XII. A RETTENETES POLYPUS.
Hogy az alkalmatlan «kagylóőr»-től sikerült megszabadulni, volt nagy diadal Csigaországban.
A Tridacna Gygasnak minden tengeralatti hatalom sietett gratulálni e nagyszerű sikerhez.
A Dorisok rózsaillattal áraszták el, (ez a sajátságos csiga képes az egész szobát rózsaillattal betölteni a hová beviszik;) az Ungvis odoratus pézsmaillatot hinte rá s a Mithrák tömjénszaggal frissíték föl érző idegeit. De mind a rózsaillaton, mind a pézsmán, mind a tömjénen keresztül bűzlött az Aplisia gyomorémelyítő szaga s a Tridacna azt nyögé, hogy «es ist etwas faul im Staate Daenemark!»
A legnagyobb hosánna közepett hömpölyög elő a hullámokon át egy sötét alak a távolból. Nehéz messziről kivenni, hogy micsoda, mert lilaszín tintával borítja el maga körül a vizeket s e homályból csak sejtelmesen tünnek elő ijesztő idomai; mint más szentet a dicsfény, úgy őtet a homály veszi körül.
Ez a Polypus Maximus!
A Mithrák, Conusok és Voluták sejték a közeledőt s dicsekedve hirdették a Tridacnának: «Ave Caesar! jön a te legnagyobb ellenséged, meghódolni a te hatalmadnak; ime egy nagy pálmaágat hoz a kezében, a mi a békesség jele! Ezt a te megszilárdult hatalmadnak köszönheted, s azt megint minekünk köszönheted. – Unio Margaritifer irjad a te journalodba, hadd hallja az egész világ: a Polypus Maximus közeledik a Tridacna Gygas felé, s pálmaágot hoz a kezében!»
Csakhogy az nem volt pálma, hanem egy letört galy az Isis nobilisból.
Az Isis nobilis: a piros koráll. Egy fa, melynek törzsöke drágakő, ághegye, virága eleven állat. Azok a nyolczszirmú fehér virágok az ághegyein, rózsaszinű szegélylyel, eleven polypok; csak csalképei a virágnak, de rokonai a polypnak. Egy nemzetiség a kettő.
Mikor még virágzik, olyan lágy, hogy a csiga is lerághatja, mikor megerősödik, oly kemény, hogy az aczélráspoly is alig fogja.
Hajh, ha a kagylóőr ott lett volna, majd sürgette volna a Tridacnát: «most védd magad, itt a veszedelem!»
A Polypus Maximus azonban jött óriási bolyhos termetével, rémes karjai libegtek a zavaros hullámban; megállt a Tridacna fölött, s a mint az barátságos ölelésre kitárta medenczéit, az egyik karjában emelt korallágat leejté reá.
A történetet ekképen irja le Plinius:
Amint a Tridacna Gygas a kemény korallágat ölébe hullani érzi, hirtelen ösztönszerüleg összecsapja medenczéit.
Ámde a piros korall ágboga sziklakemény! Azt a Tridacna éles párkányai nem tudják ketté harapni, s a korall mellett a két párkány között óvatlan hézag támad. A Tridacna el van árulva ellenségének. Rés van támasztva védművein, furfangos ravaszsággal, raffinirozott kiszámítással. Mentül jobban szorítja az Isist, annál jobban nyilik szét a két medenczéje.
Óh ez gonoszul kiszámított cselszövény volt! A vén Plinius biztosít bennünket róla, hogy az állatok ilyen furfangokat is képesek kigondolni.
A Mithrák, a Conusok, a Voluták, a Strombusok most vették már észre, hogy itt a veszedelem!
A Mithrák nagy böjtöt rendeltek: megtiltották a Cypræaknak a húsevést, bűnbocsánatot hirdettek minden tengeri póknak, mely felveszi a keresztet, hogy az ellenség ellen tömegesen demonstráljon, s búcsújárást indítottak meg a Crucibulum imbricatum szent helyeihez; a csatába indulandóknak nummuliteseket osztottak, mely igen drága ereklye, megóv a czápa fogaitól és a tengeri ördögöktől, elősegíti a fiatal csigáknál a fogzást; s azoknak, a kik jól megfizettek érte, osztogattak «Piedre de los ojos»-okat, mely kő és állat: csiga szüli; ha czitromot facsarnak rá, kő létére szaladni kezd, s a szembehullott szemetet kitakarítja szépen. Elvégre pedig egy összes imádságot intéztek Neptunushoz, melyben erélyesen lelkére kötik, hogy miután Neptunus egyedül az ő kizárólagos istenüknek van felfogadva, s annálfogva annak más tengerlakót pártul fogni «secundum legem Melchisedech» nem is szabad, de az œcumeni zsinat óta nem is lehet; tehát legyen ébren, vigye vissza a Polypus Maximust oda, a honnan elhozta, zárja be egy korallgrottába; bénitsa meg mind a nyolcz karját s küldjön vakságot mind a két szemére. A mit ha megtesz Neptunus, hálából száz Loligot fognak megáldozni az ő tiszteletére s három napig minden csiga szepia tintát fog inni, hogy illő részegsége által kifejezze, miszerint ma Neptunus tiszteletére ünnepet ül!
De tudja tenger! mi ütött ezuttal Neptunushoz. Nem volt-e otthon? vagy a felszolgáló Nereidák nem adták át neki az imádságot? Vagy elfelejtett diákul? Vagy talán a Pupák, a kik meg a Polypus Maximus hivei, még több áldozatot igértek neki? vagy hogy általában Neptunusnak sokkal okosabb dolgai vannak, mint hogy azzal vesződjék, két csigabiga közül melyik falja fel a másikat? denique bizony Neptunus se el nem sodorta a Polypus Maximust, se meg nem bénította annak a nyolcz karját; hanem kinyujtotta a Polypus Maximus az egyik tapogatóját s azzal szétseperte a Mithrákat s azoknak egész tengeri pók hadát: kiki bujt, a merre nagyobb iszapot látott.
Ekkor előálltak a Voluták, a Vexillumok, a zászlósok; megindultak egész pompás menettel az ellenség elé: no bizony nem azért, hogy azzal megküzdjenek, hanem hogy felajánlják neki jövendőbeli szolgálataikat.
– Óh hatalmas Polypus Maximus, csak minket hagyj megmaradni Purpuráknak és Vexillumoknak, mi neked is olyan híveid leszünk, mint a Tridacnának voltunk. Nyujtsd ide drágalátos fejlábadat, majd mi bevezetjük azt a Tridacna belsejébe.
És ők bevezették az ellenség második fejlábát az általuk már jól ismert szoroson, ahol a Tridacna védpárkányai nyilást hagytak.
Most fogtak hozzá a Conus Generálisok, a Conus Admiralisok, Conus Princepsek a hadikészülődésekhez. Nagyszerű volt a rengeteg tábor, melyet előre-hátra komandiroztak. Egyik Conus azt parancsolta, egy helyre kell csoportosulni, a másik azt mondta, hosszú vonalat kell képezni, a harmadik azt adta ki rendeletben, hogy támadni kell, a negyedik a visszavonulást határozta el, az ötödik a Tridacna sánczai alatt kivánta megvívni a döntő ütközetet, a hatodik guerilla-harczczal vélte jónak a közeledő ellenséget visszatartóztatni, a hetedik kétfelé akarta osztani a hadserget, hogy míg az egyiket verik, a másik pihenjen, s ha az egyiket bekerítették a másik segítségére mehessen, s mikor ezt a másikat bekerítették, akkor meg az az egyik mehessen segítségére. A Polypus pedig kinyújtá az ő harmadik karját s olyat ütött a haditanácskozók közé, hogy mind a hét Conus futott hetvenkét felé; a mi a Conusokra nézve a lehető legjobb eredmény volt, hanem a Tridacnára nézve a lehető legrosszabb.
Nem maradt más fenn a védelmére, mint egyedül a Strombus Pugilis, a verekedő közlegény. Ez nem hagyta el régi gazdáját.
A Strombus Pugilis nagyon köpte a markát, hogy no iszen csak ő kapja kezére azt a Polynus Maximust, majd megemlegetteti vele a Strombusok Neptunusát.
A szörnyeteg kinyujtá a Strombus Pugilis ellen a negyedik iszonytató karját s átszorítá vele és odarántotta a fejéhez: ehhez a rettegett papagályfogú torokhoz, a kiülő merev pókszemekhez, a serteszerű tokához.
A Strombus aztán olyat ütött harczbunkójával egyet találomra, hogy a szörnyetegnek kiugrott tőle az egyik szeme!
Csodálatraméltó volt a hős küzdelme az óriással. A Polypus bősz dühében otthagyta többi ellenségeit s egész hatalmával az egyetlen küzdő félre rohant; mind a nyolcz karjával átölelte s odaszorítá nagy idomtalan kerek fejéhez, mely olyan mint egy félkoponya: egy tátongó kobak, melynek állkapczáját két görbe agyar tölti be egészen; de minden hosszú karja sem volt elég, hogy a Strombus sújtoló orrmányát lefogja vele: szivós az, mint a ruggyanta, s sikamlós, hogy kicsúszik minden szorítás alul, s újra fejére sujt ellenfelének s a másik szemét is kiverni törekszik.
A Polypus átharapja a fejéhez szorított Strombust papagálycsőr alakú két csonttörő agyarfogával, s összetörni készül; de ott sem bir vele; az kirúgja magát fogai közül, s kemény pánczélja nem enged az ellenség állkapczájának. A szörnyeteg összebonyolult karjaival a tenger fenekén hömpölyög vele, az iszapot felturják a dühös küzdelemben, el-eltünnek a tengerhinár erdejében s újra előtörnek; közibe vágják magukat a korall-ligeteknek, törve-zúzva a hajlékony Vénus legyező, a fekete Antipathes, a Gorgonia Placornus sűrű bozótjait. Az állatvirágok ijedten huzzák be corollás fejeiket; tengeri csillagok, meduzák, libegő quálok csoportban riadnak szerteszét a hömpölygő csoda előtt, melynek dühében minden szál szőre tüskévé mered s fél szeme vereszöld tüzzel világít. A Strombust még sem birja összeroppantani.
Most végső fegyverét hozza a harczba az óriási szörny. Van neki még nyolcz agyonszorító karján, kétszáz fogkarimás köpölyén, öldöklő két fogán kivül egy irtózatos fegyvere: egy hosszú szivós nyelv; annak a felszine is szipolyokkal van megrakva s két sor éles foggal, minden fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni: e fogakkal őröli apróra megölt ragadmányát. Most az elevent ragadta meg vele.
Kinyujtá borzasztó nyelvét a Strombus orrmánya után s beleakasztá éles fürészfogait. Most aztán kötve volt a Strombus orrmányánál fogva. De a Polypus is kötve volt nyelvénél fogva. A Strombus orrmányának a végén is van egy éles fogsor. Finom, mint a gyémánthegy. Ő meg azzal ragadta meg a Polypusnak a nyelvét.
Most aztán egyszerre egyenlő lett a harcz.
A Polypus is legérzékenyebb részén lett megtámadva, leggyilkosabb, de legfájdalmasabb életműszere vette fel a viadalt; s szivós ellenfélre talált, ki nyelvét kiszakítani készül.
Egyszerre szétcsapott mind a nyolcz karjával; nem szorítá már vele a Strombust, hanem bőszülten korbácsolta maga körül a felkavart hullámot; fellökte magát a tenger szinéig nyelvéhez ragadt ellenfelével, onnan megint visszabukott egész a világtalan sötét mélységig; dühében, kínjában okádta szájából a lilaszin tintát, felleget árasztva maga körül a hullámok alatt.
A csigavilág bámulta a harczot és tapsolt neki: «ne hagyd magad vitéz Strombus! most fogod már a szörnyeteget! szakítsd ki a nyelvét! akkor megölted!»
Hanem akkor a Polypus Maximus egy végső dühödt erőfeszítéssel áttörte kemény fogaival a Strombus csigaházát s behatolt annak belsejébe.
Azzal vége lett a harcznak; a Strombus ellankadt, ereje elhagyta, végsőt vonaglott s a Polypus aztán összeőrölé.
De neki is sok vére elfolyt bele. Ez drága győzelem volt.
A csigavilág magasztalta az elbukott hőst; a Meleagrinák sok szép gyöngyben örökiték meg annak csodás küzdelmeit az óriási ellenféllel; hanem segítségére nem sietett senki akkor midőn közös ellenségükkel egyedül küzdött; a midőn talán legyőzhették volna azt, ha valamennyien nekiestek volna vágó ollóikkal, égető csápjaikkal, sajgató villanyütéseikkel.
Mikor aztán az utolsó hőst is leküzdte a Polypus, akkor egész kényelemmel neki feküdt a Tridacnának, s hosszú csápjait befurva annak keblébe, kiette husát, beleit, egész a puszta csontjáig. A Tridacna Gygas érezte, hogy az ellenség dúl belsejében, mentül jobban szorítá össze teknőit; de a közberekedt korall megfosztá önvédelmétől, a Polypus karjai bátran járhattak a résen ki s be. Utoljára nem maradt belőle más, csak a két teknő. Az már most elmehet szenteltviztartó medenczének.
Ekképen irta le Plinius a Polypus Maixmus furfangos harczát a Pinnotheresétől megfosztott, vak, süket, ügyetlen Tridacna Gygas ellen.
De még ezután is sok dolog történt a csigák országában.
A Polypus dühös volt kiütött fél szeméért. Boszut esküdött minden ellen, a mi megehető.
Boszúja előtt remegtek a puhányok! Éjjel világítani sem mertek, úgy megrettentek.
Eltagadta mindenki, hogy a Strombusnak tapsolt.
Mithrák, Voluták versenyeztek a Strombus szidalmazásában. Lázadó, zendülő volt a neve, azért, hogy gazdáját védte. Az Unionak meghagyatott, hogy mikor a Strombus történetét megirja, azt rablónak és gyávának nevezze, a Polypust pedig úgy hívja, hogy mi legkegyelmesebb urunk, a mi győzhetlen felszabadítónk.
Ez pedig csak annál dühösebbé tette a Polipust. Ezzel nem találták el a kedvét. Tudta, hogy nem igazat mondanak; a dicséret volt rá nézve a legnagyobb szidalmazás. De meg éhes is volt, minthogy nagyon sokat evett. Tudjuk, hogy «l’appetit vient en mangeant».
Legelőször is a pompakedvelő Volutáknak, Vexillumoknak, Scalariáknak fordult.
– Tehát igaz volna az, hogy nektek van a legjobb husotok a csigák között. Ez a hús az aristos? De már erről meg kell győződnöm.
S a Polypus egyenkint kiszedegette a házaikból a legjobb hússal dicsekedő csigauraságokat, és felkóstolgatta őket bőségesen. Nem védelmezte meg a Murexet tüskés csigaháza, sem a Turbót vastag sisakja: a Polypus felszedte őket a karjával s odaverte a sziklához, összetörte, úgy ette meg.
– Gloria in profundis! hogy a mi húsunk ehetetlen! ujjongának a Mithrák. Hála legyen Neptunusnak, hogy minket sérthetlenné tett megemészthetetlen szivós, kábító mócsingunk által.
– Megemészthetlen? mondá a Polypus. De már abból eszünk! s fogta a Mithrákat, kiszippantá czifra házaikból s annectálta szépen. Hiába szórták ellene az anathemát: nem értett diákul.
Igaz, hogy hosszú ideig gúnnyasztott utána; maga alá szedte mind a nyolcz fejlábat s dolgozott a bendője, míg megbirta emészteni a Mithrák nemzedékét; de csak megemésztette azokat pepsin nélkül.
– Úgy kell nékik, adta sok czifra uraságának, dünnyögé a földhöz tapadt Kauri nép, mely billió számra lepi el a tenger fenekét; egyforma kis sárga szürkankóban járó Cypræa-faj. Bezzeg nem bánt bennünket az a hatalmas Polypus, mert mi olyan kicsinyek vagyunk.
– Kicsiny, de sok! mondá erre a Polypus, s minthogy minden karján, a hány köpöly van, annyi száj, ezrével szopogatá ki a jámbor Kaurikat olcsó viskóikból.
– No ezeknek ugyan megesett! hangzék az osztrigatelep véleménye. A Tridacna országa végpusztulásra jutott, most már magunk maradunk az urak a tenger fenekén.
– Azok biz az én gyomrom fenekén! mondá nekik a Polypus. S odament és felhörpölte az osztrigatelepet is. Akkor aztán ezek sem örültek olyan nagyon.
A Polypus szétnézett, hogy mi van még megenni való a tenger fenekén?
A Pagurik, a tengeri pókok, a rákok összetett ollókkal könyörögtek neki, hogy őket ne bántsa. Lám ők barátságos indulattal nézték, míg a Tridacnával küzdött, sőt üdvözölni is siettek diadalaiért. Nem is bántotta őket. Csak megette.
– Jó, hogy mi ide a sziklába ástuk be magunkat, mondák a Lithodomusok, ezek a finom héjú kagylók, a mik képesek voltak Puzzolinál a Serapis templom márványoszlopaiba is, mint egy folt darázs, befúrni magukat.
– Bizony jó az, mondá rá a Polypus s hosszú csápjai vékony nyelvét benyujtogatá utánuk, olyan szépen kiszopogatta őket, hogy hirük-hamvuk maradt ottan.
E gyászos romlást keserű kínok közt jegyzé fel gyöngyeire a Meleagrina.
– Ejh, te szegény poéta, ne keseregj annyit, mondá neki a Polypus, s lenyelte azt is gyöngyeivel együtt.
Tökéletes volt a Polypus Maximus győzedelme! Nem volt már fölemészteni való ellenség a tenger fenekén sehol. A Polypus fajrokonai büszke diadalérzettel jártak a hullámok között. A sárgafehér sávos sajkájú Nautilus Pompilius, s az Argonauta Argo hófehér csipkedudoros csónakjával büszkén jöttek fel a tenger felszinére, s mint egy mythoszi hajóraj vitorláztak a csendes víztükör felett pompázva. Mind nyolczlábuak, mind fejlábasok ők is! Rokonai a Polypus Maximusnak.
A Loligo Moschatus, ki szintén fejlábas, hízelkedve dörgölőzött nagy rokona oldalához, s pézsmaillattal füstölt, kedvét keresve.
A Polypus Maximus pedig nézte, hogy mi volna még itt megenni való?
Már szeretni sem mertek a csigák többé, mert a Polypus a korall-erdők ágaira felfűzött tojásaikat is elnyeldeste; puszta volt már tengerfenék virágágya, korall-erdők lecsüngő galya.
A Polypus Maximus pedig még mindig éhezett.
Egyszer aztán így szólt a Nautilus Pompiliushoz:
«– Atyafi! Ha rokonom vagy, akkor szeretsz. Ha te szeretsz, akkor én is szeretlek. Ha szeretlek, akkor megeszlek.»
A Nautilus Pompilius nyolcz kézzel-lábbal protestált, hogy ez a sorites nem ér semmit. Majorem concedo, minorem non admitto. Ez sophisma, nem syllogismus!
Erre a Polypus Maximus megharagudott, hogy még őt sophistának merik nevezni, s most már büntetésül nyelte el a Nautilus Pompiliust, a mit különben barátságból tett volna meg neki.
Aztán az Argonauta Argonak fordult.
– Hallod-e öcsém! A bátyád itt gyomromban nagyon kivánkozik utánad. Nem tud el lenni nálad nélkül. Ergo eredj te is utána.
Az Argonauta Argo szerényen előterjeszté, hogy a logicai egymásután azt követeli, hogy ha a bátyja kivánkozik az öcscséhez, az jőjjön ki az öcscséhez, ne az öcscse menjen be ő utána, a ki ő hozzá épen nem kivánkozik. Ez a logica; a logica pedig mindennél erősebb.
– Ejh, mit? mondá a Polybus Maximus; én győzhetlen vagyok, ergo: legyőzöm minden ellenségemet; ha tehát a logica ellenségem, akkor a logicát is legyőzöm; ez a legvilágosabb logica. «Der Bien muss!» Egyébiránt ne félj semmit. Csak ma eredj be a gyomromba, holnap kieresztelek.
Az Argonauta Argo írást adatott magának erről az igéretről. Mikor aztán másnap megint ki akart jönni, akkor azt mondá neki a Polypus Maximus:
– Hja barátom, te a Gregorianum kalendárium szerint számítod a tegnapot, én pedig a Julianum kalendárium szerint számítom a holnapot, s az csak tizenkét nap mulva lesz.
Tizenkét nap alatt aztán persze, hogy az Argonauta Argoból is tinta lett, mint a többiből.
A Polypus gyomrában minden egyszinű barna tintává lesz.
Rettenetes alkotású gyomor az! Csak szája van, egyéb nyilása nincs; a mi egyszer belejut, az benne marad. Hanem szive van neki három. Kettő a viszereknek, egy az ütereknek. Furcsa kormányrendszer!
Mikor már az atyafi Sepiák is el voltak takarítva, azt mondá a Polypus Maximus a pézsmaszagú Loligónak:
– Ejnye de pompás illatod van neked, Bruder! De szeretnélek a gyomromban megszagolni!
A pézsma Loligo három szint váltott ijedtében e szókra. Mert ennek a puhánynak az a csodálatos tulajdonsága van, hogy indulatait szinváltozatokkal tudja kifejezni. Eredetileg az egész bőre szennyes sárga, barnás foltokkal; de ha megijed, vagy haragra ingerlik, az egész testén csodálatos színjáték keletkezik; tarka foltok, széles szalagok támadnak rajta; majd egészen elpirul s rózsaszin lepi el, mint mikor az embernek az arczába szökik a vér, a hasa érczes kék-zöld szinben ragyog, mint a kolibri begye, s a foltok egyre váltakoznak, a melyik sötét volt, a másik perczben világos lesz. Ez a csigák Chamæleonja.
«– Hah, te zsarnok! szörnyedt fel a pézsma Loligo; hát saját fajrokonaidat is mind felemészted? így értelmezed te a panpolypismust, hogy mindnyájunkat felfalsz?
– Dehogy fallak fel, szólt mosolyogva a Polypus Maximus; csak egy kis ethnographiai kiállítást rendezek belőletek idebenn».
S ezzel nyakon fogta a Loligot s azt is társai után küldé a közös tintába.
