcsál.

Egy újabb hangos kakasszó ismét szétriasztá őket. Ekkor Mirák odahajolt a hölgyre, száját annak ajkára tevé s egy hosszú lélekzetvétellel kiszívá a mérges levegőt, mely a leány keblét elülte. A gnomnak nem ártott már az, ő szokva volt e légkörhöz.

Azzal ő is eltünt a kőhasadékok között.

Zolna felnyitá szemeit; mint ki kisértetnyomásos álomból ébred föl, érzé, hogy a megakadt vér e perczben kezd szivében lüktetni és nem tudá, hogy mit álmodott.

Széttekinte: a kutya ott feküdt holtan lábainál és ő magasabban volt fektetve, mint hova önkényt leült, az élelem ismét meglopva s a rovások mind az ölébe rakva. Ki járt itt?

Közelebbről nézé a rovásokat s ime azokra irás volt vésve; az egyik vesszőn:

«Napvilági tündér! Körülötted idegen világ él, mely a föld alatt lakik. Mi vagyunk azok, a törpék. Ők gyűlölik a szép emberfajt, mert olyan szép, én szeretem, mert olyan szép. Te ne halj meg, légy soká szép.»

A másikon:

«Élelmeiteket elhordja a törpe faj messze innen a föld alá, menjetek a tizenkettedik üregbe: bal kéz felől áll egy nagy kő, hengerítsétek el onnan, mély aknába juttok, ott van együtt az orzott kincs, foglaljátok ismét vissza.»

Harmadikon:

«Hogyha vigyázni akartok jövő éjjel, más ne jőjjön, mert az meghal, jőjj te magad, és soha sem fogsz elveszni, de ne ülj oda, hol az eb fekszik, ülj oda, hova a kakas veszi magát: az eb oktalan, a kakas bölcs állat.»

Zolna bámulva olvasá a rovásokat, s vivé rögtön Ugron Ábrahámhoz. Az öreg megérté a dolgot, s maga mellé véve Csala vezért, megemelék a követ a tizenkettedik üregben, s ime ott látszék a mély, soha nem bolygatott üreg, melynek sötét torkolatából mintha szikrázó kövek villognának fel a fáklyafénynél.

A leány hozá a fáklyát, az ifju hozá a kardot, az öreg keresztet tartott. A fáklyát a sötét ellen, a kardot az élők ellen, a keresztet a rém ellen.

Ki szálljon le? volt a kérdés.

Az öreg erős hitű volt, harczolt sokszor rémmel, boszorkánynyal, de ki tudja, oda alant nem lakik-e erős fenevad, melynek izmos karral kell hányni ellent? Csala vezér vitéz dalia volt, harczban megfelelt tíz embernek s kopjával leverte a havasi medvét, de alant ki tudja, mely világ lakói élnek? fog-e rajtok az éles kard, járja-e őket a hegyes kopja?

Csak a leánynak kellett lemenni. Neki szivében is egyenlő erő volt, mint karjában, s ha valakinek kedve tartaná a sírokból előjönni, hogy őt megrémítse, bizonyára még egyszer vissszaküldené azt oda, hogy nem kivánna többet feltámadni.

Istennek ajánlá magát, derekát körülövedzé a hevederrel, s kezébe véve kardot és fáklyát, lebocsátkozék az üregbe. Ugron Ábrahám imádkozva térdepelt ott. Csala vezér lassan ereszté a kötelet.

Fél óráig járt oda alant az üregben a leány, akkor megrántá újra a kötelet, s a két férfiu felvonta ismét.

Csodákat látott ott alant.

Ama mélységek ott alant szakaszonkint színbuzával, dióval, sóval vannak megtöltve, s a milyen garmadák vannak rakva gabonából, épen akkora halmokban áll egymásra hordva arany, ezüst, a Dárius kincsei azok, miket ezer meg ezer év előtt a futó király ide eldugott, s miket azóta minden nemzedék hiába keres, s miknek iszonytató nagysága példabeszéddé vált a nép között, hogy midőn sokat akarnak mondani, azt mondják: nem volna neki elég a Dárius kincse.

E kincs ide van összehordva a kis troglodythok birtokában, majd ha elromlanak az emberek, s ők jöhetnek a föld felszinére, kelleni fog az ő nekik. Oh sok van a föld alatt, a mi támadatra vár; vagy ha egy szálas erdőt kivágnak, holott nem nőtt azelőtt egyéb mint sugár tölgy: honnan támad egyszerre elő annak a helyén a sok apró virág, tövis, bozót? ott leskelődtek azok is régóta a föld alatt, s várták, hogy a hatalmasabb növényzet kipusztuljon, s ők dughassák ki a napfényre fejeiket. Majd ha az emberek lassankint elpusztítottak a földről minden erőt, a vészek elpusztítottak lassankint minden embert, akkor lesz mulatságos világ; törpe erdők törpe lakosokkal.

Zolna telemeríté kötényét színaranynyal és kövér buzával, melyet ott alant szedett fel, hogy kisérőinek megmutassa.

Ugron Ábrahám megörvende mind a kettőnek. Senkinek sem szólt felőle semmit, csak egy nagy vasajtót veretett régi pléhekből össze, azt a nyilásra veré Csala vezér segítségével és az egész dologról hármukon kívül senki sem tudott meg semmit; csak annyiról értesült a nép, hogy az üldözöttek számára még a föld alatt is terem buza, még pedig kifogyhatlan.

Ugyanazon üregen át leszállva, a hegyen keresztül zuhogó patakhoz lehete jutni, innen mindig friss vizet lehete támasztani a szomjazók számára, az eddigi bűzhödt esővíz helyett, a mit nagy sajtárokba szedtek.

Az emberséges Kuli khán ezalatt csak várta, leste, mikor fognak a székelyek éhségtől elveszni és a közben saját tatárjai pusztultak nagy mennyiségben. Lovaik lelegelték már a mi körül mező maradt, s a messze földről hozott széna alig volt elég a vezér utolsó paripájának, mely egy egész ménesből megmaradt, erdei vadakért a távol gyergyói hegyeket kellett befuttatni. A jámbor Kuli khán nem bánta azt, ha fele elhullt is embereinek, a megmaradt fele is tízszer felülmulá a megszállott székelyek számát, s ha ez a megmaradt fele gombával élt is, az ő számára elég pisztrángot halásztak a Vargyas vizéből. Ez volt legkedvesebb eledele. Úgy megizlelte azt, hogy már csak azért is itt kivánt lakni a székely földön.

Ezenközben sok ellenkezésük vala a székelyeknek a vad tatárokkal, hol ezek jöttek elő nagy sivalkodással s hajigáltak az Erős bérczről nagy köveket és lövöldöztek át nyilakat a Nagy-Mál tisztásain megjelenő férfiakra, hol meg amazok lopóztak ki a barlangból s éjszakának idején rajta ütöttek egy-egy folt tatárra, s mire azok észrevették magukat, felesen levágtak belőlük, s míg a többiek ellenük zúdultak, már ők ismét túl voltak a Vargyason, benn a «lovak csürében», s csak úgy mutogatták üldözőiknek pajtásaik fejeit, melyeket elhoztak magukkal.

Csala vezér egy ilyen alkalommal egymaga tizenkét tatárt vert le szeges buzogánynyal, s a mint népét a víznek szoríták, csak egy sekélyes hely volt azon, melyen keresztül lehetett menekülni, egy maga védte emberül egész hátráló csapatait, végre úgy állt bivalybőr pánczéljában a sok nyíl, mint valamely töviskes állaton a hegyes tüskék, utoljára maga a murza jött ellene, ki a tatároknál alvezéri hivatalt viselt, s szidta messziről Csala vezért ebnek és kutyának; megharagvék erre a vezér s úgy hajítá meg kopjával a murzát, hogy a mint az védelmül tartá maga elé a tizenkét bivalybőrből készült paizst, úgy ment a meglódított gerely keresztül paizson és murzán, s úgy jött ki a hátán hegyével, hogy ha még a háta mögött is lett volna egy másik paizs, meg egy másik murza, még azon is keresztül ment volna.

Az üldöző tatárok megijedtek e tréfától, s hátramaradának szépen. Csala vezér pedig megtért embereivel békében a tágas Ugron-üregbe, hol őt az asszonyok fogadták nagy diadal-énekléssel, s megkoszorúzák cserfalombbal.

Im e napnak örömére azt végzé az öreg Ugron, hogy legyen vígság az egész Nagy-Málon, s hogy a vígság ne legyen hiába, menyegzőt ült a vezér a szép Zolnával, bátor szittya amazonnal. Fenn a napfényen, a pázsiton terítének asztalokat, a körüllevő tatárok szeme láttára, kik éhen, szomjan néztek le rájok a körülfekvő hegyekről és nem tudtak közeledni sehol; csak úgy folyott szájukból az éhség nedve a sok sült és főtt láttára, mikkel gazdagon meg volt rakva minden asztal. Arany pohárból, ezüst tálból ettek, ittak. Ki tudja, honnan került mind az? Hej hogy fájt a tatár foga inkább az ételre, italra, mint az aranyra, ezüstre.

A székelyek pedig vígan voltak. Ittak Ugronért, a vőlegényért, a menyasszonyért, az ellenség füle hallatára, utoljára ittak magáért Kuli khánért. A kaczaj áthallatszott hozzá, a mint sátorában ült és ivott savanyú lótejet.

De ott alant a kőrepedések között hallatszott valami nyögés, fohászkodás az egész lakoma alatt. Valamikor odahajlott Csala vezér szép menyasszonyához, hogy arczára csókot ejtsen, mintha mindig felsikoltana valami lábaik alatt.

Mirák volt az, a szegény szerelmes gnom, ki ott lenn a borzlyukakban hallgatózott, leskelődött s feljajdult, ha látta, mint érinti férfi ajka a szép hajadon orczáját. Meg kell e férfinak halni.

Másnap Csala vezér beteg volt, nem nyulhatott sem ételhez, sem italhoz, mindentől úgy undorodott, nem volt neki édes még a menyasszony csókja sem. Csak a temetőben szeretett volna már lenni.

A féltékeny Mirák mérges varangyot lopott éjszakai italába, s a derék lovag úgy elszáradt attól, hogy a kardot többé nem birta emelni.

Ki vezesse most a népet a csatákon? ki ismeri úgy az ellenség fortélyait, az erdők menedékeit, mint ő? Kiben bízhatik a sereg? ő meg nem üli a lovat többé.

– Menj te magad, Ugron Ábrahám! monda a roskatag bajnok. Hágj te magad kengyelembe, vesd magad lovam hátára, kösd fel éles pallosomat, kardom kivág minden bajból, lovam kihoz minden vészből. Én nem megyek több csatába. De felhágok ama magas kőszálra amott az Erős oldalában, honnan belátni a völgybe, s onnan ha észreveendem, hogy az ellenség nagy erővel jön reátok, tüzet gyujtok, meglátjátok.

A vitézek elindultak; jó Ugron Ábrahám vezette őket Csala lován, Csala kardjával kezében; fenn a beteg hős a szirten kalapjával mutogatta, merre menjenek, merre ne menjenek, intő kiáltása messze hangzott el a völgybe.

Míg ő fenn a kőszálon állt, alant a kártékony törpék megásták, kifurták a szikla alját, s a mint a hős kiáltozott alá, egyszerre meglódult a sziklatorony, s neki dülve a bérczfalnak, a lovagot lehajítá messze, száz ölnyi rémes magasból, le az éles kövek közé; a székely nők és leányok ott lelték meg tetemeit a vízparton elterülve, arczát a habok locsolták.

Sírtak mindannyian, legjobban sírt a menyasszony, a zokogás hangja közé vegyült Mirák kaczagása a föld alatt. Most már nem fogja a lovag csókolni a leányt.

Az Ugronnal eltávozott bajnokok meg csak haladtak, ők nem tudták Csala esetét; megütköztek a tatárokkal, a harczban egyre várták, mikor gyúl ki az intő tűz a kőszálon? Ezalatt körülfogta őket az ellen, s a jó székely fiak elhullottak a Nagy-Mál alatt, számra többen százötvennél. Harczolt soká Ugron Ábrahám, elhozá Csala pallosát, de nem hozá el Csala öklét, és elesett ő is elvégre, a paripa haza száguldott, de nem hozta el a rajta űlőt. Csak sokára, óra mulva jöttek egyenkint haza a székely daliák, fej nélkül valamennyien, a mint a vízbe hányt tetemeiket lassan hazaszállítá a barlangon átfolyó hullám, rájuk váró kedveseikhez.

Ott kifogták őket mind a fenmaradt asszonyok, eltemették, megsiratták és szörnyű átkot esküdtek annak lelkére, testére, ki őket ily gyászba dönté.

Mennyi árva, mennyi özvegy! De senkinek nem volt annyi gyásza, mint Zolnának, ki özvegy lett és árva egy napon; s nemcsak apját és férjét veszíté, hanem két vezérét a népnek!

Most csak a boszún, csak az ártani-tudáson járt elméje. Az ellenséggel többé verekedni nem lehetett, mert a mi kevesen megmaradtak jó harczosok, azoknak sem volt vezére. És ő mégis boszút akart állni föld alatt és föld felett lakó ellenségen.

Nagy kemenczékben, vermekben meszet égetett, oltatott, azután nagy köveket hordatott oda, hol a Vargyas vize ismét kiszakad a barlangból, mely alatt keresztülfolyik; ott berakatta a nyilást, bevakoltak, betömtek minden hasadékot földdel és oltatlan mészszel, levert faczölöpökkel elzárták a kifolyást, a gátat megerősíték vesszőköteggel, mohával, úgy, hogy a hegy alatt keresztülfolyó víz nem jöhetett ki sehol.

A künn tanyázó tatárok csak bámultak egy ideig, mikor látták, hogy a patak vize elmarad, majd szomorkodni kezdének rajta, mikor rájuk jött a szomjuság s az eddig duzzadó hullám helyett most csak alig szivárgott egy kis csatornavíz a száradó mederben, annyi nyelvnek is kevés volt az, nem hogy annyi toroknak jutott volna, végre egészen kiszáradt a patak medre, s Kuli khánnak nem volt honnan pisztrángokat fogni többé.

A szomjazó tatároknak nem volt mit tehetni egyéb, mint felkerülni a Homoród vizéhez s onnan hozni maguknak italt; pedig az ugyan messze van. Megitták a mocsárvizet, az égett fák odvaiban meggyűlt esőt, a lónyomok után maradt locsot, megették az égett tájon felsarjadzó áfonyát, medveszőlőt, zsidócseresznyét, papsajtot, ördögkenyeret, kigyóhagymát, macskakáposztát s más egyéb nem embernek való eledeleket, s úgy hullottak tőle rakásra, mint az őszi légy. A velük jött keselyüknek, hollóknak legalább nem kellett messze menni.

Az elzárt Vargyas vize pedig ezalatt, nem törhetve ki rendes folyásán, meggyűlt a Nagy-Mál bércz alatt s a mint sehol sem talált rést, a hol kiszabadulhasson, megtölté az odvas bércz minden rejtett üregeit, a hol a föld alatti gnomok aludtak, kiönté őket biztos lyukaikból s éjjelenkint nagy zsongás-bongás volt hallható a barlang alatt. Zolna gondolá magában: Fürödtök most czudar rémek. Haljatok meg, fuljatok meg apámért, férjemért, annyi elhullt jó székely vitézért.

A troglodythfaj rémülve látta, mint nő óráról órára a víz földalatti rejtekében, kiűzi őket legbiztosabb rejtekeikből, beleszivárog oduikba s űzi, szorítja őket mindig feljebb, feljebb. Kétségbeesve hurczolkodtak mindig a magasb odukba. A víz oda is utánuk ment, összehordott élelmüket kifoszták már a székelyek, a mi titkosabb helyekre volt dugva, azt megrontotta a víz; azon kellett gondolkozniok, hogy a barlangot elhagyják; felkeresték a titkos átjárásokat, mik a föld alatt elvezetnek, a hol azok megszakadtak, körmeikkel ásták odább, egész nap ástak, kapartak s egy éjjel, midőn egy közülök televény földet érve, fejét felüté a föld színére, ime, a hegyen túl fekvő tatár-tábor közepén lelék magukat. Avas sajtok, szárított hús és hal hevertek ott bőrökkel leterítve nagy halmazban; a törpék neki estek nagy éhesen s sötét éjjel, míg valamennyi őrszem aludt, mind elhordták a föld alá, szép csendesen, nesztelenül; mire a tatárok keresték reggel a messze földről összehordott eleséget, azt sehol sem, de a mezőben mindenütt borzhányás forma lyukakat leltek szerteszélylyel, s apró gyermeklábnyomokat.

A míg a rablott eleségben tartott, addig csendesen meg voltak a törpék ott a föld alatt, hanem a mint elfogyott az, éjjel ismét előjöttek. Az éhség vakmerőkké tette őket; odalopóztak az alvó tatárokhoz, kikeresték tarisznyáikat, a mit találtak benne, elvitték, ha nem találtak semmit, megették magát a bőrtarisznyát, lerágták talpáról a sarut, elköltötték hámját, kantárszíjját, kikezdték ködmenét, bundáját, felfalták süvegét s a tatár mind aludt mélyen, nem vett észre semmit, csak mikor fölébredt, akkor csodálkozott el a maga állapotán.

Lassankint aláfurták az egész mezőt a gnómok s olyan vakmerőkké lettek, hogy a mint egy éjjel Kuli khán fölébredt, ime az ágya előtt levő szarvasbőr mellett négy undok alakot lát ülni, a mint a bőrt a négy szegletén fogva szépen eszegetik és rángatják egymás szájából, az ötödik épen akkor itta ki a mécsből az olajt.

Kuli khán ijedten ugrott föl medvebőréről, mire a kis gnómok egyszerre eltüntek jobbra-balra. A khán lármájára fáklyákkal előszaladó őrök azután öt borzlyukat fedeztek fel magában a vezér sátorában.

E naptól kezdve minden éjjel lándzsás őrök vigyáztak körül a táborban, hangos kiáltással riogatva a csendben, hogy semmi rém elő ne merjen jönni.

Harmadnapra a vad éhség kiűzte lyukaikból, menedékeikből a troglodythokat s az őrt állók nagy rémülve futottak Kuli khánhoz, hogy a földből egy százezernyi fekete rémcsapat támadt elő, mely a táboron keresztül huzódik s az elszörnyedő tatárnép babonás rémülettel nézte, mint vonul végig a mezőn, a fekete kopár vidéken egy ismeretlen alakú rémtábor, szemei úgy világítanak az éjben. Senki sem merte őket bántani. Ez gonosz jel, hivék mindannyian. A rémek futása eltartott egész hajnalig. Elmentek termékenyebb táj felé.

Szomjan, éhen ott maradtak a tatárok. Kuli khán serege szörnyen elpusztult már a megszállásban, a sereg zúgott és sürgeté, hogy vigye őket az éhhalál országából.

Most egy próbát akart még tenni a khán: levitte embereit a völgybe, mely a Nagy-Mált körülveszi, hogy így majd megostromolja a barlangban rekedt népet, ott van étel és ital elég. Zolna meghallá a hegy tulsó oldalán zajgókat, mint készítenek lábtókat, a miken a barlang szádához felkapaszkodjanak s a mint ellepék a völgyet, fenyőgyantával és szurokkal bekenette a faczölöpökből vert gátat, mely a Vargyas kifolyását elzárta s akkor azt meggyújtatá.

A gát egyre égett szépen, a gyantás tűz fellobogott, egyszerre elaludt az egész láng, a leégett czölöpöket ketté töré a meggyült víz iszonyú nyomása s menydörgő rohanással zúdult alá a sokáig fogva tartott ár a völgybe. Futott, a ki még futhatott, de a kit ott lepett a vízroham a mély völgyben, soha sem lovagolt még olyan sebesen az a tatár, mint a hogy e tajtékzó hullámparipa elvitte magával, Kuli khán is csak alig menekült fel a dombra. Emberei színét-javát a menydörgő felbőszült víz elhordta, elszórta szélylyel, megrakta medrét csontjaikkal, koponyáikkal, összemorzsolta őket a köveken. E napon több elveszett közülük, mint valamennyi harczban addig.

Másnap reggel parancsot adott Zolna a nőknek, hogy készítsenek a megmaradt lisztből mind egy rettentő nagy pogácsát; akkorát, hogy tizenkét férfinak legyen rajta mit emelni.

A belsejét tömjék meg hamuval, hogy csak kívül legyen tészta. Azután egy nagy tágas üreget, mely a barlang száda mellett volt, befűttetett tövissel és iszalag kóróval.

A túlnan szájtátó tatárok kérdezék, hogy mit mívelnek?

– Pogácsát sütünk! kiálta át Zolna hangosan, a tegnapi éj emlékére. Arra előjött tizenkét férfi a nagy nehéz pogácsával, s azt fahengerekre téve, úgy gördíték be a paráholt kemenczébe, betámasztván azt nagy tapasztott kemenczetevővel.

A tatárok elszörnyedtek. Mekkora pogácsa, ők az ostromlottak óriás-pogácsát sütnek s az ostromlók halnak éhen.

Rögtön rajta ment az egész sereg Kuli khánra s nagy lármával követelé, hogy őket vigye e megszállás alól, mert azok odabenn rettenetes nagy pogácsát sütöttek, eltart nekik jövő nyárig, addig meg őket mind elveszti az éhenhalás.

Kuli khán azt felelte, hogy «nem».

Erre egy tatár úgy lőtte szívén keresztül, hogy csak egyet fordult, s a míg egyet fordult, ezer nyilat lőttek bele s midőn leesett a földre, minden tatár oda ment hozzá s ekként úgy tele lövöldözték nyillal, hogy utoljára nem maradt rajta hely, a hová még egy hegyével oda férjen.

Akkor neki mentek a kápolnának, ledöntötték és eltakarodtak a vidékről, el az egész székelyföldről, lementek Nagy-Szeben felé, megismertetni a szász atyafiakkal a vendégszeretetet.

A megszállt székelyek pedig előjöttek rejtekükből s hálákat adtak Istennek, hogy őket annyi csodával megszabadítá s senkinek sem volt szabad halottjait siratni, midőn megszabadult Székelyország.

Haza mentek falvaikba s újra boldog, újra népes lett a vidék; égett erdő kinőtt újra, vesztett család megnőtt újra; özvegynek, árvának rendelt gondviselőt az Isten. – Áldja meg ezután is, a kik ottan laknak!

* * *

A kiöntött törpék aztán nagy lopózva ismét visszaszállingóztak a barlangba, hogy az emberi zaj elköltözött onnan; ott törvényt tartának egymás közt, hogy kik voltak az árulók, a kik felfedezték a föld felett lakóknak a rejtett kincsek helyét s megtudva, hogy az Mirák volt, őt társaival együtt legott felkonczolták.

* * *

Eddig szól a rege.

Elmúlt már az régen-régen, hogy az a fa kiszáradt, melynek vesszejeire e történetet felvágták s Zsigmond király idejében megégették a vesszőket, hogy ne legyen nyoma a pogány hunnus írásnak.

De azért megmaradt egynek másnak a regéje.

Maig is Csala tornyának nevezik azt a szál bérczet, melyről a vezér lehullott; oldalvást mellette mutogatják az Ugron üregét és lovak csűrét, emlékeznek a székely nőre, ki roppant pogácsával ijesztette el a megszálló tatárokat.

Kincskeresők maig is kutatják azt a nagy vasajtót, melyet Ugron Ábrahám készíttetett a Dárius kincsei fölé, s melyet leánya ismét elrejte, hogy a sok kincs meg ne rontsa, meg ne vesztegesse a székely nép jó erkölcsét. Egyszer rá is akadt már a vasajtóra egy fürkésző, de nem birta leverni nagy lakatjait s míg haza ment segítségért s mire vissza jött újra, úgy eltünt az előle ismét, hogy soha sem birt ráakadni.

Ott áll még a kápolna a barlanggal szemben, a mit a tatárok építettek, itt akarva települni; ott látszik a barlang száda, most is félig elfalazva, lőrésekkel, ott a szónokszék, a hombár, a székely nők fekhelyei, miket emlékben tart a nép.

A székely sok mesét tud e barlangról mondani s valahányban mind előjönnek a kis apró földi emberek, kik ott élnek, leskelődnek, bujkálnak a föld alatt, lábuk nyoma meglátszik ott a porondban s egy nagy halom most is apró csontokat mutat ott a negyedik üregben. Tán ezek ott Mirák és társainak csontjai? Néha úgy zörögnek, úgy vihognak ottan alant s a barlangon átfolyó víz mikor kijön, olyan sárga; mitől sárga?

Várják-e még? várják-e most, hogy az emberi faj kivész, hogy egymást elpusztítja szépen s akkor rájuk marad a szép napsütötte világ???