XXXI. Fejezet. «Flectere Si Nequeo Superos, Acheronta Movebo».
(Hát ha az égieket nem: a poklokat is megeresztem.)
Ezt a jelszót irják a krónikások János király czímere körül. Maga a káplánja is ezt adja a király szájába, még erősebben kifejezve: «ha az ördögöket hozhatom is fel a pokolból, bizony fel fogom hozni!»
János király az iródeákja, Fekete János által magához hivatta Mehemet béget, a hitehagyott magyart, a kit mind ez ideig átallt elfogadni.
A pribék arra ösztökélte a Lengyelországba futott magyar urakat, hogy folyamodjanak a török szultán kegyelméhez.
A két ellenkirályon kívül még egy harmadik ura is volt Magyarországnak. Szolimán szultán.
«Mit czivakodtok a fölött, hogy melyiteké legyen Magyarország? Egyiteké sem az. A nagy úr birtoka az. A korona nem tesz királylyá senkit, hanem a szablya. A szultán elfoglalta Buda várát, meghált benne, sót, kenyeret evett benne, annálfogva Budavár az övé. Csak az ő palástjának az árnyéka alatt lehet valaki Magyarországon király, a ki a szultánnak hűséget esküszik, s meghódolásul évi adót tesz le a lábaihoz».
Rettenetes volt az a gondolat is!
Magyarország, mint hűbéres állam! A magyar király kengyeltartója a szultánnak! A szabad magyar nemzet adófizetője, hadkövető vazallja a mohamedán népnek!
Nem lehet egy igaz magyarnak ezzel a gondolattal elaludni s ezzel fölébredni.
És még is itt volt a vaskényszerüség, bele kellett törni a lelküket.
A török segítsége, beleegyezése nélkül nem lehetett a beteg országot meggyógyítani.
Az akkori orvosi tudomány bizony megszokta a heroicus kurákat.
Hogy mit végeztek azon a titkos tanácskozmányon, melyet Sztrij várában zárt ajtók mögött tartott Zápolya legbizalmasabb hiveivel, abból nem szivároghatott ki semmi. Csak ketten voltak, Laszkó Jeromos, a lengyel főnemes és Fráter György. Még Verbőczyvel sem közölték a végzést. Nagyon lágy ember volt hozzá.
Még a király káplánja előtt is titokban tarták a dolgot. Pedig ez valóban meggyónni való volt. Szövetséget kötni a keresztyénség hatalmas ellenségével! Behivni az országba Szolimán szultánt, lófarkas zászlóival!
És ezt a «hét főbünök» koronáját még a gyóntató papnak sem volt szabad fülbesugni, még az apát úr sem szabadíthatta meg tőle lelkét. Hisz úgy sem kaphatott volna erre absolutiót.
Ő is elfogadta ez eszmét.
Óh te rettenetes hazaszeretet! Hogy te még a valláson is uralkodol!
Mikor Fráter György a király belső szobájából kijött, meg kellett látszani az arczán lelke küzdelmének, a káplán megszólítá.
– Mi lelt, Fráter György? Miért vagy oly szomorú.
A megszólításra egyszerre összeszedte magát a szerzetes.
– Hogy ne volnék szomoru? mikor elvesztettem ő felsége bizalmát. Úgy látom, hogy kiestem a kegyéből.
– Csodálom, hogy eddig is részesültél benne. Ugyan mit tudott ő felsége ilyen simplex fráterrel tanakodni, mint atyaságod?
– Visszatérek a hazámba. Mást nem tehetek.
– S ugyan mit fog ott kezdeni atyaságod?
– Felkeresem ujra a kolostoromat.
– De azt ugyan keresheted már. Valamennyi pálos monostort mind tőből kiforgatott a török. A budai főapátságból istállót csináltak. A futaki, ujlaki, attyai kolostorok szét vannak rombolva. Csak a romjaikat találod már. Jobb lesz ha itt maradsz. Vesd le azt a csuhát. Tudjuk, hogy huszár voltál valamikor, káplár voltál, most hadnagy lehet belőled. Szólok melletted egy jó szót a királynak.
– No hát csak szólj.
Azzal beereszté a káplánt a királyhoz. Az pedig igen vig kedvében volt épen, azzal mulatta magát, hogy kézbe vette Mehemet bég tegzét és nyilait, s a törökkel és Laszkóval fogadásból czélba lövöldözött.
Nem is várta meg Fráter György a druszája visszatértét, hanem neki indult gyalog, egy bottal a kezében, egy darab kenyérrel a tarsolyában, meghódítani a magyar nemzet szivét János király számára.
A faczipős barát csuklyájában a királynak teljhatalmú megbizását vitte magával.
Háromszor tette meg ezt az utat keresztül-kasul széles e hazában.
Egyszerű szerzetes öltönye minden gyanut távol tartott tőle. Gyalog járt, senkinek sem tűnt fel. Kolduló barát volt, minden házhoz bekopogtathatott, főpapok székházába, főurak palotájába, barátok zárdáiba, katonák sátorába, polgárok lakásaiba egyaránt szabad járata volt. Az első tapogató szónál megtudta, ki a jó barát, ki az ellenség, emlékébe gyüjté a panaszokat, s abból volt elég, de ennél nem állt meg, biztatta a hiveket, megerősítette az ingadozókat; felkölté az alvó szenvedélyeket s egymagában, a nélkül, hogy valaki sejtené, összeboronálta az egész összeesküvést János király javára; másodszori utjában az egész hadjárati tervet elkészíté, megbizta a csapatok vezetésével a kiszemelt főkapitányokat. És mikor harmadszor is vissza jött Lengyelországból, akkor már magával hozta a felkelési riadót, János király betörésének hirét. És a Ferdinánd-párti főurak és főpapok még csak sejtelemmel sem birtak a felől, hogy egy mezitlábos barát jár itt szerteszét az országban, a ki felfordítja alattuk a nyugadalmas földet, elfoglalja a váraikat, üres tarsolylyal, egy bottal a kezében megveszi a hadaikat, letöri a zászlóikat. Nem úgy, a hogy eddig szokták a betörők, trombitásokat küldve maguk előtt, parádés szekéren ülve, zászlót vitetve maguk előtt, szórva a pénzt tele marokkal, hanem titokban, senkitől észre nem véve, egyedül a «szónak» a hatalmával.
Mikor János király a Kárpátok meredélyein lengyel ezredeivel aláereszkedett, (Verbőczy volt vele) már akkor Fráter György egy kész hadsereggel járt előtte, melyet Athinay Deák Simon és Kun Gothárd vezényeltek.
Ferdinánd dandárai eléjük siettek, Serédy Gáspár, Révay István és Lascano Tamás vezénylete alatt, s Sárospataknál utjokat állták. De e helyütt János király hivei kifenték a csorbát, derék ütközetben szétverték az ellenséget.
Fráter György e diadalhirrel tért vissza Zápolyához, s azzal az örvendetes jelentéssel, hogy Ferdinánd fővezére Kócziány nem tud a nagy sarak miatt Trencsén várából előre hatolni.
János király ellenállás nélkül vonulhatott végig a magyar Alföldön egész Lippa váráig.
A török felé kellett neki tartania. Szolimán szultán már akkor szövetségese volt János királynak, ő parancsolta neki, hogy igyekezzék vele szembe találkozni, a ki egész haderejével megindult a segítségére.
A míg Fráter György a magyar hiveket nyerte meg János királynak, az alatt Laszkó Jeromos megszerezte számára a hitetlenek barátságát.
(Már tudniillik, hogy a keresztyének a törököket nevezik hitetleneknek, a törökök ellenben minket tisztelnek meg ezzel a czímmel.)
«Gyaur köpek!»
Laszkó Jeromos igen jól tudott törökül.
A török nyelv nagyon nehéz nyelv!
Mikor a gyaur odamegy Sztambulba a magas portához, valami instancziával, nem azt kérdezi tőle a török, hogy:
«Mit kivánsz?»
Hanem azt, hogy:
«Mit hoztál?»
Attól függ, a mit hoztál, hogy mit kivánhatsz?
Ha eleget hoztál, akkor minden ajtó kinyilik előtted, a hol csak kopogtatsz. Ha semmit sem hoztál, az is becsukódik mögötted, a melyiken nem kopogtattál. Gyaur köpek vagy. Bedugnak a Jedikulába: ott is felejtenek.
Laszkó Jeromos, mint tapasztalt országkupecz nagyon jól tudta már a leczkéjét. Sztambulba megérkezve, soha sem kereste a hivatalos kapukat a magas portához, hanem igyekezett a kis ajtón bejutni.
Felkereste legelőbb is a nagyvezér Ibrahim kegyenczét, Gritti Alajost, az olasz renegátot.
Fényes eredetü volt a pribék. Törvénytelen szülötte a velenczei dózsénak. Aranyműves, zsibárus, kerítő, alkusz a nagyvezér szolgálatában.
A nagyvezér, Ibrahim magasan álló történelmi alak. Ő hozzá vesztegetéssel közelíteni nem szabad. Arravaló a kegyencz titkárja, Gritti Alajos. Az veszi át az ajándékokat. S aztán igazságosan megosztozik a gazdájával.
Az ajándékokat meg felülmulják a fényes igéretek.
Laszkó Jeromos még azokban sem fukar.
Itt van előttünk most egy üres ország. Gazdag föld, arany, ezüstbányák, sóbányák, munkás jobbágyok, teherviselésre szoktatott baromnép. Ebből lehet kipréselni valamit.
Gritti Alajos jó lesz bele kormányzónak, időjártával majd királynak is. Ez a Zápolya Jankó öreg legény már, kalugyer, nincs felesége, semmi ijafija. Ha nagyon makacs az életben maradáshoz, egy kis olasz aqua toffanával lehet rajta segíteni. A magyarnak aztán mindegy. Eltüri, akárki legyen a királya. Csak magyar ne legyen, vagy német. Ezt a kettőt nem türi maga fölött.
Ezzel a kecsegtetéssel megnyerte Laszkó Grittit, Gritti Ibrahimot, s Ibrahim a szultánt.
Szolimán elfogadta ünnepélyes divánban János király követét, a ki lábaihoz tette a magyar király hódolatát.
A szultán kegyesen fogadta a követet.
– Eddig az enyim volt Magyarország. Most átruházom azt a te királyodra. Megvédelmezem őt minden ellensége ellen. Biztosan alhatik mind a két fülére. Ezt fogadom kardomra és a prófétára! S ha az egész hatalmam utána veszne is, megtartom őt az ő országában.
Ezzel bocsátá vissza Laszkót Zápolyához.
Azonban az ellenkirály sem volt rest. Ferdinánd megtudta a lengyel udvar által, hogy Zápolya a szultán szövetségét keresi.
Legegyenesebb lett volna ugyan ekkor az ellenkirálynak a keresztyén uralkodóknál szövetségest keresni a «hit» közös ellensége ellen. Hanem hát az ősi hiba megvolt, mindent utána csinálni az ellenségnek. Ferdinánd király oda futtattá a maga követét Sztambulba. Tudva volt előtte, hogy Zápolyának nincs több harminczezer aranyánál. Ferdinánd tehát a maga követének adott százezer aranyat. Ez aztán elég lesz a visszavágásnál!
Csak az az egy hiba történt, hogy nem jól volt megválasztva a követnek a személye Hobárdanácz kapitány uramban.
Ez a vitéz főúr már volt említve egyszer Fráter György történetében, s még egyszer hallatni fog magáról.
Franczia történelmi kutforrásunkban (Bechetnél) találjuk felőle azt az adatot, hogy boszniai kapitány volt, s nehéz harczokat vivott meg a törökökkel. Azoknak egy hirhedett vitéz vezére volt Kászon basa, a kivel sok csetepatéja volt Hobárdanácznak.
Egyszer aztán, ősi szokás szerint, a sok viszály eldöntése végett, csatatéri párbajra hivta ki Hobárdanácz Kászon basát.
A két hadrendbe felállított hadcsapat előtt ment végbe a két dalia küzdelme, karddal és háromszögletű tőrrel.
Négyszer rohantak egymásra, lóháton, a vezérek; mind a négyszer Hobárdanácz kapott sebet a török basa szablyájától.
Ekkor ötödször is összecsaptak, s ez utolsó viadalban oly szerencsésen csapott Hobárdanácz Kászon basa nyakához a pallosával, hogy annak a feje lerepült a lova elé.
A szultán megsiratta Kászon basában legjobb vitézeinek példáját.
S ennek a győztes megölőjét küldte el követül Ferdinánd Szolimánhoz.
Már maga a követnek a személye is gyülöletes volt a szultán előtt.
Hát még az a mód, a mivel a szultán trónja elé lépett.
Nagy hóbortos volt! A helyett, hogy a százezer aranyat Ibrahim nagyvezérnek adta volna, magát a szultánt akarta vele megvenni.
Azon kezdte, hogy a nagy summa pénzt felajánlva a szultánnak, követelte tőle ennek fejében, Nándorfehérvár, Szabács, Zalánkemény, Pétervárad, Ujlak, Szendrő és még tizenkét határvidéki várnak visszaadását.
A nagyvezér keserűn kiálta közbe:
– Ugyan csodálom, hogy magát Sztambult is nem követelitek magatoknak a százezer aranyatok árában.
A szultán pedig legmagasabb haragra gerjedve felelé:
– Uratok még eddig nem érezte a szomszédságunkat, majd ezután érezni fogja. Mondjátok meg neki, hogy majd személyesen jövök a látogatására, teljes erőmmel és hatalmammal, s majd odaadom neki a kivánt várakat! De jól elkészüljön a vendéglátásra, mert sokad magammal jövök!
Hobárdanácz erre is büszkén felelt meg: «ha mint jó barát jön a szultán, úgy fogadjuk, mint vendéget, ha mint ellenség jön, úgy állunk elébe, a hogy már ismeri a voltunkat».
S ezzel egészen elrontotta Ferdinándnak a dolgát a szultánnál. Szolimán János király ügyét tette magáévá.
Szolimán arra utasítá Ferdinánd követeit, hogy várják meg, a míg a levelét megirja az urukhoz. Négy hónapig kellett nekik a levélre várni, s akkor kaptak egy olyan irást, a mit senki sem tudott Bécsben elolvasni és lefordítani.
S ez alatt Zápolya megfészkelhette magát Magyarországon.
