XXV. Fejezet. Hogy Csinálják Az Ellenségeket.

Volt pedig már a magyarnak ellensége elég, de azért legnehezebb ellensége volt saját maga magának, – ki tud a magyar békülni mindennel, de magával nem.

Az alatt a rövid pár év alatt, hogy a két ellenkirály huzakodott a szent István palástján, ugyanazokat a főurakat hol a Ferdinánd, hol a János udvarában látjuk. «Ki ád többet?» Az a jelszó. Pénzt, a míg van, ha az elfogyott, magas méltóságokat, gazdag bérletet, hivatalt. Az egyik király elkobozza a másik király hiveinek az uradalmait, várait s kiosztja a saját pártosainak, arra a másik király hasonlót tesz az ő hiveivel, mikor aztán a főúr visszapártol, követeli vissza az elajándékozott birtokát, akkor meg az ajándékot nyert lesz hűtlen, az pártol át az ellenfélhez. Sóbánya, rézbánya, harminczadbérlete a kivánt jutalom, ha számadást követelnek, ok a megharagudásra. A hadsereg élelmezése, várak ellátása biztos koncz. Hadserege nem kap élelmet, vár nem láttatik el, pénz a nagy hazafi zsebében marad. Ha szemére vetik, fut az ellenfélhez. Ha nincs más eladni való hivatal, van püspökség, kanonokság, azt osztogatják. Éretlen suhancznak, a ki soha pap nem volt, a credot sem tudja elmondani, püspökséget adnak. A ki sok katonát hoz magával, az természetesen generális rangot kap. – S még a kik ugyanazon asztalnál ülnek s a királylyal együtt koczintanak, azok is fejenkint mind ellenségei egymásnak s az a törekvésük, hogy mi módon vegyenek el valamit az átellenesük tányérjából?

A szegény nép pedig ellenségnek nézi valamennyit. Mikor már látja a toronyból, hogy katonaság közelít, nem nézi, milyen zászlót hoz? tudja, hogy rabolni, gyilkolni jön, s azzal fut az erdőbe, a nádasba, hajtja előle a lábas jószágát, akár török, akár német, akár magyar, akár rácz, mind egy ördög. – Még a lengyel is, a ki segíteni jött, csak azt nézi, mit szedjen fel a nyergébe s ha úgy felzsákmányolta magát, hogy nem bir el többet a lova, akkor hazamegy a táborból.

S a miben aztán a versengő fejedelmek fényesen igyekeznek egymást felülmulni, azok a nagy igéretek. Boldogság, dicsőség, örök béke, három világrész meghódoltatása, soha adó nem fizetés, hivatal minden embernek, a ki a nyakravalóját fel tudja kötni, földosztás, aranyeső, örök üdvösség, paradicsom itt a földön és a másvilágon s végül a zsidók kiűzetése, – ez mind a két pártnak a programmja.

Egymást pedig kölcsönösen szidalmazzák, ocsárolják, gúnyczímekkel emlegetik.

Nincs már magyar! Egy fia sincs! Irmagja sincs több! A János pártiak úgy hiják a Ferdinánd pártiakat, hogy «német», amazok meg «törököknek» csufolják a testvéreiket.

Kivételt csak János király képez. Az «tót». Minthogy szepesi főúr. Még pedig nem is tót király, hanem – «slavus pes non mordet». (Tót kutya nem harap.)

Ferdinánd király komoly ember, nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és szerfölött józan, nem talál bele a «sirva vigadó» magyar életmódjába. Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a «widerkom»-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a példát, mulatozása a dévajságig, az izetlenségig megy. Sok embert, a ki a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.

Igy volt Török Bálinttal és Czibak Imrével.

Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült fekete czárt lenyakaztatá, a levágott főt, diadaljelül felvitték Budára János királyhoz.

Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére s az asztalra épen magával szemben odahelyezteté egy ezüst tálra a levágott főt. S aztán valahányszor egy áldomást ivott, egy pálczával ráütött a halott fejre.

Török Bálint kicsufolta érte. (A hogy érdemlé.)

– Akkor ütögetted volna azt a fejet, Jankó komám, a mikor még eleven volt!

– Bizony te is csak akkor vágattad le, a mikor már más lelőtte.

Czibak Imrének felkeveredett a gyomra ettől a látványtól s ott hagyta a király asztalát.

Ha még csak a terített asztalát hagyta volna ott! De ott hagyta a terített csataterét Tokajnál s elvitte a dandárát az ütközetből s e miatt veszté el a király a csatát.

Szintén ilyen végzetes lakomája volt János királynak az, a melyet Várday, az esztergomi primás tiszteletére adott.

Neve napjára hítta meg a király Budára az egyházfejedelmet, mire az rangjához illő pompával le is jött Esztergomból. Győr, Tata, Komárom, Esztergom erős várai még ekkor Zápolyát uralták.

A király előtt ismeretes volt a primásnak az a gyöngéje, hogy nem szereti a sertéshust. Érzékeny gyomra volt. Kénytelen volt diétát tartani.

A pompásan felterített lakoma-asztalt főpapok, főurak ülték végesvégig, legfelül a király, jobbján az érsekprimás.

A legelső étekfogás volt a czifrán feldiszített vadkanfej.

A primás ehez hozzá sem nyult.

Azután hozták a bocskoros levest, összevagdalt disznóvesével, tüdővel, májával, jól megborsolva.

A primás ennek a szagát sem állhatta. Hiába dicsérték előtte, milyen jó.

Akkor következett a töltött káposzta kalbászszal, sertésfarkakkal.

A primás azt is elutasította.

Azután hozták a sült malaczot.

Ez sem neki való volt.

Következett a «lengyel nyelv» mézes, mandulás, mazsolaszőlős lével. Ebbe sem mártotta bele a kanalát a primás.

A «bundás zsemlyéhez» sem nyult hozzá, mert az meg disznóvelővel volt töltve.

Majd meg «rácz pitét» hoztak, de azon is megérzé a sertéshús vagdalékot s érintetlen hagyta.

És így a vendégül hivott egyházfejedelem a király asztalánál egészen éhen maradt. Ha igazi királyi szellem sugallta volna Zápolyát, hát akkor azt kellett volna tennie, hogy a tréfa meglevén, hozassa elő a jó drága becsináltakat és gyönge gyomornak való kókokat a primás számára s aként békítse ki. De ezt elmulasztotta a király s nagyon jól mulatott az egész asztaltársasággal a fölött, hogy a primás éhen maradt.

Nagy hiba volt János királytól. Ha már a buzgó pápista nem tisztelte az egyházfejedelmét, tisztelte volna a magyar házigazda a meghivott vendégét.

Ez a tréfa nagyon sokba került Zápolyának. Elveszté vele a primás és az egész papság barátságát.

Hítta aztán ismét ebédre magához a primást, jóvá akarta tenni a rosz tréfát, de a főpap azt felelte neki:

«Köszönöm, van nekem itthon tulkom, borjum, tyukom elég, hogy tisztességes ebédet főzessek magamnak. Disznótorra nem járok.»

Erre Zápolya azt a dölyfös észrevételt küldé a primásnak:

«No már látom, hogy kegyelmed is csakugyan török már, mert azok irtóznak a sertéshustól».

A mire a primás még gorombább levelet küldött Zápolyának.

«Én pedig azt látom, hogy te csakugyan tót vagy, mert az szereti úgy a malaczot!»

Igy csinálják az ellenségeket.