XXIX. Fejezet. A Titkos Ellenség.

Ezt a kis bajt is hamar elfelejtették. A pestis megszünt. A házi gazda, a vígczimborák visszatértek s velük együtt a jó kedv és tivornyázás. Lassankint szállingóztak Zápolya után magyarországi hivek is. Odavetődött Verbőczy István, a hajdani nádorispán. Ez ugyan unalmas egy czimbora volt. Mindig lamentált, pityergett, egyre sírt a haza sorsán, meg a saját magáén, hiába biztatta Zápolya, hogy ne vegye olyan igen szivére ezt a mostani állapotot. «Lám én mennyit elvesztettem! Koronámat, birtokaimat, még is nevetem az egész bolondságot.» Azért Verbőczy csak sirdogált. Utoljára János király odarendelt melléje egy apródot, hogy egy kendővel törülgesse a könyhullatásban telhetetlen főúrnak a szemeit.

Majd meg Pozsonyból vetődött oda egy régi katonája, a Bodó Ferencz harczosai közül. Attól kérdezé János király, hogy mit beszélnek a «német magyarok» ő felőle.

– Megmondhatom, a mit magam fülével hallottam Báthory István szájából: elment Zápolya Lengyelországba, beállt a krakkói kollégiumba diáknak, hogy tanuljon valamit, megunta a magyar bort, egy kis lengyel sörre vágyott.

– No hát ha visszamégy, mondd meg az uraknak, hogy igen is tanultam már annyit a lengyel iskolában, hogy nem sokára visszatérek s leteszem az egzámentet az ő hátukon, hogy jajgatnak bele, a lengyel sörből is eleget ittam már, s majd a söprüjét ő alájuk öntöm.

De nagyon csalatkozott János király, a mikor azt hitte, hogy ő már eleget tanult Lengyelországban! Még csak a kezdetén volt a studiumának.

Fráter György nógatására, hogy tenni is kellene már valamit s nem várni poharazás közben, hogy mikor nyitja meg Zsigmond király Litva vár ajtaját a «ci devant» sógor vendéglátására, rászánta magát Zápolya, hogy tesz egy lépést országának visszafoglalása ügyében. Írt a szász nagyfedelemnek, ki azon időben ellenséges lábon állt Ferdinánddal, kérve tőle fegyveres segélyt és hadviselésre való pénzt. Ezzel a levéllel útnak indította egy kengyelfutóját Szászországba.

Arra nem is gondolt János király, hogy valamennyi lengyel szolgája mind titkos zsoldosa Bona királynénak.

S a lengyel királyné a legkegyetlenebb szivű ellensége volt Zápolyának.

Ha gondolkozott volna rajta, magától is rájöhetett volna, hogy mi okból ungorkodik ellene Sforza Bona?

Fráter György tudta azt jól, de neki zár volt a száján.

A kengyelfutó, a kire János királynak a szász fejedelemhez irott levele bizatott, elébb odavitte azt Litva várába a királynéhoz.

Bona királyné egy krakkói aranyművest hivatott magához s azzal egy tökéletesen hasonló pecsétnyomót vésetett, a minőt Zápolya használt, annak a czímerével és köriratával. Ezzel a praktikával fel lehetett bontani János király levelét s ismét lepecsételni.

A levelet elolvasták s aztán utjára eresztették.

A rendes időben, a mi alatt oda, vissza lehet jönni, megérkezett e kengyelfutó a szász fejedelem levelével, melyben ő felsége értesíti felséges kollegáját, hogy nagyon örül, hogy szolgálhat neki. Rögtön küld a segítségére tizenkétezer harczost s a hadviselés költségeire negyvenezer aranyat.

Ez örömhír fölött nagy volt a jubiláté János király környezetében.

A futár ismét nyargalt oda vissza, azzal a magyar szóval, hogy «adjad Uram Isten, de mindjárt!»

A visszatérő futár aztán még jobb hireket hozott.

A szász sereg meg is indult, még pedig Slézián keresztül. Minthogy pedig a sziléziták, mint Ferdinánd király hivei nem akarták megengedni az átkelést, fegyverrel törtek maguknak utat s ostrommal foglalták el Olomoch városát (melyet bajos dolog megtalálni a térképen), s e városon tizennyolczezer márkát vettek hadisarczban, azt is a többi pénzhez csatolták s küldik János királynak. Itt van már a határon, csak érte kell menni.

Ez a hír még nagyobb örömöt támasztott. János király rögtön társzekereket fogadott, mert ennyi hordó pénznek az elszállítására az kell; arra felültette Fráter Györgyöt, meg a káplánt, mint két legbiztosabb hivét, hogy menjenek eléje a pénzthozó követeknek.

Azokkal szépen össze is találkozának, de egyebet, mint jajveszékelést, nem találtak náluk. Útközben a gonosz hajdemákok, a veres inges haramiák megrohanták őket, a pénzt mind elrabolták.

Ezzel a keserves hirrel tértek vissza János királyhoz.

Nagy volt a keserűsége és boszúsága e miatt Zápolyának, de hát látott ő már ennél több kincset is elveszni néhanapján. Csak elnyögte a veszteséget. Ellenben ismét levelet írt a szász fejedelemhez, sürgetően kérve, hogy noha a küldött pénz sárba esett, de legalább a hadsereget küldje gyorsan, hogy még idején betörhessen vele jó Magyarországba.

Ezt a levelét is elvitte a kengyelfutója elébb Litva várába.

Bona királyné aztán e sürgető levél helyett iratott egy másikat János király nevében, a melyben ez arra kéri a szász fejedelmet, hogy őszre fordulván az idő, ez évre már elkésett a hadmivelés. A magyar felkelő hadak nem szeretnek télvizben táborozni. Azért jobb lesz, ha a szász segélyhad nem jön be az idén.

Ezt a levelet vitte el a futár a szász fejedelemhez.

A szász fejedelem aztán erre a levélre megint egy keserű és fanyar választ adott János királynak: «hogy ha te magad is félsz a téli háborútól s előre fázol a vizben hóban czafolástól, akkor én is megyek haza a téli szállásomra s várhatsz rám, a míg megmelegszem».

Zápolyát majd a guta ütötte meg haragjában, mikor azt a levelet olvasta! Hisz ő épen az ellenkezőt irta a szövetségesének. Rögtön keresteté a levélhozó fullajtárt, de már az akkorra úgy elszelelt, hogy nem lehetett megtalálni.

Most már aztán Zápolya is versenyt lamentált Verbőczyvel.

Ki nem birta találni, hogy ki az, a ki ő vele azt a kegyetlen játékot űzi.

Fráter György tudta azt jól.

– Én rablókkal és hamisítókkal vagyok itt körülvéve! zugolódott a király s felkerekedett egész kiséretével, otthagyta Tarnov várát s megszállt egy közeli kis városban. Ott pedig az első éjjel felgyujták a feje fölött a házat, a melyben megszállt, a király utoljára is kénytelen volt valamennyi szekerével együtt a körülkerített templom udvarán letelepedni s maga ott hált a czinteremben.

S még most sem vette észre, hogy ez mind terv szerinti «hozott Isten!»

Ez mind Sforza Bona praktikája.

János király úgy tett, mint a szenvedélyes lutrijátékos, a ki a számait minden lutriba berakja, a hol csak húznak, abban a hitben, hogy valamelyiken csak kihúzzák. Elküldözte a követeit a franczia, angol, portugál királyokhoz, a velenczei dózséhoz, segélyt esedezve, de bizony a számai csak nem jöttek ki sehol.

A szász fejedelemmel való felsülése után néhány napra megérkezett Francziaországból a követe László Jeromos, egy egész hosszú litaniáját hozva magával I. Ferencz király szövetségi pontozatainak, melyekben elmondatik, hogy mit tegyen János király I. Ferencz kedvére, Ferdinánd és Károly császár kárára, hogyan verje meg őket, hogyan foglalja el s ha meghal, kire hagyja az országot? s akkor aztán a franczia király fog neki hadisegély fejében küldeni havonkint 20 ezer livert s egyszer mindenkorra egy királykisasszonyt hitves társul. De mind ezt tartsa titokban, mert Ferencz királynak fiai túszul vannak Károly császárnál, a hova cserében kerültek a csatában elfogott atyjukért. Ezuttal azonban pénzt nem küldött ő francziasága.

Tehát «nesze semmi, fogd meg jól! Ne szólj semmit, de még azt is lassan mondd».

– Felséges uram! Mondá ekkor Fráter György Zápolyának, azt látom én, hogy mink Verbőczy uram könyhullatásaival s a külső fejedelmek biztatásaival soha sem foglaljuk el Magyarországot.

– Hát kire támaszkodjam?

– Én ismerek egy derék embert, a kinek minden meg van adva Istentől, hogy Magyarországot meghódítsa, csak akarja.

– Hol van az az ember?

– Itt áll velem szemközt. Te vagy az magad János király.

– S hol vegyem a hadsereget?

– A magyaroknál. Saját hazádfiainál.

– S hol vegyem a hadiköltséget?

– Azt is magadnál találod. Szekereid vannak megterhelve arany, ezüst marhával. Holt kincs, a minek nem veszed se hasznát, se dicsőségét. Ezekre a kincseidre, ha zálogba tennéd, kaphatnál harmincz-negyvenezer aranyat.

– Kinek van Lengyelországban negyvenezer aranya zálogra kölcsönadni való?

– Zsigmond királynak van.

– Az igaz. De ki tud Zsigmond királyhoz férkőzni, hogy vele beszéljen?

– Beszélek én.

– Nem bocsát senkit magához, a ki tőlem visz követséget.

– Engem be fog bocsátani.

– Nagy fába vágod a fejszét, lelked rajta.

A barát utra kelt, minden kiséret nélkül, egyes egyedül.

Jól ismerte az emberi sziveket. A mint megérkezett Litva várába, csak a nevét kellett kimondania a major domus előtt, azonnal megnyilt előtte minden ajtó.

A czensztochovai apáturnak éjjel-nappal szabad bejárása van Zsigmond király palotájába.