XVIII. Fejezet. A Király Haragja.
A jó Lajos király vajmi keveset tudott az országa veszedelméről.
Volt neki három-négy nevelője is. Érsek, őrgróf, zászlós úr. Azok közül Szathmáry György, az érsek, a bigott vallásos rajongást igyekezett a fiatal király lelkében megerősíteni, a brandenburgi pedig, Luther titkos követője, épen ennek az ellenkezőjét tanította a királynak, a harmadik pedig, Bornemissza János tette a legokosabbat, mert az nem tanította a királyt semmire.
Mikor Szathmáry György időzött Budán, akkor volt nagy búcsújárás, vezeklés, napestig; ha pedig a brandenburgi kerűlt oda, akkor napirenden volt a tivornyázás, komédiajáték, táncz, lovagtornázás; ha bécsi, velenczei, római, vagy krakkói követ jött Budára, annak a kedvéért megindult a parádé, dinomdánom, szórták a pénzt, ontották a bort, ha odább ment a követ, egyszerre üres lett a királyi vár, üres a pénztár, a királynak nem volt mit enni.
A király házasságával valami megállapodott rend állt az eddigi tétova helyébe. Gondoskodva lett a királynak a mindennapi mulatságáról. Ifjú nejének kiséretében egész falkája jött le Bécsből a mulattatóknak, énekesek, bohóczok, szemfényvesztők, kalandor lovagok népesíték meg a királyi lakot. Ezek nem engedték a királyt unatkozni. Ezek az idegenek nem háborgaták az ifjú király mézes hónapjait Magyarország szomorú állapotaival, maguk sem tudtak tán róla, s ha egy-egy fiatal főúr vetődött is néha az udvarához, annak nagyobb gondja volt arra, hogy a királyné udvarhölgyei mellett csélcsapjon, mint hogy a királyt rosz hirek besugásával nyugtalanítsa.
Az ifju Török Bálint bán is odakerült az udvari mulatságokba.
Neki ugyan épen azon időben Nádorfehérváron kellett volna lenni, melyhez Szolimán hadserege közelített, de védhette magát azzal, hogy épen azért jött vala fel, gyámjával, Sulyokkal együtt Budára, hogy a fenyegetett várnak pénzben, fegyverben és lőporban segélyt szerezzen. Volt is elég futkosása a főméltóságokhoz. Ha a nádort ki tudta húzni a felesége szobájából, az a primáshoz küldte, a primás az alkincstartóhoz utasította, Szerencsés Imre pedig Bornemiszához, az végre elvitte a királyhoz, a királylyal pedig nem lehetett komoly dologról beszélni, mert az untalan körül volt véve udvari mulatóktól.
Egyszer aztán Török Bálint fogadást ajánlott a brandenburginak, hogy ő előállít egy olyan magyar utczai énekest, a ki legyőzi a bécsi cziterást, s a királynak még annál is nagyobb mulatságot fog szerezni.
Tartották a fogadást, s másnap a királyi vigadóterembe elhozá magával Török Bálint az útféli lantost, Tinódi Sebestyén diákot.
A lantos rákezdte a mélabús dallamu melodiára szerzett költeményt.
«Sirva vesziköl most szegin Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénős gazdagság
És fogságba esék egynehány uraság.»
«Tudjátok, magyarok, hirösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban im mint pusztulátok.»
A historiás ének szólt Szabács vára elvesztéséről, a legújabban történt dicsőséges siralomról.
Török szultán boszújában Szabács várát ostrom alá veteté Ahmed basával. Szabács várának az őrsége állt ötszáz lövészből és husz lovasból. Az al-bánok, Logody Simon és Torma Endre, a mint a török táborsokaságot a vár körül meglátták, maroknyi kis csapatjukat az Isten ege alatt az ország zászlójára megesküdtették, hogy a várat utolsó csep vérük hullásáig védelmezni fogják. S a mit esküvel fogadtak, azt meg is állták. Tizenöt napig viaskodtak hősi elszántsággal a temérdek ostromló sereg ellen. Hétszáz török holttestével tölték meg a vár árkait. De e holt testeken át rájuk özönlött a többi ostromhad s elfoglalta a sánczokat. A dicső kis csapat ekkor sem adta meg magát, hanem bevonult a fellegvárba s annak a kapuit védte kétségbeesetten, míg az utolsó töltés lőporuk is elfogyott. Ekkor már nem voltak többen hatvannál. Ennek a kis csapatnak még kezében lett volna megmenekülni az alagúton át a folyampartig, a hol a gályáik voltak, melyeken bizvást átevezhettek volna a Száva tulsó partjára, az ellenségnek nem voltak hajói. De ők hivek maradtak esküjökhöz s a vár piaczán bevárták a kapukon betóduló ellenséget s ott hullottak el egytől-egyig harczolva, mint igaz vértanui a magyar hazaszeretet szent vallásának.
A lantos buskomor dalának végső strófája elhangzott.
«Tanácsot sokáig, kérlek, ne tartsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok.
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félek, hogy sokáig itt nem uralkodtok».
A király elsápadt.
– Mi volt ez? Költemény? kérdezé Török Bálinttól.
– Nem, fölséges uram, ez igaz történet.
Erre a király felugrott a lakomázó asztal mellől. Nem volt már sápadt az arcza, de lángolt a haragtól!
– Hol a várnagy? kiálta. Jöjjön elém!
A várnagy ott volt a mellékszobában s a parancsra bejött.
– Lövesd ki az ágyukat a bástyán! Veresd félre a harangokat! Fuvasd meg a vészkürtöket! Álljon fegyverbe rögtön az egész őrség!
– Felséges uram! Ki vezesse az őrséget? A kapitányok mind oda át vannak Pesten.
– Nyergeltesd fel a paripámat! Majd vezeti maga a király!
A király felséges haragkitörése nagy felindulást keltett az uri társaságban: jó Török Bálint (a ki kamasz korában meglehetősen könnyü vérü uraság volt,) követelte a Brandenburgitól a fogadási tétel kifizetését, melyet megnyertnek hitt, a Brandenburgi ellenben azt állítá, hogy a fogadás arra szólt, hogy melyik énekes tudja a királyt jobban mulattatni, de nem arra, hogy melyik tudja haragba hozni? A többi udvaronczok, a kik nem értették a scythiai verseket, mind azt mondták: «vasz-isz-ten-tasz?» míg Szerémy, a király káplánja meg nem németezte nekik a Tinódy versét, s a királynak e miatt kiadott gyors parancsolatját. Ez még jobban megrökönyíté az ifjú urakat. Soha sem látták még ilyen lángra gyulladva a királyt. Nem tudták, mitévők legyenek?
Csak az ifjú királyné találta fel magát. Odasugott valamit a várnagy fülébe, a mire Szente uram azt felelte, hogy «úgy sem lehetne ágyuztatnunk, felséges asszonyom, mert az ágyuk nincsenek megtöltve; a puskaporos magazinnak a kulcsa meg a főpattantyus mesternél van, az pedig ilyenkor a szeretőjénél hivalkodik s nem tudni, melyiknél?»
Erre aztán a királyné elkezdte csitítani a haragba jött királyt, elmondta előtte okosan, hogy az éjszakai lárma, ágyulövés semmi jó dologra sem fogna vezetni: az álmukból felriadt katonák, polgárok és urasági hajduk azt hinnék, ellenség tört a várba s a sötétben egymást kaszabolnák össze s utoljára is az lenne belőle, hogy a zsidóknak esnének neki, s azokat kirabolnák. Ellenben ha a király elteszi a haragját reggelre, addig össze lehet hivatni az országtanács tagjait s azokkal együtt meglehet hányni-vetni pihent észszel a szükséges tenni valókat; hiszen nincs még hátunkon a török.
Az erélyes Mária szavai lecsillapíták a változékony kedélyü Lajost, visszavonta a várnagynak adott parancsát, s aztán meghallgatá még egy kántilénáját Sebestyén diáknak «a részeg halakról», mely a királyt ismét derült kedvbe hozá. És így Török Bálint még is megnyeré a fogadása diját, mert ilyen nevetséget a német cziterások nem birtak serkenteni.
Szépen leirta ezt az udvari mulatozást a király káplánja, Szerémy György, igen erős kifejezésekkel illetve az abban részt vett magyar ifjú urakat is, névszerint Móré Lászlót és Rétházy Lukácsot.
Azt a czélt azonban elérte Török Bálint, hogy a király a másnap összehivott országtanácsban személyesen elnökölt, s Báthory István nádor által előterjeszteté a hadak állapotját, melynek megértése után sürgető leveleket iratott a pápához, a német császárhoz, Zsigmond királyhoz, hogy siessenek Magyarország megvédelmezésére – azután királyi leiratokat a vármegyékhez és főpapokhoz, hogy zászlóaljaikat rögtön fegyverbe öltöztessék s mindannyit Tolnára küldjék, a hová a király maga is vezetni fogja a dandárát. Török Bálint is kapott egynehány száz lövészt, pénzt is a várőrség zsoldjára és puskaport eleget, s elindult három hajóval, melyeknek parancsnokául Báthory Endre lett kinevezve a Dunán lefelé.
Még ekkor szépen bejuthatának Nándorfehérvárba, mert Szolimánnak nem voltak hajói, csak a szárazról ostromolta a várat a szerb part felől. Utközben esett pedig a csajkások kerülete, a hol a királynaszádosok laktak, utódai azoknak a hősöknek, a kik Hunyady János alatt a szultán hajóhadát derék ütközetben összetörték. Ha ez a két ezred hajóra kap, soha át nem jön a Dunán a török armádia.
El is hozták a számukra a Budán hagyott zászlóikat. A csajkások azonban azt kérdezték, hogy hát az elmaradt zsoldjukat elhozták-e? Azt bizony elfelejtették. No akkor ők meg elfelejtették az evezést. Hédervárynál volt pénz, de az a belgrádi őrség számára volt adva. – Futtattak fel a királyhoz Tolnára, hogy küldjön pénzt, annak sem volt. A király futtatott Esztergomba a primáshoz pénzért, az meg Szerencsés Imrére hivatkozott, hogy az kezeli a hajósok pénztárát. Igy aztán elkallódott az idő, hogy sem a bán, Török Bálint, sem az al-bánok, Héderváry és Sulyok nem juthattak el Belgrádba, lőpor, lövészek és pénz mind kinnrekedtek. Annyit tehetett meg Héderváry, hogy egy ügyes búvár által becsempésztette a várba a pecsétes levelet, melyben maga helyett Móré Mihályt nevezé ki Belgrád főparancsnokául.
Móré Mihály hirhedett lator volt, a kit mindenki gyülölt. Ellenben a két alkapitányt, Oláh Balázst és Both Jánost, nagyra becsülték a katonáik és a parasztok.
Az egész várban nem volt több hétszáz magyar vitéznél.
S ez a maroknyi had egy hónapig állt ellen Szolimán tömérdek seregének.
Ez alatt a nádor vezérsége alá gyült sereg tétlenül nézte az ostromot. A boszniai basa elég volt Báthory Istvánnak, hogy a Dráván seregestől visszaüzze. Ekkor a törökök Zimonyt vették ostrom alá. Ezt a várat Skublics Markó védelmezte, háromszázötven derék szerb harczossal, három kis taraczkágyuval, kilencz napig védték a sánczaikat csodavitézséggel, az általános rohamnál mind az utolsó főig elhullottak. Magát Skublicsot sebekkel tetézve fogták el, úgy vitték a szultán elé, a ki dühében, hogy annyi katonájának okozta halálát, a harczi elefántjával tapostatta a hőst össze.
Ezzel aztán minden oldalról körül lett zárva Nándorfehérvár. Ahmed basa a szerb partról, Piri basa a szigetről kétszáz ágyuval lövette a sánczokat. De hiába törték a bástyákon a rést, a hézagot betölté a védők vitézsége. A törökök már tetemhalmokat emeltek az elesettek hulláiból. Ötezer harczosuk adózott az életével.
Ekkor Szolimán egy tüzaknát ásatott a várost védő legmagasabb bástyatorony alá s azt a levegőbe röpítteté. A torony helyén támadt résen át azután omlott be az ostromló had a városba. Az a kis vitéz csapat még azt a veszedelmet is homlokegyenest megállta. A törött rést hatszáz töröknek a hullája tömte be, hajnaltól késő estig jött új meg új pihent ezred a rohamra, mind vissza lett verve. A szultán serege kudarczczal vonult vissza.
És ezt a hőskölteményt nézte, hallgatta a nádor péterváradi táborából s nem sietett beleavatkozni. Lippánál meg ott állt Zápolya János az erdélyi sereggel és nem mozdult. Nagyobb ellensége volt egyik magyar vezér a másiknak, mint ketten együtt a töröknek.
Egyszer aztán Belgrád vizivárát betörte az ostromló had. Ezzel a város maga tarthatlanná vált. A magyar őrség már ekkor lefogyott négyszáz főre, ezek a szerb lakosság harczos részével bevonultak a fellegvárba. Még ennek a falait is husz napig tudták védelmezni a tenger sokaság ellen. Elfogyott már a lőporuk, nem lőhettek sem ágyuval, sem puskával, csak kard, lándzsa volt még a kezükben. Még sem adták meg magukat.
A törökök betörték már a várkaput, egész a piaczig hatoltak. A magyarok kétségbeesetten veték rájuk magukat, s karddal, buzogánynyal ujra kiverték a diadalmas ellenséget s ujra eltorlaszolták a kaput.
S a két magyar sereg elnézte nadrághasítékba dugott kézzel ezt a mesemondáshoz hasonló dicsőséges halálküzdelmet!
E piaczi csata végeztével már csak hetvenkettő volt életben a várvédő magyarok közül. Szerb még volt több százra menő.
A király Tolnáról izengetett a vezéreinek, a primásnak, a kalocsai érseknek, a soproniaknak, s várta a hirt, feleletet nem kapott sehonnan.
Egy nappal ez utolsó harcz előtt megszökött a várból Móré Mihály, a Héderváry által kinevezett várparancsnok. Rabló volt, lator volt teljes világi életében, megtetézte a bünei garmadáját a pribékséggel, hazaárulással. Átszökött a törökhöz s felfedezte az ostromlók előtt a várvédők elhagyatott voltát, hogy nincs már sem puskaporuk, sem eleségük.
A visszavert ostrom után odasettenkedék Móré Mihály az elrekesztett várkapuhoz s odahivatta Oláh Balázst, az albánt. Az is meg volt sebesülve, valaminthogy az utolsó küzdelemben az életben maradt hetvenkét magyar közül egy sem maradt sebzetlenül.
Szent Jehova Isten atyám! Micsoda hetvenkét magyar volt ez! Ezeket kellett volna megtartani irmagnak az egész nemzet ujjáalkotására! Ötvenkilencz napig verték a százezernyi ellenséget, vérüket pazarolták, s még mindig volt elég vérük a hazáért feláldozni való! Micsoda nagy ellenmondások ezek!
Móré Mihály, az áruló pribék, elmondá vezértársának, minő nagy kitüntetésben részesült ő a törököknél, a miért átszökött hozzájuk, mutogatá a himzett kaftányt, a mit a szultántól kapott, biztatta, hogy hagyjon fel a további ellenmondással s adja meg magát hetvenkét vitézével együtt.
De Oláh Balázs azt felelte vissza, hogy inkább e falak romjai közé temetkezik, hős vitézeivel együtt, mint hogy zászlaját meghajtsa a félhold előtt.
Ekkor aztán a ráczokhoz fordult Móré Mihály, azokat ösztökélte, ott aztán engedelmesebb szivre talált. Azok elfogadták a Móré Mihály által küldött kegyelemigéretet, melyben a szultán az egész várőrségnek szabad elvonulást biztosít a várból.
Másnap megjött a kegylevél a szultán aláirásával s azzal együtt a diszkaftányok és vont aranyos fosztányok (ujjatlan köntös) a két al-bán és hadnagyaik részére, mire azok kinyiták a várkaput s kivonulván, odavezettetének a hatalmas török szultán elé. A törökök pedig elfoglalák a fellegvárat.
Oláh Balázs és hetvenkét vitéze nagy kitüntetésben részesült a török szultán előtt. Mindnyájan gazdagon megajándékoztatának, s miután elébb megkisérté a szultán, a mohamed hitére való áttérítésüket, a mit ők állhatatosan megtagadának, a török tábor sátrainak árkán túl kisértetének.
Ott azután megrohanták őket a török besliák, s egytől-egyig legvágták őket. A sebesült Oláh Balázs ép kezével feltartá magasra a szultán menlevelét, mely arany tintával volt irva, de biz őt összeapríták a besliák a kegylevéllel és a díszkaftánynyal együtt irgalom nélkül. Ilyen volt a török hűség!
Történt pedig ez kisasszony havának huszonkilenczedik napján, a mely napon keresztelő szent Jánosnak feje vétetett, a mely napon csontjai egybeszedettek s Julianus császár által megégettettek, a mely napon feje megtaláltatott, a mely napon mutatóujja megtaláltatott, «ecce Agnus Dei!» – Ezen a napon veszett el Magyarországnak és a keresztyénségnek leghatalmasabb bástyája, Nándorfehérvár.
No legalább volt miről énekelni a hegedüsöknek jó darab ideig, Oláh Balázs vitéz haláláról, Móré Mihály czudar árulásáról, ezek a lantosok voltak ez időben a magyarok lábonjáró hirlapjai.
A királyt beteggé tette Belgrád elbukása. Vissza sem tudott térni Budára a tolnai táborból, ott maradt Mohácson.
A kormányon levő főurakat is megriasztá egy kissé az az eset. Innen is, onnan is elősunnyogtak s a királyhoz siettek. Igyekezett mindenki eléje jutni, hogy magát kimentse. Minthogy a hiba közös volt mindnyájukkal, annálfogva senki sem akart abban részes lenni. Egyik a másikra kente a mulasztás vádját. A nádor az erdélyi vajda veszteglésével mentette ki magát, a vajda a nádor határozatlan előre-hátra kóborlásával, mind a ketten az élelmezés, fegyverkezés hiányával, nem volt sem kenyerük, sem lőporuk. Ennek a hiánya megint a primást terhelte, a ki pisetarius regni, az meg a zsidóra hárított mindent, Szerencsés Imrére, az nem küldte el a pénzt, a kincstárnok ellenben bebizonyítá, hogy ő adott elég pénzt Hédervárynak, de az, nem hogy a naszádosok zsoldját fizette volna ki, a kik segíthettek volna Belgrád felmentésében, de a pénzt megtartotta magának régibb követelések fejében, úgy, hogy utoljára Héderváry, a belgrádi al-bán, a ki kinn rekedt, meg a gyámfia, Török Bálint kerültek bele a csávába.
A király nagyon el volt keseredve, a lelki bajához hozzájárult még a láza is. Kegyetlenül lehordta az urakat, valamennyit. Különösen kijutott belőle a volt nevelőinek és tanácsosainak, Szathmáry primásnak és Szalkán kanczellárnak, a miért hogy ő előtte az ország állapotját eltitkolták, vele soha semmi komoly dologról nem beszéltek, hanem engedték hivalkodni s a mellett védtelen hagyták az országot.
Unisono azzal mentették magukat az urak, hogy Héderváry a hibás.
A királyt ez még jobban boszantá. Azt veté oda a primásnak, hogy hiszen az ő kormányzása mellett nevezték ki azt az embert belgrádi al-bánnak.
Szathmáry György erre egész hatalmaskodással vágta vissza, hogy ez nem áll, mert Héderváryt még «Dobzse László» nevezte ki al-bánnak.
Ez a gúnynév «Dobzse László», a mi csupa megszokásból szaladhatott ki a főpap száján, teljesen kihozta a sodrából a királyt, oly féktelen haragra gerjedt, hogy elfelejtkezett mind a saját méltóságáról, mind a vele szemközt állóéról, s ez önkivületi állapotban arczul vágta a főpapot!
Szörnyű eset volt ez!…
… Arczul ütni a herczegprimást!… Magyarország egyházának fejét!… A biboros főpapot!…
A primás az első pillanatban a kardjához kapott, a szemei szikráztak. Azután csendesen lehajtá a fejét, két kezét keresztbe tette a mellén.
– A király adta… Isten rendelte így…
Azzal elhagyta a király szobáját. (Igy jegyzé fel ezt Szerémy György, a király káplánja.)
Egy arczulütés a herczegprimás felkent fején! Még ha királyi kéztől jött is az ütés!
Ha más országban történik ez, Német- vagy Frankhonban, arra a királyra az egyház anathemája sujt vissza, annak mezítláb, szőrkötéllel a nyakán kell bűnbocsánatért zarándokolni és addig bezáratnak a templomok, nem szólalnak meg a harangok, temetetlen maradnak a halottak, kereszteletlen az újszülöttek, bezáratnak az ég kapui, megtagadtatik a malaszt, a vigasztalás az egész néptől.
A magyar herczegprimás pedig azt tette a királyi arczulcsapás után, hogy hazament a székhelyére, meggyónt, felvette a halotti szentségeket, hatvanezer arany volt a pénztárában, azt elküldte a királynak, hogy szereltesse fel belőle a várait – azután lefeküdt az ágyába, kezébe adatta a feszületet és meghalt.
Mi ölte meg? A lelki bánat-e? vagy gyorsan oltó méreg? Annak a titkát boldog Isten birja!
