SUBLIMIOR MATHESIS.

A Kaulman-czég boltajtaja most is ugyanott van, hol ezelőtt ötven esztendővel. Még a boltajtó is ugyanaz, s ha lehetne, az üvegek is azok volnának, a miken keresztül 1811-ben a ház első alapítója, mint observatoriumból tanulmányozta az utczán járó-kelő főtisztek arczairól, hogy hausse készül-e, vagy baisse? Ő már tudta azt, hogy az az utczai physionomia milyen jó barometrum, s a járó-kelőktől elhullatott szóban mennyi proféczia van. Csak a meglepett ember s az elejtett szó mutat igazat.

Ezt a régi fakó boltczímert is meghagyták az utódok, az alig olvasható felirattal. Ez a bankárok aristocraticus tüntetése, a fakó régi czímer, félszázados firma, ősnemesség! A többi fényes új boltfeliratok, kirakatok, öles betük, aranyfüst-decoratiók, portálék között ez a kopott fakó tábla ragyog a legjobban. Erős ház! Ötven év feketedik rajta.

Benn a pénzváltó-boltban most is azon kikopott bőrvánkosu székek, azok a szúette, feketére festett iróasztalok, azok a faketreczek, s a faketreczen belül most is ott görnyed még az ősz, régi divatu könyvvezető zöld ernyővel a homlokán, shirting-boritékkal a könyökén; s ott pompáznak a fali állványon sorba rakott komisz kötésü könyvek, de a miknek sarkain ötven évig visszamenő számok olvashatók. Nemesi családfa!

A Kaulman-firma most is folytatja a régi lombard-üzletet, s széles jó hirben áll.

Talán méltán, talán nem.

Az ifju főnök nem helyez többé nagy súlyt az escompte- és lombard-üzletre; neki magasabb tervei vannak.

Lakása ugyanazon háznak első emeletén van, de már ott uri pompával és comforttal találkozunk.

Dolgozó szobája muzeum, s iróasztala csecse-becsetárlat, tele rakva majolicával, bronzokkal, antikokkal. Tintatartója Benvenutoi remek (ha ugyan nem galvanoplastika), benne kék és vörös karmin-tinta, tollszára aguti-tövis, rajta arany toll, gyémánt-hegygyel; porzója aranypor, porzóhintője pávakőkanálka, tolltartója nemes korallagancs, papirnyomtatója pompéji-i mozaik, gyertyaernyője valódi hegykristály, portefeuille-jének táblája chinai haliotys, papirvágója török handzsár, pecsétnyomója malachit-faragvány, maroquin papirtartójában rezeda-illatu szines levél, átlátszó szalmapapir, elefántcsont-velin, bristol-, regal-, bath-papir; hanem hogy valaha valaki ezen az asztalon irna valamit, azon még nem lehetett rajta kapni.

Az a tudomány, a mivel Félix úr foglalkozik, nem jár irkafirkával: az csak szellemi munka: dolgozik ő éjjel-nappal, még tán mikor aluszik is, csak hogy az nem hagy maga után papirra tett nyomokat.

Mikor azt hiszik róla, hogy mulat, tánczol, dőzsöl, lovagol, utazik, udvarol: ő akkor mindig dolgozik; van előtte egy kitűzött czél, azzal mulat, azért dőzsöl, annak udvarol, a felé tánczol, lovagol, az után utazik, és soha sem veszti el szeme elől.

Nem tollat mozgat ő, hanem embereket.

Néhány nap mulva a bondavári kastély nevezetes magárahagyatása után dolgozó-szobájában látjuk Félix urat egy kettős balzacon heverészve, melynek átelleni vánkosán Sámuel apát úr vidám homloka dereng. A két úr bizalmas beszélgetést folytat, mely úgy látszik, már idejövetelünk előtt kezdődött.

Előttük pompás sevresi porczellánban illatos mokka párolog, melynek aromája a drága latakia füstjével egyesül, mit az apát úr turquissal kirakott csibukból, Félix úr pedig tollszár-vékony cigaretteből ereget.

– No, a grófnővel a szerződésed már meg van, a hogy kivántad, harminczkét évre. Itt van, alá van irva, szabályszerüen. Hanem már most szeretném tudni, mit ér ez te neked, és a te consortiumodnak? Az nem elég, hogy a grófnő aláírta a szerződést, ha csak a herczeg is alá nem irja. Mert a grófnő csak élethosszig rendelkezhetik a bondavári uradalommal, s a mint meghal, visszatér az a herczeg birtokába, vagy a herczeg unokájára s akkor a ti szerződésteknek vége.

– Tudom, szólt Félix, leütve a hamut cigarette-jéről. De hisz épen azért lesz rá gondunk, hogy a grófnő sokáig éljen; hogy kedvet kapjon az élethez. Oh! hidd el nekem, hogy mikor egy ilyen vén hajadon kedvet kap egyszer a sokáig-éléshez, és pénze is van hozzá, borzasztó sokáig el tud élni. Aztán nem vagyok én olyan elővigyázatlan, mint gondolod. Ismerem a megholt herczeg hagyománylevelét, melyben körül van zárolva az a kikötés, hogy ha Theudelinda grófnő egyszer megdicsőül, bátyja, vagy annak utódai, a megdicsőült grófnő netaláni hagyományosainak, bérlőinek, vagy hitelezőinek mindazon építkezéseket tartozzanak megtéríteni, a miket az a bondavári uradalom területén tétetett. A jó herczeg arra gondolt, hogy leánya egyszer ájtatos kedvében valami fogadalmi templomot, vagy zárdát építtet uradalmában, azt hadd váltsák meg az örökösök: valakinek adósok ne maradjanak érte. Hanem arra nem gondolt a herczeg, hogy valaki a clausula alapján még egyszer tárnát, gyárat, raffinadeot emeljen a bondavári dominiumon; s ha én egyszer beleépítek abba az uradalomba két milliomot, a bondavári örökösök soha sem fogják azt tőlem kiváltani tudni.

– Kivéve, ha egy másik consortium segélyükre jő.

– Az nem olyan könnyü. Azt csak egy olyan consortium tehetné, mely az egész Bondavári-család anyagi ügyeit rendezni vállalkoznék, s ahhoz igen sok kell. Sok ész, sok pénz és sok merészség: mind e kettőt koczkáztatni. Egyébiránt tovább is nézek én s még nem pihentem meg. Nem egy «dámára» tettem fel minden pénzemet.

– Igazság! Hát azzal a kis vadmacskával mit csináltál, a kit a bondavári kőszénkupaczból raboltál el?

– Hát egyelőre nevelőbe adtam madame Risan intézetébe; hadd művelje ki magát, mert szép tehetségei vannak, de egészen ostoba. Gyönyörű hang, de nem tud énekelni; szenvedélyes arcz, de semmi mozgás; csupa érzés, de nem tud más nyelvet, mint a mit az anyjától tanult.

– Szinésznőt akarsz belőle csinálni?

– Először azt.

– És azután?

– Feleségül akarom venni.

A pap nagyot nevetett.

– Ne nevess rajta, mert komolyan mondom.

– Jó! Hát komolyan beszélek róla. Először is nem értem azt, hogy minek neked a házasság? S ha megértettem, akkor nem értem azt, hogy minek viszed azt, a kit feleségül akarsz venni, madame Risan intézetébe, a hol nevelnek kitünő sarjadékot a külvárosi szinházak számára, de nem szerény háziasszonyokat a homlokaik simaságára féltékeny férjeknek.

– Az az én gondom! pattogott hetykén Félix. Azt te nem érted. Az sublimior mathesis. Nem papnak való. Nekem szükségem van egy törvényesen megesküdött feleségre, a ki épen Risanné asszony növeldéjében végezte iskoláit. Hogy mi lesz a homlokommal, az a kalapom gondja. Hanem most olyan dolgot kérdezek tőled, a mit csakugyan te tudsz jobban, mint én, mert az már pap dolga. Elvenni akarom a leányt, s akarom, hogy törvényes hitvesem legyen, hozzám kötve, a kinek én parancsolok. De a mellett úgy akarnám a dolgomat intézni, hogy én ne lennék ő hozzá kötve; ő ne parancsolna nekem. Egy szóval, hogy a míg én akarom, feleségem, mikor nem akarom, nem feleségem. Ebben adj nekem tanácsot. Te ismered a mindenféle furfangokat, a mik miatt hosszan, több ideig tartott házasságok egyszerre csak megsemmisülnek; nem válópert értek: az sok kárral, sok áldozattal jár, s utoljára is ha egyik fél megköti magát és malitiosus akar lenni, mindig meghiusulhat; hanem valami más úton módon, gyorsan, biztosan, csalhatlanul.

– Oh igen, tudok egy ilyen módot, de csak egyetlen egyet, szólt Sámuel; megesküszöl, a kivel akarsz, a vallás rendes szertartásai szerint, itt Bécsben. Mikor aztán azt akarod, hogy ez a házasságod ne legyen házasság: a bécsi bankárházaddal felhagysz, a firmádat leveszed s átköltözöl párizsi házadba. Firmád ott is fennáll, már apád franczia polgár volt s te is az vagy. Ha egyszer aztán ott czélszerünek látod megmenekülni a hitvestárstól, egyszerüen megismerteted azzal a körülménynyel, hogy a franczia törvények előtt semmi házasság sem érvényes, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Épen a napokban döntetett el ez értelemben egy franczia grófi család pere, hol a spanyolországi oltár előtt kötött házasságból eredt fiak apjuk örökségétől elmozdíttattak, mert apjuk elmulasztá feleségével Francziaországban polgári házasság utján «is» egybekelni. A franczia törvény feleségedet leánynak declarálja, tégedet garçonnak s mehettek jobbra-balra.

Félix felemelkedett helyéről s megcsókolá gyöngéden az apát úr homlokát.

– Köszönöm.

Biz azt meg is csókolhatta azért a jó tanácsért.

– Én valóban nagy hálával tartozom irántad; s ha gyermekkori barátságunk emléke nem sugná azt, hogy a mivel neked tartozom, az szeretet, úgy azt kellene éreznem, hogy az egy lefizethetlen adósság.

– Oh én sem felejtém el, hogy mivel tartozom atyád házának. Szegény tót diák voltam, mikor atyád felkarolt; úgy lettem nevelőd, úgy tudtam tanulmányaimat folytatni. Ezt én sem felejtettem. Tehát ne beszéljünk többé a multak tartozásairól.

– Igen. A jövő is együtt fog bennünket találni. Most arra kérlek még, légy szives, mint a grófnő teljhatalmazottja, a szükséges iratokat átvenni. Ez itt a szerződés. Itt a biztosíték, állampapirokban. Itt az utalvány az első félévi haszonbérre. És itt egy másik utalvány pénztárnokomhoz, negyvenezer forintig.

– Hát ez kinek?

Félix nyájas szemhunyorítással nyomta oda az apát úr markába az utalványt, gyöngéden súgva:

– A szerencsés közbenjárónak.

A pap csodálkozva rázta fejét.

– Te engem meg akarsz ajándékozni?

– Ne úgy értsd. Nem én. Ez a consortium költsége, a mi ily rubrika alatt fordul elő: «alapítási költségek» minden vállalatnál. Ezt mondva Félix, új cigarettet dugott szájába, s a gyufa lángján keresztül ravasz önbizalommal lesett barátjára.

Sámuel apát száját szánakozó félmosolyra huzva, csendesen négyfelé repeszté a negyvenezer forintos utalványt s azután nyugodt fensőbbséggel veregetett a bankár vállára.

– Kedves barátom! nekem az az egész bondavári uradalom a markomba volt adva, s ha akarnám, most az enyém lehetne. Azzal is így tettem, mint ezzel most! A pap szétszórta az eltépett papirfoszlányokat. Ismerj meg engem valahára! Én nem koldulóbarát vagyok, hanem prætendens! Nem járok dominium után, hanem birodalom után!

E merész tekintet annyira megszeppenteté a bankárt, hogy letette a szájába vett szivart, a mit most bátorkodott meggyujtani. Hisz ez nagy szó!

– Ülj le már most, és hallgasd meg, mi dolgom van veled, szólt a pap s maga hátratevé két kezét, úgy kezdett el a szobában fel s alá járkálni, s beszélt majd járva, majd megállva bámulója előtt.

– Az egész világ vajudásban van most, s folyvást egereket szül, mert az oroszlánok restek elhatározni magukat arra, hogy szülessenek. Mindenütt chaos van: a financziális téren, a diplomatiában, az egyházban, s a három chaosz egymást zavarni segít. Egyetlen ember, a ki tisztán lát, urává lehetne e «tohuvabohu»-nak. A ki ezt fel tudná használni! Himzett-ruhás bohóczok, a kiknek kezében van a világ vezetése. Itt van előttünk egy ország, a melylyel nem tudnak a kormányzói mit csinálni. A hova hívják, oda nem megy, kényszerítenék, de nem merik, nyomják és félnek tőle, s a melyik maga sem tudja, mit fog holnap csinálni? megadja-e magát? megalkuszik-e? fizet-e? vagy vasat ragad? melyik ellenségével szövetkezik, melyik ellensége ellen? vár-e még? vagy feladja állását? nevetésbe tör-e ki, vagy átkozódásba? Azután ennek az országnak van egy elementuma, a mely a két küzdő fél között áll: a papság. És ebben az országban az egyháznak még nagy vagyona van!

Félix összeránczolta a homlokát, mert még mindezekben nem látott semmi összefüggést.

– Mit gondolsz fiam? szólt hirtelen megállva előtte a pap. Mire számíthatna az az ember, a ki ennek az országnak először egyes vidékeit, azután egyes osztályait meghódítaná a kivihetetlen állameszmének? Nem gondolod-e, hogy a te bondavárvölgyi vasutadnak létrejöttét semmi sem mozdítaná úgy előre, mint egy alázatos küldöttség a föld népéből s annak papjaiból, mely hűséget fogadni a miniszter elé járulna. Egyik kéz a másikat mossa. Annak a vidéknek az állameszméhez csatlakozó népét meg kell jutalmazni. Érted-e, hogy mi hasznod van neked ebben?

– Kezdem látni.

– S mit gondolsz, a ki a halinaposztót ez országból is bevinné a törvényhozás teremébe s az infulát ez országból is a bécsi felsőházba, minő állást szerezne az magának?

Félix tenyerébe csapott csodálkozva. Ez volt rá a felelet.

A pap egyet járt alá s fel, azután ajkait összeszorítva mondá:

– A primás öreg ember.

Félix hanyatt feküdt a balzacon, mintha olyan magasra akarna nézni, a mit ülve nem láthat meg.

– A pápa még öregebb, mormogá a pap.

A bankár most még jobban bámulva tekinte Sámuel apátra.

Az pedig egyszerre szenvedélyesen tört ki:

– Törpe emberek állnak a hajók kormányán, fiam! és ezek azt hiszik, hogy ők fognak ellenálhatni a nagy viharnak. S minő szegény eszközeik vannak! Halomra dül az egyház! S azt hiszik, hogy azt ócska támaszokkal fogják fenntartani. A siralomházban él minden! S epileptikus átkozódással akarná feltartóztatni a falakat. Figyelj reám! Az olasz papoknak minden erőfeszitése csak szegénységi bizonyitvány. Fillérekkel tartják fenn szent Péter székét, holott milliárdok voltak a kezükben, a miket elhagytak veszni. Csak Magyarországon van még egyházi vagyon. Tudom jól, hogy a miniszter fiókjában készen áll a törvényjavaslat, mely azt az állam javára secularizálja. Csak egy kis ürügy legyen rá a magyar klerussal összeveszhetni Bécsnek. Ők fognak a liberalis állásponton harczolni, ellenfeleiké marad a világ antipathiája. Nem kell sok hozzá. A deficit nő, a kormány szorong. Csak egy kis oppositió a birodalmi tanácsban, mely a budgetet megnyirja, vagy egy kis külháboru. A kincstár üres, kölcsönt nem kapni már. «Mikor az ördög megéhezik, legyet eszik.» De hátha megelőzi őket valaki? Szent Péter széke veszélyben forog. A magyar egyháznak nagy birtoka van. Ez is veszélyben forog. Ha valaki most egy ilyenforma eszmének adna lényeget: Álljunk a mozgalmak fölé! Legyünk hazafiabbak a táblabiráknál, legyünk loyalisabbak a minisztereknél, legyünk szabadelvüebbek a forradalmároknál, legyünk katholikusabbak a főpapoknál, mentsük meg a magyar egyházvagyont a kormánytól s azzal ismét az egyházat a forradalomtól! S létesítenénk a világpiaczon egy óriási, száz milliós kölcsönt a magyar egyházi javakra, és szent Péter trónjának megmentésére! Mit gondolsz, mi lehetne az az ember, a ki ezt létrehozná?

– Minden! rebegé elragadtatva e fantazmától Félix s most már a kezét csókolta meg barátjának.

– E nagy műhöz szemeltelek én ki téged, szólt a pap és engedte kezét csókolni. A te bondavári vállalatod szükséges arra, hogy egy szerencsés csatánynyal egyszerre világhirt szerezz nevednek, hogy együtt emlegessenek Stroussberggel, Pereirával, talán egykor Rothschilddal is. Ez az oka, a miért segítlek benne. Ha egyszer azután erősen fogsz állani, akkor azt fogom mondani: «Most tartsd a válladat, hadd lépek fel rajta!»

Félix extasisba merült e revelatió után. Már szeme előtt ragyogott az óriási kölcsön s annak dicsfényében az ő kedves barátjának felmagasztalt alakja.