A Tatárok

Még nehány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllővárban; ezalatt a családi tanácsban elhatározták, hogy minden kisértet elkerülése végett legjobb lesz Ilonkát addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az egész atyafiság, szánkákra rakodva. Maga Gergely úr Gernyeszegi Menyhért urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erőlködés mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség a lapáttal útat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott éjszakázni a kis faluban.

Szerencsére Magdus apja, András gazda, ott azon faluban lakott, s épen otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, s az ő házánál az úri vendégek legalább tűrhető éji tanyára találtak.

Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András és Magdus a konyhában, míg az urak a nagy lakó szobát foglalták el, Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót menyezetes nyoszolyájával.

Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon horkoltak, midőn egyszerre irtózatos ordítás hangzik szét a faluban, nyargaló paripák verik föl a csendet s az egyszerre kigyulladt tűz rémes világánál száz rémalak tünik elő, ordítva, gyors paripákon, idegen öltözetben.

– A tatárok! a tatárok! hangzik a vészkiáltás a felriadt lakosság házaiból. A fekete, szegletesfejű, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Asszonysírás, halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik olykor a félrevert harang vészkondulása.

Bethlenék hirtelen talpra ugrottak; mire széttekintének, már a tatárok elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s a tornáczajtót kezdék döngetni.

– Ehen van ni, kiálta fel a pap. Az Isten büntetése, a miért nem akarta kegyelmed leányát ahhoz adni, a kit szeret, hanem megszöktetni előle, most már a pogány veszi el.

– Ne papoljon kend most nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram, hanem lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen Ilonkát biztatni.

A pap úgy tett, a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében fél ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott az ablakon, de a kihez Menyhért uram úgy vágott egy karos széket, hogy menten visszaesett a honnan jött.

Másfelől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával úgy főbe kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt, de a mint látta, hogy az apját húzzák-vonják a földön, felsikoltott s egy fejszét kapva a szegletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy kegyetlen elbúsúlt csapással ketté hasította annak fejét. Az utolsó tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki visítozva hajította utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: Csak védjék magokat kegyelmetek, én addig elfutok segítségért.

– Eredj fiam Küküllőre, kiálta utána Gergely, vagy menj Bethlen várba, vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát és mondd meg a kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabadítja, legyen bár akárki fia, kezével jutalmazom meg!

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott volna, Balázsfalva felé fordította a ló száját, s a tatárok között szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték, tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egy-egy lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés után szétfutottak az ostromlók s ismét újak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng átcsapjon a szomszéd födélre; a ház elé ültetett terebélyes hárs- és diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe, s egy percz alatt lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket tartván, az előtti napon tengerikórókat vett meg egy oláhtól, melyeket azon havasan kiterítgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az egész tető, a nélkül, hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is meggörbült volna. Ekkor a tűz világa mellett egy nagyképű tatármurza lovagolt elő, macskabajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta rajta a vezért; ez mérgesen ordított az ostromlókra, kik már sok holtat vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekként buzdítá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni; már egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó töltés.

– Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak, monda Gernyeszegi Menyhért s aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütései sűrűen hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az ostromló csoportra: «Isten velünk!» kiáltának a védő férfiak, kardjaikat kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó harsogott fel az ostromlók háta mögött, s a füst és láng közől egy háromszínű, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

– Istené a dicsőség! jön a szabadulás! kiálta feléledt buzgalommal a pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az újon érkezők elé tolultak.

A csata rövid volt, nehány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven-ötven ember, de mind jól felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár, mint a tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt föl; oly sebesen tört magának útat az ostromlott ház felé, hogy társai alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra-balra vágott s ismét tisztában volt.

– Derék fiu vagy, akárki légy. Engem úgy segéljen, megérdemled leányomat, kiálta Gergely úr.

– Ni, hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik csapás. Nézz oda Ilonka, ha meglátod, lehetetlen, hogy belé ne szeress.

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette s térdenállva fölemelé szemeit az égre és sóhajtott és az ég meghallgatá a mit kivánt.

A szabadító ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről új csapattal jött rá: a murza.

A nagyképű, macskabajuszú ember, szegletes fejével, villogó szemével és fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetként száguldott elő fekete paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve kantárszárát, hátrahúzta paripája nyakát s fölágaskodott a kengyelben, kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért, s görbe sarlóalakú kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez lova nyakára s egy gömbölyű, alulról fölfelé intézett csapással oly mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve, hirtelen megfordítá kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát, elfutott az éjszakában.

– Jókor jöttünk-e? kiálta András gazda, nem gondolva leégett s szétrombolt házával, csak vendégeivel.

– Erős várunk nekünk az Isten, szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve kezéből a kardot.

A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.

– Légy üdvöz derék lovag, szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. Én Isten előtt ez órában szent fogadást tevék, hogy a ki meg fogja menteni leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért akárki légy, ha még nőtlen vagy, s magad is úgy akarod, fogadd őt kebledre, s légy szeretve általa, úgy a hogy megérdemled.

– Köszönöm, szólt a lovag elfojtódott hangon, és elfogadom, s azzal megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig eszmélt magáról többé. Nagytiszteletű Gernyeszegi Menyhért uram áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve fölöttük: «az ég áldása legyen rajtatok».

– Ámen! monda a lovag és sisakját leemelte fejéről.

Mindenki ráismert egyszerre.

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait görcsös erővel kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

– Apafi Mihály!

* * *

Nehány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen Ilonkával. Jelen volt az ország színe, java, s annyi ember között egy sem volt, a ki szomorú ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és vidám. A legközelebbi rokonok úgy jártak ott alá s fel, mint temetéskor a megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával megkezdte a tánczot, a vendégek egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

– Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának? szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek, az ülve maradtakhoz; mire egy közőlök, Sárosi János uram, daczosan visszaszólott:

– Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!

* * *

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, hanem Erdély csakugyan nem látott több fejedelem-temetést.