VII. Fejezet. Pára És Lélek.

A pusztában eltévedtnek az édes víz forrása az, a mi a lelkében eltévedtnek az imádkozás. – Fráter György nem győzött eleget inni e forrásból – oly szörnyű szomjazás után.

A várnagy észrevette régi vendége jelenlétét a könyvtárban s bement hozzá a főajtón keresztül. Megijedt, mikor meglátta. György sápadt és szikár volt: a börtön lejárta.

– Hej, édes fráterem, de régen nem láttalak! Talán beteg voltál?

– Sulyos beteg voltam. De már meggyógyulék.

– Látszik az orczádon. A két halántékod majd beszakad s alig tudsz bőrt húzni a fogaidra. Szólj, mit főzessek a feleségemmel a számodra valami lábbadozónak valót? Lesz tárkonyos bárány.

– Köszönöm. Ma bőjt van.

– Dehogy van. Ma ünnep van.

– Nekem bőjt van.

– Pedig az egész város jubilál ma: annak az örömére, hogy ezt az ördögökkel-egyidős Dózsa Györgyöt négyfelé vágták. Hallottál-e erről a gyehennaemberről nagy betegségedben?

– Semmit sem hallottam.

– No hát majd én ide hozom neked a királyi iródeáknak a diáriumát, a melyben fel vannak irva napról napra a szörnyű gonosztettek, a miket ez a pokolpozdorjája elkövetett nyomorult hazánkon. Abból mindent megtudsz.

S odahozta Fráter Györgynek a rémséges krónikát.

Fráter György, mikor először végig olvasta a rémmeséknek azt a sorozatát, egyszerre elfelejtette az egészet. – Mi történt vele? – Az a bámulatos emlékező tehetség veszett volna el nála talán, a hosszú börtönlakás alatt? Az álmait szokta az ember elfeledni, mikor fölébred. – Mikor aztán másodszor is elolvasta Dózsa György történetét, akkor elővette a sirás. Úgy zokogott, mintha mindezeket a rémdolgokat ő maga követte volna el. A mint pedig harmadszor elolvasta a krónikát, fölemelkedett a lelke és hinni kezdé, hogy ő valóban az Urnak kiválasztott embere és mind az, a mi vele történt, Isten különös rendeletére történt: vitézségének kudarczczal jutalmaztatása, szolgai megaláztatása, börtönben senyvedése. A nagyravágyó léleknek, mit Isten keblébe lehelt, Isten meg is határozta az utját. – Most már György világosan látta ezt a meredek utat – az aljától a lonkájáig.

Este volt, midőn visszatért a Szent-Lőrincz zárdába.

A barátok mind kinn voltak a pagonyban: komlóvirág szedéssel voltak elfoglalva. Sert készültek főzni, lakomához való sert.

A főapát messziről meglátta Györgyöt az erdei ösvényen közeledni. Már a lépései elárulták a közeledőnek, hogy más ember tér vissza, mint a ki eltávozott. A reggeli György lehorgasztá csuklyába dugott fejét, az esteli szabadon emeli fel arczát az ég felé.

A megérkező «laudetur Jesus Christus» szóval, térdhajtással és kézcsókkal üdvözlé a főapátot.

– In æternum amen.

– Atyám. Én megöltem a régi embert s feltámasztám az ujat; a hogy az üdvözítő parancsolá.

– Meg volt ez nekünk jövendölve. Keresztül mentél a tisztító tüzön s fényeskedve jöttél ki belőle. Gloria Deo! Ime testvéreid lakomával készülnek boldog megtérésedet felszentelni.

– Miért ez örömünnep, atyám? Azért, hogy nem én követtem el mind ama szörnytetteket, a miket bizonyára szintugy elkövettem volna, mint Dózsa György; ha az Ur másfelé nem téríti utamat?

– A mai ünnepi lakoma annak örömére készítődik, hogy az Ur nem csak a te sorsodat fordítá el; hanem rendünknek is meghozta a diadalt a veszteségből. Ime az történt, hogy a templomosok, a kik a sajóládi apátságot bitorolva elfoglalák, a zendülés alatt összeczimboráztak Barabás pappal, Dózsa egyik alvezérével; de a nemes urak banderiumai széllyelverték őket s a templomosokat levágva a sajóládi kolostort is visszafoglalák tőlök. Ma jött meg a nádor izenete, hogy az apátság, a király rendelete szerint, rendünknek visszaadatott, s várja a megválasztott apátot. E megválasztott apát te vagy. A mai nap a te beiktatásodnak az ünnepe.

A börtönből egyszerre fel a currulis székbe!

– Meghajtom fejemet: szólt Fráter György. Testvéreimnek és te neked atyám legyen hát ez a mai nap a vigalomnak napja. Énekeljétek az öröm zsolozsmáit. – Tartsatok libatiókat s gyujtsatok örömtüzeket. Tegyetek koszorukat a szentek fejeire. Nekem azonban, mennél nagyobb dicsőség ért e napon, annál inkább vezeklésnek és vigiliának napja ez. Engem bocsássatok abba a sötét oduba vissza, a melyben hosszú időket tölték, hadd legyek még ottan holnapra virradóig.

– Mért akarsz a carcerbe visszamenni?

– Hadd lássam most, midőn látó szemeim vannak, a Jehova Istennek dicsőségét, a kit nem láttam, midőn vak valék, és hadd tanuljak azoktól, a kik többet tudnak, mint én. Ime a pinczebolt lakója, a varangy, előjön az ő földalatti lyukából, midőn az Ur zivatarát megérzi és vartyogni kezd, pedig nem hallja a mennydörgést. A sötét szögletben gunnyasztó pók, mikor megérzi, hogy derült idő jön, hálót sző mesterségesen, pedig nem látja a napot. Hadd tanuljak a varangytól és a póktól bölcseséget. A bozótban, mely börtönöm ablakát elsötétíté, egy fülemüle rakott fészket a tavaszszal. Az énekelt ott éjszakánkint. Magamban szidalmaztam: minek dicséri az Urat, holott én perben állok vele. Aztán elhallgatott. Most másodszor újra megszólalt. Pedig ő nem tudja, hogy az égen csodák következnek, hogy Szent Lőrincz tüzes könyei fognak nem sokára hullani csillagok alakjában. Mégis énekre kel. Ime a párahordó teremtések tudják azt, a mit én, a lelkes állat magamtól meg nem értek. Engedj engem az éjszakára visszatérni abba az oduba: hadd tanuljon a párától a lélek.

… És Fráter György a jubilaeum éjszakáját ott tölté önkényt a földalatti börtönczellában és végig járt lelkében mind azokon a fényes ábrándokon, a miket e helyen álmodva teremtett magának és aztán azokon az ádáz történeteken, a miket a rémkrónikából megtudott. A fülemüle az ablak előtti bokorban meg-megszólalt, késői másodéneket csattogtatva s tanította a «lelket» égfelé szállni a pára. S hogy a lélek földalatti oduja ne legyen oly sötét, a nyitott ablakon át egy szentjános bogár bemászott hozzá s pisla világot gyujtott börtönében. Még ez a féreg is tudta, hogy ez a mai éjszaka jubilaeumnak és illuminatiónak az éjszakája.