XXVIII. Fejezet. A Lengyel Fehér Asszony.

János király, országát elhagyva, Lengyelországba menekült. Tarnov várában szíves fogadtatásra talált, régi barátjánál Tarnovszky herczegnél, Halics főkapitányánál.

A határon túl már csak lengyelekből állt a hadkisérete, a magyar hadak a Kárpátoknál mind visszafordultak és hazamentek. Csak a fegyveres cselédsége volt magyar, kocsisai, hajdui, belső szolgái, azonkívül egy csoport nemes ifju testőr, azután az udvari káplánja Szerémi György, a ki mind azt a sok érdekes mendemondát följegyezte (gyönyörű scytha-latin nyelven), a melyek a király körül történtek. Volt egy Fekete nevű diákja is a fejedelemnek, a kinek a képe is fekete és aztán a «fehér barát», Fráter György, a kinek a neve, mely alatt egymás közt emlegették «Csontfülű» volt. Mindenkinek volt valami gúnyneve a magyaroknál.

A kimenekülése után nyolcz hónapot tarisznyázott el János király Tarnov várában.

Mulatni jól lehetett a lengyeleknél, ez tudva van. A király szekerei a kincsein kívül jó tokaji borokat is hoztak ki Magyarországból, a melyek nagyon izlettek a lengyeleknek. Csak azt panaszolták, hogy nagyon sok komló van ebben a magyar «serben». Az ő italuk ser lévén, a bort is sernek tartották s azt kifogásolták benne, hogy a míg a rendes seritaltól az ember hátrafelé tántorog s estében a tarkóját üti meg, a magyar italtól előre esik s az orrát töri be.

Hogy Zápolya János miért nem ment egyenesen Krakkóba, midőn Lengyelországba menekült, annak kétféle oka is volt. Az egyik a saját keserűsége Zsigmond király ellen, ki előbb a hugát nőül vette s aztán hazaküldé. Borbálának a titokteljes halála mély árkot vont közöttük.

De még nyomatékosabb ok volt János királyra nézve Zsigmond királyt föl nem keresni az, hogy ez is elzárkózott előle.

A lengyel király, a mint hirét vette, hogy Zápolyát tönkre verte Koczián vezér Szina alatt s az fut Lengyelország felé, rögtön felkerekedett egész udvarostúl, odahagyta Krakkót, bezárkózott Litva várába s az alatt az ürügy alatt, hogy nagyon fél a pestistől, senkit a várba be nem bocsáttatott, a ki Tarnov tájékáról jött levéllel vagy izenettel.

S erre a nagy óvatosságra egészen elfogadható oka volt a lengyel királynak.

Fráter György egy tivornya alkalmával, melyben ő maga részt nem vett, azt mondá a királynak:

– Engedd meg, uram, hogy egy lengyel legendát, a melyet most hallottam jártomban-keltemben, elregéljek neked, a lengyel fehér asszonyról.

– Azt mondd meg, hogy szép-e? S nem fél-e a csóktól?

– Azt mondhatom, hogy szép s más féljen a ő csókjától. Tudva van, hogy lengyelek fehér asszonynak híják az aféle özvegyet, a kinek az uborkafáról esett le az ura s ott törte a nyakát, minthogy az eféle menyecskéknek megkülömböztetés végett fehér kantusban és viganóban kell járni. Történt egyszer, hogy az ifju kameniczi herczeg, Kazimir behivta a fehér asszonyt a házába, a kinek fehér fátyol volt a fején. Azt kérdezte tőle, szép vagy-e te fehér asszony? Arra az leveté a fátyolát. Pirosfehér arcza, tűz szemei, fekete haja, mosolygó ajkai voltak. «Még nem tudom, hogy szép vagy-e? mondá Kazimir, hanem vesd le előttem a testi ruháidat». Erre a fehér asszony elkezdte levetni egyenkint a köntösét, a míg semmi sem marad rajta s folyvást kérdezé, hogy «szép vagyok-e? szép vagyok-e»? S mikor aztán mindent levetett magáról, még akkor sem állt meg a vetkőzéssel, hanem tovább vetkőzött. Tudvalevő: «hét bőre van az asszonynak». Egymásután levetette, míg utoljára csak a csontváz maradt, a meztelen koponyával: «no hát elég szép vagyok-e már herczegem?» S akkor átölelte a két csont karjával, s addig ölelte, a míg a herczeg a lelkét kiadta. Eszetekbe jusson ez a mese, uraim, a mikor a lengyel fehér asszonytól meg akarjátok kérdezni: «Szép vagy-e»?

Zápolyának hideg borzongás futott végig a hátán.

– Ejnye György barát, de átkozott rossz mesét tálaltál fel nekünk mostan. Egészen lehűtötted vele a lángomat.

Szándékosan hozta elő ezt a mesét Fráter György. Messzelátó terve volt azzal, hogy János király tiszta erkölcsét megőrizze épen itt Lengyelországban. Otthon Magyarországban tehet a mit kiván. Ott van a szép Kardosné asszonyom Debreczenben, a kinél legszebb idejét el szokta tölteni, de Lengyelországban hagyja hátra jó hirét.

Azt is tudta, hogy Zápolya nagyon babonás, egy ily kisértetes história megfekszi a lelkét, egy hamar nem fog asszony körül legyeskedni.

Kevésbbé hatott a szivére ez a legenda a király ifjú testőreinek.

Heten ez ifjak közül elkérezkedtek a királytól, hogy bocsássa el őket a czensztochovai apátságba, a csodatevő Boldogságos Szűz képéhez búcsújárásra. A király melléjük rendelé felvigyázónak a testőrhadnagyot, Tornai Jakabot, meg az udvari káplánt.

Az ájtatoskodás után az ifjak betértek egy csárdába, s bőjtös nap lévén, csukát főzettek maguknak tormás lével, magyarosan. A mellett erősen fogyasztották a sört s dalolták a régi nótát: «Fürdik a kácsa Fekete tóba, Készül anyjához Lengyelországba!»

A vidám éneklés hangjára odakerült a csárdába egy fehér ruhás asszony, azt oda ültették maguk közé s belevonták a bratinázásba.

Az pedig nem is nagyon kérdeztette magától: Szép vagy-e? Inkább ő magasztalá a magyar ifjakat: «nem adnék egy magyar legényt tiz lengyelért!» A káplán hiába mondogatta nekik: «pomále! pomále!» azok csak nem hallgattak rá. Csupán egy a hét közül tette meg, hogy felkelt az asztaltól s félrevonult a tűzhely mellé a káplánnal. A többi hat ott mulatott virradatig a fehér asszonynyal, a mikor az megint felvette a fátyolát s odább ment.

A mint a nap besütött az ablakon, a káplán elijedve mondá:

– Mi lelt benneteket, ifju legénykék? Olyanok vagytok, mint a kiket sírból huztak ki!

Mind a hatra elragadt a pestis a fehér asszony ölelésétől. Mire visszaértek Tarnovba, egyszerre mind ágynak estek. S egynap egyik, másnap másik, sorban meghalt mind a hat, György káplán temette el őket egyenkint. Csak a hetedik maradt meg, a ki nem ölelte meg a fehér asszonyt.

Ezt cselekvé a «wlcana» (a hogy Szerémi czímezi szlávdiákul a fehér asszonyt, talán «farkasnőt» jelent.)

Ez a rémeset oly hatással volt János királyra, hogy ettől fogva bezárkózott a szobájába, oda adatta be magának az ételét az ablakon át, egész nap eczetben mosdott, kámforral füstölte a szobáját, s ha valami követ jött hozzá, a kivel beszélni kellett, annak kívül kellett maradni az ajtón, a küszöbre pedig odatettek egy medencze parazsat, arra fenyőmagot hintettek s ennek a füstjén keresztül beszéltek egymással.

Ezzel a félelemmel aztán ő maga adott igazságot a lengyel királynak, hogy viszont az is elzárkózzék ő előle és az általa küldött kengyelfutók elől. De még a vidám bratankik is mind elszeleltek Tarnovból, a házigazdával együtt a pestis hirére. Maga Zápolya is menekülni készült, ha lett volna, hová?