ADIEU!

Az ismerős társaság István gróf lakásán várta a tudósítást a párbaj kimeneteléről. A segédek megigérték mindkét részről, hogy a végbement viadal után azonnal oda fognak sietni.

Jelen voltak a szokott ismerősök a societásból.

Történtek fogadások az eredmény iránt. Ki kap sebet? Hoz-e emléket Salista is? Lesz-e sulyos megsebesülés, vagy csak conventionalis karczolások?

István grófnak volt elég merészsége tizet egy ellen fogadni, hogy Salista «is» kap valamit; sőt egyet egy ellen koczkáztatott azon lehetségre, hogy épen Salista fogja kapni a sulyosabb sebet.

No már arra, hogy Iván egészen ép bőrrel meneküljön, kereshetett volna valaki társat százzal egy ellen, és nem talált volna, a ki felcsapjon.

Az előörsök az ablaknál szüntelen lesték az érkező kocsikat.

Végre egy bérkocsi megállt a kapu előtt.

«Ödön és Géza érkeztek!» volt a tábori tudósítás.

– Akkor én nyertem, mondá István gróf. A melyik fél könnyebb sebet kapott, azt hamarább hagyhatják el a segédei.

Ödön gróf ment a hölgyeket tudósítani, míg Géza gróf rohant fel István gróf lakására.

Felszakitá az ajtót s párbajsegédi diadallal rontott be a társaság közé ezzel a kiáltással:

– Serpenyőbe vágta őtet!

– Kit? Kicsoda? Ivánt? Salista? kérdezték az eléje tódulók.

– Dehogy. Iván Salistát.

– A-a-ah! hangzott fel erre a hitetlenség tagadó felkiáltása.

– De igen, tüzelt az ifju gróf. Káposztának vágta, gulyáshúsnak aprította.

– És Iván?

– Annyit sem kapott, mint én magam.

– Ah! te mokázol velünk!

– No ez ugyan tréfálni való tárgy. Kérdezzétek meg csak Salistát.

– De hát akkor hol van Iván?

– Hát természetesen az orvosát vitte haza; két orvos dolgozott Salistán, míg diribdarabjait össze tudta szedni. Iván pedig mindjárt itt lesz és semmiféle sebet sem fog a tamáskodóknak mutatni, a mibe az ujjaikat dughassák.

Azzal azután körülményesen elmondta, hogyan volt? mint esett? Eduárd bárónak, ki nem akarta felfoghatónak találni a dolgot, két sétapálcza segélyével megmutatta, hogyan történt? Igy jött a duplavágás, így passirozta az alsó vágást, így tette az a tempo-visszavágást. Neki magának a hajszála sem görbült meg.

– Ah ez valódi csoda!

– Semmi csoda! tiltakozzék Géza gróf. Hiszen katona volt! Huszár kapitány volt. (Már kapitánynak tette.) Végig harczolta az egész forradalmat, tizenkilencz ütközetben volt, verekedett a kozákokkal is. Érdemrendet is kapott.

(Ezekből ugyan semmit sem hallott Ivántól, hanem hozzá gondolta maga, mint igen természetes illustratiót; a kit egyszer megszeretnek, arra azután mindent ráraknak.)

– Csodálatos egy ember! sóhajta fel Oskár báró; három hónapig mindennap együtt van velünk, és egyszer sem hozza elő harczi élményeit. Hallgatja, hogy beszélnek a 49-iki történt dolgokról mások, és egy szóval el nem árulja, hogy ő is tud arról valamit.

– No most ezt az embert szépen a nyakunkra ültettük, sopánkodék Eduárd báró. Ugratni akartuk, s szépen felugrattuk a nyeregbe. Most azután végkép köztünk ragad. Most beszéljen már vele valaki.

– Szászországi Úr Isten! toldá a sopánkodást Oskár báró. Fog ez most henczegni közöttünk. Micsoda præpotenskedés lesz ebből. Hogy fogják ezt az asszonyok bámulni és a férfiak respektálni. Sacrebleu! A ki így tud lőni és verekedni. Pedig mernék fogadni, hogy csak vak eset volt minden.

– Én pedig az ellenkezőtől tartok, mondá István gróf. Én azt hiszem, hogy Iván most itt fog benneteket hagyni, megköszöni a barátságot, s soha felénk sem jön többet.

– Ah! azt a bolondot nem teszi: százat fogadok egyre!

– Hanem előbb fizessétek meg a most elvesztett fogadást.

Eduárd báró zsebébe nyult, de mielőtt kihuzta volna a tárczáját, egy mentő gondolata támadt.

– Ah! hátha Gézáék csak komédiát játszanak velünk. Kicsináltak egy szép mesét a számunkra s utoljára meg sem történt a párbaj, hanem kibékítették az ellenfeleket s most jönnek a lunche-ról, a hol nem folyt egyéb vér, mint Cliquoté.

– Hát ha nem hiszed, eredj oda Salistához. Itt a kocsim. Győződjél meg róla.

Eduárd báró elrohant; míg az odajárt, feljött Ödön gróf a hölgyektől. Kérdezte, hát Eduárd hová szalad?

– Nem hiszi Gézának az elmondottakat.

– Hát akkor Géza épen úgy járt veletek, mint én a hölgyekkel. Azok meg nekem nem hisznek. Azt kérdik tőlem, hogy hol van hát Iván, ha nem történt semmi baja? Theudelinda néném sír, mint a záporeső, s átkoz, hogy bizonyosan meggyilkoltattuk Ivánt. Tudja mennykő, valamelyik a két delnő közül alighanem szerelmes bele. Eddig csak tudtam, de már most nem tudom, hogy melyik?

Kevés idő mulva visszatért Eduárd báró.

Nem szólt semmit, csak kivette a tárczáját és fizetett István grófnak.

Ez nagyon komoly válasz volt.

– Nos? nos? hogy van Salista? kérdezék tőle.

– Borzasztóan van helybenhagyva.

(A helyben hagyás és helybe hagyás két különböző szó!)

Arra azután mindenki fizette a vesztett fogadását.

Savanyu képpel tették. Inkább mágnes-lovag kapta volna a fejvágást!

Ekkor érkezett Iván.

A savanyu képek egyszerre mind édes mosolygással fordultak feléje s üdvözlék sorba, megrázva a kezét.

Iván arcza komoly volt és szelid.

Utoljára szorított kezet István gróffal.

– Én igazán örülök, hogy önt sértetlenül láthatom szólt István gróf.

Két ifju úr összesugott a háta mögött:

– Könnyü neki örülni, mert összepakolt bennünket ezen a «handi-cap»-on. Hanem hát azért a vesztesek is örülnek.

Minden ember örül.

Talán csak Iván maga nem.

– Igen köszönöm e szives részvétet, szólt Iván, minden pathetikus komédiázás nélkül. Különösen meg kell köszönnöm gróf urnak azon szives fogadást, azt a szeretetreméltó barátságot, a melylyel csekélységemet eddig elhalmozta. Hálával fogok rá gondolni mindig. Kérem tartson meg ezután is szives hajlamaiban, mert egyuttal búcsút venni jöttem. Holnap utazom haza.

A gróf fél szemöldökkel inte Eduárd bárónak: «nem mondtam?»

És egy szóval sem igyekezett Ivánt marasztalni.

– Legyen ön meggyőződve, szólt kezét megszorítva, hogy én önt őszintén nagyrabecsülöm, s bárhol találkozzunk össze, tekintsen régi barátjának. Isten áldja.

Hanem Eduárd báró egészen máskép akarta felfogni a dolgot; megkapta két kézzel Ivánnak a karját.

– De bíz abból semmi sem lesz, hogy te most mi közülünk megszökjél. De ilyen jó czimborát ily könnyen el nem eresztünk. Épen most, mikor te vagy a saison lionja. Innen ugyan el nem távozol. Te vagy köztünk most az «Ehren-Præses.»

Iván erre elmosolyodott. Szelid sarcasmus, csendes, ironikus bánat, férfias keserüség volt mosolyában s azt mondta Eduárdnak halkan:

– Köszönöm, bajtárs, a megtiszteltetést. De nem való vagyok én «Barataria kormányzójának.» Jobb nekem otthon. Megyek a «grison»-omat felnyergelni s lovagolok haza. (A kik Don Quixottet forgatták, emlékezni fognak a Barataria sziget tréfáira s a jó «szürke» érzékeny találkozására menekülő gazdájával.)

Azzal meghajtá fejét az egész társaság előtt és eltávozott.

István gróf utána ment. Demonstrált vele, hogy minden tiltakozás daczára lekisérte őt a lépcsőkön karonfogva Theudelinda grófnő ajtajáig. Őt nem érintették Iván végszavai.

Mikor visszatért, az egész társaságot még mindig az utóbbi jelenet által előidézett fanyalgó kedélyállapotban találta.

– De ki volt közülünk, tört ki végre Eduárd báró, a ki a Barataria-szigetről való persifflaget elárulta neki?

Mindannyian becsületszavukra mosták magukat, hogy nem tették.

– Veszszek el, ha nem az apát úr fecsegte el neki! mondá ki véleményét Géza gróf.

– De barátim, rájön ez az ember arra magától is! szólt István gróf; mert figyel ez mindenre, csak hogy nem engedi észrevenni, hogy valamit észrevett.

– Én esküszöm rá, hogy a pap sugta be neki!

(Mi nem esküszünk semmire, hanem az bizonyos, hogy néhány nap előtt Sámuel apát ilyen tartalmu levelet kapott Bécsből: «Mi a bolondot csináltok odalenn? Mindent elrontasz! Az a Berend kibékíti a grófnőt az öreggel. Szöktesd meg onnan, mert ellenünk dolgozik! Félix.»)

– Hja! Ezt bizony kiugrattuk innen! szólt Ödön gróf. De hát szép húgom kivánta, hogy menjen; tehát megy.

– Az ám! szólt István gróf, de én még mást is előre látok: azt, hogy mikor most ez az ember odalenn a hölgyeknél azt fogja mondani, hogy ő elmegy, szép húgod fel fog kelni és azt mondja rá: «Akkor ketten megyünk!»

«Ah! Ah!» hangzott a hitetlenkedés szava a társaságban, hanem Ödön vállat vont.

– Az bizony meglehet.

Meglehet-e?

Ödön pontiuspilátus-képet csinált a dologhoz. A fait accomplik időszaka van. Nagyobb hódításokban is megnyugodott mostanában Európa. Ha a két Siciliát elvehette egy ember, a kinek nem volt egyebe egy veres ingénél, mért ne vehetné el a bondavári herczegséget egy fekete-inges?

– Enfin, hát mi baj lesz belőle? A fiu elég jó gentleman. Katona volt. Nemes ember. Szomszéd birtokos a bondavári uradalommal. Neki van kétszázezer forintnyi értéke, Angela húgomra néz huszmillió örökség. De ha a mennyei hatalom még tiz esztendeig megtartja Tibald nagybátyánkat s engedi az unokája javára tovább is kitünő sikerrel gazdálkodni, úgy jöhet, hogy Iván és Angela vagyoni állapota között «partie égal» lesz. A mi pedig a titulust illeti, ha így fog tánczolni a miniszterium a nemesi előjogainkkal s így emelkedik a becse a parlamenti kormányzatban a halina szürposztónak, magam is megteszem, hogy felfolyamodom érte: «Mich in den Bauernstand zu erheben.»

Ivánt a grófnők Theudelinda magánszobájában fogadták, mint benső ismerőst.

Mikor belépett hozzájuk Iván, szokatlanul el volt fogulva. Kemény vonásait a halaványság s bizonyos meghatottság kifejezése érdekesekké tette.

Theudelinda grófnő eléje ment s messziről nyujtá eléje mindkét kezét, s azután megszorítá hevesen Iván kezeit. Ajkai reszkettek, nem tudott szóhoz jutni, könyeit akarta visszaküzdeni s azután némán inte Ivánnak, hogy foglaljon helyet az asztal mellett, melynek mozaik lapján gyönyörü majolicában pompás virágbokréta diszlett. Theudelinda melléje ült le a pamlagra, átellenben vele Angela grófnő.

Angela grófnő ma reggel szokatlanul egyszerüen volt öltözve. Még csak az sem jutott eszébe, hogy egy szál virágot tüzzön hajfürtei közé, a mi máskor olyan jól illett arczához. Nagyon komor volt s szemeit fel nem veté Ivánra.

– Milyen aggodalmakat álltunk ki ön miatt! szólalt meg végre Theudelinda grófnő, midőn szavainak urává tudott lenni. Ön nem képzeli, mily kinos félelmeken mentünk keresztül e két nap alatt.

Angela lesüté szemeit. Ő is bele volt értve a többes számba.

– Nem fogom megbocsátani magamnak soha, grófnő, szólt Iván, a mi részem ez izgalom okozásában volt, s nyomban fog utána következni a vezeklés, a mit vétkemért magamra szabtam. Holnap száműzöm magamat a Bondavölgybe.

– Ah! sóhajta meglepetten a grófnő. Ön el akar hagyni bennünket? S mit akar ön a Bondavölgyben?

– Folytatom elhanyagolt iparomat.

– S ön szeret a Bondavölgyben?

– Nyugodtan vagyok ott.

– Vannak ott rokonai?

– Senkim.

– Háztartása?

– A mennyit magam el tudok látni.

– Ismerősei, kik után vágyik?

– Munkásaim csupán és gépeim.

– Ott ön úgy él, mint egy remete?

– Nem, grófnő! A remete egyedül van.

– És ön?

– Mi mindig ketten vagyunk: én és a munkám.

A grófnő egy ünnepélyes nyilatkozatra szedte össze erejét.

– Berend úr! Nyujtsa ön nekem kezét. Maradjon ön itt!

Iván felállt székéből s mélyen meghajtotta magát.

– Kedves emlék lesz nálam a kegy, mi a grófnő marasztaló szavaiban nyilatkozik irántam. A grófnő jóságának kifogyhatlanságáról tanuskodik az. Hálám viszonozza azt.

– Tehát meddig marad?

– Holnap reggelig, grófnő.

– Ah! szólt a grófnő neheztelve; ha én mondom önnek, hogy maradjon.

S e neheztelés oly őszinte, oly igaz volt, hogy Ivánnak lehetetlen volt félretérnie előle. Theudelinda Angela grófnőre tekintett, mintha várná, hogy az is jőjjön már segélyére. Angela pedig fel nem vetette hosszu selyem szempilláit, hanem egy Rudbekkia piros szirmait tépegette virágkelyhéből, mint a ki valamit kérdezget a virágtól.

– Grófnő! szólt Iván, félretolva a széket, a melyről felkelt. Jól érzem, hogy a midőn ily marasztalásra kell azt felelnem, hogy mégis távozom, annak olyan indokát kell adnom, mely sulyával tulnyomó legyen azon kegygyel szemben, a melylyel a grófnő engem elhalmoz. Önnek nem felelhetem azt, a mit egyéb ismerőseimnek, hogy dolgaim vannak, hogy elég régen vagyok itt, hogy majd visszajövök. Önnek meg kell mondanom, hogy elmegyek, mert nem maradhatok itt, elmegyek úgy, hogy vissza ne jőjjek többet. Grófnő! Ez nem az én világom, ez nem az a világ, a melyben én élni tudjak. Negyedév óta mindennapos vagyok a körben, melyet a magas társaság képez, együtt éltem és együtt tettem mindent. Elismerem, hogy e kör tagjainak joguk van, okuk van, úgy élni, úgy tenni. De nekem nincs. Más világhoz szoktam, más életfeltételei vannak lételemnek. Önök idefenn mind külön álló gyűrűk, mi odalenn mind összefüggő lánczszemek vagyunk. Önöket állásuk függetlenné teszi; azért úgy élnek, mint a kiket önakarat vezet. Minket egymásra szorít az élet s egészen másutt van nálunk az önzés, másutt a nagylelküség, mint önöknél. Én nem vagyok önök közé való. Szégyenlem magamat büszkének lenni azok előtt, a kiket önök lenéznek s nem tudom a fejemet alázatosan meghajtani azok előtt, a kiknek önök hódolnak. Nem tudom meglátni az Istent ott, a hol önök imádják s nem tudok róla elfeledkezni ott, a hol önök kigúnyolják. Valami varázslat libeg önök körei felett, hol mindennek háttere gúny, tagadás; ki mond itt igazat egymásnak a szemébe? s kit szeretnek itt, ha nem látják? Együtt futtatnak árkon-völgyön a jó barátok. Egy elbukik, nyakát szegi. Jó éjszakát! Nincs jó barát többé. Másik nem úgy szegi nyakát, a verseny-futtatásban, hanem elprédálja vagyonát; hagyják együtt futni, senki nem mondja neki: «Állj ki! hiszen elpusztulsz!» Egyszer azután elbukik, itt hagy ősi vagyont, ősi becsületet, összetörve. Jó éjszakát! Kitörlik a kaszinó névjegyzékéből a nevét. Nincs jó barát. Tegnap is tudtuk ugyan, hogy elvész, és hogy így vész el; de nem tudta más, hagytuk versenyezni velünk. Ma már más is tudja, ma nem ismerjük többé, ki volt? Ha fél a bajtárs velünk jönni, ha otthon ül, azt mondjuk: gyáva, fösvény, papucshős. S minő fogalmak a nők felől! Minő családélet! Minő drámák benn! minő komédiák künn! Mily virtus a vétkezésben! mily bálványozása a futó örömnek! s a hol ez megszünik, mily sivatag életunalom, mily öngyilkossággal kisértő fásultság! Nem, grófnő! én nem tudok e levegőben lélekzeni többé. Nekik igazuk van, mert őket mindez boldogítja; de nekem meg kellene őrülnöm benne! Azért elmegyek innen grófnő! Bocsánat merész szavaimért! Ügyetlen voltam. Kiméletlenül beszéltem annak a társaságnak arczulatáról, melynek még parquettjén állok. Háládatlan voltam, mert kifejezést adtam ellenszenveimnek ott, a hol mások türelemmel voltak az én fajtám hibái, félszegségei iránt, s nyájasan kisértek ki bennünket egész az ajtóig, a hol mindvégig nevetségesek voltunk, s nem gúnyoltak szemtől-szembe; de kényszerítve voltam rá, grófnő, az ön jósága kényszerített. Mert végtelen nagy volt a kegy, melylyel ön engem ittmaradásra hívott fel; s ki kellett mondanom, hogy a mi innen elvisz, az még végtelenül nagyobb.

Theudelinda grófnő is felállt Iván beszéde alatt; szemei világolni kezdtek, egész arcza átszellemült, ajkai jártak, mintha minden szót utána mondana. S midőn végezé szavait, megfogta Iván kezeit két kezével, és magánkivül dadogá:

– Ugye bár? Ön így szól! Ön most így beszél? A hogy én beszéltem… ezelőtt negyven évvel… mikor számüztem magamat a világból. A világ most is olyan, mint akkor!

Azzal megrázta szenvedélyesen Iván kezét.

– Menjen! Menjen haza. Menjen a föld alá. A bányába. Isten önnel. Mindenütt… mindenkor… Isten önnel. Igazán… Istennel önnel!

Nem vették észre, hogy a harmadik alak is felkelt székéről, Angela.

És midőn Iván búcsút véve meghajtá magát, egy lépést tett előre.

– Ha ön megy innen, nem megy egyedül! szólt az ifju delnő, szilárd, elhatározott hangon. Akkor én is megyek! És arcza kigyulladt e szónál.

Iván a helyzet magaslatán állt.

E szédítő magasból teljesen megőrzött lélekjelenléttel mondá a grófnőnek:

– Azt helyesen teszi, grófnő! Holnap Tibald herczeg születésnapja van. Még holnap reggelig megérkezhetik ön hozzá, s ott ölelő karok várják.

Angela grófnő sápadt lett, mint a szobor.

Leroskadt karszékébe. A rózsaszin virágszirmokat leszórta öléből a földre.

Iván meghajtotta magát tiszteletteljesen; megcsókolta Theudelinda kezét, és eltávozott.

Ah! a delejországon innen is vannak emberek, a kik ha egyszer megszerettek egyet, azt nem felejtik el többé soha.

Iván eltávozta után Ödön gróf meglátogatá ismét nőrokonait. A kiváncsiság vitte oda.

Angela grófnő kedélyesebb volt, mint bármikor.

Mikor elváltak egymástól, azt mondá unokabátyjának:

– Eredj el Salistához s tudasd vele, hogy mintléte felől tudakozódom.

Ödön gróf birt elég művészi nyugalommal eltitkolni bámulatát, s mikor végighaladt a lépcsőzeten, elkezdé magában dúdolni «A sevillai borbély»-ból Figaro áriáját:

«Az asszonyok csalfaságít
Nem lehet kitanulni,
Nem lehet kitanulni!»

… Angela grófnő pedig még az nap írt Tibald grófnak.

(… Másnap nagyatyjának születésnapja volt.)

A levél tartalma ennyiből áll:

«Nem megyek haza. Adieu!»

… Másnap beszéltek még Ivánról és párbajáról.

… Harmadnap elfelejtették!

«Adieu!»