Egy szép téli napon Berend Iván hivatalos levelet kapott a magyar tudományos akadémia elnökétől, melyben tudtára adatik, hogy a magyar tudományos akadémia természettudományi és mathematikai osztálya által ajánltatva a legutóbbi közgyülésben, megválasztatott levelező tagnak a fentnevezett osztályba.
Egy másik levélben pedig szintén a magyar tudományos akadémia titkára felszólítja hivatalosan, hogy miután tudós-társasági tagnak megválasztatott, serénykedjék e megválasztatásnak, az alapszabályok (nem tudom, melyik) paragrafusa értelmében tartandó székfoglaló beszéd által a sanctiót megadni.
Iván elbámult ez ajándékokon.
«Hogy jövök én ehhez a megtiszteltetéshez? Soha életemben egy betüt se irtam semmiféle tudományos folyóiratba, még a tudománytalanokba sem. Se közeli, se távoli atyafiságban nem állok egyik akadémiai taggal sem. Mágnás sem vagyok. A politikai küzdtéren sem szerepeltem. Hol veszem hát azt a renomméet, a miért tudós társasági tagnak megválasztanak? Hire futamodott volna chemiai laboratoriumomnak? De hisz akkor minden tárnadirektort, minden vasuti gépgyár-felügyelőt meg kellene választani tudósnak, mert annyi tanulmánynyal azok is birnak a physica és mechanica dolgában, mint én!»
Azonban hát a megtiszteltetést el kellett fogadni. Ki tudja, hátha szüksége van az országnak arra, hogy minden emberét, a ki valamivel többet tanult a többinél, összeszedje, hogy a tömeggel imponáljon? Iván megköszönte a választást s válaszolt a titkár úrnak, hogy mielőtt az alapszabályokban kikötött év lefoly, ott lesz a székfoglalójával Pesten.
Aztán nagyon lelkére vette a dolgot, s keresett magának egy thémát, a miről székfoglaló értekezést irjon.
A microscopikus crustacaeak leirása volt az, a miket tiz évi szorgalmas kutatás után rendszerezett, egy artézi kút furatása alkalmával, s mely tárgyróli jegyzeteit a késő őszig birta egy egészszé alakítani.
Az igaz, hogy ezzel az egy nyomtatott ivre terjedő értekezésével bárhol a világon, a hol hasonlóval foglalkoznak, sensatiót gerjesztett volna; hanem az is igaz, hogy annyit nem ásítottak tudóstársasági felolvasás hora canonicája alatt, (csak 7 óráig szabad olvasni, akkor az elnök megvonja a szót a felolvasótól) mint mikor Iván górcsövi héjanczai beszéltettek magukról, míg azt viszont a méltányosság kényszerít feljegyeznünk, hogy ez értekezésért, az akadémia közlönyében kinyomatván, Ivánnak pontosan kifizeték a husz osztrák értékü forintokat.
Hanem ez nem tartozik a regényre.
A felolvasás után, a ki a neophitát legelébb üdvözlé, kezet szorítva véle és «nagy érdekű» értekezését megdícsérve, az Sámuel apát volt.
Szintén tudós. Hogyne lenne tudós!
Egyszerre világosság támadt Iván agyában.
Rájött, hogy mi érdeme van az akadémiai tagsághoz?
Itt van a titkos pártfogó és felfedező! Ezt Sámuel apát barátságának köszönheti. No ez is jól van. Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.
Néhány napot kellett még Ivánnak Pesten időznie; voltak eligazítani való ügyei. Ezalatt a lapok obligate referáltak akadémiai értekezéséről. A legirgalmasabban bánt vele, a melyik azt állította róla, hogy a csepegő-kő vulcani származásáról értekezett, – igen alaposan.
Ivánt csak az biztatta, hogy idebenn nem olvassa a referadákat senki, odakinn pedig nem érti senki.
Valaki mégis olvasta idebenn is, oda kinn is.
Egy napon, mikor már épen hazakészült távoli odujába Iván, kap egy meghivást három nappal későbbre, Bondaváry Theudelinda grófnő estélyére.
– Aha! Még egy lerovás, gondolá Iván. Ugyan jó, hogy hamarább nem jött.
Mindjárt leült, hogy választ irjon a meghivásra, a legudvariasabban megköszönve e kitüntetést s elmondva indokait, a miért azt nem élvezheti. Holnap utaznia kell, minden dolga a szerint van berendezve, mulaszthatatlan teendők s a többi.
Mielőtt lepecsételhette volna a levelet, látogatója érkezik. Sámuel apát.
Iván nagyon örült a kitünő férfiú láthatásának s e nem várt megtiszteltetésnek. Úgy voltak már, mint a kik rég idő óta ismerik egymást.
– Nem mulaszthattam el, hogy önt meg ne látogassam a míg Pesten van. Nemcsak tartozásból teszem ezt, a bondavári szives látogatás visszaadásaul, hanem valóban ösztönözve éreztem magamat egy ily jeles, fiatal tudósunknak kifejezni, mennyire örvendek, hogy megismerkedhettem vele.
Iván szerette volna mondani, hogy ő bizony sem nem jeles, sem nem fiatal, sem nem tudós; de csak elhallgatott vele.
– Reménylem, hogy hosszabb ideig fogjuk önt birni a fővárosunkban, folytatá az apát, Iván mellé ülve a pamlagra.
– A lehető legrövidebb ideig maradok itt, viszonza Iván szárazan, holnap haza kell utaznom.
– De abból semmi sem lesz. Nem eresztjük el önt olyan könnyen. Úgy tudom, hogy Theudelinda grófnő legközelebbi estélyére ön is meg van híva.
– Sajnálom, hogy e gyönyörtől meg kell fosztanom magamat, de mulaszthatlan dolgaim vannak, a mik haza hívnak.
– Ugyan, beszéljen ön őszintén! Ne nevezze gyönyörnek. Hanem vallja meg, hogy fut ez elől a mulatság elől, mert előre únja a dolgot.
– Hát ha jobban illik az igazmondás, megvallom, hogy úgy van. Nekem akarmelyik grófnő estélyét végignéznem a lehető legéldelhetlenebb mulatság.
– No hát értse ön meg a dolgot. Ezek nem olyan estélyek, mint a szokott «Cercle»-k a societében, a kizárólagosság sajátságaival, a mikben persze egy nem-habitué sehogy sem érzi magát. Ez új valami. Theudelinda grófnő megnyitotta termeit az elegantia és az esprit crém-je számára. Ott találkoznak az előkelő társaság legfőbb szereplői a politika, művészet, tudomány és költészet celebritásaival. Valódi high life! A rang, szépség és szellem aristokratiája.
Iván hitetlenül rázta fejét.
– S mit csinál az a sokféle ember egymással egy teremben?
A pap erre egy kicsit összehuzta szemeit s az orrát vakarta.
– Igaz. Igaz! míg megismerkednek, kissé feszesen megy a dolog. Senki sem tudja, hogy mivel kezdje a discursust, mikor egy olyan emberrel jön össze, a ki egy egészen más csillagból való. Hanem szerencsére van egy közvetítő, a mely minden társaságot képes amalgamázni, ez a szellem. A hol csupa szellemdus emberek vannak együtt, lehetetlen, hogy a társaság egygyé ne forrjon. Csak a kezdetét kell tudni. Azt is könnyű volt kitalálni. Első kezdet volt a művészet. A társaságba hitt művészek s a magasabb körök dilettansai hangversenyeket rendeznek, szindarabocskákat adnak elő, egyik hegedül, másik zongorázik, harmadik énekel. Szép grófi hölgyek hazafias költeményeket szavalnak; azután hirneves poéták mulattató felolvasásokat tartanak, tableaux-kat rendeznek s így lassankint élvezetessé teszik a heterogen találkozást.
– De miután én sem nem hegedülök, sem nem szavalok, sem eleven rébuszokat nem találgatok…
– Ellenkezőleg! vágott szavába az apát, ön nagyon is jó előadással bir; azt én bámultam a székfoglalójánál.
– Micsoda? csak nem gondolja ön, hogy Theudelinda grófnő estélyen felolvassam az értekezésemet a microscopicus crustacæakról?
– Hahaha! Nem. Azt nem. Az jó volt az akadémiában. Kevesen értjük. A kik értjük, nagyra becsüljük. De nem asszonyoknak való. De tud ön valami mást. Fog felolvasást tartani a társaság előtt valami másféléről, olyas valamit, a mi tudományos dolog is legyen, aztán poézis is legyen benne. Érdekelje is a hallgatókat, aztán meg is lepje ujdonsága által. Mélyebb alappal is birjon és mégis élvezhesse mindenki. A fantaziát is foglalkodtassa, azután a tudományos buvárlatot is kitüntesse. Ilyes valamit.
Most már Ivánon volt a sor kaczagni.
– De főtisztelendő úr, ilyen genrenek én még sem látója, sem hallója nem voltam, sem soha ehhez hasonlót nyomtatásban, vagy irásban soha fel nem fedeztem.
A pap maga is nevetett.
Ezalatt a háziszolga egy levelet hozott Ivánnak, mely «per express» jött a postán: tehát az átadás perczét constatálni kellett a vevényen.
Iván engedelmet kért vendégétől, hogy e sürgetős levelet elolvashassa.
Az apát nagyon kérte, hogy csak tegye azt.
Iván arczán észrevehető változás ment keresztül a levél olvasása alatt. Elébb elsápadt, azután összevonta szemöldeit; néhány perczig kigyulladtak arczai, mig végre elbámult maga elé, s a mig a végigolvasott levelet folyvást kezében tartá, mintha újra meg újra elolvasná azt, merev tekintete a levél szélén tul bámult elmélázva.
Egyszer aztán elnevette magát.
Eszébe jutott, hogy ezen végződött a discursus.
A levelet összehajtá és keblébe dugta.
– Hát jól van! szóla nevetve. Elmegyek Theudelinda grófnő estélyére. Tartok felolvasást. Olyant, a milyent sem nem láttam, sem nem hallottam még magam se soha. Tudományt poézissal vegyest, fantazmákat és adatokat úgy összekeverve, hogy minden tudóst kétségbeejtek vele, mig szét tudja válogatni; a mivel minden geologot herczeggé s minden herczegasszonyt geologgá teszek.
– Úgy! úgy! Nagyon jó lesz! biztatá az apát.
– Mit szól ön hozzá? Valami villanydelej-világítási productióval illustrált előadást?
– Nagyon jó lesz. Ez mulattató! Igen érdekes fog lenni.
– Szabad önt kérnem, hogy ez iránt a grófnő helybenhagyását kieszközölje. Sok apparatus jár vele.
– Előre biztosíthatom róla, hogy a grófnő el lesz az ön ajánlatától ragadtatva, a műtani készletek elszállítását bizza ön egészen rám. A grófnő magánkívül lesz örömében, ha ezt megtudja. – Az apát úr szárnyakat kapott a sietséghez s megölelve tisztelt kollegáját («nevezzük egymást ezután így!») nagyon meg volt elégedve ide jötte sikerével s azzal elsietett.
Iván pedig újra elővette kebléből a levelet, s kitárva azt maga előtt, folytatta, a hol elhagyá, a levél széle fölötti merev elmélázást a végtelenbe.
Sajátszerű saison volt biz az! Egyszerre feltette magában minden magyar ember, hogy ő ezentul magyar lesz.
Bizarr gondolat!
Tessék ezt lefordítani valami más nyelvre.
A hirlapok dithyrambokat irtak a pompás magyar viseletről, mely minden rendű néposztály rögtöni divatruhája lett, az attiláról, a dolmányról, a bogláros övről, hát még az arany csipkés főkötőről! hát még az eszményi pártáról!
«Százszorta szebb minden asszony!»
N’en parlons plus! S’ is scho’ vorbei!
Az utczán pengett a sarkantyu, nagy, nagyobb, legnagyobb taréjjal; az ékszerész-kirakatok antik gombokkal, csattokkal voltak tele, sastoll, darutoll röpködött a kalapok mellett s nem volt a Somogyban kurta szűr, a székelyföldön zeke, Debreczenben fürtös guba, Gyöngyösön gombos mente, Kecskeméten tornyos főkötő, Túron süveg, Kőrösön victoria-dolmány, mely biztosítva lett volna, hogy himet nem varrnak felőle s Pesten bálokban, reuniókban, magas körökben be nem mutatják. Ősapáknak, Attilának, Budának helyt kellett állni, hogy köntöseiket leszabják; rég meghalt poétáknak, Csokonainak, Kazinczynak meg kellett engedni, hogy zsinór-hieroglyphokban megörökíttessenek. S e hieroglyphoknak értelme volt!
Azok a zsinór kacskaringók egy látható protestatió voltak, melyet ha irni, nyomtatni nem lehetett, kivarrtak zsinórból.
A legelőkelőbb körökben ki volt adva a rendelet, hogy csak nemzeti öltözetben fogadtatnak el látogatók; s ha valaki megkisérlé egy úri estélyen fekete frakkban megjelenni, azt koczkáztatta, hogy a legelső úri ember, a kivel találkozik, azt fogja neki mondani, hogy «Ugyan lieber Johann, bringen Sie mir ein Glas Wasser.»
A népviselet szükségképen összekeverte az osztályokat. A gróf olyan divatot hordott, mint a kocsisa. Sokan úgy érezték, hogy jó volna egymással megismerkedni.
E nemes óhajtásnak eleget tettek a főuri estélyek, a mik között Theudelinda grófnő soirées amalgamantesei egyik nevezetesebb korrajzi vonást szolgáltattak. Ott találkozott egymással főur és költő, akadémiai tag és prælatus, művész, hegedüs, zongorász, festész, szobrász, szinész, kritikus és mæcenás, tanár, orvos, publicista, ujságiró, sportsman és minden színezetű politikus.
Ragyogó társaságok voltak azok: úgy – in thesi.
A mi csak szépség és bűbáj van a főrangú körökben, a legdelibb hölgytársaság, oly pompában, mintha királyi tánczestélyre jött volna, s a mi még a pompánál is fényesebb, a fiatalság, a kellem, a műveltség nimbusza, mely őket oly megkülönböztettekké teszi; a mi csak históriai név van a főnemesi aranykönyvben s népemlegette név a szellem világában együtt, egymáshoz közel hozva.
Hanem az amalgama bizony nehezen fogott. Pedig Isten látja, hogy meg volt a jó szándék mindenkiben.
Emmanuel gróf, a kedves öreg, ha megfoghatott egy ujságiró celebritást, oly nemes igyekezettel törte a kedvéért azt a nyelvet, mit csak most tanul, a magyart, hogy lehetetlen volt el nem ismerni felőle, miszerint azon szilárd elhatározásával, hogy ezentul csak magyarul fog beszélni, ha nehezen megy is, csak az a másik fogadás versenyez, hogy ezentul csak magyar csizmát fog viselni, melynek felhuzása lehuzása egy álló órát szokott igénybe venni.
Cserében viszont egy fiatal publicista izzad hatalmasan abban a fáradságban, hogy egy idegen születésű, de Magyarországért rajongó grófnőnek franczia nyelven adjon feleleteket olyan kérdéseire, a miket nem értett. Persze tökéletesen ért francziául, de csak ha nyomtatva látja.
Azonban a nyelvészeti akadály még nem olyan nagy baj. De a théma!
Emberek, a kiket először mutatnak be egymásnak, s kik egészen külömböző életkörben forognak, s azután keresik, hogy mi módon tudjanak a másik világába valahogy áthatolni.
Leo gróf dicséri Nándori drámairónak tíz év előtt látott drámáját, a mit a kritika kegyetlenül lerántott. Első műve volt. Maga is rossznak találja. Az utóbbiak persze jobbak. Már most ezután ez azt hiszi, hogy vagy nem látta a többi műveit a gróf, vagy ironizál vele.
Viszont Kinizsi, a tudós, meg akarja mutatni Oszkár bárónak, hogy ismeri nevezetes érdemeit a sport terén, s beszél neki a legközelebbi lóversenyről s firtatja, hogy mely díjakra fog futtatni? A körülállók elfordulnak. Mindenki tudja, hogy Oszkár eladta a versenyparipáit a tavalyi veszteségei miatt s visszavonult a turfról. Most már csak néző.
Kákori fiatal ujdondász azonban egészen otthonosan akarja magát érezni az idegen társaságban, fecseg sans géne mindenkivel, a ki szemközt jön rá. Akad thémája elég: napi pletykák. Egy szép sasorrú urral, a ki igazi mágnási typust visel minden vonásán, bele ereszkedik abba a pletykába, hogy most már a budai várban is fognak estélyeket adni s oda is hivatalosak lesznek a magyar főurak. «Vajjon elmegy-e valaki?» kérdi a főur. «Legfeljebb Guidó gróf!» «De én ugyan nem megyek!» Az ujdondász akkor veszi észre, hogy annak mondott egy nagy sottiset a szemibe, a kivel ismeretlenül beszélt. Ki tudja, hány emberrel gorombáskodhatott már incognito, a mióta itt van!
István gróf, Theudelinda grófnő unokabátyja, tökéletes olvasott és müvelt ember, ki a világ minden költőjét összeolvasta. Annálfogva igen jól véli mulattatni azt a fiatal poétát, a ki hazafias verseivel hirtelen népszerű nevet szerzett magának, ha odaszorítja egy szegletbe s ott elkezd vele értekezni a világirodalomról. Idéz neki Burnsből, Shelleyből. Ismeri-e Spencer «Fairy queen»-jét? Bevégzett műnek tartja-e Milton «Elveszett paradicsom»-át? Mi véleménye van Dryden iskolájáról? Wordsworthot szereti-e jobban, vagy Byront? Talál-e szellemrokonságot a Frithiofs saga s Ossian regéi között? Mit szól a «Legende des siécles»-hez? Vajjon lehet-e, hogy ezáltal Hugó Viktor Dante fölé emelkedik? Nem kár-e, hogy az «amadisse»-ok genre letünt? Tassonak ad-e elsőséget az olaszok közt, vagy Ariostonak? Tart-e valamit Metastasio improvisatiói felől? Mi a véleménye az olasz «Commedia erudita» hatása felől? Ismeri-e már franczia fordításban Hariri arabs költeményét «Antár élete»? Hát az indus «Sakuntalá»-t ismeri-e angol fordításban? Plane egyszer azzal támadja meg, hogy az Odüszszea mennyivel szebb görög eredetiben, mint latin fordításban?
A szegény versiró pedig azalatt porhanyóvá fő a pirító tűzben, mert ő soha sem szokott egyebet olvasni, mint a saját verseit. Genialis ember, de saját kandencziáin kívül semmit sem ismer; annálfogva, a mint e veszedelmes rencontreből megszabadulhat, úgy fogja jövőre messziről kikerülni ezt a tudományban telhetetlen grófot, mint a csörgőkigyót.
De a kik a «japáni expeditió»-ból legjobban megjárták, azok lehettek, kiket azon kitüntetés ért, hogy Bondaváry Angela grófnőnek bemutattassanak.
Angela grófnő classicus szépség.
Angela grófnő nagyatyja politikai celebritás. Nagy név. Különféle nimbusz környezi. Jó is, rossz is.
Annálfogva semmi sem természetesebb, mint hogy a szép grófkisasszonynak bemutatott halandó lakója a lateiner világnak, a harmadik szóváltásnál már elkezd Bondaváry Tibald grófról, nagyatyjáról beszélni, és obligate tudakozódni.
Arra azután Angela grófnő egy szót sem szól többet az előtte állóhoz, hanem hagyja azt ott állni és beszélni, a míg ki nem fogy s odább nem megy. Több szavát nem hallja az a grófnőnek.
Pedig talán még egy tudósnak is megfájdúl tőle a szíve, ha ezek a szép szemek, a mik egy percz előtt a tavaszi ég mosolyával néztek szemébe, egyszerre csak ilyen jégviszfényt vetnek reá.
Angela grófnő ideálszépség. Már egyszer mondtuk, de nem győzzük eléggé ismételni. Az ember visszatér a bámulására. Tiszta, nemes arcz, antik tökélyű vonásokkal; gyönyörű szabású orr, finom metszésű ajkak, hosszu sugár szemöldökök s árnyékot vető szempillák, a mik istennői szemeket takarnak. Mikor e szemek villogásban vannak, vagy mikor elrejtőznek, azt hiszszük: feketék; csak mikor mosolyra derülnek, akkor látjuk, hogy kékek. Hajzata dusgazdag aranyban játszó sötét gesztenyeszin. S az egész arczon, az egész alakon elömlik valami öntudata a bűbájnak, mely érzi azt, hogy ő egy bizonyos világnak a központja, s meg van elégedve helyével. Ő tudja, hogy a szépség: hatalom!
De hát miért vetnek olyan fagyos tekintetet ezek a szép szemek arra az árva jövevényre, ki igen természetesnek találja, hogy Bondaváry Angela grófnő előtt bevezetésül nem lehet okosabban kezdeni, mint Bondaváry Tibald gróf érdemeit felemlegetni?
Ezt bizony a societé tagjai mind jól tudják. De a lateiner világ nem tudja. Egyszerű a talány. Tibald gróf egyetlen unokáját, Angelát, Sondersheim német herczegnek szánta nőül. Angela grófnőnek ez nem tetszett. Ezen nagyapjával úgy összezördültek, hogy Angela felfogadta, hogy soha sem fog Tibald grófhoz szólni, s minthogy épen akkor Theudelinda grófnő házat nyitott Pesten: Angela grófnő lejött nagynénjéhez és nála maradt, s azóta még csak fel nem bontott egy levelet is, melyet nagyapja irt hozzá.
Ez a titok. Tudja a societé minden tagja; de az olyan jól megtudja őrizni a maga titkait, hogy soha abból a külvilágba semmi ki nem párolog. Egymás közt közlékenyek, de az idegen előtt «knownothing» valamenyi, mint egy tősgyökeres yankee.
Sámuel apát urtól jó gondolat volt az, hogy e heterogen societásnak valami közös mulatságot kellene kitalálni. A puszta conversatióból meg nem élnek. Az összejöveteleken egyik teremben vannak a fiatal hajadon úrhölgyek, másik teremben az uraságok, a harmadikban ülnek a férjes úrasszonyok: mintha még nem- és kor szerint is osztályt képeznének.
Elkezdtek művészi előadásokat, költői, tudományos felolvasásokat rendezni. Az mindjárt elevenítette a társalgást, közelebb hozta az «idegeneket» egymáshoz. Látták egymást próbákon is: nem bal paréehoz öltözve, meg merték egymásnak a kezét fogni. Megtanulták egymásnak a neveit. Még az utczán is ráismertek egymásra. És őrültek, mikor egymást látták. Később már bele is találták magukat egy-egy olyan thémába, a miről élvezettel társaloghattak együtt.
Hanem valljuk meg csak az igazat mégis – úgy éjfél felé vége volt a concertnek, felolvasásnak, műkedvelő előadásnak s tudós, művész, poéta eljöttnek látta az időt, hogy hazamenjen s a societas egyedül maradt, olyan jól érezték magukat mind a ketten! a kik hazamentek is, meg a kik ott maradtak is.
A societásban még azután kezdtek el igazán mulatni. Az ifjak tánczolni, az öregek whistezni, tarokkozni kezdtek s folytatták reggelig.
Azt bizony tették volna, ha a tudósok, művészek, poéták mind ott maradtak volna is! minek mentek el? ők is részt vehettek volna mindebben a mulatságban; hanem hát nem nekik való az. Jobb volt, hogy hazamentek.
Sámuel apát nagyon jól értett a reklám csináláshoz. Mikor valami nevezetes előadásnak kellett történni Theudelinda grófnő termeiben, azt elég jókor megtudta tőle mindenki. Az előadó művész, iró, tudós, hegedüs vagy ezermester egész élettörténetét, előzményeit, hogy azután mindenki tudhasson miről beszélni az est hősével.
Az intercalaris három nap Theudelinda grófnő legközelebbi estélyeig elég volt rá, hogy Berend Iván előélete a legkisebb részletekig köztudomásúvá legyen, s az előadást megelőző társalgás alatt minden tulajdonságáról beszéljenek.
«Igaz, hogy egész esztendőn át a kőszénbánya fenekén lakik?»
«S csak egyszer, minden holdujságban, szokott megmosdani?»
«Parbleu! Most épen utolsó negyed van!»
«Soha életében asszonynyal nem beszélt.»
«Nem társalkodik, csupán mammuth-fogakkal.»
«A felolvasásában négyszázötven görög, latin, arab és zsidó szó fog előfordulni.»
«Igaz, hogy Theudelinda grófnőnek egy háromkaratos brilliántját experimentum gyanánt elégette, a mi nyolczszáz forintot ért?»
«Négykaratost, ezerötszáz forintot érőt.»
«Könnyű neki, ha tud gyémántot csinálni.»
«Vajjon tud-e?»
«És nem eszik soha egyebet, mint foghagymát.»
«De ma talán csak nem?»
«Végül produkálni fogja magát az elektrizir-maschinán.»
«Muzsikálni fog vele?»
«Nem az, megelektrizál mindnyájunkat.»
«Arra ugyan nagy szükség van.»
«Az szép lesz, ha a vén báró Stefit felállítja az izolatorra, a hol az embernek az elektriczitástól elkezdenek a haja szálai ég felé állani, s egyszer csak elrepül a parókája.»
«Hol van az az ördöngős maschina?»
«Ott az olvasó-állvány háta mögött; de nem szabad hozzá nyulni, mert a ki hozzá nyul, rögtön félrehuzódik tőle a szája s úgy marad.»
«Ah, dehogy. Az egy villany-világító gép; én ismerem. Láttam Párisban olyat. Hanem ennek az a sajátsága van, hogy ha valaki a társaságban ki van festve, azon a festéket egyszerre feketévé változtatja.»
«Diable! Ezt jó lett volna az ajtóra affichirozni.»
«Vajjon tudja ezt Theudelinda grófnő?»
«Ma különösen fehér az arcza.»
«Olyan azzal a nagy gyémánt-diadémmal a fején, mint a márvány menyasszony «Zampá»-ban.»
«Hanem Angela hugom ma különösen igéző!»
«Úgy találod?»
«Az a fehér gyöngy-párta valami szelidséget kölcsönöz az arczának.»
«A mi a pártának a hibája.»
«No ha a mi vademberünk egyszerre bele talál botlani ebbe a sok asszonyi fényességbe, nem tudom, nem feledi-e el a delejvillany-világítást?»
«Majd hozzászoktassuk apródonkint. Fogadjuk szivélyesen, hogy érezze magát fesztelenül. Imhol jön; a mi papunk eskortirozza.»
Az utóbb szólt gavallér, ki Angela grófnőt hugának nevezte: mintegy húsz éves ifju, finom, tökéletes alak, eléje sietett Ivánnak, kit Sámuel apát vezetett be a terembe, s bemutatta neki magát, mint Ödön gróf, a háziasszony unokaöcscse, azután karon fogta s elvitte István grófhoz, a háziasszony unokabátyjához, ki igen olvasott férfi, azzal megismerkedtette, engedte, hogy annyi szót váltson vele, a mennyi elég rá, hogy Iván meggyőződjék, miszerint itt műértő közönség is van, azután még néhány barátjával szoríttata kezet. Azok is mind igen nyájasak voltak hozzá. A fogadás e societásban a legbuzdítóbb. Azután az apát úr átvitte Ivánt a másik terembe, hol az úrhölgyi kör volt; ott a háziasszony elé vezeté. A grófnő kezet nyujtott neki s néhány szives szóval fogadta. Azután ismét Ödön gróf fogta meg karját s a szomszéd-terem ajtajában álló ifju hajadon-csoporthoz vezetve, bemutatá őt Angela grófnőnek.
Iván kissé elfogult volt, de nem volt sem méla, sem zavarult.
– Önt ritkán látni Pesten! szólt a bemutatotthoz Angela grófnő.
– Rég ideje, hogy utólszor voltam itt. Úgy tudom, a grófnő is először van itt. Eddig nem Pesten lakott.
Angela arcza hidegülni kezdett. Most mindjárt következik a Tibald grófról való kérdezősködés.
– Igen, felelt szárazon. S mi következik abból, hogy most én először vagyok Pesten? kérdezé élkereső faggatással Ivánt.
– Az, hogy lehet igen közönséges véletlen, a mi egy embert valahova elvisz, a hol még nem volt; de a midőn nagyon sok ember találkozik egy olyan helyen: abban már van valami «missió». S midőn e helyen annyi fényes alak ad egymásnak találkozót, egyedül ebben a gondolatban találom mentségemet, hogy én is itt vagyok, sötét, csekély pont. Talán a gondviselés küldi az embereket most szokatlan helyekre.
E szóra fellángoltak Angela szemei.
– Ugy-e? ön hisz a gondviselésben? Ön hiszi azt, hogy vannak «missiók?»
– Hiszem.
– Akkor én önt szeretem.
Azzal másfelé nézett, a mit Iván jelnek vett, hogy odább mehet.
Egy negyedórai kölcsönös ismerkedés után tudatá vele Ödön, hogy a felolvasó-terem el van rendezve, a társaság átvonult oda. Iván helyet foglalt az emelvényen, mely a terem hátterében számára volt elkészítve, s kivéve tárczájából iratait, hozzákezdett a felolvasáshoz.
Megnyerő hangja, nyugodt, követelés nélküli előadási modora volt, hallgatta mindenki figyelemmel.