XIII. AZ UTOLSÓ FALAT.

Tehát csakugyan alszik-e Neptunus?

Hát már a tengerek alatt sincsen Nemesis?

Van…

Mikor a Polypus Maximus már mindent gyomrába temetett, a mi a tengerfenék díszkertjének pompája, drágasága volt, előmászott nagy alázatosan, sunyi füleit hátrahúzva az undok Aplisia Depilans.

– Ki vagy te, förtelmes alak? röffent rá a Polypus Maximus. A ki csunyább mersz lenni, mint én magam vagyok. A kinek a büzét még a saját magamén keresztül is érzem!

– Én vagyok a te leghívebb szolgád, az Aplisia, a ki megfosztottam a Tridacna Gygast az ő hű őrétől, a Pinnotherestől; nálam nélkül soha meg nem etted volna annak húsát, mert az őr elég jókor figyelmeztette volna urát közeledtedre s nem szorult volna az Isiság teknői közé. És szolgáltalak leghívebben s most kérem jutalmamat.

– No azt megkapod, mondá a Polypus Maximus s azzal fülön fogta az Aplisiát s lenyelte azt is.

Ez volt az árulás jutalma.

És ez lett a zsarnok büntetése is.

Távol emberlakta földről származott idegen elem szülöttei: két lábon járó, szárnyatlan alakok, fából épített uszó házban, melynek vászonból vannak szárnyai csinálva érkeznek a tenger felszinen, s amint csendesen sikamlanak tova a hullámok között, egyszerre egy rém emelkedik fel előttük a hullámtükör fölé: egy szörnyeteg, melynek hordónyi teste van, s ijesztő fején nyolcz vastag hosszú karja.

A szörnyeteg karjai, mintha egymással küzdenének, összebonyolulnak, egybetekergőznek, majd ismét széttárulnak s reszketve emelkednek az éghez, mintha egy ismeretlen elem istenéhez könyörögnének segélyért, s aztán ismét visszacsapnak a tengerre, mintha a vizek istenét akarnák átkaikkal megkorbácsolni, s azután a szörny szája két tölcsérén fekete festvényt lövell a magasba, mintha be akarná vele szennyezni mind a kettőt: az égi és tengeri istent. A szétokádott tintaömlény barnára, lilaszinre festi körülötte messze a tengert.

Ez a szörnyeteg haldoklik. Halálos kínokkal küzd. Észre sem veszi, hogy emberek közelítenek felé gyilkos szándékkal. A szigonydöfés, mely testébe furódik, még kegyelemdöfés rá nézve. Bevégzi kínjait, miknek elviselésére nem volt elég a tenger, a levegőre kellett feljönnie velük.

A hajósok felvontatják a szigonyozott szörnyet hajófödelükre. Óriási alak Aldovrand csodaállatja. Cuvier szörnyű kedvencze. El akarják azt vinni távol országi muzeumok számára. De nem birják kiállani a szagát. Az Aplisia Depilans szaga az.

Ah! az a méreg, a mivel már kétezer év előtt is a császárok alattvalóikat, s az alattvalók császáraikat, a testvérek testvéreiket s a szeretők szeretőiket mérgezték meg, átjárta a Polypus Maximus testét is; átverte magát minden sejtén, minden rostján, minden erén, minden hajszálcsövén; megvesztegette minden részét, a szőrszálának végső hegyéig; s a csoda-óriás, melyet ellenség le nem győzött, megdöglött belsü corruptiótól.

A hajósok felhasitották a bendőjét; az is mephiticus fekete folyadékkal volt tele, mely még a bekötött szájon keresztül is fojtott a szagával; hanem e rút moslék között épen és fényesen ragyogtak a Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei.