VIII. Fejezet. A Márvány-Ara.

A sajó-ládi apátságot két nagy birtokú testvér földesúr, Ónodi Czudar Péter és György alapította a Sajó mentén. Ők építtették az erős bástyafalakkal környezett kolostort, s attól nem messze a «Hétfájdalmú istenanya» tiszteletére szentelt kápolnát, melynek háromszögletű az alakja: a hipotenusán az ajtó, a két kathetuszon az ablakok, azok is mind háromszögbe menők; a tornya is háromszegletű, a csengetyüje is az volt.

Mikor Fráter György átvette az apátságot, nagy rendetlenségben talált minden gazdaságot. A bitorló templomosok csak a nép zsarolásához értettek: a jobbágyság elszegényedett a kezük alatt.

Két év alatt csodákat mívelt az új apát. A nép és a tájék átváltozott a keze alatt. Az eddig zabtermő földeken lenvetések virítottak. Olyan volt az, mikor virágzott, mintha a kék ég tükröződnék vissza. Azt a lent maga szőtte meg az osztovátához betanított jobbágyság s a finom fehér gyolcsot messze földre hordták. Olajsajtu préselte ki a lenmagot s az is szép hasznot csorgatott; a Sajó, mely eddig csak pusztítani tudott, medrébe lett szorítva s tizenegy kerekű malom lett ráépítve, mely három vármegye számára őrölte a lisztet. Pár év mulva olyan hire lett a sajóládi apátságnak, hogy a földesurak odaküldték a tiszttartóikat patvariára.

Látomás szerint, hallomás szerint Fráter György nem látszott törődni az ország dolgával, de a mit kicsinyben megkisérlett, az volt az alapeszméje jövendő nagyságának. Gazdaggá tenni a birtok urát, legyen az egy apátság, vagy egy királyság; de úgy, hogy a jobbágy is gazdag legyen mellette. A saját kis uradalmában sikerült ez neki.

Fráter György ez időben egész fiatal volt, a harminczas évek elején. Szokatlan volt ilyen fiatal apáturt látni, a ki erőteljes fiatalsága mellett ascétai életmódot folytat, de nem azt a testgyötrő Simeon Stilites-féle önkínzást, imádságszaporítást, hanem férfihoz illő munkálkodást; mindennap korán reggel bejárja az egész uradalmát. Sohasem ül se lóra, sem szamárra; tűr éhséget, szomjuságot naphosszant és távol tart magától minden asszonynéppel való hivalkodást. Az erkölcsöket is megjavította, a mióta az apátságot elfoglalá. Nincs már lator, félkézkalmár, angyalcsináló, czafrangos az egész vidéken. A hamispénzverők is elvonultak más zugába az országnak.

Egy este a vendégjelentő kürtszóra lebocsátkozék a kolostor csapóhidja s egy fedett hintó gördült be rajta. Semmi kiséret nem jött vele, még csak egy hajdu sem kapaszkodott a hátuljába. Így szoktak a környékbeli földesurak hébe-hóba a sajóládi apáthoz ellátogatni.

Azért Fráter György maga jött le a monostorából az érkező elfogadására, tisztelve azt a regulát, melynél fogva «Sacerdos debet esse homo hospitalis» (a pap tartozik vendégszerető ember lenni).

Visszadöbbent, midőn vendégét a kocsit fedő bőrleffentyük közül leszállni látta.

– Nagyságos uram!

(Azon időben «nagyságos» czimmel csak a vajdákat illették.)

Zápolya János volt a vendég.

Egyszerre ráismertek egymásra, pedig nyolcz éve múlt, hogy legutoljára látták egymást.

– Szent atyám. Viszonzá a megszólításra Zápolya.

– Valóban te vagy előttem? Erdély vajdája, a haza megszabadítója: Dózsa György legyőzője?

– Most pedig üldözött saját hazámban. Futva jövök Budáról.

– Ezért minden kiséret nélkül.

– Hatszáz lovas vitéz kisért fel a Rákosra. Azokat hátra kellett hagynom, nehogy rám ismerjenek róluk és lemészároljanak.

Fráter György felvezette a kolostorba nagyságos vendégét s gondoskodott annak rangjához méltó ellátásáról.

– Hol maradt Tomiczky? kérdezé a vajdától, midőn magukra maradtak.

– Tomiczky áruló lett.

– Ezt az első nap megmondtam nagyságodnak, a mikor még kályhafütő voltam.

– Hiba volt, hogy nem ügyeltem a mondásodra. Ulászló és Szathmáry püspök a lengyelt betolták a przemysli püspökségbe, s most az minden eddigi tndományát ellenem fordítja.

– Hát a királyné nem tudta ezt megakadályozni?

– A királyné? Borbála hugom? Majd beszélünk erről poharazás után. Ne rontsuk el vele a vacsorát.

– Azt már hallottam, hogy Anna herczegnőt eljegyezték Ferdinánd főherczegnek, s ha az el nem venné, nőül veszi maga Miksa császár.

– A császár hatvanhárom esztendős, a herczegnő pedig tizenkettő.

– Az eljegyzés meg is történt Bécsben, a Szent-István templomában, a hová a magyar király és a lengyel király is felmentek; a magyar főurak is ott voltak; öcséd György is. A nagy lóversenyen ő nyerte az első pályadíjat.

– Én pedig nem voltam ott, de azért elvesztettem az első pályadíjat. No de ez a kisebbik baj. Nagyobb annál, hogy ez alatt elvesztettem a hadjáratot Zsarnó alatt, Bali bég ellen. Vert hadvezérnek ajtó mögött a helye.

– Talán még sem. Perényi nádor, úgy tudom, hogy tiltakozott a bécsi kötés ellen, melyben Magyarország a császár utódainak elszereztetett. Pozsony utczáin a köszvényes főúr zsöllyeszékben hordoztatá magát körül s úgy hirdeté ki a nemzete protestatióját.

– Megfordult már! A siklósi vár, meg a római birodalmi herczegi czím megpuhítá a kemény hazafit. Ő is aláirta a szerződést. Most már mind azt nem lehet visszaigazítani, mert Ulászló király meghalt.

– Meghalt a király? Hozzánk még nem érkezett el a hire.

– Szegény Dobzse László! Annyira fölösleges ember volt a világon, hogy mikor bevégezte az életét, majd alig akadt ember, a kinek eszébe jusson, hogy a holt királyt még el is kellene temetni. Azt meg épen senki sem tartotta kötelességének, kogy még az országot is értesíteni kellene a király haláláról. Hát törődött valaki az életével? Veszi valaki észre, hogy nem ül már a trónon? Itt maradt utána a trónörökös: a megkoronázott király. A kit úgy hinak az urak egymás között, hogy «kis öreg». Egy megvénült gyermek. A Rákoson összegyült nemesi rendek azt követelték, hogy az ország rendeljen mellé magyar kormányzót. Engemet kivántak. De a fiatal királyt az én ellenségeim tartják hatalmukban. Tomory budai várparancsnok az országgyülést ágyukkal szóratta szét. Én ott hagytam az udvart és az országgyülést. Ellenségeim halálra keresnek. A magyar főurak és főpapok a brandenburgi őrgrófot, Györgyöt kivánják az ország kormányzójául.

– A ki Corvin özvegyét nőül vette.

– Már el is temette, a Hunyadiak nagy birtokaival együtt.

– S ez lesz most Magyarország és a magyar király kormányzója! De hát különben daliás férfi?

– Én csak a félkotyót tanultam megismerni benne, a ki magából és másokból példát csinál. Vagy hát nem példa az, mikor a király trónfoglalásának ünnepélyére olyan hajczihőt csinálnak, a mi megjárja a prágai vásáron, de nem az ősbudai királyi várlak udvarán. Övig levetkőzött férfiak, uri hölgyek, nemes hajadonok szeme láttára, birokra kelnek, egymást földhöz ütögetik; aztán előrobog, két rosz gebén ülve a királyi kormányzó, a herczeg, vad embernek öltözve. Nem jól mondtam: öltözve; nekivetkőzve. Az ellentársa, egy gróf Krabat, éppen semmi öltözetben, hanem a helyett teleraggatva az egész teste fekete szőrrel, fején sisak helyett két szarvú sapak, hogy valóságos ördög forma volt. Azok mindenféle ferde ugrásokkal taszigálják egymást, míg végre a vadember az ördögöt nyergéből lelöki. S ezen a pór sokaság üvölt, tombol. Azután ugyanaz a brandenburgi herczeg előjön tizennyolcz álarczostól kisérve, fején tollas sipka, vállán kurta köpeny, lábán arasznyi hegyesorrú veres czipő. Azok közre fognak egy öreg, pupos hátú manót, a kinek fehér lófark a szakálla, két bot a két kezében, faczipők a lábain, s azzal együtt csinálnak olyan bakugrásokat, hogy az embernek a gyomra felkeveredik bele. S ezt hozzák szokásba a mi méltóságos fáklyatánczunk, palotásunk helyébe Budavárában!

– Hiszen Hunyady Mátyásnak is voltak bolondjai, Anjou Lajosnak is, sőt Salamon királynak is.

– De azokat nem tették meg országkormányzóknak. Rosz idők járnak, kegyes atyám. Az még hagyján, hogy Budán bolond tánczot járnak; de hogy Boszniában egyik várat a másik után engedik elveszni, török kézre jutni, ez már veszedelem. Ha Jajcza vár is megdől, a Száva nem lesz határ a töröknek.

– Hát te nem állhatsz a sarkadra, vajda?

– A sarkamra ugyan állhatok, mert leszállítottak a lóról. Ha megkaphatnak, bezárnak a csonkatoronyba.

– Hát sógorod, Zsigmond király?

– Csak volt az.

– Mit? Király?

– Nem. Sógor.

– Mit beszélsz? uram!

– Hát nem hallottad még? Jó nép lakhatik itt a te környékedben, a kin nem szivárog keresztül a rosz hir. Hugomat, Borbálát a lengyel király hazaküldte Szepesbe. Anyám belehalt e gyalázatba.

– Lehetetlent akarsz velem elhitetni, vajda! Borbála herczegnőt, azt a bethuliai szépséget, a jó erkölcsök példáját, a király el tudta taszítani magától. Ez szörnyű gyász!

– S a mi legszomorubb e gyászban, az, hogy a királynak igaza volt.

– Ne mondj hirtelenkedve itéletet!

– Meggondolva mondtam.

– Nem. Nem! Ez így nem végződhetik! Megengeded, vajda, hogy felmenjek Krakkóba s megkisértsem kiengesztelni a királyt neje iránt.

– Későn érkeznél. A király már új menyasszonyt jegyzett el magának, a szépséges Sforza Bonát.

– Kezemben az egyház hatalma, mely felbontja az ilyen törvénytelen kötést.

– Mégis későn jönnél, jó Fráter György. Hugom, Borbála királyné halálán van.

– Akkor megmérgezték.

– Az is meglehet. Talán valaki más. Talán a király. Talán saját maga. Nekem nem mondja meg. Lassan ölő méreg pusztítja, a melynek írja nincsen. Idejöttömnek a czélja az volt, hogy odahijalak haldokló hugomhoz, a halotti szentségek feladása végett.

Fráter György megrettent.

– Mit kivánsz? vajda! Én menjek a te haldokló hugodhoz?

– A kinek látása miatt egykor házunktól elszöktél. A kire ő azt mondta: «hisz ez nem ember, csak szolga!» És most azt fogja mondani: «több, mint ember, ez Isten szolgája». Tedd meg én értem.

– De hát nem végezheti ezt más pap ott a közelben? ott a szepesi püspök, a jászói prépost, nálamnál rangban előkelőbbek.

– Tudod, hogy én minden pappal ezen a vidéken villongásban élek. Dézmáikat elkoboztam. Nincs a Szepességen se prælatus, se gregárius pap, a ki egy Zápolyának absolutiót adjon. De ha volna is, hűséget, barátságot én a szigorú kötelességen fölül egytől sem várhatok. Ez az, a mit tőled és csak te tőled remélek.

– Hűséget a kötelességen fölül?

– Igen. A gyónás titka szent. Azt pap nem elárulhatja. Egy sem fogja tenni azok közül, a kiket ismerek. Nekem pedig meg kell tudnom, ha az ég fejemre szakad is, hogy ki okozta testvérem halálát? Mert bármennyire óhajtsam is Magyarország koronáját, bármennyire utalva legyek is annak elérhetésében Zsigmond király pártfogására, de ha ő volt az, a ki hugomat halálos szerrel megölte: Isten úgy tartson; itt hagyom hazámat s elmegyek Bogdánhoz, a moldvai vajdához, vagy Mengli Giraihoz, a tatárok khánjához, annak a szolgálatába állok s tüzzel vassal látogatom meg hugom meggyilkolóját. Ha ellenben szerencsétlen Borbálám önmaga volt az, ki ily kegyetlen itéletet tartott maga fölött, akkor elnyelem keserűségemet, s leszek, a ki lenni kivánok. Senki én nekem ebben világot nem gyujthat, egyedül te, Fráter György. Te átveszed a haldokló gyónástitkát. Papi esküdhöz hiven nem árulsz el belőle egy jottát sem, egy gondolatot sem. Csupán annyit teszesz meg, hogy a midőn a halotti szentségek feladása után tőlem elválsz: vagy a fejemre teszed a kezedet áldást adva, vagy nem teszed. Ebből én megértem azt, hogy mi az én sorsom? és te megtartottad az esküdet.

– Elmegyek hozzá.

Martinuzzinak az a ritka adománya volt, hogy egy pillanat alatt a legszélesebb látóhatárt tudta áttekinteni.

Zápolya Jánost üldözték. Az udvari pártnak sikerült őt kegyvesztessé tenni. Azt az érdemét, hogy a pórlázadást ő verte le, hogy magát a trónt ő mentette meg, mert Dózsa György már a király nélküli uraságot hirdette ki, mind elfelejtették. A főurak, főpapok csak a hihető trónörökös vetélytársát látták benne. Már Budán el akarták fogni; de onnan hatszáz nemes lovagjával a cseh testőrök közül kivágta magát. És most a testvéri szeretet rábirja, hogy egyedül, fegyveres kiséret nélkül, haldokló hugához siessen s annak a halálos ágyától ismét egyedül a sajóládi apátságba vándoroljon. Ez nem maradhatott a budai tanácsurak előtt titokban, kik Zápolyát mindenütt kémekkel vették körül. A vajdát, a míg a Szepességbe visszatér, bizony elteszik láb alól.

– Uram, vajda, szólt Zápolyához. Én, papi hitemhez hiven az egyházi segélyt senkitől meg nem tagadhatom. De én nekem, a szigorú rendhez kötött szerzetesnek, hintóba ülnöm nem szabad. Engem csak gyalog, mezítláb, faczipőben lát a nép megjelenni.

– Hát akkor együtt megyünk veled a váramig gyalog.

– Engemet pedig az egész uton egy ministráló szerzetesnek kell istápolni, a ki előttem járul, egyik kezében a feszületet, másikban a csengetyüt tartva, hogy a midőn az útban embereket talál, a csengetyűvel figyelmeztesse őket, miszerint papot vezetnek haldoklóhoz.

– Leszek én az a kisérő szerzetes. Ajánlkozék Zápolya.

– Akkor induljunk azonnal. A halál türelmetlen látogató, nem tűri, hogy várakoztassák.

Zápolya átöltözött pálos barátnak, fehér csuhába faczipővel, hogy Fráter Györgynek ministrálhasson. A hatalmas erdélyi vajda!

És ez volt a szerencséje. Fráter György úgy ismerte már a hegyi ösvényeket, hogy a Mátrán, a Bükkségen, a dargói veszedelmes szoroson keresztül bizton elvezette a vajdát. A hol helységeken keresztül zarándokoltak, a csengetyű szóra minden nép térdre esett előttük, s utonálló fegyveres csapatok békén hagyták őket tovább vonulni.

Kassán találkoztak össze Zápolyának előrebocsátott hintajával. A kocsis és a csatlós rémdolgokat tudtak beszélni. Minden erdőben megrohanták a hintót fegyveres martalóczok, a kik mind a vajda után tudakozódtak. Nem zsákmányoltak semmit; nekik csak a vajda személye kellett. Ekkor tudta meg Zápolya, hogy micsoda halálveszélyből szabadította őt ki Fráter György.

Kassa már a Zápolya pártján volt. Itt nem kellett Bakács és Szathmáry György odium theologorumától tartani. Itt már fel lehetett ülni a hintóba – még az apátúrnak is. A kassaiak megszokták már, hogy fehér ruhás barátokat lássanak kocsin ülve. Közel volt a jászói apátság, premontrei barátjaival, a kik igen víg kedvű világi emberek voltak.

E helyütt Fráter György, a vajda szerencsés megszabadulása hálaünnepére misét akart szolgáltatni, de Zápolya lebeszélte róla. Zápolyának kín volt a templombajárás. A nép úton-útfélen beszélte, hogy a vajdát a Dózsa Györgyön elkövetett embertelen kegyetlenkedés miatt az az Isten büntetése érte, hogy a midőn a pap a szent mise alatt a szentséget felmutatja, őt egyszerre farkas-sötétje lepi meg; megvakul, nem lát semmit. Ezért Zápolyának nem lehet templomba járni többé. Sietteté Fráter Györgyöt a tovább utazásra.

Késő alkonyat volt, a midőn a hintóval megérkezének a Zápolyák várába s Fráter Györgyöt azonnal felvezették a halállal vívódó királyné szobájába.

Este volt, mikor bement hozzá, virradat volt, mikor kijött tőle.

Másnak szép piros hajnal, a királynénak örök reggel a túlvilágon.

Ott halt meg a szemei előtt.

Egész éjjel gyónt a királyné.

Minő éjszaka volt az Fráter Györgyre nézve!

Előtte az a nőalak, a kit testben-lélekben a világ remekének képzelt. Most még szebb volt, mint mikor legelőször látta. Elitélve, hogy porrá legyen.

Egy teljes virág, melyről minden vallomás után egy szirom hull le.

S midőn minden bünét bevallotta, akkor ismét olyan megdicsőült az arcza, mint a hogy a teremtő kezéből előkerült.

Semmit sem szabad elhallgatnia, ha bűnbocsánatot akar nyerni.

És a titkok, a miket felfedez, jobban kinozzák azt, a ki azokat meghallja, mint a ki elmondja.

A gyóntató pap előtt egy egész ismeretlen világ nyilott meg, teletömve a gyönyör pokolbálványaival. Minő büvös elhárkozás! Minő kimagyarázhatatlan tévedései a női szívnek! Hogy ezek ellen még a korona sem védelmez meg! sem a szentelt chrysma, sem az ősi czímereket tartó kherubimok!

A vétkeit szakadozott halk szavakban meggyónó királyné ott vált lassanként márvány szoborrá előtte. S a szerzetes is épen úgy érezte a saját keblét márványnyá hidegülni. Forró álmainak eszményképével együtt ő is meghalt a világnak.

Zápolya János álmatlanul várt a szerzetes visszatérésére.

– Kiszenvedett! mondá Fráter György, midőn belépett hozzá.

Zápolya szemei keresték a kifejezést a barát arczán. Kemény volt az, mint az ércz. De elérté a kérdő tekintetet.

– Áldását küldte általam számodra a haldokló.

S kezét Zápolya fejére tette.

Tehát megáldotta.

– Nem hagyott valamely kivánságot maga után?

– Hagyott. Azt kivánta, hogy holttestét szállítsam el Krakkóba, királyi férjéhez, ott temessék el a Jagellók királyi sírboltjában.

– Megigérted neki?

– Meg is teszem. Zsigmond királyt fel nem mentené a pápa az új házasság tilalma alól, ha én oda nem vinném első felesége holttestét, hogy mindenki láthassa.

Tehát meg akarta nyerni a lengyel király jó indulatát. Ebből világosan érthetett Zápolya.

A vár tornyában megszólalt a lélek-harang.

– Menjünk a megholt lelkeért imádkozni.

Zápolya elment a szerzetessel a kápolnába, a hol Fráter György egy rövid misét mondott.

Mikor a barát felemelte magasra a szentséget, Zápolya az arczára tapasztá a tenyerét, két szemét eltakarva.

Igaz volna-e, hogy kegyetlenkedéseért azzal bünhődik, hogy a szentséget nem látják meg a szemei, a hogy a legenda mondja? Aztán csendesen leveszi a kezét a szeméről, s megkönnyebbülten felsóhajt. Látják a szemei a szentséget. Tehát igaz a monda? A megtért haldoklónak az áldása eltörlé a halálra kinzottnak az átkát.

Zápolya sietett vissza Erdélybe.

Fráter György Borbála holttestét elszállítá Krakkóba, Zsigmond királyhoz. Kedves ajándék volt! E pillanattól fogva nagy kegyelemben állott a pálos barát a lengyel király előtt.