XXVI. Fejezet. Az «Egy» Magyar.

A keresztesi ütközetben, a hol a hű vitéz Bodó Ferencz, Zápolya legjobb alvezére megkisérté a hadi szerencsét megfordítani János király javára, a Zápolya elleni harag lett a győztes.

Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt, az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a magyaroknál «Kóczány») Ferdinánd-párti vezér seregét.

Megfordítva esett le a koczka.

Török Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár nem török volt már, hanem német.

Bodó Ferencz maga került két tűz közé.

Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját s megadta magát kényre kegyre.

A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előre rugtatott, elvitték a német táborba. Nagyon szép társaságot talált ott már együtt. Csupa magyarból állt a német. Ott volt már Pekri Lőrincz is, a másik János párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, a ki az ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás napján. Ez is elhozta a ráczait. Azokat ráczoknak hitták, akármelyik táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!

– Hozott Isten, pajtás! Kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. «Csakhogy megint összekerültünk!»

Bakics szaporítá a kaczagást.

– Kész a párti! Vagyunk négyen. Játszhatunk durnyit.

S mindjárt előhuzta a tarsolyából a német kártyát, a mit a magyarok harminczkét leveles bibliának hinak. (A brandenburgi ismertette meg a magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első «ferblinél» «blindre» «hozom»-oztak?! – Mingyárt a millénium utáni esztendőben lesz!)

Bodó Ferencz azt mondá a kaczagva fogadó czimboráknak, hogy:

– Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkináltok egy kupa borral, azt is megiszom az egészségetekre, – meg a magam kontentumára, – de egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János királynak tettem le a parolámat s én meg nem rágom a szijat.

Török Bálint kinevette ezzel a komolykodásával.

– Ugyan mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak olyan «magagyütt» király, senki se hivta. «Elmehet kend, a hogy jött kend.» – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá? Mindjárt «volt-nincs» lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.

– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is kitérjek németnek, akkor inkább veressetek lánczra, zárjatok börtönbe, mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.

– No hát pajtás, lánczra sem verünk, tömlöczbe sem zárunk, meg se keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében. Mondá neki Török Bálint. Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk el nem szököl, magadat hadi fogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat, lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.

Bodó Ferencz ráállt az ajánlott kapituláczióra, s mind a három kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéseül.

Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülömb legény közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzüket a durnyin. Az egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori székről, (a rácz Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg székely volt) odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.

– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink fel vannak nyergelve. Most már «illa berek! nádak, erek!» arra futhatunk el, a merre akarunk.

Bodó Ferencznek magának is nehéz volt a feje, azt se tudta már, hogy égen jár-e, vagy a földön? Engedé magát a szolgája által a nyeregbe feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapiczányon vezettetni.

Észrevétlenül kijutottak a labancz táborból. A magyaroknak nem szokásuk előőrsöket felállítani. Túzokoknak való az, a kik félnek a puskástól.

A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, neki ereszték a kantárszárát s vágtattak csillagirányában a Tisza felé.

A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifujta a vezér fejéből a mámort. Csak egy kamuka dolmány volt rajta, a jó medvebőr kaczagányát leveté mulatozás közben, az ott maradt a sátorban, a vágtató nyargalástól megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. A gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem csak iszik s attól aztán még rebellisebb lesz a belső része.

– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni, mondá a csatlósnak.

– Ahun látok valami világot! Tán valami tanya lesz ott.

Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu, ajtó, be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is beköthetik a lovaikat, üres az egészen.

A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyumécses égett, az öreg a mellett ült, előtte egy könyv, tán a «Szentek hegedűje».

Fel sem kelt, mikor a vitéz urak beléptek.

Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, ráczul, «adjon Istennel», «zbogommal».

– Van-e itt valami harapni való? kérdezé az alvezér.

– Van… Mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, a mi sehogy sem szép.

– De nem kivánjuk ingyen, fizetünk érte. Itt van egy arany.

– Akkor van posajtott káposzta.

– Hát szalonna nem volna hozzá? Ezért a másik aranyért.

– Akkor szalonna is lesz.

– Aztán ha tüzet rakna kend s megfőzné hevenyén a káposztát a szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.

Arra aztán tüzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá s megfőzte a «korhelyleves»-t.

Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba s adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.

A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferencz csak úgy foghegyen szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.

– Min búslakodol, vitéz uram? szólítá meg az öreg gazda. Midet hagytad el?

– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborából, hitemet adtam rá, ezért meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom is, de nincs becsületem.

– A bizony nagy veszteség.

– Mit mond kend erre öreg?

– Hát én azt mondom, hogy a ki magyar, megtartja a szavát, a kinek pedig hite nincs, annak Istene sincs.

Bodó levette a süvegét s keresztet vetett magára.

– No kapitány uram, futhatunk már odább, mondá jól bepofázva a szalonnás káposztából, a csatlós.

– Te futhatsz, mondá Bodó Ferencz, mert te paraszt vagy, de én nemes vagyok, engem visszavisz az adott szavam, a honnan elszöktem.

Azzal kiment, paripájára ült s visszatért az ellenséghez.

Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe. Odáig kellett Bodó Ferencznek őket követni.

Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piacz közepén nagy sokadalom volt. Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó oda rugtatott a közelébe.

«Ő kegyelme Török Bálint ezredes kapitány uram hirdeti a lakosságnak, hogy a fogoly Bodó Ferencz, János király kapitánya megszegte az adott szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…

– Hazug vagy beste lélek! ordítá közbe Bodó Ferencz, hazug a gazdád is, beste lélek az is! Itt van Bodó Ferencz! Nem szökött sehova!

Azzal aztán odavezették őt a kapitányok elé.

– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!

Úgy is tettek. Lánczraverték, elküldték a bécsujhelyi börtönbe.

Sokszor megkisérté Ferdinánd király ezt a vitézt a maga pártjához édesgetni. Nem hajolt rá, mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is halt meg, nyolcz esztendő múlva.

Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak, mikor már nem volt több.