XVII. Fejezet. «Lutherani Comburantur.»

Nem sok idő mulva ismét fel kellett jönnie Budára fráter Györgynek. A herczegprimás, Szatmáry György körlevele idézte fel oda. Valamennyi püspök és apátur mind hivatalos volt, úgy szintén a bánok, vajdák és várkapitányok.

Nem abból a végből történt pedig ez a nagy congregatió, hogy az ország végvárai miképen védelmeztessenek meg a nagy hatalommal közeledő török szultán ellen, a hogy a bánok (várkapitányok) meghivatásából következtetni lehetett volna, mint inkább a hit ellenségeinek a legyőzése végett.

Mikor ugyanis Verbőczy törvénybe iktatá azt a czikket, mely a lutheránusokat s azoknak pártolóit fejvesztésre kárhoztatja, azt hitték, hogy a puszta ijesztés elég lesz e fenyegető veszedelem megszüntetésére. Ellenkezőleg, az új tan egyre terjedt, s annak hirdetői annyira vitték a bátorságukat, hogy ott benn a királyi várban, szemközt a Zsigmond templomával, a piaczon árulták Luther és Wikléf új vallásának katekizmusait. Nyilt sátor alatt, tőszomszédjában a szentelt viaszgyertyák, agnus Deik és szimbolikus mézeskalácsok sátorának, kinálgatá a könyvkufár a füzetkéket, elegyesen a papokat csufoló versecskékkel. – Rüm György volt a neve a könyvkereskedőnek, a ki ezt a törvénybe ütköző vakmerőséget elkövette.

Példát kellett szolgáltatni, melyből megtanulhassa minden jótét-lélek, hogy a törvény nem csupán írott malaszt.

Ezért hivatott össze Budára a nagy országos itélőszék, törvényt tartani a nagy bűnös felett.

Olyan nagy számban gyültek össze, hogy befogadásukra nem volt elég nagy terem a várban, odalenn a vérmezőn kellett egy faépületet összetákolni, holott a törvényszéket megtarthassák, melyben felesen vettek részt az egyházi és világi főrendek. Az elnök maga volt Szathmáry György és mellette Verbőczy István, királyi személynök, a törvényczikk megalkotója, a vádló volt a fiscus, Artándy, az országban legkiválóbb szószóló, a ki a vádat a maga egész rettenetességében előadta.

E váddal szemben a nyomorult bűnösnek, a ki lánczokkal megterhelten állíttatott ki a vádpadra, semmi egyéb védelme nem vala, mint hogy ő tökkelűtött fejü német lévén, nem tudhatá, hogy micsoda veszedelmes tudományok foglaltattak légyen azokban a könyvekben, a melyeket ő a sátorában árul, lévén azok magyar nyelven irva.

Ez a védelem azonban semmibe sem vétetett.

Az elkobbzott könyvek kézről-kézre adattak a biráknak, s azok a veressel aláhúzott sorokból, a behajtott fülü lapokon menten megtalálhaták a flagrans delictumot, mely a törvény pallosát maga ellen felhivja.

A replikák után a primás és a personalis felváltva rangfokozat szerint szólíták fel az egyházi és a világi birákat a maguk itéletének kimondására. Mindnyájan halálra szavaztak.

A vérveres posztóval bevont asztal végén ült a két legutolsó birósági tag: fráter György és Török Bálint, a belgrádi bán.

Ez az utóbbi még nagyon fiatal volt, a huszonnégy évet sem ütötte meg. A belgrádi bán hivatalát az atyjától, Imrétől örökölé, a mi igen természetes dolog. Mivelhogy az ő apja, Imre, a saját pénzéből építteté fel Belgrád új bástyáit, tehát azokat a fiának kellett örökölni. A király kormánya ugyan Báthory Endrét nevezte ki új belgrádi bánnak, de arra Török Bálint azt mondta, hogy elébb fizessék meg neki a bástyáknak az árát, a mi az ő apja pénze, addig be nem ereszti az új bánt a kapun. Az ország pénzén pedig rajta ült egyfelől Szathmáry György, másfelől Szerencsés Imre, hát inkább meghagyták az apja fiát a nagy fontosságú Belgrád bánjának.

Szathmáry György felszólítá Fráter Györgyöt is az ítéletadásra.

A fehér barát ritka ékesszólással adá elő a maga véleményét. Kárhoztatását kemény szavakban fejezé ki az új hit tanai fölött, lelkesülten, emelkedett szellemmel szólt a római egyház felséges missziójáról s annak országalkotó fontosságáról. Azért ő is máglyán megégetendőknek ítélte az eretnek tanokat hirdető könyveket, Luther és Wikléf kathekismusait. Úgyszinte a pamfleteket is, melyek a papokat gúnyolják, ámbár hozzátevé, hogy azoknak a megsemmisítésére legsikeresebb módszer volna, ha a papok őrizkednének azoknak a hibáknak az elkövetésétől, a melyeket ezen gonosz röpiratok ostoroznak. Nem mondhat azonban halálítéletet a könyvek eladójára. Károsnak hiszi, ha egy hitvallás követőiből martyrokat csinálnak. A megégetett vértanu hamvait széthordja a szél, mint a ragályt s azoknak minden porszeméből egy új proselita támad, a hogy látjuk azt Csehországban a husszitáknál.

– Elég volt! Hallgass el! Kiálta a szavába Szathmáry György. Jobb lett volna neked ott maradnod, János gróf kandallója mellett tüzet raknod, mint ide jöve tüzet oltogatnod. Eredj vissza menten a kolostorodba, s a míg engemet élve tudsz, az apátságod határát el ne hagyd. Most pedig ülj le és húzd le a fejed!

Fráter György leült s akkor Verbőczy felhivására felállt a fiatal Török Bálint.

Nyalka legény volt, vidám, szabadszáju levente. Csak úgy komázott a nagytekintélyü főurakkal. Teljesen ellenkező véleményen volt az előtte nyilatkozott szomszédjával. Ő a könyvek elárusítóját, minthogy a világos törvény ellen vétett, máglyára vettetni kivánja, ellenben azokat a könyveket sajnálná elégettetni, mert azokban ő semmi rosszat nem talál, sőt igen mulatságos dolgokat lehet azokban olvasni. Úgy, hogy ő egynehányat azok közül el fog vinni Belgrád várába kedvszottyantás végett.

– No hát nem fog kend visszatérni Belgrád várába! kiálta Szathmáry György haragosan a szeleburdi ifjura, a kit az urak is lehuztak vontak a székére, hogy hallgasson már el.

A két egymás mellett ülő szomszéd, a ki ily módon ellenkezett meg az egész törvényszékkel, egymás szemébe nézett s mind a kettőnek egyszerre támadt az a gondolatja: «ime ez az én emberem, a ki hozzám való, akár jó barátnak, akár ellenségnek, vállvetve, hátat hátnak döntve, szembe fordulva, egymáson keresztül esve. Ez az én emberem!»

… Másnap a vérmezőn felállíták a máglyát, s az összesereglett nép előtt megégeték Rüm György könyvárus uramat, a tiltott könyveivel együtt.

S a mit Martinuzzi megjósolt, az beteljesült, a vértanu hamvait széthordta a szél s minden porszeméből egy új követő támadt.