A Kalmár És Családja

Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor iródott ez, a mikor még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák censura.

Ennek a bohóságnak ez volt a czíme: «A görög és családja». Szerzőt felidézték a rendőrségre.

– Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a ráczokat, a kik az osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!

– Hiszen kérem, az én alakom nem rácz, hanem görög.

– No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat görögnek. Ha azt akarja szerző hogy a munkája megjelenjen, írja azt czímnek: «Az örmény és családja».

Az szabad volt. Az örmények nem voltak az osztrákok fegyvertársai.

Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve. Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez judási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért 30 ezüst pénzt, az örmény is taksálva volt 25-tel.

Ily czímmel jelent meg az alábbi humoreszk.

Ámde szerzőre is elkövetkezett a nemezis.

Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor ezzel a beszélylyel, ugyanabban az évben estek meg az országos képviselő-választások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre népszerűtlenekké lettünk. Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben. Kivert belőle Szilágyi Dezső, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselőházból. Ő is megbukott a régi kerületében, Debreczenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény város. Én épen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt bennem a belső biró. «Ej! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni az örmény választókhoz? Előbb tarts penitencziát, a miben ellenük vétkeztél!»

Néhány nap mulva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáczió, vezérszónoka maga a mult szeszszióbeli képviselő, régi jó barátom.

– Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangulag-e? Mert tudod, van oppoziczió is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet emlegetnek.

Nekem épen az asztalomon volt a revizió-ív.

– Igaz, hogy egy novellámnak azt a czímet adtam, hogy «Örmény és családja», de arra az osztrák censura kényszerített. Ime lássad, és vidd magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva «Kalmár és családjá»-ra.

Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények egyhangúlag képviselőjüknek.

Igy lett a görögből örmény, az örményből kalmár s belőlem anabaptista.

Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes kiadásnál a legelső «görög» czímet, de attól ismét eltilt a «noblesse oblige» törvénye: oraviczai képviselő vagyok és a szent Száva-rend lovagja.

J. M.

Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, a kit nem tudni, hogy híttak?

Azért élt pedig «itt-amott», mert az a különös szokása volt, hogy minden esztendőben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség, melyet aztán egy nagy crida követett, s épen azért nem lehetett tudni, hogy voltaképen melyik az igazi neve? mert minden bukás után újra kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.

Törökországban levantei árúkkal kereskedett szegény, az egész kereskedő világ hitelezett neki, s ime egyszer kiüt a mameluklázadás, a keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, a ki futhatott, ez a szegény kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el Belgrádra.

Itten – szegény – több atyafiak társaságában elkezdett marhakereskedést, s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedoniába, rajta estek az albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve azokat, a kik pénzt kölcsönöztek neki.

Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a buzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára minden hajója vagy elsülyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.

Sehol sem volt maradása, mindenbe belevesztett szegény, mindenütt húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégeső, marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja zsebéből, még a kaputot is úgy kellett aztán viselnie, ablakkal az oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, a mi csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a cassával, s hiába currentáltatta, soha sem akadt kézre; egy szóval, a mi csak fatum, az ő rajta mind megtörtént.

Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni kétségbeesését. Térdre esve könyörgött sűrű könyhullatások közt hitelezőinek, kereskedőtársainak, hogy üssék őt agyon, vagy akaszszák fel, neki úgy is jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen felesége, gyermekei? Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a szájába, sőt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor hitelezők azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem verték, sőt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették kezéből a pisztolyt erővel, felkeresték a nádasban s esztendeig gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt félrevonula egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis czérnásboltot nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb, kaput helyett egy prémes bőr vala reá övezve, melyet oly formán vett magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték őt legutóbbi időkben Gergucz név alatt. Azelőtt Dimitrinek nevezte magát.

Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett? mennyi szerencsétlenség érte? hogy nincs annyi pénze, a mennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle érzékeny dolgokat.

A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha jött vásáros, egy garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Smyrnában megszövik, Ázsiából ide szállítják, adó, vám, harminczad mennyi fordul érte! hát a gőzhajó taxa, a kövezetvám, az accisák, a procento, az agio, a tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak az Isten irgalmából teng, leng.

Egyszer azonban egy marhakupecz, kinek szintén roppant pénzekkel maradt adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva, felkereste Gergucz gazdát legutóbbi telepén.

Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány nem volt benne.

A kupecz messziről megismerte s rákiáltott:

– Jó napot Dimitri szomszéd!

A kalmár nagy szemet csinált, s rendületlen ábrázattal felele a kupecznek:

– Kit keresod te derik becsületes ember?

– Téged hínak Dimitrinak, úgy-e?

– Engem hínak Gerguczot.

– Hát te nem az öcséd vagy, Dimitri?

– Én a bátyám vagyok, Gergucz.

– Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a gézenguzt.

– Jaj, bizony talán tigodet is megcsalta az a semmire való?

– No meg engem, hogy akasztanák fel a neve napján.

– Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj, elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankuczédului. Hogy nyeljenek el neki a krukodélusok, ott, a hol vagyon, idegen országon.

– Hát idegen országba szökött a semmirekellő?

– Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába, Tótországijába; mind hiába! Mindenütt megcsalta a sok derik, becsületes, szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy sütnék meg, a hol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bőrit, ha nincsen egyebe.

– No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról senki sem tehet. Ha csak a bőre maradt, azt viselje egészséggel.

– De ne viselje. Ha bajája van, ő az okája. Ha spekulátul, mért nem kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, a miker még senki sem élt a földre.

A kupecz átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé Gergucz gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban kifogyhatlan férfiút, míg az hajlandó lőn maga magának megbocsátani, könyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is, de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt siralmas meggondolnom.

– Mit, kiálta fel büszkén a kupecz. Engem ugyan nem tett koldussá. Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit árul kend?

– Czérnát meg tűt.

– Adjon belőle száz forint árát. Nem vagyok én koldus.

– Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, rebegé elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. Mit adjak neked? Mivel szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ir is, odádum.

– Nem kell nekem semmi. Itt a pamuk ára.

– Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, mit iszol?

– Adj hát egy pohár bort.

– Te is olyat kirsz, a mi nincsen.

– No hát hozass a csapszékből. Itt van tíz forint.

– Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s oda ád neki 5 garast), hozz a legdrágább borábul máslásbul, essentiásbul. Ne ez a poflé előre, hogy ne igyál belőle.

A borért küldött fiú aztán tengerideig oda marad, a kupecz megúnja a várakozást, ott hagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az ezer forintját, vissza megy Hódmezővásárhelyre, s otthon elmondja, hogy milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellő, országcsaló Dimitrinek.

* * *

Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak tiszteletre méltó hozzátartozandóságait.

Tőle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak? mert ő soha sem tudott egy nevet is megtartani fejében, úgy, hogy mikor egyszer utazott valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?

– Tóth Jánosnak, uram.

– Jól van, Nagy Miska.

A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a kisebbiket Minervának.

Már most ha valaki előtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuczkának, a másikat Minczuczkának, a feleségéről pláne nem hallatszott egyéb, mint az «ászuny!» kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és más efféle gyöngéd megkülömböztetések; a nagyobbik leány hallatszott eként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család kedvencze.

Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint jutott a «Birbucz» névhez? Ez volt a család bűnbakja.

Akármi rossz történt a kapukon belől, azért neki kellett meglakolni, és ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. A mit pedig korán reggeltől késő estig cselekedék, az minden levonás vagy beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.

Ha korábban kelt, mint Gergucz, azért lőn mortificálva.

– De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!

Ha későbben kelt mint Gergucz, megint az volt a veszedelem.

– Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt és mégis álussz. Mirt nem szegődtél medvének, ott szundíthatnál egisz télen.

Birbucz soha sem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott is, hogy a hátához vágtak valamit.

Délelőtt a boltot kellett őriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig rávigyázott, s szüntelen ususba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.

Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember el-elmosolyodik, ha fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok pamukért, halcsontért s Birbucz kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra, Gergucz épen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldeit, miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne felhúzva homlokára.

– Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a hátadat.

Ezzel aztán a szegény diák agyon volt ütve.

Ha jött idegen, az előtt mulhatlanul be kellett mutattatnia, ilyformán:

– Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen (soha? sem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis nem tudsz semmit.

Ha kellett az idegennek valami áruczikk, volt futtatás.

– Nyargulj! Hozz ábul a júbul. (Csak egyféle volt mindenből.)

Ha az idegennek nem tetszett a portéka, jobbat kivánt:

– Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj egyszerre. Nem ábul, amábul! felsőbul. Hát ott van felsül, te szamár? extrafainbul. No lássa zur ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint. Pedig ha én elcsápum, az utczán hal meg.

Ha a vevő drágállotta az árut:

– Ne te Birbucz, honnan való ez a pámuk?

Akármit mondott Birbucz, az csak az ő veszedelme volt.

Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetlenül lenézve, odább taszította könyökkel.

– Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, a ki hozta, csak ez maradt meg.

Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért eledelt.

A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudniillik korom és csatak, hogy idegen emberek akárhányszor kérdezték tőle, ha itthon van-e a nagyasszony? és mire ő azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezőleg megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik, azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.

– De minek tartod ezt a torkos állatot? szólt egy nap úgy, mint másnap az ebédnek czímzett ételkóstolás felett, szavait Gerguczhoz intézve, s Birbuczra czélozva. Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekből? Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hizlalod ezt a kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk, semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.

– Hágyd, ászuny, veté közbe Gergucz feltolva állát, mint valaki, a ki mindenét a szegények között osztotta ki. Az irgálum szip szu.

Birbucz hallgatott, megtörülte – szemeit, mert száját nem volt oka megtörülni s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.

De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a leggonoszabba, az «arányus leányum» körmei közé.

Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel gyötörhesse a Birbucz diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott hízelegve, s mintha czirogatná, egész arczát bekormozta, akkor meg lármát ütött, hogy a Birbucz őtet meg akarja ijeszteni s Birbuczot meg is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedőkönyveket s denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik delatio a másikat követte.

– A Birbucz megint zsebibe dugta a kezeit.

– A Birbucz valamit evett.

– A Birbucznak pénz van a zsebében.

– A Birbucz fütyölt. A Birbucz danolt, a Birbucz elejtett egy skatulyát.

– A Birbucz azt mondta, hogy elmegy a háztól.

– A Birbucz gorombáskodott, azt mondta, hogy elmenj te leány.

E delatiók így folytak, különféle indorsátákat vonva maguk után; Birbucz diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott, hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a családtanács előtt annak bebizonyítására, hogy a cassát nem lopta meg, s ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitől kapta miért kapta és mire fogja fordítani?

Ha Birbucz diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelemből viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha őt és a családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy pillanatra találkozni látjuk; néha midőn egyik kimegy az ajtón, a másik bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arczaik egyszerre elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettő a mosolygást, mintha semmi sem történt volna. Ah az olyan apró titkolózás sokat megmagyaráz. Ha Birbucz diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbucz diák fülig elvörösödik, s a mi kezébe akad, jaj annak a skatulyának.

Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, a mit abból is gyanítni lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve «arányus leányum», addig az övé «te burzas».

E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig hullámosan maradtak, mi őt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez milyen széppé teszi. Ugy hiszem, hogy Birbucz diák későbben aligha fel nem világosítá e körülmény felől.

Szép karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál, anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.

– De huvá nősz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a szemit a fejeddel. Nem győzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így megnőttél. Nyakámon vesztél.

Egy téli este szintén ott ült Birbucz diák a hideg boltban, körmeit szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midőn Olivia észrevevé, hogy atyja egy perczre kifordult a boltból, hirtelen odasurrant mellé, s valami papirba tekert csomagot nagy titokban átadván neki, az mintegy előre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, előbb óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a Minczuczka? nagy sebtében elosontott, az alatt a leány őrizte a boltot.

Vesztére szegénynek a gazda hamarább hazajött, mint a diák, s látva, hogy Birbucz nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetőnek; nagyobb biztosság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva, leült vacsorálni.

Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nem sokára nyikorgatni kezdte kívülről valaki, a mit azonban abbahagyott, látva, hogy nem nyílik.

– Hadd várjun, monda Gergucz. Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun; mit jár másun? má most lásun.

A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlődött; egyszerre, mint a mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettő, és még tudja Isten hányszor kettő?

– Ne úgy te! ordíta fel Gergucz. Berugod az ájtut.

A dörgetés nem hogy megszűnt volna, sőt még újabb variatiókban kezdett ismétlődni, mintha valaki kívülről a hátát neki vetette volna az ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az öreg dobot.

A kalmár magánkívűl jött dühében, felkapta a rőföt, futott ki a boltba, utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a szidást.

– Te Birbucz nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek s aztán elkergetlek.

A kívűl levőnek azonban úgy látszék, hogy tetszett az időtöltés, s most már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát hangoztatva mellé.

A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbucz leitta magát valahol, s nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.

A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pausát jónak látta Gergucz gazda egy ilyen forma monologra felhasználni:

– Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán? Csizmát rontani, időt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi, biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne haragudjak.

A kérelem kicsinybe mult, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött egy kővel az ajtóra.

– Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.

E szavakkal kinyitá Gergucz az ajtót s majd elesett ijedtében, midőn azon Birbucz helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni, ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.

– Keed árul kík czérnát? kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett boltostól.

– Én hát – bolond; állj meg, ne hágj rám.

– No hát adjon keend belüle egy meszelyt.

– Meszelyt? A vak apád. Ennek meszelylyel mérik a fonalat. Eredj te ászuny, hozz neki meszelyt.

Gergucz tehát teletömte a meszelyt czérnával, s nyujtá a kocsisnak.

– Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy nem ilyen «kík czérna» kell nekem.

– Nem ilyen? A lelked látott jobbat. Hát milyen kell?

– Hát nem érti? papramorgó kell.

– Pápramurgu? szólt elmeresztve szemeit a boltos. Csoéto? Kutya?

– Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem czérna, hanem pálinka.

– Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rőfet s meglülek véle.

– Hát mért tart kee czérnásboltot, ha torkomba való czérna sincs benne?

– Czérna nincs, kötél van torkodnak! lármázott Gergucz, kituszkolva a kocsist a boltból s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta többet kinyitni.

Annyi bizonyos, hogy Birbucz diáknak ezúttal alkalma leendett az utczán megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy a mint az első zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgy, hogy mire a kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért, Birbucz diákot ott látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.

– Hát te ürdögfátyu a kulcslyukon jöttél be?

– Itthon vagyok én régen, felelt Birbucz, egy titkos pillanatot váltva Oliviával.

– De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?

– Ne haragudjál, édes atyus, veté magát közbe Olivia Az én kedvemért járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis meglepetést akartunk neki szerezni.

– Csoéto meglepátus? megint pápramurgu?

Ezzel Birbucz diák egy skatulyát hozott elő s azt felnyitva, Olivia egy csinos izletes főkötőt vett elő abból, gyermekies érzékeny örömmel nyújtva azt anyjának.

Gergucz ráordított a diákra.

– Te gyilkus, hun vetted ezt? kit ültél meg érette?

– Én vettem atyus, szólt a leány. Éjjel gyermekfőkötőket szoktam horgacsolni, azok árából vettem.

– Az én czérnámból, te tulvaj!

– A czérnát Boldizsár kapta ajándékba a pesti kereskedőtől.

– De minek ez a rettenetes czifraság? szólt erre feleségének fordulva; kinek valu ez? grufninak, herczegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utczán, még azt gondolnák, sok pénzed van s kiásnák érted a házat.

Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a főkötő, Gergucz gazdának pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utczára kiállani vele; emez pedig azt kivánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rőfre és seprűnyélre, melyből különös névnapi ajándékok származtak volna, ha Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, a miből az következett, hogy őt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a maradékból Birbucz diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni magát a perbe, mikor már az executio folyt.

Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem sír, előjött az «arányus leányum» s felkapaszkodva szülei ölébe, miután azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes hizelgéssel nyafogá:

– Ugy-e én jó vagyok?

– Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bika. Amarántus, tulipántus. Te mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz forintért! nem adnálak – a háromszázért!

* * *

Ilyen formán mult el egy pár esztendő. Libuczka már eladó leány volt, hanem ő róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az atyjától, azt felelte rá: «Udben van, ulvás, apáczunak készul, egész nap ulvás». Voltak azonban, a kik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb munkákat végzi ez alatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer idegenek szemei elé kerülni.

Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodperczben kikukkantott az utczára negédes fejecskével s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy pukedli kellett.

Többé nem tréfált Birbuczczal. Sokkal kisebb személy lőn előtte, mint hogy észrevehette volna, ha valamit akart vele tudatni, elébb az apját kereste föl, attól izente meg neki.

Gergucz el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ő boltjába, mintha tele volna a város szabólegénynyel, kik minden nap felvarrnak egy motring czérnát.

Minczuczkának pedig mindegyikkel volt valami beszélni valója, maga Gergucz alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos leányát, akkor is kikapott érte.

– Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad; eredj, mind lenyalod a képemről a festéket.

– Te gyémántus bábu.

Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba. Rendesen egy gomb szakadt le keztyűjéről, azt kivánta felvarratni.

– Minczuczka! varrd fel az orfit arra a gombra! kiálta Gergucz. (Az úrfi apja viczispán volt és falukkal birt.)

– Mit csinál az orfi édes apja? szokta kérdezni Gergucz. Egészségesek az ökrük? az a huszonnégy ökür?

– Harminczhat, igazítá helyre az úrfi.

– Az a harminczhat ökür! szólt kezeit összecsapva a kalmár; mindenik háromszáz forint. Háromszázszor harminczhat – tízezer nyolczszáz forint! Áh jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek, mint az orfi maga?

– Nincs testvérem, magam vagyok, viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve nagy büszkén kravatlijában. Birkánk pedig négyezer van.

– Áh maga derik orfi. Minczuczka, meg ne szúrd a kezeit avval a tűvel.

A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása s ha ez olyankor talált érkezni, mikor Minerva nem volt a boltban, Gergucz ordítva dugta ki a fejét a hátulsó ajtón:

– Kuldjétek be a kisásszunyt! mingyárt jön a kisásszuny.

Saját maga is kisasszonynak nevezte a leányát.

Egy reggelen, mielőtt a boltot kinyitották volna, Birbucz diák félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt igérve, hogy valamit mutat neki, csak jőjjön.

– De mit mutathátodsz te nékem? szólt lenézőleg a kalmár, meg nem foghatva azon merészséget, hogy Birbucz diák mutathasson valamit, a mi érdemes legyen arra, hogy ő megnézze.

De Birbucz vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következőleg most is az volt.

– No mit mutatsz nékem abba az üres szobába?

Birbucz semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, a mely azon sárosan ott maradt, a mint valaki oda az utczáról felhágott.

A kalmár felvonta szemöldeit s miután végig bámulta a species facti hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:

– Biz ez jul van.

Azzal ment a boltba, s kezeit hátra téve, egész nap járkált fel s alá és egy szót sem szólt.

Este szokottnál korábban becsukta a boltot s meghagyta Birbucznak, hogy akár kivel beszél, mindenkinek azt mondja, hogy semmit sem tud.

Maga pedig lesbe állt a kerítés mellé, rávárva, hogy megcsípje a hivatlan látogatót.

Az éjszaka oly sötét volt, a milyen csak lehetett kis városban, a hol még nem találták fel az utczai lámpásokat, s Gergucz gazdának minden törekvése mellett sem sikerült hat lépésnyire láthatni.

Egyszerre azonban koczogást hall a háta mögött s közel maga mellett egy frakkos alakot érez elsurranni, ki az ablak előtt megáll, azt felnyitja s az egyik lábát felteszi rá.

Gergucz gazda ilyen positurában ragadta meg a hivatlan látogató frakkjának mindkét szárnyát, kérdezve:

– Hová oda orfi?

Amaz is megijedt, s iparkodott arczát elrejteni a kalmár elől, ki a sötétben különben sem ismerhette őt meg, s comicus találékonysággal kérdé:

– Hát nem szabad ide menni?

– De hogy szabadna? Mit akarsz itten?

– Keresztül akartam menni, azt gondoltam, hogy Durchhaus.

– Az én házom Durchhaus! Az ablákun be, a kiminyon ki? Mutasd nekem zábrázatudat, hadd lássam, te vágyolsz-e bulund, vagy én?

Az elfogott alak azonban ábrázat helyett az öklét mutatá meg Gergucznak, még pedig oly közel találta azt vinni a szemeihez, hogy az orra betörött miatta, s ő maga hanyatt esett a sárba. Az alak elszaladt.

A feldöntött kalmár pedig felordítá az egész utczát, ott maradva a sárban fekve, hogy lássák mi történt vele, s föl nem hagyta magát addig emelni onnan, míg a publicum teljesen meg nem győződött esete felől, akkor is sántított kezére lábára s minden csontjaira jajgatott.

Másnap a családi tanácsban előterjeszté Birbucz diák azon felfedezését, miszerint ő azalatt, míg az utczán az éji rabló az ablakot nyitogatta, a pitvarajtón egy fehérszemély alakot látott kilopózni, ki a zaj hallatára ismét kifutott onnan, ő ugyan gyanakodni sem tud, hogy ki lehetett az?

Minczuczka fülig elpirult e szókra, s azt mondá újjait ropogtatva:

– Én tudom ki volt, de nem mondom meg.

– Paráncsulum, hogy megmund! kiáltá a kalmár.

– Ha kéred sem mondom.

– De ha szipen kérem.

– Ha felfogadod, hogy nem szólsz neki egy szót sem róla, sem másnak meg nem mondod, sem nem bántod értte.

– Fogádum, fogádum.

– No hát megsúgom. Tartsd ide a füledet. A Libuczka volt.

– A… No megállj, most nem bántum, de majd bántum máskor. Majd vigyázok rá. Megtürüm a csontját.

E percztől fogva valahányszor nagyobbik leányát meglátta, mindig ököllel fenyegette, mondván:

– No megállj!

Az el nem tudta gondolni, hogy hová álljon és miért álljon?

Egy éjjel Birbucz diák nagy sebesen felrángatja Gergucz gazdát az ágyából.

– Megint itt van a gavallér. Ott vannak mind a ketten a pitvarszobában.

A kalmár orrán száján esett ki az ágyából dühében, de míg ő papucsát, bundáját s karikás ostorát kereste, azalatt Birbucz diák egy furkós bottal már a pitvarszobában dolgozott.

A kalmár ordítva rohant utána.

– Üsd ágyun! de ne nágyun. Dobd ki az ablákun, had szalágyun, mert nem tudod, hogy ki vágyun?

Eszébe jutott, hogy hátha valami nevezetes ember lesz a kópé, s Birbucz diák a milyen bolond, még agyonüti.

Birbucz csakugyan kivetette az ablakon a hivatlan vendéget, mire Gergucz odaért. A légyott személyzetének csak a másik fele maradt ott, a leányzó, ki bujni iparkodott valahova.

– Fugd el! kiálta Gergucz dühösen. Fugd be a száját, ne kiáltson, s azzal kétrét fogva a karikást, elkezdé végig kenegetni az elfogott némbert, kire minden ütésnél kiálta: ne te Libuczka! semmirevaló Libuczka! nesze Libuczka!

A bünhödő személy dühös vonaglással erőlködött magát Birbucz kezeiből kiszabadítani, de az izmos siheder, mint egy vaspánt, oly erővel tartá őt fogva egy kezével, míg a másikkal száját fogta be, nem törődve a karmolással és tépéssel, melynek saját képe és haja volt kitéve.

Mikor aztán a kalmár kifáradt a verésben, rekedt hangon hörgé:

– Már most mars a háztul. Soha ne mond, hogy az én leányom voltál, Libuczka.

E pillanatban gyertyavilág érkezett; a háznép elősietett a zajra, s a kalmár a legelső érkezőben Oliviát látta meg, míg a megvert egyéniségben, ki Birbucztól eleresztve, dühében és fájdalmában a földhöz vagdalta magát, az arányus leányumat ismeré fel.

A kalmár sóbálványnyá változott bámulatában.

Az ütlegeket oly adagokban szolgáltatá ki kedvencz leányának, a minőkben azok csak Oliviának lehettek szánva. A kényeztetett gyermek, kihez kemény tekintettel sem volt szabad nyulni, tarkótól talpig meg volt rakva keresztben hosszában, mindenféle színű vonásokkal, miknek fájdalma és szégyene egyiránt égető volt.

– Már az megvan, monda végre a kalmár hülye biztatással. Erről bizony nem tehetek. Minek mondtad, hogy a Libuczka volt? Hát mit csinálhatuk én most?

* * *

Azon városban, hol a kalmár lakott, hajdan sok görög és sok más czérnásboltos élt, de tudja Isten mi lelte őket, úgy kivesztek apródonkint, hogy utoljára csak egy compatriótája maradt még Gergucznak, egy igen vén ember, ki szintén boltos volt és mindenfélét árult, a mi szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt.

Utoljára ez is megúnta a sok ácsorgást ezen a földön, s egy szép éjszakán csendesen átszenderült azon boldogabb hazába, a hol örökké husvét van s paszuly nem terem s hol a boldogultak megdicsőült szellemei egész nap nem tesznek egyebet, mint pénzt számlálnak.

Az egész város csodálkozott és sajnálkozott e jó ember halálán, csupán Gergucz vette stoice a dolgot.

– Na bizuny. Ez a sorsnak az ü rendeltetise. Meghalnak a boltosok is, mert ha soha se halnának, csak mindig születninek, a sok czirnásbult nem férne egymástul a földön.

Igy szólt mások előtt, de keblében másképen érezett.

Valami borongós sejtelem szállta meg szívét, hasonlatos ahoz, mint midőn a fél hizásban levő mangalicza egyszer csak elkezd nem enni, csak az ólat rágja, mintha érezné gyászos végét.

Gergucz gazda sejteni kezdé, hogy most már rajta kívül több boltos nem hal meg a városban.

E gondolat terhe vastag melancholiát hozott kedélyére. Leányaira nem ügyelt többé. Birbucz diáknak egész nap prédikácziókat tartott a boltban, s míg egy-egy vásárló fuvaros kiválasztott magának egy ostornyelet, az alatt Gergucz egész ünnepélyességgel elbúcsúztatta magát. Semmit sem evett és mindent eladott a boltból, utoljára csak úgy kongott másodmagával az üres boltban, hogy magát sem találta benne.

Csakugyan a legközelebbi hosszú bőjt ágynak dönté a becsületes embert; oly színben volt, mintha nem csak ette volna az olajat, hanem festette volna is magát azzal. A hosszú bőjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért folyamodtak.

Gergucz soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtől, hanem inkább mert a kiadástól irtózott.

Homeopathicus úton hitte elűzhetni betegségét: a bőjt által okozott bajt koplalással. De még ez által sem birt erőhöz jönni. Végre látva, hogy a baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elővéve universalis házi gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt, annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erős törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve.

Ettől természetesen, hogy rögtön megütötte félig a guta.

A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucznak volt annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta.

A borbély azonban megértve, hogy Gerguczhoz hívják, czélszerűnek látta addig meg sem mozdulni helyéből, míg előre ki nem fizetik a forintját. Birbucz diák tehát összekereste zsebeiből takarék garasait, s valahogy kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez.

Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért magához, s természetesen első volt a borbély, a kit meglátott.

– De minek híttátok ezt az embert? kiálta hebegve, ki fogja fizetni? Én nem.

– Kifizettem én már, szólt Boldizsár.

– Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas. Tudom, hogy attál neki tizenkettőt.

A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal.

– Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbuczét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért.

Erre azonban keresztyéni módon meggyónt, s miután a lelkész által figyelmeztetve lőn, hogy készüljön ama mennyei hitelező elé, kit sem cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden idegent eltávolíta magától, még Birbucz diákot is, fölemelteté egy helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függő kulcscsal.

A láda színültig volt pénzzel.

– Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszáz hatvanhét ezer nyolcz száz ötvenhárom forint, harmincz krajczár ezüstben, kétszáz harminczkét ezer egyszáz negyvenhét forint, harmincz krajczár arányban. Ezt én kerestem nagy fáradsággal ötven esztendőn keresztül, s nem viszek el belőle semmit.

– Jaj de sok pénz! kiálta fel Minerva a láda mellé guggolva. Ez a mienk lesz atyus ugy-e bár?

– Lejányuk! monda a kalmár haldokló szóval. Kisászuny vagytok mind a ketten. Nem is tudtátuk, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki fogja nekem mondani: uram átyum?

Olivia szerényen lesüté szemeit, s felsóhajtva felelt:

– Én azé leszek, a kit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és szeretett.

– Nem ismerok olyan bolondut.

– Boldizsárt.

– Haj te Libuczka! megbolondultad magadat? Én hagyom nektek a félmilliót arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van.

– Én jó szivéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden kincseinél.

– Na jul van. Gyere ide arányus leányum. Neked vágyun viczispányod fia.

– Kell is nekem, monda kaczér hetykeséggel Minczuczka. Kapok én már főispánt is, grófot, bárót, herczeget, nem is egyet, hanem kettőt.

– Arányus leányum! kiálta fel Gergucz. Jer, had üleljelek a nyakadba a kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Herczegnek, kettőnek kell néked. Adj csukut orczájámra. No jul van. Ti meglesztek a magatokénak, én nem bánom. Te Libuczka, neked ju lesz Birbucz diák, neked hágyum ezt a czérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságos ászunyra kiszulsz, te úrnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez a fél milliót. Az ászunyt hágyom a kinek kell.

E testamentomtétel után egy énekes könyvet kért magának Gergucz, nagyot ásított belőle és meghalt.

A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; a köny, mely szemeibe nem tudott jőni, szinte megfojtotta szivét, a diák sírt ő helyette is. Szegény Birbucznak oly vörös volt az orra a sok sírás miatt, mintha édes apjának tette volna.

Minczuczka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, a miért nem állt jól rajta.

A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen, roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén, nem győzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kiméltek semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkivántatott. A koporsó fekete bársonynyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a szomszédvárosból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektől kezdve a ministransokig teljes ornatusban lőn mindenki megrendelve.

Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Minczuczka akarta amúgy.

– Mit gondol mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, a mit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a viczispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki előttük.

Minervának tagadhatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert a mint a készülőt húzták, csakugyan megjelent a viczispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illő, s minden compromissio nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet.

Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát, – a viczispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ő bizony nem faggyuzza vele össze a keztyűit, s nem fogadta el.

Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni.

– Mindjárt elájulok.

– Csak ide az én karomba.

– Kicsoda az ott gyertya nélkül?

– Az bizony Fügefi gróf.

– Minő botrány! minő kigúnyolása a fájdalmas sziveknek.

– Megmondom neki, hogy menjen innen.

– Dehogy azt. Mondja neki, hogy jőjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát.

Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezeiből a pompás czirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott.

Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!

A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyukszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.

Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbucz vállára borulva. A jelenlevő népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közől, kit mind szerénysége, mind illendő magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy eltalálta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszéd asszonynak, hogy ez a gazember, a kiért most könyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik leányának is csak a czérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. A miből az következett, hogy mire a temetőben ismét összegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz a mit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya.

E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsudott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlani; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.

A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előitéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdemszerinti bámulásában.

Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, épen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tüzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt és már nem volt halovány.

Az úrfi durczás pathossal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürteit rendbe rezgetve.

– Nos, miért jött?

– Miért jöttem? szólt az úrfi, theatralis indulattal markolva üstökébe, miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szivem meg van hidegülve ön iránt.

– Ezt sokkal jobban kijelenthette volna az által, ha épen nem jön ide.

– Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek keblébe?

A leány félre fordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni.

– Lallalalá lallalalá.

– Ön a könnyelmű hidegvérűség északi polusának jégbércze, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyujtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabérczet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával.

– Lallalalá lallalalá.

– Kaczagj mosolygó kisértet, kaczagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről azt hivém, oh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok hímporát sem szórják le égi talpai, s ime, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertőjében besározott czipőit lelketlen szellemének.

– Lallalalá lallalalá!…

– De majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi boszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom, mely a sírhalmon egyedül nyilik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak kebléből egy kigyó fogja kiemelni fejét, kigyója a lélek-mardosásnak, melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe:

– Lallalala lallalalá lallalalá lallala! –

– Minka! ide hallgass, vagy úgy megczibállak, hogy soha se láttál olyat! kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.

– Három lépésre tőlem! viszonzá Minerva büszkén. Nem ismerjük egymást.

Az úrfi hátra lépett, karjait összefonva mellén s megsemmisítő tekintetet vete a leányra.

– Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy csigahéjnak, melyből Syrének danája helyett csak tengerzúgás hallható; hát nem megmondtam, hogy elveszlek?

– Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig juratusnak lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Aztán ne is hitesse el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem.

– Mit? Tán bizony különb embert is kap nálam? Talán grófot is?

– Épen azt.

– Hahhahahha! kiálta fel homlokára ütve az ifju. Ti emberek, te összes emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem jösz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én magának czukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet kameliákra? Oh szörnyeteg asszonyi alakban.

– Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbuczon vette meg az elsikkadt pénzt? oh hagyja el.

– Hah! Ez több mint sok. Vajjon nem álom-e ez? kisértetnyomásos álom? Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad!

– Hát engem, hogy elpáholtak ön miatt?

– Ne szólj, szavaid mindegyike éles peneczilus, mely éltem fonalait metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szivem fájának gyökerein. Én méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők skorpiók levének, melyek a gyökeret eszik meg. Hah leány, ha én egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én sokat elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt.

– Világ! Ez a kis város, melyet holnap itt hagyok. Csak bátran. Az engem még érdekesebbé fog tenni. Nekem félmillióm van. A miért mást meggyaláznak, engem magasztalni fognak. Adieu kedves Othellom. El ne késsék ön a leczkéről.

Az úrfi megsemmisülve rohant ki a szobából, ilyen monologot dörögve a bolton keresztül:

– Omolj hát össze világ! oltsd ki fényedet nap, ti csillagok szakadjatok alá az égről. Rohanj elő enyészet vihara, szídd fel orrodba a tengereket, s köpd ki azokat a föld öt részeire, hogy haljon meg ember és barom. Világ elementumai, ragadjatok egymás üstökébe, s irjátok fel egymás vérével a pusztaságos égbe, hogy elveszett a mindenség az emberek bűnei miatt, s ti fellegek szédüljetek le onnan a magasból, s adjatok helyet borongós lelkemnek, mely járjon egyedül az enyészet Palmyrájának sivatag romjai felett.

Ezzel vágtatott a kávéházba s a legelső alaguerre partieban kilyukasztotta a billiardot.

* * *

Félév mulva a birodalmi fővárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon ragyogó phœnomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeiről az ujságokban szokás beszélni.

Borbála asszony ott hagyva Oliviát a czérnásboltban, természetesen félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében delegált egy udvarszobát, a honnan a jó asszonynak fényes nappal nem volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva soha sem volt egyedül.

Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek látogatói s rajta rontott. A jó asszony nem birva levetkőzni takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre megbotránkozásnál a leányát környező pompában.

– De te Minczuska! kicsoda az a nagyságos úri asszony, a ki te vagy? vagy-e te babyloniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? Ha a te megbolundogult édes apád látna téged, hogy mundaná: jaj te leány, mit cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befüljön! Minek neked ez a sok czifra cseléd, én mindeniket egy herczegnek nézem. Semmi dolguk sincsen, legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal, egész nap semmit sem csinál, csak az utczára néz. Egyszer el akartam küldeni vizért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég? mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok muzsika estétől reggelig, meg az a sok táncz! Ha a te szegény édes apád látna téged, de megcsóválná a fejét.

Minerva végig hagyta őt beszélni, aztán felkaczagott:

– Hagyja el jó mama, ez mind így divat. Igyék ebből a cognacból.

A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge liqueurt fog inni, s majd megfult tőle.

– Mit gondolsz te bolond, szólt nagy nehezen magához térve a köhögésből. Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál? megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle herczegséget?

– Már meg. Csak kézhez kell venni.

– A perköltségeket persze te fizetted?

– Ez így divat mama.

– De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad jutsz crida alá.

– Mindegy: az is divat.

– Hát elvesz-e aztán a gróf?

– Mihelyt a jószágot rendbe hozta.

– Hát mi kell még hozzá?

– A zálogos sommát kell elébb letenni.

– Azt is te fizeted ki?

– Természetesen.

– Hát ha neked semmi sem marad utána?

– Cridát mondok, s megint meggazdagszom.

– Ész kell ahhoz, nem veszettség, monda Borbála asszony, s fejcsóválva hagyta el leányát.

A vígalom, a divatos őrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak nagy néha bukkant elő szegletszobájából, egy-egy azon menő kuktától megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf?

– Még nem, lőn rá az örök felelet.

Végre bátorságot vőn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s megkérdezni tőle, hogy hol fekszik a báró Juinszky-féle herczegség?

Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezőre, s mogorva arczczal felelé, de példás rövidséggel:

– A holdban.

Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanus képű és épen nem elegáns emberek között, kik koczogtatás nélkül jártak ki s be az ajtón, ő is keresztül bocsáttaték.

Minerva könnyelmű volt, mint mindig.

– Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, monda neki Borbála. A holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek mindig?

– Nem vendégek ezek mama, szólt Minerva felkaczagva. Csak executió.

Borbálát majd megütötte a guta azon nyomban.

– S nem ugrottál még a Dunába?

– Dehogy ugrottam, hisz ez is divat.

– Hát mit fogsz cselekedni most?

– Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek magamnak másikat, a kinek pénzével majd én szököm meg.

– Ez is divat?

– Ez is.

– No már olyan messze nem utazom veled.

* * *

Évek mulva a czérnásbolt ajtajában egy jó husban levő férfiut látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár piros pozsgás ivadék pajkoskodik. E férfiu, mint a nagy aranyos betűkből a czímeren megérthetjük, senki más, mint Boldizsár, – többé nem diák, hanem gazda.

Arczának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bőven volt mind rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb keztyűkkel.

A városban általános meggyőződés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat és soha sem csal meg senkit, ezért mindenki tőle vásárol.

Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiukkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Később aztán előtünik egy szelidebb lény, egy boldog tekintetű mosolygó arczu nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.

Mindenki azt mondja, hogy nincs náluknál boldogabb család a világon.

Még egy tagjáról beszélek a családnak, egy szegény elnyomorodott nőről, kiről senki sem tudja, honnan került oda, ki egy külön szobában van egész nap elzárkózva és senkivel sem óhajt találkozni. Kik egy perczre megpillanták, betegség rongálta arczán kora szépség s késő szégyen nyomait vélik föltalálni.

Senki sem gyanítja, hogy a világkerülő lény, kinek éltét a rokonszeretet tengeti, s ki búvik az emberek szemei elől, – a boldog, az irigylett, – a szerencsétlen Minerva.