IX. Fejezet. Több Fény, Több Homály.

Zápolya János a hosszú út alatt, melyet együtt tettek meg Fráter Györgygyel, körülményesen beavatta a szerzetest az országos események titkos részleteibe.

Abban az időben a nyilvánosságnak nem volt semmi hiradó eszköze: a mi a magasban történt, azt csak kevesen tudták.

Annyit lehetett tudni, hogy az öreg király, köszvénytől összehuzott tagjaival, a helyett, hogy azokat a jótékony budai sárosfürdőben áztatta volna, felment mind udvarostól Pozsonyba. Aztán, hogy az öcscse Zsigmond lejött Krakkóból ezerötszáz lovas kiséretében szintén Pozsonyba, ott egy darab ideig vendégeskedtek, parádéztak, templomoztak; onnan aztán magyarok, lengyelek felczihelődtek Bécsbe, a hová őket Miksa császár felhivatta. Miksa Trautmansdorfig eléjök jött s a két királyt e szavakkal üdvözlé: «Isten készítette nekünk e napot: örvendjünk, vigadozzunk elragadtatásunkban!»

Az összejövetelnek pedig az volt a czélja, hogy Ulászló leányát, Annát, a ki már akkor tizenhárom esztendős volt, eljegyezzék ünnepélyesen Ferdinánddal, Ausztria főherczegével, Miksa unokájával. A vőlegény is annyi idős lehetett, mint a menyasszony. Az eljegyzés egész ünnepélyességgel lett megtartva a bécsi szent István templomban. Ulászlónak úgy összezsugorodtak a ujjai a köszvénytől, hogy a tollat sem birta fogni, mikor e nagy horderejű okmányt alá kellett írni; úgy vezette a kezét a pergamenen Zsigmond, lengyel király.

A szerződésnek titkos pontja arról szólt, hogy ha a gyermek Lajos király utódok nélkül talál meghalni, a magyar koronát. Anna királyleány, férje Ferdinánd örökölje.

A pozsonyi rendek nevében a nádor, Perényi Imre, tiltakozott az alku ellen; de aztán később ő is csak aláirta a szerződést.

Zápolya János ezáltal elesett attól a reménytől, hogy a király leányát ő vehesse feleségül. Ez az út a trónhoz el lett zárva előle. Más utat kellett keresnie. A nemességben most is hatalmas pártja volt; hanem az udvari méltóságok jobbadán elpártoltak tőle. A legbefolyásosabbak eleve ellenségei voltak.

Legerősebb támasza, Zsigmond lengyel király, egyszerre csak cserben hagyta. Pedig sógora volt: Borbála férje. Zsigmond is Miksa tervét segítette elő.

Bármilyen csodálatos volt is e megváltozás, könnyü volt kitalálni a magyarázatát.

Azt tartja a magyar közmondás, hogy «megemlegeted a napot, melyen bántottad a papot!»

Zápolya már a magyarországi főpapok között is sok ellenséget szerzett magának, s ez által azokat mind Miksa császár pártjára terelte; de a legnagyobb hibát követte el akkor, a midőn a lengyel papi dolgokba is beleártotta magát.

A przemysli püspökség megürült, s abba Tomiczky vágyódott. Zápolya ennek útjába akart állni. Lehet, hogy egyenes lélekből tette; nem tartotta a ledér világfit egyházfejedelmi polczra valónak; mást ajánlott Zsigmond királynak: Hammel Mihályt, Ulászló gyóntató udvari papját, a ki az ő titkos hive volt. S a huga, Borbála királyné által igyezett Zsigmondra hatni, hogy ezt az utóbbit nevezze ki püspökké. Ez Tomiczkynek tudomására jutott; s ettől fogva az egykori benső megbizottból legkeserübb ellensége vált Zápolyának. Ő elnyerte a püspökséget, s Borbála veszté el a trónt. A trónt és a násznyoszolyát. Helyét egy olasz szépség foglalta el: Sforza Bona. Zsigmond király udvarában már akkor az olasz kalandorok játszották az első hegedüt.

Midőn Fráter György a királyné ólomkoporsóba zárt holttestével Krakkóba megérkezett, az első tekintetre átlátta az egész dráma szövevényét, mely itt lejátszódott. A tragédiának vége volt: kezdődhetett a komédia.

A király nem birta elrejteni örömét, midőn a barát hirül adá neki, hogy elhozta holt nejét, Zápolya meghagyásából, Krakkóba. Ez volt a haldokló végkivánsága.

Junóra! Legfőbb ideje volt, hogy a Jagellók sírboltjába kivánkozzék!

Még aznap este ünnepélyt rendezett a király, a melyre Fráter György is meghívatott s nagy kitüntetésben részesült. Felesen voltak jelen lengyel és olasz főurak és asszonyságok.

A menyasszony a király által kezén vezetve érkezett meg a terembe.

Sforza Bona magas termetű, sötétveres hajú szépség volt; halavány, élvsóvár arczczal, nagy fekete szemekkel.

Fráter György észrevevé, hogy a mint az olasz hölgy helyet foglalt, a lengyel mágnásnők egymásután felkeltek a székeikről s elhagyták a termet.

Az akkori divat szerint a hölgyek hosszú halcsontos derekú ruhát viseltek, mely olyan volt, mint a pánczél. Sforza Bona ruhadereka elárulta, hogy miért hagyják el az asszonyok azt a termet, a melybe ő belép. A himzések és csipkék nem voltak képesek elrejteni a titkot.

Zsigmond király már akkor lehetett ötven éves. Legveszedelmesebb kor a szerelemben. Az ötven éves férfi szerelme sárkány.

A király megismerteté menyasszonyával Fráter Györgyöt. (A drága kincs meghozóját.)

Az olasz hölgy legyezője mögül sugva szólt a baráthoz.

– Látogasson meg az ünnepély után.

Fráter György még csak a szemébe nézett a hölgynek s már kitalálta annak a legtitkosabb gondolatját.

Éjfél tájon volt vége az ünnepélynek, a midőn a hölgyek mind eltávozának, az urak ott maradtak még bratinázni és koczkázni. Táncz nem volt, arra mégis a halott megérkezése napja nem lett volna alkalmatos.

Fráter György, ki a maga egyszerű fehér csuháját viselte, a fényes úri tömkelegben összetalálkozott Tomiczkyval, ki aranyos selyem püspöki szutánjában páváskodott. Tomiczky ráismert a hajdani magister kaminariusra.

– Ah! Mi lett a fajankóból?

– Az, a mi volt: fajankó. Felelt Fráter György gunyoros alázattal.

– Hát már itt hagyjuk az ünnepélyt, kegyes anachoreta. S hová innen?

– Egy szép hölgy látogatására.

Azt tudta Fráter György, hogy a titkot legjobban megőrzi a diplomata, ha igazat mond.

Sforza Bona rosszullét ürügye alatt korábban elhagyta az ünnepélyt. Meglehet, hogy valósággal rosszul lett.

Midőn Fráter György a Wawel-palota főlépcsőjéhez érkezett, két álczázott alak ugrott eléje, a kiknek egy harmadik álarczos e szókat mondá.

«Il Fra Bianco!»

Azok a szerzetest egy zárt gyalog hintóba betolták, s aztán gyorsan loholtak vele odább. A hintó függönyei le voltak eresztve, nem láthatta hová viszik. De abból, hogy egyszer hegynek fel czepelik a zsellyehordók, azt eszelte ki, hogy ismét csak a Wawel-várba térnek vele vissza.

Hogy sejtelmében nem csalódott, a felől egészen bizonyossá lett, a midőn a zselleszéket felnyiták előtte, s egy függő lámpa által megvilágított terembe vezették, s ott magára hagyták. A terem falain felismeré azokat a festményeket, melyek Hedvig és Jagello találkozását ábrázolják. Hires képek voltak, hű másolataikat látta a Corvin-könyvtár gyüjteményében. E szerint Sforza Bona itt lakik már a királyi várban. A menyasszony a vőlegénynyel egy födél alatt.

Nem soká kellett várnia. Egy oldalajtó megnyilt, s belépett rajta az olasz hölgy.

A pompás granátszin brokát öltöny helyett, melyet az ünnepélyen viselt, egyetlen, egész termetén végig omló fehér gyapjúszövet ümeg volt rajta. Kezében egy égő viaszgyertyát hozott, s azt egy magas álló bronztartóba beleilleszté.

– Miserere mei… suttogá, a szerzeteshez közelítve.

– Misericordia apud Deum…

– Te ismerted Borbála királynét? kérdezé a hölgy.

– Ismertem.

– Neked gyónt meg halála óráján?

– Nekem.

– Megadtad neki az abszolucziót?

– Megadtam.

– A teljes absolucziót?

– A hitformula szerintit.

– És így Borbála királyné a halotti szentségek, az utolsó kenet fölvétele után halt meg?

– Istennek adta át lelkét.

A hölgy arczán oly élénken volt kifejezve a vágy, az epedés, megkérdezni a szerzetestől, «mit beszélt ez utolsó gyónás alatt neked a haldokló királyné?»

Fráter György elérté a néma arczkifejezést. Ő is egy néma kifejezéssel felelt meg rá, arczát magasan, büszkén fölemelve. A meggyónt titkot az Isten szolgája csak az ő Urának mondja el.

Erre a hölgy kétszer hallatott valami kimondhatlan fájdalom csikarta keserves sóhajtást, s öklével a mellére dobbantott, s aztán csendesen térdre bocsátkozék a barát előtt, könyörgő hangon szólva.

– Vedd füledbe az én gyónásomat most…

Fráter György visszarettent e gondolattól. Gyors elméje, mint a villám világította meg egy percz alatt a sötét világot.

– Miért akarsz nekem meggyónni? Én nem vagyok a te gyóntatód.

A hölgy egy álomlátó elmeredő arczával, suttogá:

– Mert te már ismered az én bűnömet.

És a papnak nem volt szabad azt mondani, «nem! én nem vettem át a haldoklótól a te bűneidnek titkát. Ő csak a saját bűneit gyónta meg nekem. A te nevedet meg sem említette».

Sforza Bona megragadá a szerzetes köntösét, s görcsösen átölelte a térdeit, úgy kényszeríté, hogy hallgassa meg a nehéz titkokat, a mik lelkét terhelik.

Fráter Györgynek végig kellett azokat hallgatni.

Előbb a nő reszketett, fogai összevaczogtak, mikor gyónni kezdett. De aztán a reszketés áthatott a gyóntatóra magára, szédült, a mint az örvény egyre mélyebb és mélyebb lett előtte, visszás érzések háborították fel nyugodt szivét. Azt a kínt érezte, a mit egy kőszobornak kellene érezni, ha öntudattal volna felruházva.

Lehetséges-e az? Hogy két nő ily egymásnak ellenmondó vallomást tegyen, mind kettő a hét-főbűnnel terhelve meg magát, a miket egyik a kettő közül el nem követett! Mentől több sugár esik ebbe az örvénybe, annál nagyobb a homály annak a fenekén. Őrültség-e ez? Lélektévedés? Valamelyik csak képzelte mind azt a bűnt, a mit elmondott? csak a csábult fantáziája teremté azt elő? Házasságtörés, kicsapongás, förtelem, alacsony állati indulatok! Mind csak az ördög incselkedése lett volna? Halluczináczió? Vagy nyugodtan kiszámított akarat? A martyr meg akarta menteni a halálra kínzóját! Az öngyilkosság eltakarta a gyilkosságot! Oh milyen nagy az asszonyszív szenvedélye! A milyen mély, olyan magas! Le a poklokig, s fel a csillagokig ér.

A gyónó királyi menyasszony ott vonaglott a lábainál, hosszú veres hajzatával az arczát eltakarva, és bűnbocsánatért esdekelve.

A lámpa kialudt már, a viaszgyertyának az utolsó kanócza lobogott a tartóban, a szines ablakokon az első hajnalfény derengett át, azt a két fehér alakot megvilágítva, a kik, mint két éjjeli kisértet, mint két sirját elhagyott lélek, egymással küzdeni látszanak. Sir mind a kettő.

Pedig ennek az elkárhozott léleknek is van egy mentő fonala, a melybe megfogózik. Az, hogy egy új életnek a bizományosa.

Ennek az ártatlan églakónak az üdvösségeért szövetkezett a pokollal.

Védelmezte magát a kétségbeesés minden eszközével.

Miért kellett ezt Györgynek megtudni?

Olyan jól el volt már temetve emlékében annak a szép tündérnek az alakja. Egy bálványkép, a ki a milyen szép, olyan bűnös. A halál mindent kibékit. Miért kellett ezt az alakot abból a biztos ólomkoporsóból ujra feltámasztani, hogy világítson előtte egész életén keresztül, mint elhihetetlen példája a hitvesi és testvéri szeretetnek?

Az a nő, a ki ott a koporsóban alszik, elvállalta a mások bűneit, s meghalt, öngyilkosnak vallva magát, a midőn meggyilkoltatott! Azért, hogy fel ne támadjon a harag a magyar és a lengyel között! Hogy Zápolya János és Jagello Zsigmond egymást meg ne gyülöljék.

Fráter György leküzdé szive nehéz érzelmeit, visszafojtá a könnyeket. Aztán a bűnbánó hölgy fejére tette a kezét.

– Nem te érted, hanem azért az ártatlan lélekért, a kit rád bizott az ég! bocsássa meg neked a te bűneidet az Isten.

Sforza Bona a lábait csókolá a szerzetesnek. Azután megdicsőült arczát felemelve, hogy a feljövő nap sugarai rávilágítottak, kebléhez szorítá a szerzetes kezét.

– Hála neked, szent atyám. Végy oltalmadba ezután is engem, és az enyéimet. Bizony szentül fogadom neked, hogy hű szolgálód leszek mind a sirig, s a mi kivánságot kimondasz előttem, az nekem égből jött parancsolat lesz.

– Ámen. És most halld meg a legelső kivánságomat. Ő kivánta azt, a megholt királyné, hogy holtteste az Ulászló Ármin király templomában temettessék el, királyi pompával, a Jagellok kápolnájában, az arany kupola alatt.

– Esküszöm, hogy a kivánságod teljesülni fog.

– És azt senki meg ne akadályozza.

– Nec portæ inferi!