A PÉNZCSINÁLÓ.

Két hétre azután, hogy Iván hirdetményét a külföldi lapokba iktatá, épen egy szombati nap reggelén, jön hozzá Péter és jelenti, hogy két idegen úr érkezett ide, a kik a tárnát meg akarnák nézni. Külföldiek lehetnek, mert egymás közt francziául beszélnek. Péter a francziához is sejtett valamit, hajdani matróz-életéből.

– Mindjárt szolgálatjukra leszek, szólt Iván, ki épen akkor valami zöldes nedvet csepegtetett le hegyes nemezsüvegben. Csak addig öltöztessétek fel őket a szokott bányászgunyákba. A tárna nem divat-toilettehez való.

– Már az megtörtént, csak önre várnak.

– Megyek. Hát a te dolgod mennyiben van már? kérdé Iván, midőn útnak indultak.

– A házassággal? Egészen rendben van. Holnap hirdetnek ki bennünket a templomban harmadszor.

– S mikor esküsztök?

– Hát most épen advent van. Azalatt tiltja a pap a lakodalmaskodást, hanem vizkereszt után az első vasárnap átesünk rajta. Magamnak is jól esik az a kis haladék, mert hát egy kis pénzt is csak kell azalatt gyűjteni. Ha az ember házasodik, faedény, cserépedény, egy kis télire való zsiradék csak kell a házhoz.

– Hát te soha sem takarítottál meg eddig a keresményedből semmit?

– De igen, uram! Már egyszer volt százötven forintom egy rakáson. A szájamtól fogtam el. A dohányt tagadtam meg magamtól, hogy tizest tizesre rakva, összegyüjtsek ennyit. Akkor idehozta az ördög az ujonczozó bizottmányt, s én az egész százötven forintomat a vizsgáló felcser markába nyomtam, azért, hogy adjon róla bizonyítványt, hogy fegyverképtelen vagyok, mert kancsalítok. Tudniillik, hogy tetszésem szerint tudok szemeimmel néhány perczig erőszakosan kancsalítani. Ezért felmentettek az assentálás alól. Ide ment a százötven forintom. Még az esküvés alatt is folyvást kancsalítnom kell; mert a pap csak úgy esket meg, mint fegyverképtelent. Ezt a rendeletet így adta ki az Isten a Horeb-hegyen.

– Jól van Péter. Majd egy kis pénzzel én is segíthetek rajtad.

– Köszönöm! De előlegezni nem szeretek; az olyan, mint mikor az ember délben megeszi a vacsorára valót.

E közben eljutottak odáig, a hol a két idegen úr várt rájok.

– Ah! Félix, te vagy az? kiáltá Iván, az egyik úrban régi ismerősére találva s szivélyesen megrázta kezét.

A régi ismerős, kit Iván Félixnek szólított, vele egykoru férfi lehetett; finom arczszine, fekete bajusza, művészien felkunkorítva, francziás kecskeszakálla, villogó, tűzteli sötétkék szemei még az elegáns öltözet fölé öltött bányász-gúnyában is elárulák a világfit; az egész szurtos burokzatból puszta fejtartásával kivált messziről az «úr!» Mikor megszólalt, meglepte az embert az, hogy csaknem gyermek-hangja volt, oly lágy, mint egy asszonyé, s oly csengő, mint a vaticáni énekeseké.

Félix sietett régi barátjának segítségére jönni az első találkozás legnehezebb pontjában.

– Megbocsátasz, hogy nem szállottam hozzád. Te a munka embere vagy, én pedig üzlet embere. Te nem tartózkodol itt uraskodásból, én pedig nem utazom itt mulatságból. Aztán teleped vendéglője igen tisztességes. Ime, bemutatom neked utítársamat, Rauné Gusztáv bányamérnök urat.

Iván ugyan lekötelezve érezte magát e mellőzése által a vendégszeretet igénybevételének. Volt ugyan házában régi időkből fenhagyott ágynemü elég, a mikben évek óta nem hált senki; talán némelyik kályhát a soha nem lakott szobákban be is lehetett volna fűteni; de mégis egész életrendszerét összezavarta volna, ha egyszer egy pár vendéget kellett volna ellátnia saját házánál. Erre a megeshető szerencsétlenségre nem is gondolt.

– Igaz, szólt egész nyiltsággal, hogy biz az én házam nincs vendéglátásra berendezve, hanem a telep vendéglője is az enyim: legyek szerencsés benneteket ott is vendégeimül fogadhatni.

– Elfogadjuk az ajánlatot, szólt Félix könnyeden, annyival inkább, minthogy úgy szólván saját érdekedben, saját hivásodra jöttünk ide! A napokban olvastam a journalok hirdetményei közt egy felhivásodat, melyben tárnafelügyelőt keressz.

– Igen! mondá Iván s kétkedve tekinte az egyik urról a másikra.

– No, én nem vállalkozom rá, mert nem értek hozzá, szólt Félix nevetve. Hanem utitársam, Rauné úr, hajlandó volna veled megegyezni; ha vállalatodat tehetségeihez mértnek találandja. Rauné úr régi ismerősöm; a creuzoti tárna növendéke, igen alaposan képzett férfi.

Rauné úr kevés szavu ember volt, a mire ezuttal annál több indoka lehetett, mivel hogy a két másik úr olyan nyelven társalgott, a mit ő soha sem hallott életében. Alacsony, szikár alak, földszinü arczczal, hegyes arczéllel, és ijesztő hosszúságra meghagyott kecskeszakállal.

– Én pedig igen köszönöm baráti érdekeltségedet irányomban, szólt Iván, s azután Rauné urhoz fordult, s a legfolyékonyabb francziául adá tudtára, hogy örülni fog, ha tárnatelepe minden részleteit személyesen megmutogathatja neki.

Azzal lementek a tárnába együtt. Késő délig odalenn jártak. Két szakember tartott egymás fölött kölcsönös érettségi vizsgát. Rauné úr Iván fölött, s Iván Rauné úr fölött. Mind a kettő meggyőződött felőle, hogy a másik a maga tudományát alaposan érti. Némely intézkedésekre nézve különbségek támadtak a két férfi véleményei közt s azokon elvitatkoztak sokáig, a régibb és ujabb módszer előnyeit hasonlítgatva, hanem arról mind a kettő meggyőződött, hogy a másiknak e téren semmi újat nem mondhat.

Rauné úr tudományos képességéről leginkább tanuskodott az, hogy mielőtt Iván tárnájának átmetszeti térképét látta volna, hozzávetőleg meg birta becsülni a réteg alakulásáról, mennyi köbtartalmat igér ez a tárna, és meddig terjedhet ez a kőszéntelep, még az Iván tulajdonát képező birtokon túl. E tekintetben hozzávetései csaknem az aprólékokig találkoztak Iván kiszámításával.

Minőségre nézve pedig a kőszenet a jobbak közé sorozandónak találta.

Délre átmentek a vendéglőbe ebédelni, rövid időközt engedve egymásnak a kimosakodásra és átöltözködésre. A kőszénbányai séta nem igen tiszta mulatság.

Ebéd utánra volt halasztva a kőszénizzasztók meglátogatása s estére a vashámoré.

Mikor a vashámorból visszajöttek, a kocsi Iván háza előtt állt meg; Félix bekisérte őt lakába, mig Rauné úr felment a vendéglőbe.

Iván csodálatos rendetlenségü dolgozószobájába vezette régi ismerősét s ott leülteté egy valahonnan nagy könyvcsomagok alól kiszabadított székre s biztatta, hogy gyujtson szivarra egy chemiai csodalámpánál.

– Te nagy tudománybuvár voltál teljes életedben Iván, az iskolában első voltál közöttünk, míg én csak dilettanskodtam melletted: már most hát mondd meg nekem őszintén, annyi tanulmány, szorgalom és physikai fáradság mellett, mi tiszta jövedelmet hozhat neked ez az egész telep?

– Évenkint tizezer forintot.

– Más szóval: a telep maga semmit. Magad vagy az igazgató, a felügyelő, a pénztárnok, a bányamérnök, a titkár, a könyvvezető és a spediteur. Tehát csak azt kapod, szűken, a mit ezeknek fizetnél, ha magad nem volnál mindez egy személyben. Más szóval, a munkádat, a talentumodat, a tanulmányodat, a buzgalmadat megfizeti neked a saját tárnád úgy, mint a hogy a legszigorubb idegen birtokos megfizetné; de mint realitás, mint százezreket képviselő érték, neked ez a tárna nem vet egy vörös batkát sem.

– Annak sem a tárna nem oka, sem magam. Hanem egyedül az a körülmény, hogy a «consumo» korlátoltsága mellett a productiót nem lehet oktalanul kiterjeszteni.

– Én majd rávezetlek, hogy hol a hiba? Mai világban minden erő a conglomeratió után törekszik. A politikai világban nem létezhetnek többé az apró államok, kénytelenek nagyobb tömegekké olvadni össze, mert kis államgazdaságot kormányozni nem lehet. Az iparvilágban szintén nem létezhetnek többé az apró iparvállalatok, mert az újabb igények szerint a kisebbnek is olyan nagy a regieje, mint a nagyobbnak. Egy száz lóerejü gőzgéphez épen csak annyi felügyelet kell, mint egy négy lóerejühöz, s a kis vállalatnak épen annyi strazzával van dolga, annyi contokönyvet kell ellátni, mint egy nagynak; s a leglucrativusabb vállalkozásoknál a kis-vállalatokat leszorítja az «üzleti tőke» hiánya miatt az azzal rendelkező nagyobb vállalat.

– Azért viszont a kis vállalatok nem veszélyeztetik olyan nagyon a csendes életben maradást.

– Dehogy nem. A te tárnádnak például nem kell egyéb, mint hogy egy szép napon a bécsi kereskedelmi miniszter irja alá egy angol vastermelőnek a folyamodványát a nyersvasbehozatal végett, s másnap kiolthatja katlanait a szomszéd hámor; te meg aztán elmehetsz a szenedet kosárszámra árulni a czigány-kovácsoknak.

– Ezen is estem már át egyszer. A nyers-vasunk kiállta a külföldivel a versenyt s nem kellett kioltanunk a hámor katlanait s nem kellett betemetnünk a tárnáinkat. Vasunk, szenünk kivívta magának azt a helyet, a honnan nem lehetett azt elüzni.

– Egygyel több ok azon eszme foganatosítására, a mely engem ide hozott. Mert azt talán csak nem gondolod, hogy Rauné urat ide kisérni jöttem csupán a Bondavölgybe, hogy ő meg ne unja magát az úton. Idetalált volna ő magában is. Nekem egy nagyszerü tervem van veled. Én téged gazdag emberré akarlak tenni. A miből természetesen magam is hasznot akarok húzni.

– Nos?

– Nem tudom, micsoda adomás könyvben olvastam a nemzetek külömböző kifejezéseit a pénzszerzésre nézve. A magyar pénzt «keres,» a német pénzt «érdemel» (Geld verdienen), a franczia pénzt «nyer» (gagner d’argent), az amerikai pénzt «csinál» (to make a monaie). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mint ha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg? a jámbor németet, a hogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot, a könnyü vérű francziát, a hogy koczkáztat és nyer, ha akad egy másikra, a ki veszít; míg a nehézvérű yankee ül egy helyben s a körmét faragva csinálja a pénzt. Mert sok millió pénz hever még, a mi csak csinálásra vár. Hol hever? Életrevaló, de élni nem tudó vállalatokban. Egy helyen a föld rejtett kincseiben, miknek kiaknázásához nincsen forgalmi tőke, más helyen halomra gyűlt tőkében, a minek felhasználásához nincs biztos vállalat; új találmányokban; az ipar és kereskedelem számára még meg nem hódított területekben; a közlekedési eszközök kiterjedésében; az emelkedő luxusban, az emberek bolondságaiban s a tudomány vívmányaiban, és főleg a pénzféltő kis tőkepénzesek ládáiban. Mindezeket a heverő kincseket felszinre hozni, a stagnáló kapitálisnak gyors forgalmu csatornákat nyitni, a sok apró tőkét egy nagygyá egyesíteni, az iparnak piaczot, a piacznak árkeletet szerezni, a hitel által minden tényleges forintot két-három helyen szerepeltetni: ez az, a mit mai nap pénzcsinálásnak nevezünk. Szép tudomány! Tisztességes tudomány. S úgy látszik, hogy eltartja az emberét.

Félix ez értekezés után azon önteltséggel dugá mellényzsebeibe két kezének ujja hegyeit, mely szerint bizonyos lehete a felől, hogy Iván barátja nagyon is jól fogja ismerni a Félix Kaulman firmát, mely dolgozik bankárügyekben Bécsben és Párisban. Jó hangzásu név, ha akarom franczia, ha akarom német.

Iván ismerte azt. Félix hajdani iskolatársa volt: bankár fia. Apja üzletét örökölte. Sokat lehetett a nevet olvasni újabb vállalatok, üzletkötések alatt.

– De hát, hogy akarsz az én bányámból sok pénzt csinálni?

– Nagyszerü tervem van vele.

– De hisz maga az egész tárna sem nagyszerü.

– Mert nem látod olyan magasról, mint én. Rajta taposol a gyémántokon, s mikor aranyat kérhetnél a földtől, megköszönöd, ha vasat ád. Ez a tárna teneked, mint mondád, tizezer forint hasznot hajt. Ez 200 ezer frtnyi tőkének a kamatja. Én tehát alakítok egy consortiumot, mely ezt a te egész telepedet, a hogy áll, megveszi kétszázezer forintért.

– De nem válok meg semmi pénzért a tárnámtól. Ez nekem elementumom, mint a csiknak az iszap.

– Hiszen nem is válsz meg tőle. Dehogy válsz meg. Azután leszesz még csak hozzálánczolva egész kedved szerint. Ha futni akarnál, sem eresztenélek. A consortium egyelőre négy millió tőkével fog megalakulni s nagyszerü etablissement-et rendez be, mely egyfelől a poroszországi szén concurrentiáját megöli, másfelől az angol vasuti sineket és gépvasat leszorítja az osztrák piaczról. Te ez etablissement-nak főigazgatója maradsz, 10,000 forint évi fizetéssel, két perczent tantiémet kapsz a tiszta haszonból, s szabadságodban álland a neked vételárban adandó összeg egy részét részvényekben al pari magadnak tartanod, s miután e vállalat biztos husz perczentet fog jövedelmezni, biztosítva vagy róla, hogy a mostani tizezer forint jövedelmed helyett 30 ezer forint évi biztos jövedelmed van, s a tőkéd ötven százalékkal megnövekedik. Dolgod pedig épen egy hatodrésznyi lesz, mint most.

Iván félbeszakítás nélkül hallgatta mindezt végig. Azután egész csendes vérrel azt felelé rá, hogy:

– Kedves Félix, ha én egy consortiumnak, melynek négy milliója van, azt mondanám: add ide a pénzedet; én csinálok neked olyan iparágból, mely nekem csak tizezer forintot jövedelmezett, jövőre nyolczszázezer forint évi jövedelmet, akkor én legfeljebb semmirekellő volnék; hanem ha még ezenfelül azt is megtenném, hogy ennek a társulatnak a részvényeibe a magam pénzét is beleverjem, már akkor épen azzal kellene magamnak hizelkednem, hogy bolond vagyok.

Félix nagyot kaczagott e szóra. Tréfás mondat volt az nagyon. Azután hajlós sétapálczáját nyaka mögé téve, s két kezét annak két végére felakasztva, magas fensőbbségi tudattal beszélt le Ivánhoz.

– Mert még nem hallgattad végig, a mit mondani akarok. Hiszen nem csupán a te telepedről van itt szó. Tudod jól, hogy a te tárnád csak egy kis kiszögellése a bonda-völgyi óriási szénrakványnak s az mértföldnyi területben halad odább, folyvást erősebb rétegben messze el Bondavár alatt, egészen a szomszéd völgyteknőig. Én ezt az egész kőszénmedenczét akarom megvétetni, a minek most még bagatelle az ára, s a min milliókat lehet nyerni, tisztességes, okos, raisonabilis úton, a nélkül, hogy valakitől lopnók a pénzt, a nélkül, hogy valakit megcsalnának érte. Egy heverő kincset akarok felvenni a földből, a mi itt van, megvan, kinálkozik; csak épen a kincs sulyának megfelelő erőt követel.

– Ez más. Igy értem a tervedet. S nem tagadom meg tőle, hogy az így jogosultan nagyszerü. De épen azért, mert nagyszerü a terved, annak a hibái is óriásiak. Az igaz, hogy a kincs, a mit az egész Bonda-völgy rejt magában, valami óriási. Legalább száz millió. Ki sem lehet számítani mennyi? Hanem ahhoz nem lehet hozzányúlni, először, mert ez az egész bondavári uradalom, így a hogy áll, nem eladó.

– Ah! dehogy.

– Elmondom, miért nem? Először is a birtok az öreg herczeg Bondaváryé, ki jelenleg leggazdagabb úr az országban.

– Milyen gazdag úr valaki? azt mi jobban tudjuk.

– De legbüszkébb úr, annyi bizonyos, a ki előtt nem mernék azzal az ajánlattal megjelenni, hogy családja ősi fészkét, nevének praedicatumát képező birtokát adja el kőszénbányának.

– Óh hó! Láttunk már büszkébb urakat is hasonló elhatározásokra jutni. Az olasz király koronás úr, mégis túladott Savoyán, a mi nemzetségének előneve, s keresztjét czímerében viseli.

– Én pedig ellenkezőleg láttam egy magyar családot, melynek hajdan oly kiterjedett birtoka volt, hogy a Dunától a Tiszáig folyvást saját jószágán utazhatott, s mely később mind ezen birtokát elveszté, elpazarlá, de egyetlen egy folt földet, egy kerek nyárfaerdőt Bánkházán, semmi áron és semmi nyomorban nem birtak megvenni tőlük, mert az képezte prædicatumukat.

– No ezen én fognék segíteni.

– Azután. Ha az öreg herczeg hajlandó lenne is e birtokát áruba bocsátani, nem tehetné azt, a míg leánytestvére, Bondaváry Theudelinda grófkisasszony él. Mivelhogy atyjuk e várat és uradalmat vitalitiumkép hagyományozta leányának, a ki jelenleg valami ötvennyolcz esztendős lehet, s még szándékozik valami harminczig elélni. Az pedig hozzá van nőve a várához, még soha egy napra tudtomra ki nem jött belőle. Az egész világot gyűlöli. Azt ugyan rá nem veszi semmi emberi hatalom, hogy Bondavárát átengedje akármi világboldogító consortiumnak, ha mindjárt arról lenne is szó, hogy ő alatta van az utolsó kőszén, s ha azt ide nem adja, megfagy a világ.

Félix nevetett rajta.

– Ennél nehezebben bevehető erősségeket is kapitulaczióra birtam én már. Asszonyszíveken különösen nincs brahma-závár.

– Jól van, szólt Iván. Tehát tegyük fel, hogy sikerülend a herczeget is, meg a grófnőt is rábirni, hogy a birtokot eladják; még akkor mindig nincsen nagyszerü etablissementod. Következnek a technikai akadályok. Mi a legfőbb szükséglet ily vállalatnál?

– A készpénz.

– Nem az. A kész ember.

– A hol pénz van, van ember.

– Ember és ember között nagy a különbség. Ez azon árúczikk, a melyben a legnagyobbszerü csalódások lehetők. Nálunk először is hiányzik a közmunkás.

– Hozatunk Belgiumból, Francziaországból.

– Csak hogy a mely munkás Belgiumban, Francziaországban vállalkozik arra, hogy hozzánk eljöjjön, először is nem azért jön, hogy kevesebb bért kapjon nálunk, mint ott, hanem megfordítva. Tehát ily forcirozva támasztott iparvállalatnál a legelső hiány az, hogy néhány perczenttel többe kerül nála a munka, mint a fennállóknál. Szerintem minden iparvállalatnak a maga természetes utján kell kifejlődni. Erőnkhöz és a piaczhoz mérten kezdeni, a munkásokat magunknak nevelni, hozzánk édesgetni, összetanítani, lassan, de biztosan terjeszkedni, kicsinyben experimentálni, a készre alkudni, s inkább szívósan kitartani, mint rohammal megindúlni. Ez az én regulám.

– Múlt századbeli nézetek. Ily elvek mellett Amerika soha sem hagyta volna el Európát.

– A másik baj a külföldi munkásokkal az, hogy a ki onnan hozzánk átjön, az többnyire a nyugtalan, helyhez nem kötött rész; a titkos társulatok szövetségese, mely a mint beteszi ide a lábát, azonnal elrontja a mostani jószellemü munkásainkat is, s meghonosítja a grévet.

– Nálatok soha sincs gréve?

– Soha.

– Hogyan előzöd meg?

– Az az én titkom. Hosszu volna elmondani. Annyit bizonyosnak tartok, hogy egy erőszakolt gyártelep nálunk legelőször is a kézmunka drágaságával fog első akadályul találkozni. Második akadály egy hozzáértő technicai vezető hiánya.

– Azt biztosan kapunk külföldön.

– Meglehet. Én, magános ember, ha van mire és miből, bizton hiszem, hogy kapok; mert utána járok, s kikeresem, megválasztom a legjobbat, s ha megkaptam a legjobbat, megfizetem úgy, a hogy én értem, hogy megérdemli. Ez nem úgy megy nyerészkedésre alakúlt consortiumoknál; ott először is szerepel a protectió. Az igazgató-tanács tagjai a legtöbb részvénynyel biró alapitók. Azok rendesen annyit értenek ahhoz az üzletághoz, a melynek kormányzatát viszik, mint a hajdu a harangöntéshez. Többnyire az elnök, az igazgató imponál. Azoknak van valami protegéejük, a kinek alkalmazás kell. Az talán bádogos volt, annálfogva kell értenie a vasöntőde vezetéséhez. A legjobb esetben takarékossági szempontból indúlnak ki, s tiz ajánlkozó közül kiválasztják a legjutányosabbat. Az első év azután magán viseli az experimentatió jellegeit. A feldolgozott nyersanyagnak fele kárba vész. Kisül, hogy senki sem ért ahhoz a munkához, a mit magára vállalt. Roszul teljesített kötelezettségek miatt kárpótlási pörök zúdulnak a jogfelügyelő gallérjába özönnel. Vége felé rájön az igazgatóbizottmány, hogy ünnepnapokon, mikor a gépek pihennek, sokkal kevesebb a veszteség, mint munkanapokon, mikor dolgoznak. Végre nagy későre észreveszik, hogy a vállalatnak nagyobb a teste, mint az ereje, s nem bir mozogni. Van sok épület, gép, anyag, készlet, de nincs elég üzleti tőke. Új befizetés rendeltetik. Nem fizetnek. Vetik ezerével a részvényeket a piaczra. Következik egy prioritási kölcsön a társulat ingatlanaira. Ez egy perczre megállítja a bukást. Akad uzsorás, ki a száz forintos prioritási papirért ád 60-at. Akkor az igazgató-bizottmány iparkodik a saját csizmáit kimenteni a sárból, s ha szabadúlhatott, nyakra-főre leköszön, magára hagyva a felügyelőt, hogy tegyen a mit akar. Az azután a míg a készletben tart, szórja potom árért, a mi eladható, okosnak, bolondnak, hogy a munkásait fizethesse, hogy maga élhessen. Végre az is megszökik, s az üresen maradt nagyszerü etablissement előtt megüti a czimeres ember a dobot: «Ki vesz téglát?» Ez a története, az én tudtomra minden erőltetett nagyszerü iparvállalatnak, a mi nem a maga természetes kifejlődési stadiumain keresztül a korkivánalom és közszükséglet mellett nőtt nagygyá.

Félix sokat nevetett Iván elbeszélése alatt.

– Igaz! Valóságosan így van! Mintha nyomtatásból olvasnád! Hanem hát épen ezen baj elkerülése végett akarok e vállalat igazgatására egy olyan embert megnyerni, a ki az egész üzletet az «F»-ből érti, tégedet.

– No ez a legveszedelmesebb csalódás. Én értem és ismerem a magam iparvállalata szűk feladatait ebben a kis keretben; de nem ismerem sem a nagy világpiaczot, sem a magasabb üzleti követelményeket. Sok embert tett már az a káprázat tönkre, hogy jó kisgyáros, kiskereskedő létére nagy-gyárosnak, nagykereskedőnek hitte magát fölemelhetni; holott az két «ellentétes» talentum és tanulmány. Az egyiknek minden apró nyereséget meg kell ragadni, a másiknak észre sem szabad azokat venni. Az egyiknek csak bizonyosra szabad dolgozni, a másiknak feladata mindig nagyokat koczkáztatni. Az egyiknek alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a másiknak a kerek világra spekulálni, hogy ha egy helyről kiszorult, más helyütt szorítson magának tért. Ehhez nekem nincs elég tanulmányom, ismeretem, hivatásom.

– Tulszerény vagy. Majd meggyőzlek az ellenkezőről.

– No de hát tegyük fel, hogy minden megterem úgy, a hogy képzeletedben létezik. A nagyszerű gyártelep itt áll, müködik, jó anyagot szolgáltat, olcsón, eleget; most következik a legfőbb baj: a topographiai akadályok. A bondavölgyi széntelep husz mértföldnyire esik a legközelebbi vasutállomáshoz, huszonöt mértföldnyire a legközelebbi hajózható folyamhoz. A mig idejöttél, láthattad, milyen utak vannak idáig. Van négy hónapja az esztendőnek, a mikor épen nem lehet semmi szállítmányt küldeni távolabb helyre, de a legkedvezőbb szakában is az esztendőnek, mire a nálunk előállított szén és vas tengelyen azt a pontot eléri, a hol a legelső piaczot megtalálja, már akkor a magas fuvarbér által úgy megdrágult, hogy azzal a vassal, azzal a szénnel, a mit Liverpoolból, vagy Poroszországból hoztak, nem versenyezhet.

– Azt én mind tudom, szólt Félix, pálczikája kláris faragványával egyengetve fodorított bajuszát. Hanem azon könnyen segít egy szárnyvasut a Bondavölgyből a főemporiumig.

– Egy bondavölgyi vasut! kiálta fel Iván elbámulva. Tán csak nem gondolod, hogy a négy millió tőkével még husz mértföldnyi vasutat is ki lehet építeni.

– Óh épen nem! az megint más vállalat feladata lenne.

– S te hiszed azt, hogy tisztán pusztán a bondavölgyi gyártelep kedvéért akad tőkepénzes, a ki egy semmi kereskedelmi forgalommal nem biztató vas zsák-utnak a kiépítésére vállalkozik.

– Hogyne vállalkoznék! szólt Félix, pálczája klárisfejét szája elé téve, mintha két felé akarná vele osztani a szót. Ha az állam megadja az utvonalra nézve az alkotmányos kamatbiztosítást.

(Azon időben a reichsrath volt az alkotmány.)

Iván most még jobban felnyitá szemeit, s minden szót külön megnyomott.

– Az állam – adjon – ennek a – vasutvonalnak – kamatbiztosítást! De hisz az a legvilágosabb megröviditése volna az államnak. Én nem képzelem annak a lehetőségét!

Félix meggondoltan felelt.

– Vannak kulcsok, melyek a magas urak hivatalszobáinak ajtaját megnyitják előttünk.

Többet nem engedett magának elmondani, sétabotja korall-bunkójával mintegy visszatömve szájába a további felvilágosításokat.

Iván erre a szóra kihuzta asztalfiókját, s kivett belőle egy darab fekete kenyeret.

– Látod ezt? A kik ilyen fekete kenyérrel élnek, azok nem fognak az excellentiás urak előszobáiban alkalmatlankodni.

Félix cholericus nevetéssel vetette hátra fejét s szélmalmot csinált ujjai között pálczájával.

– No hát n’en parlons plus! Majd ráérsz későbben is hozzánk csatlakozni. Mert én, a mit egyszer feltettem magamban, azt ki is viszem. Fogadom neked, hogy kihuzom a bondavölgyi uradalmat a herczeg lába s a kegyes grófnő imazsámolya alól, hogy felépítem rajta a legnagyobbszerü gyártelepet, a mi a birodalomban lehet, s hogy odatolom azt a világpiacz közepébe mindenestől, a milyen igaz, hogy Kaulman Félix a nevem.

– No sok szerencsét az expeditióhoz, hanem én itthon maradok.

Rauné ur megérkezése megszakítá a beszélgetést.

A franczia elmondá, hogy megismerte feladatát, Iván föltételeit elfogadja, s azonnal beállhat hivatásába.

Iván kezet nyujtott az alkura, a szerződést aláirák, s azután rögtön átadta neki a kézi pénztárt s a munkások jegyzékét, kérte őt, hogy a ma esti bérfizetést végezze a vendéglő csarnokában, a hol állandó lakás lesz számára rendelve.

A vendéglő átellenben volt Iván lakával.

A munkás-csoportok szombat este ott gyülekeztek össze a két ház közötti téren. Iván az ablakhoz ment utána nézni, hogy milyen renddel fog menni az uj felügyelő alatt a fizetés sora? Félix is odaállt mellé s óralánczán csüggő kis miniatur lorgnonján keresztül szemügyre kezdé venni a munkásokat.

– Ah ça! szólt egyszer, nyelvével csettentve; az a kis cendrillon abban a piros rokolyában nem volna rossz bronz-figura! Ettől meg kell tanulnom, hogy hivják tótul azt, hogy «szeretsz-e engem?»

– Vigyázz vele, szólt Iván féltréfásan, mert vőlegénye van, a kinek a mellékneve «emberevő».

A kifizetés rendén ment. Szaffrán Péter kihozta a vendéglőből Evila hetibérét is, s azt át akarta neki adni. Evila visszaadta neki. S aztán jó kedvvel haladtak hazafelé. A leány elkezdett dalolni s Péter vállára tette kezét.

– Terringettét! Milyen hang! kiálta fel a bankár. Ha Párisban volna, levágná vele Theresát!

Iván szivarra gyujtott, leült egy szegletbe és hallgatott.