XXVII. Fejezet. A Királyhalál Legendája.

Az elpártolt hivek nem csak éles karddal, de még annál élesebb nyelvvel is harczoltak János király ellen.

Elnevezték őt egymás között «Katalin királynak». Azt jelezték vele, hogy egészen elpuhult, elasszonyosodott, czifra öltözetekben hiu, apróságokkal bibelődő; szürkülő haját ólomfésüvel feketíti s a fogait kefével mossa, hogy fehérek legyenek, a körmeit tisztogatja s evés után kiöblíti a száját. Szégyenleni való dolgok ezek! Egy férfinál! egy hadvezérnél! egy királynál! Bezzeg nem használt fogkefét Kinizsi, mikor a kenyérmezei diadal után foga közé ragadta a törököt s úgy tánczolt vele egy kopogóst! Így szeretjük a hőst látni! Sáros lábbal, véres kézzel, lőporfüsttől fekete orczával!

Mikor János király a szinai vesztett csata után kimenekült Lengyelországba, egy legendát költöttek az elpártoltak, mely nagyon alkalmas volt a Zápolyákat meggyűlöltetni az egész magyar nemzettel.

E mesemondás szerint az elvesztett mohácsi ütközet után nem veszett el Lajos király a Csele patakba fulladva, sőt szerencsésen megmenekült az apródjával, Czettricz Ulrikkal együtt s futott tovább Bátta felé.

A vert had többi része is arra felé igyekezett, csakhogy a nagy felhőszakadásban egymást nem láthatták.

Mire a városhoz értek, a zivatar elvonult, az ég kitisztult s a holdvilágnál láthatták, hogy igen nagy csapat lovas gyült már össze az utczákon, a kiket egy vezér hadirendbe állítani törekszik.

Ebben a vezérben felismerték Tomory Pált. Tehát az érsek sem esett el a török ágyugolyóktól, az is megmenekült. A magyarok egymás közt Tomory érseket, a mióta a csuhát felvette, Cseri-basának nevezték széltében furcsa törökös viselete miatt.

Nagy volt az érsek öröme, hogy a királyt meglátta. Ezüst sisakjának koronás tarajáról messziről ráismert.

De kevés vártatva egy még nagyobb lovas csapat érkezett vágtatva a faluhoz. Ennek a vezérében pedig Zápolya Györgyöt ismerték fel, a vajda testvérét. Őt sem érte halálveszedelem a vérengző ütközetben.

Ekkor azt mondá Zápolya György a királynak:

– Uram. Tartsunk itt pihenőt. Magunk lovastul ki vagyunk fáradva, megszakadunk a futásban. Neked is jól fog esni, ha egy kissé megvacsorálsz.

A király ráhagyta magát beszélni, hogy betérjen a plébánoslakba, a hol a szentatya gazdasszonya rögtön hozzáfogott a vacsorafőzéshez.

Tomory Pál elvállalta, hogy addig, a míg a király vacsorál, a hadi rendbe állított csapatjával őrt állat a piaczon, nehogy az üldöző török rajtuk üssön.

Zápolya György pedig arra ajánlkozott, hogy ő az alatt ott marad a király mellett a plébániában.

A plébánus nem volt ott, mert annak egynehány halálos sebben menekült vitézt kellett az utolsó szentségben részesíteni, a kik a templom sekrestyéjében voltak sorba fektetve.

A király mellett ott volt még a két apródja, egyik Czettricz Ulrik, a másiknak a nevét nem jegyzék fel.

A vacsora elkészülvén, Zápolya György azt ajánlá a királynak, hogy vesse le a nehéz fegyverzetét, a mi alkalmatlan lenne az étkezésnél. A király ráhagyta magát beszéltetni, s Czettricz Ulrik, meg a másik apród lecsatolták róla a vértezetet, úgy, hogy a királyon nem maradt más, mint az az aranyszövetű dolmány, melyre a királyné saját kezével himezte a Jagellók czimerét.

Alig ült a király az asztalhoz, Zápolya György azt mondá a másik apródnak:

– Eredj ki fiam a ház elé. Állj lesbe, hogy nem jön-e a török a hátunkba? Ha lármariadót hallasz, rögtön jelentsd, hogy a királylyal tovább futhassunk.

Csak Czettricz Ulrik maradt még a szobában.

De még hozzá sem kezdhetett a király a vacsoráláshoz, a midőn a vajda öcscse gorombán rá támadt:

– Te! Nyálas király! Beste lélek! Te vesztetted el Magyarországot! Te fosztottad meg az én családomat Lőrincz bátyám örökségétől! Most bizony meghalsz!

Azzal kirántotta az oldalán függő háromélű cseh dákosát s a királyra rohant vele.

Czettricz Ulrik, a helyett, hogy kardot rántott volna a király védelmére, rémülten rohant az ajtónak, ott szemben találkozott a másik apróddal, a ki meg befelé rohant, majd feltaszították egymást.

«Jön a török!» kiáltá az egyik.

«Odabenn gyilkolják a királyt!» ordítá a másik.

Azzal mind a ketten futottak Tomoryhoz a rémhirrel.

Erre a Cseri Basa leugrott a lováról, s azon pánczélosan kivont karddal rohant a plébániára, berúgva az ajtót.

De már későn jött. Az ifju király ott vonaglott a földön három szúrástól halálra sebesülve. Zápolya György ott állt fölötte, a véres tőrrel a kezében.

Tomory Pál elszörnyedve kiálta: «vessz meg, te harapós haramia!» s egy csapással ketté hasítá Zápolya György fejét.

Erre megint a Zápolya huszárjai rohantak a Cseri Basára s felkonczolták kegyetlenül.

Ott feküdt a három halott, a király, a fővezér és az alvezér egymásra hányva.

Tomoryt és Zápolya Györgyöt aztán a katonák egy közös sírba elhantolták, a király holttetemét pedig elásták a partba.

Czettricz Ulrik, a ki e vértettnek szemmellátott tanuja volt, a tusakodásban felkapott a lovára, s elébb Székesfehérvárra, azután Budára futott. Ott megtudva, hogy a királyné Bécsbe menekült, odasietett hozzá, s elmondta az egész történetet. De gonosz jutalma lett érte, mert a királyné azon való haragjában, hogy az apród cserben hagyta a királyt s nem tudta megvédelmezni, lánczra verette a hír hozóját, s a németek csunya halállal végezték ki.

S ezt a mesét széltére beszélték az országban és hitték.

Mikor Zápolya felkeresteté a király holttestét s azt Székesfehérvárra vitette, Mária királyné tiltakozott az ellen, hogy ott temessék el, azt követelte, hogy adják át ő neki, hogy a krakkói sírboltba takaríttassa el lengyel őseihez, de Zápolya nem hajtott a szavára.

A papok, kik a királyi hullát beszentelék, suttogva beszélték, hogy a három szúrás helye látható az arany köntösön, a hogy a háromélű dákos által lyukasztotta. De Zápolya nagy hamar bibor halotti köntöst huzatott rá, s a fejére arany koronát tétetett. Aztán nagy sietve eltakaríták a készen tartott márvány koporsóba. Minthogy ugyanis II. Lajos már gyermekkora óta mindig nyavalyás volt, minden évben készítettek a számára, a szerint, a hogy növekedett, egy új márványkoporsót, ha a kisebből kinőtt, faragtak a számára nagyobbat. Ilyen szépen gondoskodtak róla.

Mi igaz, mi nem igaz ebből a sok mendemondából? annak Isten a birája! De hogy ezt mind kitalálták, följegyezték, tovább adták, azt bizonyítja, hogy a régi magyarok is értették az ellenséges nagy emberek erkölcsi megmérgezéséhez. Zápolya Jánosnak ez a hiresztelés többet ártott minden vesztett ütközetnél.