XXX. Fejezet. A Védő Angyal.

A király belső szobájában fogadta a barátot, a hová még udvarnagyai sem voltak járatosak. Kezét nyujtá neki s magával szemközt leülteté.

A király mellett, egyenlő magas faragott támlájú karszékben ült Bona királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsu, nyulánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki a keresztapja lenni. Nagy sötétkék szemei elárulták ábrándos lelki világát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére nyugtatva s arczát kezére fektetve.

A barát nem várt a felhivásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy folyott a magyar és lengyel vér Mohácsnál egy patakba, testvérré egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.

És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, a ki egyedül van Istentől küldve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni. Leirta daliás alakját, harczban rettenhetetlen bátorságát, önfeláldozó hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetetlen vidám lelkületét.

Addig festé lángszinekkel a védenczét, a míg az ifju királyleány szemei megteltek könynyel. Felemelé az arczát a királyhoz s azt kérdé rebegő szóval:

– Ő az én bátyám, úgy-e?

(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a huga volt az ő atyjának az első felesége.)

A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rácz, negyedik az új vallás, a reformáczió és ellenében a túlsoron a vakbuzgó erkölcstelen főpapok, s a ki a legrosszabb ellenség, maga a két pártra szakadt magyar: itt kurucz, ott labancz. Hét ellenség van most az országban!

– S te neked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? kérdé a király.

– Hiszem.

– Ki által?

– Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkezni össze, s mikor az megverte ellenesét, akkor a vert félnek fogni pártját s azt keríteni a győztes fölé, kettőt a harmadik ellen egyesíteni, egyikkel sem rontani el végképen a dolgot, s a közben a hivek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint magunkban letörni mindent, a ki nem szövetségesünk. Csak két ezredem volna, melylyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzávaló költség, megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a sikra leér. Még van a magyar vérben őserő, mely a nemzetet újjá teremti. S ha végig pusztította az országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld s visszaadja az elvesztett kincseket.

Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a prémes kaftánjába huzta a nyakát és hallgatott. A királyné arcza fagyasztó tilalommal fordult feléje, összehuzott szemöldökei, ajkai, szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.

– Igen sajnáljuk, tisztelendő szent atyám, hogy rokonunkon, János királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására. Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy tallért sem az ország kincstárából.

– Hát adok én! kiáltá fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja lába mellől.

Olyan volt az alakja, mint egy mentő tündéré, a ki a fuldoklót kiemeli a habokból.

– Te? szólt a királyné epés nevetéssel, hát hol veszed te a katonákat?

– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok, meg a vértes muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek, mint ezredtulajdonosukat. A mi az enyém, azzal csak rendelkezhetem.

Azzal hizelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével czirogatva az orczáját.

– No ugy-e megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János bácsikámnak, szegénynek, a kinek nincs katonája, hogy visszaszerezze vele az országát?

Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kinálná ajándékba, dobozostól, az ólom katonáit.

– De leánykám! Ez nem tréfa dolog. Szabódék a király.

– Sőt nagyon komoly, szólt Izabella. Ha nem engeded meg, – akkor én meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de nem lesz kis leányod.

Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a szeszélyes kivánságait.

Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a hármon.

Zsigmond király ölébe vette a makranczos gyermeket, s okosan beszélt hozzá:

– De látod leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János bátyádnak oda ajándékozod a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig a János bácsinak nincs.

– Hát van nekem! Pénzt is adok neki!

– No ugyan már mi pénzt adhatnál te neki?

– Hát negyvenezer aranyat.

A király elbámult.

– Te? Negyvenezer aranyat? Hát hol vetted te azt?

A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a hajszalagját rágva, kisüté:

– Anyámtól kaptam, nevem napjára, tűpénzül.

– Negyvenezer arany gombostű pénz? Bóna?

A királyné arcza elsárgult, szemei mereven néztek Fráter György arczába.

A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a királyné felé nyujtva, sugá:

– A szász fejedelem aranyai!

A királyné összerázkodott, s fátyolát az arcza elé huzta.

A király felháborodva kelt föl székéből, s reszkető hangon mondá:

– Azt vissza kell neki adni!

(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadi költséget; hanem Sforza Bona olasz condottieriei.)

A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobából, s nem sokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, a mikbe a negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi czímer.

«Minő zűrzavar ez?» dörmögé bosszúsan a király nejéhez fordulva.

A «csontfülü» meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát elhárítani.

– Óh felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére, mint ajándékot, csupán mint kölcsön adott összeget, a melyért zálogban átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.

– Fel van tisztelendőséged erre hatalmazva?

– Itt van nálam János király carta biancaja.

S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt, minden irószerszámot magával hordott, s megirta a záloglevelet a király nevében.

– A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné ő felsége. Monda a barát alázatos ironiával.

(– Ördög vagy, nem barát! Suga fülébe a királyné.)

(– Gyónás után megadom rá az absolucziót.)

A király nagyon megszerette a barátot.

– Hát már most elviheti kegyelmed magával a leányom «tűpénzét».

– Nem egészen, csak háromnegyedrészben. Egyikét a hordóknak, tízezer aranynyal itt szeretném hagyni.

– Minő czímen?

– Mint jegypénzt. Mint Izabella herczegnő kelengyéjét. Én, János király teljhatalmu megbizottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára hitvestársul Izabella királykisasszonyt.

A nyulánk gyermek lángoló arczát atyja palástjába temette e szavakra.

– Kegyelmed kifoszt bennünket! Kiálta fel a királyné. Mit gondol? Izabella még gyermek.

– És János király még földönfutó! Mondá a király. Majd ha János király Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a válaszunkért.

– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegypénz. A jegygyűrűt csak a koronával egy vánkoson fogom a felséges uram kezeibe letenni.

Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza Zápolyához és három hordó aranynyal.

– Ime királyom, itt van az első csapatod, a melylyel Magyarországra betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom én. Itt van a hadi költség is. Harminczezer arany, zálogkölcsönül a családi kincseidre. Jó kézben lesznek, a királyéban. Negyvenezeret kaptam, de tízezeret ott hagytam belőle, jegypénzül a királyleány számára, a kit számodra megkértem feleségül. Odaigérték, de csak akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad azt az egy embert, a ki segít rajtad, saját magadat. Kövesd a lelkedet!

János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orczáit jobról-balról kétszer.

– Te vagy az én egyetlenegy igaz hivem! ¹