A TIZENHARMADIK PRÓBA.
Tibald herczeg épen születésnapja reggelén kapta egyetlen unokája levelét, mely ezzel végződik: «Adieu!»
Minden évben ünnep volt rá nézve ez a nap: Angela csecsemő korától elkezdve a legutolsó évig, Tibald herczeg minden születési évfordulóján kapott tőle egy csókot.
Ez a mai keserű egy csók volt.
Ott van a herczeg ereklyéi között, egy aranytáblás albumban, melyben egyedül gyöngéd családi hagyományok vannak, minden év emléke e napról. A száraz virágcsokor, mit egyéves korában nyujtott át picziny kezével Angela a herczegnek, a kedves ákombákom, mit első irásgyakorlatul írt számára egy szelet bristol-papirra, s a legutolsó év finom gyöngy- és aranyhimzetü emléklapja, mit Angela saját kezeivel készített. Mind Tibald herczeg születésnapi emlékei.
Berekeszti ezeket most ez az utolsó levél: «Adieu!»
A herczeg kedélye érzékeny volt és ingerelhető.
Ha pedig hideg vérét hítta fel biróul, attól is azt kellett megtudnia, hogy neki van igaza unokája ellenében.
Angela grófnő tartozott magának, tartozott herczegi házának azzal, a mi tőle kivántatott. Ha szive állna útjában, nem lehetne megitélni; de Angela nem szeret senkit. Hát akkor miért tesz különbséget azok között, a kiket nem szeret?
Tibald herczeg izgatott kedélylyel indult el Eveline művészi próbatételére.
A mi keserítette, az forralta is vérét.
Az «adieu»-re még neki is lehet egy szava.
Eveline lakására érve, a komornyik bebocsátá az ismerős urat a terembe, a hol az állítólagos művésznő tündérpróbáit szokta tartani eddig.
A herczeg egyedül találta magát a teremben.
Az ablakok halvány rózsaszín függönyei végig le voltak eresztve, s a terem szögleteiben berkek voltak összecsoportozva keleti virágbokrokból. Eleven virágillat képezte a teremben a parfümöt. Egy szegletben gerliczepár turbékolt, s valahol a magas virágfák közé elrejtve egy csalogány énekelte panaszló, dicsekvő varázsdalát. Olyan volt e hely, mint tündértanya az erdő mélyén.
A herczeg nem találva senkit, leült a kerevetre s végiglapozta az albumot, mely az asztalon hevert. Eveline művészi alakjainak gyűjteménye volt az. Végiglapozta, képet kép után megnézve, és míg e csábító alakokat nézte, lelke előtt annak a másik otthon hagyott albumnak a lapjai forogtak le, a mikben Angela rajzai, himzetei vannak.
Csak az utolsó képnél tért vissza figyelme. A csalánszövettel öltözött alak minő csábító, mily érzéki, minden eszményítés mellett!
A csalogány dalolt, a gerlék turbékoltak, a narancsvirág illata oly kábító volt. Minő alakban fog megjelenni utoljára ez az asszony?
És ekkor úgy tetszett neki, mintha valahonnan a távolból egy régen hallott, régen elfeledett dalt hallana, csendesen, halkan dudorászva, a mi egyszerre mint varázsigézet fut végig minden idegén.
Ez az a parasztnóta, mit egykor a dajka énekelt unokája bölcsője felett, mikor azt altatva ringatta. Valami tót népdal, ismeretlen szöveggel.
Néhány percz mulva elhallgatott a dal.
És nem sokára nyilt a mellékajtó Eveline öltözőszobájából.
Ő jött.
Hogyan jött? Minő csábalaknak öltözve? Minő varázsövével Cytherének?
Egy egyszerü fehér-fekete koczkás kreppon ruha volt rajta, haja simás kontyba fonva, fehér, keskeny, himzett gallérka körítette nyakát.
És szendén, bizalommal, szerényen közelitett Tibald herczeg felé, s mikor feléje ért, egy kis tárczát nyujtott át neki, melynek fehér atlaszára gyászkreppfonallal egy sír előtt térdeplő gyermek-alak volt finom himzéssel odarajzolva.
És azután felemelve hozzá igazi könyektől ragyogó szemeit, tört, elfojtott, reszkető hangon rebegé:
– Uram! Fogadja ez emléket tőlem ma, születésnapjára. Az ég tartsa meg önt sokáig!
Annyi igazság, vagy oly csalódásig hű lelemény volt e jelenetben, hogy Tibald herczeg elfeledkezék magáról, s a helyett: «Asszonyom!» azt kiáltotta neki: «Leányom!»
A delnő e szónál zokogva veté magát Tibald herczeg keblére, s a fájdalom igazgyöngyeit hullatva szeméből, esdekle:
– Oh! uram, ne vonja vissza e szót tőlem! Nincs nálamnál árvább teremtés e világon!
Tibald herczeg a zokogó nő fejére tette kezét és megcsókolá annak homlokát.
– Tehát legyen ön az én leányom. Nézzen fel rám, Eveline. Mosolyogjon rám. Ön még gyermek, tehát legyen rám nézve gyermek. Én önnek atyja, nem! nagyatyja fogok lenni. Az apák néha nem szeretik gyermekeiket, de a nagyapák unokáikat mindig. Lesz ön az én kis unokám. Fog csevegni a fülembe bohóságokat, mikor komor leszek, fog felolvasni, mikor álmatlan vagyok, fog utánam kérdezősködni, mikor betegen fekszem. Elfogadja ajándékaimat, nyitva tartja számomra házát s asztalához ültet. Meghallgatja, ha valami panaszom van, s elmondja nekem a magáét. Nehéz szeszélyeimet nem viszonozza, kedvemet keresi. Én is úgy fogok bánni önnel. Úrnője lesz ön mindazoknak, a kiknek én ura vagyok. Ragyogni fog ott, a hol én gyönyörködni akarok ragyogásában. És nekem mindenben szót fogad.
Eveline néma kézcsókkal felelt mindezekre.
– Tetszik önnek az, a mit mondtam? Örül ön annak? kérdezé a herczeg.
Erre azután a hölgy örömkaczagása felelt; felszökött, tánczolt, magánkívül volt, s ismét visszarohant a herczeghez, kezét összevissza csókolni.
– Oh! kedves, oh! édes öregapa!
A herczeg leveté magát a kerevetre s gúnyosan felkaczagott.
Eveline megrettenve állt meg gyermeteg szökdécselései közepett. Oly riasztó, oly otthontalan disharmonia volt e kaczajban.
– Nem önnek szólt ez, kedvesem, nem önnek. Jőjjön ide és üljön mellém, szép unoka leányom.
(Az a kaczaj válasz volt az «adieu»-re.)
A herczeg lesimítá Eveline haját gyöngéden.
– S most önhöz igen komoly szavaim fognak lenni. Ide figyeljen! mert a mit mondok, az ezentul önre nézve parancsolat. Családunkban csak egy parancsol, a többi engedelmeskedik.
Mennyi hizelgés volt e szóban «családunkban»!
– Ön át fog költözni rögtön Maximilian-utczai palotámba, s azontul nem fogad el mást, csak a kit én önnek megengedek. Hogy Kaulman úr e rendelkezéshez beleegyezését adja, azt kieszközölni az én gondom lesz. Azontul Kaulman úrral sem lesz önnek szükség érintkeznie, ha csak üzleti dolga nincs önnel. Sajnálja ön Kaulman úr barátságát elveszteni?
– Nem lehet elveszteni valamit, a mi nincs.
– Én ki fogom eszközölni, hogy önt az operaházhoz rendes tagnak szerződtessék. Önnek állással kell birnia, a mi a világban megjelenésre jogot ad. A szinművésznek czíme királyi palást, a salonok is megnyilnak előtte. A siker iránt ne legyen önnek aggodalma. Tehetsége igen szép. Tanuljon, sokra viheti. Szerezzen magának hirnevet. Az után megélhet, ha egyszer én meghalok is.
– Csak ne félnék a szinpadon!
– Hozzászokik majd. És azután majd tapasztalni fogja, hogy a szinpadon is mindenki épen annyi becsültetésben részesül, a mennyire becsüli saját magát. A ki magát apró pénzre váltja fel, az mindenkinek olcsó. Azután ne fogadja ön el minden ember hódolatát. Ha valaki iránt barátságot érez, azt mondja meg nekem őszintén, hogy én is megmondhassam önnek, mit tartok felőle?
– Nem, uram! heveskedék Eveline; én egyedül önhöz ragaszkodom.
– No, no, Eveline! Minek fogadásokat tenni az elérzékenyülés pillanatában, miket a szívdobogás órái elnémítanak? Ön még gyermek. Soha se felejtse el, hogy mi öregapó és unoka vagyunk. Kaulmanról ne szóljunk, az egy semmirekellő spekulans. Önnel czélt ért. A mit meg akart kapni, azt megkapja. Hanem viszont odaadta önnek a nevét, azt vissza nem veheti öntől. Ön majd tapasztalni fogja a világban, hogy milyen véghetetlen nagy kincs egy asszonyra nézve egy férfinak a neve! Akár ragyogni akar vele, akár szégyenét betakargatni vele. A hölgyre nézve, a ki egy férfitól nevet kapott, nincs «tíz parancsolat!» Ezt majd meg fogják önnek magyarázni.
– Nem fogom megtanulni, uram!
– Ne igérjen ön olyan dolgot, a mit nem kérek öntől. Mert akkor azt fogom hinni, hogy azt sem tartja meg, a mit igazán kértem. Egyet kötök ki magamnak öntől. Egyetlen egy embert nem szabad önnek elfogadni soha, sem levelét felbontani, sem ajándékát elfogadni, sem koszoruját a földről felvenni, sem tapsolását észrevenni. Egyetlen egy ember nem létezik önre nézve, mintha Theophratus láthatatlanná tevő sipkáját viselné fején, s ez ember Waldemar herczeg.
– Oh! uram, én gyülölöm ezt az embert! utálom, gyülölöm, irtózom tőle!
– Szeretem e kitörést hallani öntől. Hanem ez az ember gazdag. És szép férfi. És ön után őrjöng. És a nőknek utoljára is hizeleg az, ha tudják, hogy valaki őrjöng utánuk. Jöhetnek kényszerítő körülmények. A gazdagság nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő. Jön idő, majd a mikor én nem leszek. Én pedig azt akarom, hogy mikor én már porrá vagyok válva, még akkor se fogadjon ön el Waldemar-tól semmit, és ne viszonozzon neki semmit.
– Esküszöm önnek, uram, arra, a mi előttem legszentebb: anyám emlékére!
– Úgy engedje megcsókolnom homlokát. Most megyek Kaulmanhoz, és végzek vele. Köszönöm önnek, hogy megemlékezett születésem napjáról. Hiszen mások is megtudhatnák azt, csak egy conversations lexicont ütnének fel, nevemet s életirásomat felkeresni. A kis himzett tárczával ön engem nagyon gazdaggá tett. Én igen dúlt kedélylyel jöttem ide s igen nyugodt szivvel megyek el innen. Ezt meg fogom önnek hálálni. Isten önnel, kedves Eveline!
Néhány nap mulva Eveline beköltözött a Maximilian-utczai úrilakba, hol Bondaváry Tibald herczegi fénynyel vette őt körül.
A világ azt hitte, hogy a herczegnek kedvese; a herczeg abban az illusióban élt, hogy unokaleánya; Eveline pedig azt hitte, hogy hitvesi kötelességet teljesít, mikor azt teszi, a mit neki az ő ura és hitves férje parancsolt.
Szinte azon időben megkapta a kőszén- és olvasztóconsortium is Bondaváry Tibald herczeg helybenhagyását a Theudelinda grófnővel kötött szerződésre nézve.
És így a bondavári uradalom mind a két tulajdonosának a lábai alól ki volt már huzva!
Azt pedig ugyan megmenthette volna Angela grófnő a maga és családja számára, ha Berend Iván szavaira hallgatott volna.
De hát miért volt e makacsság Angela grófnőtől?
Mentheti-e őt valaki azért, hogy ennyire szeszélyes? hogy ily kiméletlen nagyatyja iránt, hogy tetszik magának ebben a daczban?
Bolondság-e ez? S védelmezi-e magát e bolondság, ha az?
Mondjunk egy szót a védelmére.
Az a Sondershain herczeg, a kihez Angela grófnőt oly szivesen akarta volna nőül adni Tibald herczeg, ugyanaz a bizonyos Waldemar, a kiről már annyi szó volt.
És Angela grófnő tudta mindazt, a mi szó van a neki szánt vőlegényről.
Tehetett-e máskép? Fogadhatta-e meg azt, a mit Iván tanácsol neki? Ezt itéljék meg a nők, férfinak nincs joga hozzá.
