AZ ELŐÉNEKELT TALLÉROK.
X. városban van egy utcza, melyet ma is «görög utczá»-nak neveznek. Szép, díszes házak sora, melyet egykor görög kereskedők építettek; a sor közepén a templom, márvány homlokzatával, pompásan aranyozott tornyával, melynek harangjai a legcsengőbbek az egész városban; azt mondják, mikor azokat a harangokat öntötték, a görögök marokkal hányták az ezüst tallérokat az olvadt érczvegybe.
Derék, élelmes, kedves faj volt ez a görög. Ők voltak a szilárd kereskedelem legelső megalapítói Magyarországon; a zsidónak még akkor nem volt szabad fekvő birtokot szerezni, azért csak a görög kereskedő házán lehetett meglátni, minő uraság van az észben és szorgalomban.
Azután macedon eredete daczára soha sem vette azon észre senki, hogy nem tősgyökeres magyar ember. Magyar volt az anyanyelvük, a többit úgy tanulták. Nem is különítették el magukat, mindenűtt ott voltak, a hol más. Többnyire nemes emberré lettek, s büszkék voltak magyar ármálisaikra; ott ültek a zöld asztalnál, s csak arról tudta meg a világ, hogy külömbség van közöttük és a többi lakosok között, hogy mikor már a többiek rég le is hántották a husvéti piros tojásokat, a görögök akkor kezdtek el tizednapra egy fatáblán két kalapácscsal nagypénteket kalakolni.
X. városból ez az egész ragaszkodó faj kiveszett már. Méltó volna physiologiai buvárlatra, utána járni, mi okozta, hogy elmultak? Miért haltak el férfiaik mint agglegények, leányaik mint hajadonok? pedig délczeg, daliás termet, tüzes vér, lángoló szemek, nemes arczél tüntették ki férfi- és nőnemét. Elhaltak egymásután.
Elvégre csak egy maradt, az is agg legény már: az öreg Csanta Ferencz.
Hajdan jovialis czimbora, vidám előénekes a «no gája»-ban, gazdag, bőkezű, szép asszonyoknak udvarló, gavallér, merész kártyás; időjártával magába zárkózott, emberkerülő, fösvény, zsugori, zene- és énekgyülölő és uzsorás.
S mentül inkább magára maradt, annál nagyobbat nőttek sivár tulajdonai. A mint egy-egy régi czimborája, rokona, üzlettársa meghalt, annak a házát sietett megvenni; az egész utczasor az övé volt már, csak a tőszomszédjában lakott még valaki a saját házában. Az is egyik görög fajrokonának a háza volt, kinek azonban maradt egy leánya, s az a leány kivételképen nem maradt aggszűznek, hanem férjhez ment egy zongoramesterhez, a kinek Belényi volt a magyarosított neve. Annak azután született egy fia, s azt valósággal Árpádnak is keresztelték.
A vén görögöt mindez nagyon bántotta. Miért megy valaki az utolsó görög leányok közül férjhez? miért egy zongoramesterhez? miért születik annak fia? s miért keresztelik azt épen Árpádnak? S miért történik mindez épen az ő szomszédságában?
Már most az az egy ház esik közbe, hogy nem lehet az övé az egész utcza!
Pedig övé már a templom is. Senki sem jár bele, csupán csak ő. Senkinek sem tartja a pap a misét, csupán csak neki. Ő a patronus, ő a gyűlekezet, ő a curátor, a presbyterium, az alapítványok pénztárnoka: minden.
Ha ő is meghal, becsukhatják a templomot s fű nőhet a küszöbén.
Abban a mellette való házban pedig épen nem szándékozott kihalni az új ivadék. Az Árpád gyerek olyan eleven volt, mint a csik. Öt esztendős korában sokszor áthajigálta a lapdáját a vén görög háza tetején annak az udvarára. A vén görög a lapdát persze soha sem adta neki vissza.
Még más keserűségeket is okozott neki az a fiatal sarjadék.
A városon egy szép patak foly végig, két öl széles, fél öl mély. A házaknak erre a patakra hajlanak le a kertjeik. Szép, üde hely az egész környék.
A vén görög a maga részét a patakból elzáratta vasrostélylyal. Neki még a vizébe se mászkáljon bele más.
A patakvíznek pedig az a szokása, hogy nem marad meg egy gazdánál, akármilyen vasrácsot húz is eleibe, hanem odább foly, s más jön megint helyébe. Belényiék háza fölül volt a patak mentében. Az Árpád gyereknek pedig az a gonosz szokása volt, hogy a mikor csak leszökhetett a kertbe, azonnal papiros-hajókat csinált, azokat megterhelte mindenféle kerti virággal s más afféle giz gazzal, s eleresztette a vizen; azok szerencsésen átvitorláztak a rács között s rendszerint kikötöttek a szomszéd partján, ki a hajótörötteket azután reggelenként ott találta s rettentő dűhös volt érte. Hogy ez megsértése a tulajdonjognak! Mit ereget az a semmiházi gyerek papiros-flottákat az ő vizére? Volt is érte elég bajuk Belényiéknek, kik váltig tiltották Árpádnak a nauticai kisérleteket. De fogad is szót az ilyen rossz kölyök!
Azután valami háborús idő jött. Miért, miért nem? már nem igen lehet megtudni, a honvédek meg a német katonák egymásra puskáztak. Az ujabbkori historikusok szerint az egész «gyermekjáték» volt csak s olyasmin keletkezett, hogy a magyar sipoy-ok, a kik mohamedánusok, nem akarták a töltényüket fogukkal leharapni, melyeket a németek disznózsírral kenve készítenek. – Vagy ez Kelet-Indiában történt? No – mindegy. Nem tudni már bizonyosan. A mi egyebet beszélnek róla, azt mind a poéták találták ki.
Nem is egyébért tétetik erről említés, csupán azért, hogy kiderüljön, mi oka volt Berend Ivánnak Belényiék házához kerülni? Hát ő ott valami ostromot, vagy mit? segített visszaverni a háborús időben, s azalatt náluk volt szállva. Igen szerették, mert jó vígkedvű fiú volt. Egyszer azután a szegény zongoramestert, mikor csendesen menne haza az utczán, egy messze elpattant bomba darabja úgy ütötte főbe, hogy rögtön meghalt. Így lett árva az Árpád gyerek, így fogadta őt fiának Iván. A kinek azután egyszer le kellett tenni a fegyvert, el kellett menni valahová, de hogy hová és miképen? az már olyan régen történt s olyan unalmas história, hogy jobb, ha nem beszélünk róla.
Ezért adta oda Iván minden aranypénzét Belényinének, hogy azt Árpád zenei képeztetésére fordítsa. Veszendő pénz volt, okosabb helyre nem tehette. Ha magával vitte volna, ki tudja, ki osztozott volna meg rajta?
Ugyanebben az időben történt az meg, hogy X. város piaczán kidoboltatá egy magyar kormánybiztos, hogy a kinek német bankója van, hordja fel a piaczra, ott lesz egy máglya, azon azt megégetik. A ki másként tesz, rosszul jár.
És valósággal, a ki rosszul nem akart járni, felhordta a német bankót, azt meggyujtották, elégették.
Belényinének is volt egy pár száz megtakarított forintocskája. Hová legyen vele? Sajnálta nagyon tűznek vetni. Azt tette, hogy megszólítá gazdag szomszédját, a vén görögöt, nem váltaná-e azt be neki magyar bankóra?
Az eleinte majd kiverte a házából, de később csak megesett rajta a szíve, adott neki érte magyar bankót.
Még többet is adott azután neki.
Egy hét mulva odament az asszonyhoz s azt mondá neki:
– Én nem akarom a te pénzedet kezelni, a mit az apád nekem hat perczentre átadott. Itt van a tízezer forintod, csinálj vele, a mit akarsz. – S kifizette neki a nála levő tőkéjét magyar bankóban.
Másik hét mulva azután jött egy másik kommendáns a városba, az meg német volt. Az meg azt doboltatta ki, hogy a kinél magyar bankó van, hordja be rögtön, hogy elégethessék, mert a kinél egyet megkapnak, halál fia!
A szegény Belényiné futott kétségbeesetten a szomszéd úrhoz: mit tegyen? az egész összeg, a mit neki visszafizetett, mind ott van még a fiókjában! Koldussá van téve gyermekestül, ha azt mind elveszti. Minek fizette most meg? Minek váltotta át a német bankóit, ha tudta, hogy ilyen világ következik?
– Hát ki tudta? förmedt rá Csanta uram, s még neki állt feljebb a panasza. Ha te koldus vagy, én háromszor koldus vagyok. Egy elátkozott fillér sincs a házamnál, nem tudok min húst hozatni ma a mészárszékből. Százezer forintom ég a tűzben. Oda vagyok, koldus vagyok!
És azzal elkezdte szidni, átkozni mind a két hadakozó fél kicsinyét, nagyját, úgy, hogy Belényinének kellett csitítania, hogy ne kiabáljon, az Istenért! meghallják odakinn, s még felakasztják érte.
– Hát hadd hallják! Hát akaszszanak fel! De kimegyek a piacz közepére s ott mondom a szemükbe, s ha ők fel nem akasztanak, majd felakasztom én magamat. Csak azon gondolkozom, hogy hova akaszszam magamat? a kútágasomra-e, vagy a toronyban a harangkötélre?
Belényiné nagyon kérte, hogy azt semmiképen ne tegye.
– Hát mit tegyek? – Elmenjek a kalapomba krajczárt koldulni? – Itt van az utolsó két garasom, ni! S mikor azt előhúzta zsebéből, sírva fakadt, omlott a könye, mint a zápor. Szegény asszonynak kellett őtet vigasztalni, hogy azért ne essék kétségbe; hiszen ád a molnár is, meg a mészáros is hitelbe; s közel volt hozzá, hogy megemberelje egy huszassal.
– No majd meglátod! szólt zokogva a vén görög. Gyere csak holnap reggel át hozzám s meglátod, hogy itt lógok a folyosómon a vasra felakasztva. Ezt én túl nem élem.
A szegény özvegyasszony azután hát mit tehetett egyebet, csak felvitte a nagy csomag pénzét a kommendáns úrhoz, csak elégették azt is a piaczon.
Szörnyű nevetni való tréfa volt az. Soknak, mikor visszaemlékezik rá, még most is hull a köny a szeméből – a nagy kaczagástól.
Az özvegy asszonynak azután nagyon szűk napjai következtek.
Egész tőkepénzét elvesztette, a mit atyjától örökölt; nem maradt egyebe, mint a háza. Annak az első szobáit kiadta boltoknak, a hátulsókban lakott s úgy éldegélt szegényesen a sovány jövedelemből.
Mindig félve tekintgetett a szomszéd folyosójára, vajjon az öreget egyszer nem látja-e ott lógni a vason? Mert ő maga nagyon sok nélkülözést kiállt.
Biz az öreg nem akasztotta fel magát. Néhány ezer forintja ugyan neki is kárba veszett; hanem az csak polyva volt: megmaradt a garmada. Volt egy pinczéje, melyhez a házából egy szűk átjáráson lehetett eljutni a föld alatt. Az a pincze épen a patak alatt volt építve. Bécsi pallér készítette, a helybeliek nem tudtak felőle semmit. Az a pincze tele volt félakós hordókkal és minden félakós hordó tele volt ezüsttel. Számbavehetetlen kincs volt az öreg pinczéjében elrejtve. S egy titkos gépezet a hálószobájában képessé tette egyetlen rugó megnyomásával egy, a patak medrében elrejtett zsilip felnyitására, melyen át öt percz alatt az egész pincze víz alá volt helyezhető. Oda rabló hiába ment volna.
A mi ezüst-, aranydarab Csanta uram kezébe került valaha, az soha többé napvilágot nem látott, vándorolt a víz alatti pinczébe.
A szegény özvegy asszony pedig nélkülözött és varrt, himzett pénzért, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse.
Azt az aranypénzt, a mit Ivántól kapott, még éhhalál esetén sem fordította volna másra, mint a mire adva volt neki: Árpád tanítására.
S a zongora-tanítás olyan drága!
Az Árpád gyerek lángész volt! Hanem, mint minden gyereknek, megvolt az a gonoszsága, hogy a mire az Isten talentumot adott neki, azt nem művelte olyan kedvvel, mint a hiábavalóskodást.
A házból nem volt ugyan neki szabad kimenni soha az anyja nélkül, hogy más gyerekektől valami rosszat ne tanuljon, hanem hiszen talál ki a gyerek magától is elég sok istentelenséget.
Ott volt például a kert. A mint oda levehette magát, nekiállt a bodzafának, levagdalta a tavalyi hajtásokat róla, csinált belőle malmot, rátette a vízre és azzal a gonoszsággal töltötte az idejét, hogy óraszámra elnézte: hogy forognak annak a malomnak a kerekei. Ez még hagyján. De még más gonoszságot is kitalált. Ugyanabból a bodzafából faragott magának tilinkót s azon a primitiv játékszeren furulyázott mindenféle parasztnótákat. Klempler úr, a zongoramester, vigasztalhatlan volt, mikor megtudta, hogy tanítványa tilinkón furulyál. Hisz ez öngyilkossága a zongoraművésznek! De még ez sem minden. A tilinkó-szóra az átellenes kertből, melyet a patak választott el házuktól, meg szokett jelenni egy kis szöszke ötesztendős leány; annak Árpád papiroshajókat fújdogált át a vizen keresztül, az meg visszafújta neki a vizen keresztül a hajókat. Ez meg már éppen elvetemedettség! Üldözték is e miatt Árpád urat erélyesen. De soha sem sikerült nyomára jönni, hogy hová rejti el a malmához való eszközöket és a tilinkóját? Mire lejött valaki a kertbe, minden el volt takarítva.
A malmot és tilinkót Árpád úrfi elrejté egy pinczegége nyilásába, rákötve egy sodronyból készített rézlánzra, melyen át leeresztette azt a mélységbe, hogy senki se akadhasson rá.
Ez a tilinkózás pedig végtelenül boszantotta a szomszédot. De még inkább a napestig hangzó zongora-gyakorlatok. Minden órájában a napnak kellett azt hallania. Még éjjel is azzal álmodott, hogy c, d, e, f, g, á, h, c!
A közben drágult a világ, szűkült a keresetmód. Belényiné rászorult, hogy kölcsönt kérjen fel a házára. A szomszédhoz folyamodott. Az adott neki. A kölcsön lassan felszaporodott. Egyszer azután a szomszédnak eszébe jutott azt megkérni. Fizetni nem tudtak; per lett belőle. A pernek meg az lett a vége, hogy Csanta uram dobra üttette Belényiék házát, s maga levén az egyetlen árverező, megvette azt negyedrész áron. A mi visszajárt a vételárból, azt Belényiéknek kiadták, s azután «alá is út, fel is út!»
Árpád úrfi utoljára rejtette el tilinkóját és malmát a pinczegégében, téglával be is falazta azt, hogy valamikép rá ne jőjjenek. Anyja felvitte őt magával Bécsbe, tovább taníttatni.
A vén görög már most bírta az egész utczát. Nem alkalmatlankodott többé neki senki. Közvetlen szomszédságában nem tűrt sem gyermeket, sem kutyát, sem madarat.
És rakta élére a pénzt.
A víz alatti pincze félakós hordói egyre szaporodtak, s azoknak a tartalma még mindig ezüst volt.
A mi egyszer oda bement, ki nem jött onnan többé soha.
Egy napon látogatója jött Csanta uramnak.
Régi ismerős: bécsi bankár, kinek az apjával már jó barátságban volt a görög, s azóta is mindig nála szokta beváltani bankjegyeit ezüstre, aranyra.
Kaulman Félix.
– Minek köszönjem ezt a szerencsét? Mi jó hordja itten?
– Kedves urambátyám! (Így szokta az öreget hívni Félix.) Nem soká kerülgetem a dolgot; önnek is drága az ideje, nekem is, rátérek, a miért jöttem. Én egy tekintélyes társulat élén egy nagyszerű kőszénbánya-üzletet alapítottam a bondavári herczegek uradalmán, melyre az üzleti tízmillió tőkére 820 millió lett aláírva.
– Hüh! hisz az hát nyolczvankétszerte több, mint a mennyire szüksége van uramöcsémnek.
– A pénz legkevesebb. De szükségem van tekintélyes férfiakra, a kikből az igazgató-bizottmányt összeállítsam, mert az egész vállalat sikere a buzgó, ügyes és műértő igazgató-bizottmánytól feltételeztetik.
– No iszen olyan embereket is csak lehet találni, kivált ha jó dividenda akad.
– No a dividenda nem lesz megvetendő, egy-egy bizottmányi tagnak osztaléka a tantiémekből lesz évenkint öt-hatezer forint.
– No, a bizony szép pénz. Szép szerencse arra nézve, a ki bejuthat.
– Tehát egyik bizottmányi tagnak urambátyámat szemeltem ki.
– Nagy megtiszteltetés. De miféle terhek járnak előtte?
– Sem előtte, sem utána, sem vele semmi! Mindössze az a feltétel, hogy ezer darab részvényt kell az igazgatósági tagnak aláirni.
– Hjaj! kedves öcsém. Az sok pénz.
– Fizetésről nincs szó, csak aláirásról.
– De kedves öcsém, azért, ha kisvárosi kereskedő vagyok is, tudok én már annyit, hogy aláirni vagy fizetni, az mindegy, annak, a kinek van.
– Kivéve, ha a kölcsönös aláirások egymást kiegyenlítik. Ha például urambátyám aláir énnekem ezer részvényt a kőszénvállalatomra, én pedig ugyanabban a perczben aláirok urambátyámnak egy kötelezvényt, melyben obligálom magamat ezer darab részvényt urambátyámtól al pari átvenni, hát akkor nulla a nullára felmegy, s egyikünk sem veszt vele semmit.
– Hm! De hát mi szüksége van uramöcsémnek erre a tréfára?
– Egész őszinteséggel megmondom. A világ már egyszer olyan, hogy arra néz, mit csinálnak a tekintélyesebb emberek? Ha azok mozdulnak, mozdul valamennyi. Ha urambátyám nevét meglátják a börzén az ezer darab aláirásával, a sok apróbb kapitalista mind utána tódul. Urambátyám kap ezért egy sine curát, a miből öt-hatezer forint évi jövedelmet fog húzni, én pedig fényes sikert aratok a vállalatommal. No ugy-e, hogy őszintén beszéltem?
– Hm! Majd meggondolom a dolgot. Jőjjön el uramöcsém délután a kávéházba.
Délutánig Csanta uram kihallgatta, mit beszélnek a kávéházban a bondavári vállalatról; hozzávetette, hogy hiszen ő maga nem koczkáztat semmit; Félix kötelezvénye által a háta tökéletesen fedezve van. Mire Félix visszajött hozzá: elhatározta magát.
– Jól van. Aláirom a részvényeket. De nekem egy se maradjon a nyakamon. Mert én a papirost nem szeretem. A papiros csak papiros, s az ezüst, hiába, csak mindig ezüst.
– Ne féljen, urambátyám. Én megtartom magamnak valamennyit. Én teszem le a biztosítékot a részvényekért s én teljesítem a részfizetéseket.
Félix megnyugtatta a vén görögöt a részvények iránt s ott hagyta nála a kötelezvényét az átveendő ezer részvény felől.
Következett azután a kulisszai manőver!
Az ágensek, a faiseurök, a sensálok hozzáfogtak az agiotagehoz. A bondavári kőszén részvényei rohamosan emelkedtek fölfelé.
Hanem a syndicatus még egy részvényt sem adott ki senki kezébe.
A contremine még meg volt bénítva.
Csanta Ferencz uram e naptól kezdve szorgalmasan elkezdte tanulmányozni a lapokat.
Nem az ujságlapokat! Azok mindig hazudnak, hanem a börzelapokat. Azok mondanak csak arany igazságot!
S bámulva látta, hogy mi történik a bondavári kőszénrészvényekkel.
Napról-napra nő a felpénzük! Már tizenötön, már tizennyolczon, végre húszon állnak a parin felül. A ki kétszázezer forintot írt alá, húszezer forintot nyert rajta két hét alatt. Pedig meglehet, hogy nem is volt kétszázezer forintja, csupán az a biztosítéka, a melyet papirosban letett.
Borzasztó gondolat!
Kétszázezer forinton húszezer forint két hét alatt!
Szegény becsületes uzsorásnak mit nem kell fáradni, míg kétszázat húsz percent haszonnal megfordít? Mennyit izzadni, mennyit aggódni a kikölcsönzött pénze miatt! Hány szegény bolondnak le kell addig a bőrét húzni, hány éhenholtnak a vánkosát exequálni, hány prókátorral vérig veszekedni! hány birónak a markát megkenni, hány üzlettárs által magát leakasztófáravalóztatni! míg egy ilyen semmirekellő gaz speculáns a neve aláfirkantásával besepri két hét alatt azt az összeget! Ejh, de csak igazságtalan a sors!
Hát most Kaulman Félix kapjon azért, hogy Csanta Ferencz aláírt ezer részvényt, húszezer kemény forintokat!
De már ugyan nem volna becsületes ember, a ki az ilyen istentelenségnek nyomára jutott, ha mindent el nem követne, hogy minden erejéből megakadályozza ezt az istentelenséget és inkább saját maga kövesse el!
«Hát bolond vagyok én, hogy másnak lopjak!»
Lopni, in thesi már magában sem szép; de másnak lopni, hisz az már plane immoralitás!
Egyszer csak megint előkerül Kaulman Félix s meglátogatja öreg barátját X. városában.
A vén görög ravasz, nyájas mosolygással ülteti őt le szobájában.
– Tessék leülni, kedves lelkem uramöcsém! Hát mi jó hordja itt megint?
– Hát tetszik tudni, szólt Félix ügyleti egykedvűséggel, ama bizonyos részvények átruházása végett jöttem ide.
– Micsoda részvények? Úgy! A bondavári részvények? Hát sürgetős a dolog?
– Igen is, mert az első részletbefizetést teljesíteni akarom, s azután a részvények kiállításánál két forint az átiratási díj, a mit, ha rögtön az én nevemre állíttatnak ki, meggazdálkodhatok s az is kétezer forint.
– Tehát mind az ezer részvényt hajlandó átvenni uramöcsém?
– A hogy szerződésileg köteleztem magamat.
– És ha én nem adnék át belőle többet csak ötszázat?
Kaulman ajkat pittyesztett.
– No! Kénytelen volnék benne megnyugodni.
– És ha nem adnék át belőle egyet sem?
– Micsoda? kiáltá Kaulman, felugorva helyéről. Urambátyám talán csak tréfál?
– De nem tréfálok bizony! Talán bolond vagyok csak egy részvényt is elereszteni, a min húsz forint kész nyereség van.
Kaulman a legnagyobb mértékben felindultnak látszék.
– De urambátyám! hiszen így egyeztünk egymással. Én önnek arról adtam irást.
– Adott ám kedves uramöcsém nekem arról irást, hogy ön tartozik tőlem al pari átvenni az ezer részvényt, de én nem adtam uramöcsémnek irást arról, hogy én tartozom azt átadni uramöcsémnek; ez a tréfa a dologban. Hehehe!
Kaulman csak hátratántorodott s tátva maradt szeme szája.
– Hehehe! nevetett rajta az öreg görög, félszemével ravaszul hunyorítva; úgy-e bár, uramöcsém, még lehet tőlem tanulni valamit?
– De urambátyám! pattogott a bankár, ez nem járja. Ez minden börze-törvény ellen van! Ha én nekem valaki a börzén azt mondja: adok önnek ultimoban ezer ilyen meg amolyan részvényt ezen meg ezen áron, nem kell irás; elég, ha én magam bejegyeztem a könyvembe. Ez a börze-törvény.
– Mit tartozik én rám a börze-törvény? Az én nekem nem parancsol. Én oda nem megyek soha.
Kaulman savanyú mosolyra vonta el a száját.
– No már urambátyám, azt meg kell vallanom, hogy így még le nem főzött soha senki életemben! Már azt meg kell adnom, hogy mesteremre akadtam. Hát csak nem ád ide a részvényekből semmit sem?
– Nem én egy felet sem.
– Jól van; de akkor le kell fizetni az aláirt összeget!
– Lefizetem. Lefizetem szépen.
– De az egészet.
– Ne tessék félni semmit. Van még miből! Adja még ez a ház. Ha kell, aranynyal, ha kell, ezüsttel verhetem ki a szemét az egész consortiumnak.
– No! szólt Kaulman, cilinderét az asztalhoz vágva, ezt már nem hittem volna, hogy ebben a kis városban így megmeszeljen valaki!
Csanta uram rettenetes nagyra is volt vele, hogy így rászedhette a bécsi embert!
Sietett is hasznát venni a jó fogásnak. Élt a gyanuperrel, hogy ha el talál késni az első befizetéssel, majd nagy hirtelen megsemmisítik a részvényeit. Annálfogva sebtén hozzálátott, hogy az első 35 százalékot minél hamarább a bankár asztalára leszámlálja ezüstben.
Az pedig nem olyan könnyű munka. Hetvenezer forint ezüstben egy pár szekeret vesz igénybe. Azoknak zsandárkiséret kell, a mi nagy feltünést okoz, de hát hadd okozzon!
Mikor Csanta uram lement a pinczéjébe, a sorban fekvő hordók közül hetet felhengeríteni (mást nem hagyott ahhoz nyúlni), mégis csak nagyot dobbant a szíve. Ez a hordóba fenekelt ezüst olyan szilárd tőke! Igaz, hogy nem jövedelmez semmit, de nem is árt neki semmi veszedelem. A köny is kijött a szeméből, mikor választania kellett a húsz hordó közül, melyik menjen el legelébb! Szinte megsiratta őket!
És ezért nem adnak mást, csak papirost.
«De ne tegyetek szemrehányást, ti árván maradt többiek! visszakerülnek az eltávozottak nem sokára. Most csak elindúlnak egy biztos utazásra, de ez útban nincsen tenger, nincsen hajótörés: vasuton, tengelyen mennek el pénzt szaporítani. A mint a részvények a kezünkben lesznek, eladjuk, meg sem hál a házunknál a papiros! veszünk rajta megint ezüstöt. A nyereséget is ezüstre váltjuk, a hét hordó helyett kilenczczel jövünk vissza!»
Így bíztatva a honnmaradtakat, kiszámítá Csanta uram a napi árfolyam szerint, mennyi az ezüstnek az ágiója? A szerint kell neki még visszakapni. S azzal rendbehozva az egész expeditiót, maga ment fel a szállítmánynyal Bécsbe.
Azelőtt való nap, hogy Csanta uram rászánta magát az ezüstszállításra, már tett egy mozdulatot a contremine.
Ez még csak kisérlet volt. Meg akarták tudni, nem mozog-e valamelyik foga az ellenfélnek? Elkezdtek valutákat vásárlani. Ha az ezüst felmegy, lemennek a papirosok.
Épen kapóra érkezett tehát Csanta uram hét hordó ezüstje a vásárra.
Két szekér, melyet feltűzött szuronynyal zsandárok kisérnek, a hordók lepecsételve ólommal, Bécs utczáin végig elég feltünést okozhat. Hát még mikor megtudják, hogy azok a hordók tele vannak ezüsttel! Hát még mikor azt megtudják, hogy a sok ezüst a hitelintézetbe vándorol a bondavári részvényekre befizetendő első részletül.
Peru és Brazilia ereszti meg csatornáit!
A Kaulman-czég segített a lármát szaporítani. Az átvétel hivatalos személyek jelenlétében történt s országos lótás-futás támadt, a míg az átvett érczpénzről Csanta uram megkapja a nyugtatványát, melyet délután fognak a részvényekért kicserélni, s ugyanakkor leszámítolják az ezüst-ágiót. Mindent elintéz a Kaulman-ház provisió nélkül.
Kaulman a legügyesebb biztosát választá ki ez eljárásra. Megmondta neki, hogyan viselje magát a görög irányában? akármi borravalót ád, azért kezet csókoljon neki, s egész nap rendelkezésére álljon.
A biztost Spitzhasenak hivták.
Délig elhozta Spitzhase Csantának a leszámítolási jegyzéket, a visszajáró pénzt és a részvényeket, nagy szolgálatkészséggel tudatva a nagyságos urral, hogy hétszáz forinttal több pénzt hozott neki, mint a mennyit maga felszámított, mivelhogy tegnapelőtt óta, a mikor a számítást tette, az ezüst-ágió felment egy perczenttel.
– Üm! Ez becsületes ficzkó! gondolá magában Csanta uram. Kellene neki adni valami borravalót.
S adott neki egy ötforintost.
Spitzhase nagyon hálálkodott, s nem mulasztotta el a kézcsókolást.
Üm! gondolá magában Csanta uram, talán sok is volt neki az öt forint? Adja csak vissza azt a bankót, mást akartam adni: megtévedtem.
S adott neki az ötforintos helyett egyforintost.
Spitzhase azt is megköszönte és kezet csókolt érte.
– Üm! Ez jó természetű ember. Nekem való ember. Adja csak vissza azt az egyforintost, megint megtévedtem.
Akkor azután adott neki egy ötvenforintost.
Spitzhase most már mind a két kezét megcsókolta s eláldotta egész a paradicsom kapújáig.
Csanta uram meg volt felőle győződve, hogy no ezt most minden familiájával együtt örök időkre boldoggá tette.
– De hát ha még holnaputánig vártunk volna az ezüsttel, nem kaphattunk volna érte még többet?
– Oh nem, tessék elhinni, épen ma volt a legjobb idő, holnapután már két perczenttel lejebb fog szállni.
– Hát azt honnan tudja maga?
– Hja! Ismerem én már a börzei időjárást.
– Maga? Hát ha úgy ismeri, mért nem spekulál maga a börzén?
– Mert oda pénz kell, az pedig nekem nincs. Csak úgy a más pénzével hajhászkodom.
– Hát maga járatos a börzén?
– Ott élek, kérem alásan, csak hogy ott nem hálok.
– Hát vezessen el engemet a börzére. Szeretnék ott körülnézni.
Csanta uram azzal a szándokkal volt, hogy ott, mihelyt emberére talál, mindjárt el is adja bondavári részvényeit. «Lehet oda este is menni?»
– Sőt ilyenkor van ott a legélénkebb világ, kivált egy ilyen napon, mint a mai.
Csanta uram be hagyta magát vezettetni a pénzbálvány templomába.
Már az ajtón kívül hallatszott a zűrzavaros lárma, mely a termet felvette odabenn; s a mint beléptek a csarnokba, Csanta uramnak elszédült a feje a soha nem látott spectákulumtól. A milyen tömve lehet egy templomnyi nagy terem, oly gombolyagban taposott egymáson keresztül ezernyi cilinder-kalapos ember; mindenki beszélt, mindenki kiabált hevesen, mérgesen, mintha veszekednének; ököllel, papirossal hadonásznak a levegőben, mutogatnak az ujjaikkal különböző számokat, és kiabálnak neveket és összegeket, hogy az embernek a feje szédül bele.
Spitzhase, mint járatos ember, vezette maga után a tömeg közt Csanta uramat, ki nagyon rendkívüli dolognak találta, hogy itt az ember annyi oldalbaütést kap, a nélkül, hogy bocsánatot kérnének érte.
Azt szerette volna tudni, hogy mi az az «ich gebe!» «ich nehme!» a mi összevissza hangzik a veszekedni látszó felek ajkairól.
De még jobban megragadta a figyelmét egy név, melyre lassankint rákezdett ismerni: «Puntafár!» – «Puntafár!» – Ez aligha nem «Bondavár» lesz?
Annyit már tudott a vásár természetéből, hogy mikor valakinek valami eladója van, elébb körülkérdezi a vásárt, mintha vevő volna, hogy megtudja, mire tartsa a portékáját?
Annálfogva megszólított egyet a «wer will Puntafár»-t lármázók közül: hogyan adja ő a bondavári részvényt?
– Harmincz parin fölűl.
Csanta uramnak elkáprázott a szeme. Lehetetlen az.
– Hisz az nagyon sok. Tegnap csak húsz volt.
– Az tegnap volt. Ma harmincz. Ha holnap akar az úr venni, harminczöt lesz. Az egész világ azt vásárol. Egy gazdag nábob Kelet-Indiából minden ezüstjét felhozta s Puntafárt vett rajta, jönnek a peruiak, a braziliaiak, csupa ezüsttel fizetnek. Egy maroccoi dey, egy muszka herczeg, a kinek ezüstbányája van, tízezer darabot rendelt meg egyik-egyik. A kinek csak van száz forintja, mászik egymás hátára s könyörög egy kis Puntafárért harmincz forint felpénzzel. Hát mit akar az úr?
Csanta uram nem sejtette, hogy az a pundzsábi nábob, a perui inka, maroccói dey és muszka herczeg mind ő maga egy személyben s ennek az egész lázadásnak ő a közvetlen okozója.
Sőt inkább azt hitte, hogy ő vele csak tréfálnak s lehet itt alkudni sokat. Ő beérné kevesebbel is.
– Oh, ne mondja az úr! ellenkezék az alkuvó féllel. Dehogy harmincz forint felpénz. Én adok az úrnak ezer darab bondavárit huszonöt forint felpénzzel.
No iszen azt a lármát sem hallotta még soha Csanta uram, a mit ezzel a szavával előidézett.
Elől, hátul, oldalt megtámadták, ráförmedtek, taszigálták, fülébe kiabáltak, orra alá hadonáztak. «Ki ez? Mi ez? Contremineur! Baissier! Tolvaj! Gazember! Reactionarius! Fizetett agens! Ki vele! Üssétek be a kalapját! Huszonötöt a hátára! Ki kell dobni!»
Spitzhase csak alig birta kiszabadítani Csanta uramat a szent hajlékból, de a kalapját így is összetörték, odakinn azután még ő is nekiállt szidni.
– Mi az ördögöt csinált az úr? Hát van az úrnak helyes esze, hogy mikor a contremine le van verve, agyongázolva, akkor előáll contremineurnek s lefelé akarja verni saját részvényeinket?
– Hiszen nem akartam én leverni, szabódék Csanta uram, csak megakartam próbálni, hogy igazán megadják-e?
– Hogy igazán megadják-e? szólt neheztelő hangon Spitzhase uram. Mintha a börzére azért járnának az emberek, hogy egymásnak élczeket mondjanak. Deisz a puntafári papiros arany! Ma harmincz «árú» huszonnyolcz «pénz», holnap lesz harminczkettő «árú», harmincz «pénz». És így megy följebb. Volna csak nekem pénzem, az utolsó garasomat is abba fektetném. Én tudom, a mit tudok. Ismerem a börzei időjárást. Azután a mit a Kaulman-bureauban megtudtam. No de nem szabad szólnom.
– Hát mit tudott meg? unszolá a biztost Csanta uram. Nekem csak megmondhatja.
– Csak annyit szabad jeleznem, szólt Spitzhase körültekintgetve, hogy még nincs itt a Puntafár utolsó stadiuma. Ohó! Azok még boldog emberek, a kik 32-őn juthatnak hozzá. Én be vagyok avatva a tervbe; persze, a részleteket elárulnom nem szabad, hogy következik egyik lökés a másik után, a mi azokat felfelé fogja taszítani: egyik félesztendőben ez, másikban amaz; hogy a világnak szeme-szája tátva marad. Mához esztendőre száz perczenttel fognak a puntafárok a parin fölül állni.
– Száz perczenttel! Szörnyedt el Csanta uram s a falnak dült bámulatában. De azután csak magához tért. Megharagudott Spitzhasera, mit akarja őtet bolonddá tenni. Hallja, maga nagy Aufschneider! Menjen vissza. Haza találok magam is.
S elkergette magától Spitzhaset.
Hanem másnap mégis első dolga volt a pinczérrel a Börzenberichtet felhozatni magának.
És ime, valóban ott állt, a mit Spitzhase előre megjósolt. Az ezüst egyszerre visszazökkent két százalékkal, a «Bondavár» pedig volt 30 pénz, 32 árú. Az pedig már Szentirás.
– Egyet sem adok el! szólt markába ütve Csanta uram s felkelt, felöltözködött.
Bolond szerencse ez! Az embernek csak éjszakára nyítva kell felejteni az ablakát, hogy reggelre tele pénzzel találja minden fiókját.
Még a reggelijét szürcsölte, mikor már jött hozzá Spitzhase. Ragyogott az arcza a diadaltól.
– Nos? Hát mit mondtam? szólt, a magával hozott Börzenberichtet Csanta uram elé helyezve, melyen veressel voltak aláhúzva az érdeklő tételek.
Csanta uram nem mondta neki, hogy már olvasta a Börzenberichtet, s annálfogva nagyon jól affectálhatta a financiéri nyugodt vért, midőn a tételeket átnézve, fejével rábólintott.
– E biz úgy van, hallja! No! Nem nagy baj!
– De nem ám! Estére harminczötön áll a cursus! Hej csak nekem volna!
– No hát! Itt van, Spitzhase még egy ötvenes. Legyen maga is boldog ember. Vegyen magának egy bondavárit. Ne csókoljon kezet. Nem engedem.
De megengedte.
– De el ne csaklizza azt a részvényt. Tartsa meg magának. Mikor a többi részletfizetés ideje eljön, azt is én fogom maga helyett fizetni. De ne csókoljon mindenért kezet. Én magával még sokszor fogok jót tenni. Ha maga nekem mindannyiszor kezet csókol, mikor én magával jót teszek, utoljára nem marad kezem. Hanem hát már most én is elvárom a maga háladatosságától, hogy engemet minden alkalommal tudósítani fog, mikor a principálisa valami manövert kezd a részvényeivel. Különösen tudatni fogja velem, mikor lesz itt az ideje, hogy azokat el kell adni? Ért maga engem? No hát! Hiszen most már maga is érdekelve lesz, mert magának is lesz részvénye. Annál jobban vigyázhat a dologra. Azután a provisió is a maga haszna lesz, mikor eladjuk a részvényeket.
Spitzhase minden ujját sorba csókolta Csanta uramnak.
– De csak arra kérem, esedezett Spitzhase, el ne áruljon Kaulman úrnak, mert ha az megtudja, hogy az üzleti titkait valakivel mással közlöm, rögtön elcsap.
– Ne féljen semmit. Becsületes emberrel van dolga.
S a becsületes ember ezzel azt hitte, hogy ezt a másik becsületes embert már most lekenyerezte, hogy egy harmadik becsületes embernek a titkait részére elárulja. Vajjon a sok becsületes ember közül melyik fogja a másikat a legkegyetlenebbül megcsalni?
