XVI. Fejezet. Szent Pál Feje.

Fráter György minden évben kétszer fellátogatott Budára: Szent György és Szent Mihály napján, a midőn az apátságára kivetett hadi adót s a főapátságnak köteles hűbért felhozta. Ilyenkor a kocsijával, lovaival rendesen Szente uramhoz szálla meg, a kinek, mint várnagynak elég istálló, kocsiszín állt rendelkezésére; de ő is hozott neki rendesen egy átalag máslást. A várból aztán gyalog sétált le az apátsághoz: ott egy misét tartott, s aztán ismét visszatért a várnagyhoz.

Az országban úgynevezett békesség volt ez idő szerint. Az uj török szultánnal, Szolimánnal, három évre fegyverszünetet kötött a király. Azt ugyan a török basák nem igen tarták tiszteletben s a fegyverszünet alatt megostromolták Knin várát, s az annak felmentésére sietett horvát bán, Beriszló püspök seregét csufosan megverték; magát a püspököt is levágták s a várat elfoglalták; – de hát az ilyen aprólékosságok miatt senkinek sem nőttek ősz hajszálak a fején az országban.

No a királynak, annak nőttek. Már tizenhat éves korában elkezdett a haja őszülni. Erre aztán a gyámok, a kormányzótanács azt mondták ki, hogy a király nagykorú már, mert a haja is őszül, itt az ideje, hogy maga uralkodjék és megházasodjék. A menyasszonya, Ausztriai Mária még gyermek korában el volt vele jegyezve, azt elhozták Bécsből s elébb Székesfehérvárott karácson havában királynévá koronázták, azután pedig vizkereszt után nyolczadnapra megtarták a menyegzőt.

Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva Prágába is elvitték a királynét és ott is megkoronázták nagy ünnepségek mellett.

A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynénak; (a magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg, igaz, hogy egyszer sem fizették meg) hanem ahelyett megajándékozták a királyt Szent Pál koponyájával, mely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett, a Husszita tanok elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való tisztelet a csehek között. S miután megtudták, hogy a nagy apostol egyéb csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a kiegészítő koponyát is odaajándékozták, a miért a király elengedte nekik a felesége hűbérét.

Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepély rendeztetett a budai pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után valamennyi rendbeli kolostor központjává emeltetett. S ez ünnepélyre fráter György is lejött Borsodból. A ceremoniák végezte után estenden visszatért a várba Szente uramhoz egy «Szent János poharára» (Sancti Johannis haustus).

– No ugyan jól tevé ő felsége, monda, poharazás közben feloldódván a nyelve, Szente uram, hogy valahára egy szent fejet is hozott közénk, mert a akiket eddigelé ide hozott, azoknak a fejeit mind el lehetne adni darabonkint két oszporáért az ördögnek, s még akkor is az ördög volna rászedve.

– Emberekről, keresztyénekről nem illik igy beszélni, várnagy uram.

– Hát emberek ezek? Keresztyének ezek? Farkasok, keselyük, vampirok! ők duskálkodnak, lakmároznak, a királynak pedig hideg a konyhája, üres a táskája.

– Hát hová lesz a király pénze? Az ország pénze?

– Hát először is a király pénze mikor érkezik, akkor teknősbéka hátára van téve, mikor távozik, akkor pedig a nyúl farkához van kötve. Hogy hová lesz a király pénze, meg az ország pénze? kérdezze meg főtisztelendőséged azoktól az uj palotáktól, a miket a Szent-György-téren lát, azoknak a kapui majd megfelelnek rá. Ott van mindjárt a kincstartó, Szerencsés Imre uj palotája. Annak a kapuján egyik reggel társzekérrel viszik be a sok vadat, drága pecsenyét, zsákokat, füszerszámot, másik reggel meg hordozó szekéren szállítják ki rajta az elázott vendégeket, a kik nem bírnak a maguk lábán hazamenni. Ez a Fortunátus, ez a kikeresztelkedett zsidó a mi országunknak a romlása. És ez még nem a nagyobbik gonosz. Ennek az a szójárása, hogy «lopni és lopni hagyni!» De nagyobb gonoszok ennél a Fuggerek, a kiknek a palotája szemközt van az övével. No nem látni annak a kapuját soha kinyitva. Azok nem látnak vendéget. A mit rabolnak, mind külföldre küldik. Ők bérlik a bányákat, ők veretik a pénzt. Az ezüstöt mind kiküldik Németországba, nekünk pedig olyan pénzt veretnek, a ki csak addig ezüst, a míg új; ha megkopik, maga elpirul szégyenletében rezes volta miatt.

Bizonyítékul odadobott az asztalra Szente uram egy nehány ilyen szemérmetes dénárt.

– Még Dobzse László alatt sem volt ilyen világ, folytatá a nemes zugolódást a várnagy. A szegény jó király minden pénzét odaadja, a míg van. Ha megszorul, küldi zálogba az ezüst tálait, billikomait. Én tudom jól; mert én hordtam át az ezüst marháit a Fuggerekhez, a kik zálogra adnak a királynak a saját pénzéből iszonyú uzsorára. Soha a király, amíg meg nem házasodott, nem kapott ebédre többet egy tál ételnél, ha hagyott belőle, az jó volt estebédre; ha nem hagyott, akkor csillagot nézhetett vacsorára.

– Hát a főurak, főpapok el tudják ezt tűrni?

– Van is azoknak gondjuk a királyra! Az mind olyan szent, a kinek maga felé hajlik a keze. Tavaly esztendőben, hogy a Bakács érsek meghalt, Szathmáry Györgyöt ültették be a helyébe. Az istennyila bele csapott a Bakács palotájába s a kifaragott czímert összetörte rajta. Most az új primás czímerét teszik fel rá. Csak úgy ragyog az aranytól. Hanem a nándorfehérvári bástyák tatarozására nincs pénze a pizetáriusnak.

– Hát az új nádor, Báthory miben mesterkedik?

– A «sánta» Báthory! No az is a vén bolond, azt gondolta, hogy azzal, hogy új hivatalt kapott, maga is megujult, most házasodott meg. Azt hiszi, hogy a köszvényes lábával fel tud kapaszkodni a nyoszolyára. De mikor azt mondják, hogy «nosza lóra ülni, Belgrádra sietni!» akkor azt nyögi, hogy «jaj a térdem, jaj a derekam!» Két hétig tartott a hét vármegyére szóló dinom-dánom Pozsony városában. Nádorispán uram mindennap háromszor kijózanodott. És az alatt a király konyhamestere, Bosnyák Mátyás uram budai urak szakácsaihoz szaladgált egy darab sültet koldulni a felséges urunk számára. – No de hát a királynak jó szíve van. Nagyon is jó szívű. Nem azon agg a lelke, hogy ő maga éhezik, hanem hogy a végvárak őrségei koplalnak.

– Hát nem küld nekik pénzt a kormány?

– Talán küld, de az mind a czigány-utczára szalad. A vajda duzzog, hogy nem őt tették meg nádornak, még öröme telik a nagy zűrzavarban. Ő hazament Erdélybe, lássák az urak, hogyan élnek meg nála nélkül. Most már László király leánya is férjhez ment, azután sem esenghet. A kinek legtöbb esze volna a többi között, Kelepeczi uram, a ki most már Verbőczinek hivatja magát a predikátumáról, egész nap ott ül a könyvei között s készíti a nagy törvénykönyvet, azzal pedig nem verjük meg a törököt, de attól tartok, hogy még a magyart sem.

– Szomorú dolgok biz ezek, édes atyámfia.

– Csak még szomorúbbak ne következzenek. A minap itt járt a Soliman szultán követe, Behram bég, hozta magával az athnámét, a kiben a «nagy úr» ujabb fegyverszünetet ajánl fel a királynak, ha Magyarország tízezer forintot fizet évenkint a szultánnak. Hiszen tízezer forint nem pénz Magyarországnak, ha a békességét meg lehet rajta vásárolni; – de az a megaláztatás, hogy a magyar király adófizetője legyen a török padisának! még is csak rettentő gondolat! Mit tett volna ebben az állapotban főtisztelendőséged?

– Hát én küldtem volna húszezer forintot – ajándékba – a szultán nagyvezérének, hogy vetesse vissza a császárjával ezt a megalázó követelést.

– Hej de kár, hogy főtisztelendőséged nem ül az ország tanácsában. Csakugyan ez lett volna a legokosabb elbánás a törökkel. Hanem hát a tanácsurak a tevők voltak, hogy a szultán követjét, a Behrám béget, a kisérő bestiákkal és akancsákkal egyetemben megfogdostaták, s bilincsre veretve bezáraták a csonka toronyba, a hol azoknak három napig étte-itta nem volt, mert a keresztyén főztéhez ők hozzá nem falnak, hanem csak egynehány tikmonyból élődének, s mikor már a szomjúság csaknem halálra epeszté őket; akkor kibocsátották s gályára szállítva, a Dunán hazaereszték valamennyit.

– Hát az nem volna igaz, hogy a török követet a tatai tóba fojtották, a hogy a kósza hír beszéli?

– Bizony mondom, hogy soha sem látta a szinevilágát sem Tatának, sem a tavának.

– Más hírszellő meg azt hordja, hogy Behrám bégnek levágatták a füleit, úgy bocsáták vissza.

– Csácsog a buta nép ilyenkor mindent elegybelegy, az mind csupa szófia beszéd. Én magam kisértem le a csauszt a gályához, hogy az utban bántódása ne legyen s bizony mondhatom, hogy meg voltak a fülei épségben, akár legyezhette magát velük; a két czimpájában, török szokás szerint egy-egy gyöngy függő vala, akkora, mint egy mogyoró, még azt sem bántotta senki; pedig már ha a fülétől megfosztották volna, a fülönfüggőjét csak ott nem hagyták volna.

– Ez már szent igaz.

– Hanem azért elég háborúságot okozott a követ tömlöczbe vettetése is a török szultánnal, s az most szörnyen köpi a markát, hogy jön nagy seregestől, hogy megegyen bennünket kés, villa nélkül. Mi pedig azt mondjuk, hogy csak hozza hát ide a tar fejét; agyon kopácsoljuk a gyáva törököt a pecsétnyomó gyűrűinkkel. Hiszen ha mi magyarok elsőtől az utolsóig felkelnénk, keresztűl dobnánk a nyomorult pogányt a Bosporuson. Csak az az egy baj, hogy minden ember utolsó akar lenni, a kik pedig elsők volnának a törvény szerint, azok egymást noszogatják. Pál azt mondja: «ha Péter megy, én is megyek»; Péter pedig: «ha Pál ott lesz, én is ott leszek.»

– Hát arra volna mód, hogy mind a kettő meginduljon, ha az, a ki első, állna ki elsőnek.

– Már mint Lajos király? Nem mondom, hogy a bátorság nem volna meg benne, ha egyszer haragba jönne. De hát most épen nincsenek rendén a harag napjai. Sőt inkább az örömnek a mézes hetei vannak. A király el van a menyecskéjével, meg a sok dévánkodó udvari czókmókkal. Egész nap csélcsapnak, lantolnak, tánczolnak; teli van idegen léhűtővel a palota, a kik egymást azzal szólítják meg, hogy «vas nyárs». (Was neues?) A király is örül, hogy valahára bőven lakmározhat a felesége hozományából. Ha valaki rosz hírt hoz, eléje sem eresztik. A múlt hóban harmadszor jártak itt a királynaszádosok, a két év óta elmaradt zsoldjukat sürgetni, s hogy senki sem hallgatott rájuk, kapták, odakötötték a zászlóikat a szökőkúthoz s ott hagyták, csináljon velük az ország, a mit akar, ők nem szolgálnak többet. A minap megint itt jártak a scardonai követek a várkulcsokkal.

Ez a szó kétszeresen felkölté Fráter György figyelmét.

– Scardonai követek?

– Mivelhogy a török szultán nagyon megharaguvék a követe bezárásáért s rögtön hozzáfogott a végvárakat töretni. Nagyhamar Scardonára került a sor, a kinek erős szikla vára vagyon.

– Ismerem, ott kezdtem a pályafutásomat.

– A vítéz scardonaiak elébb levélben izengetének a királynak, a nádorispánnak, a horvátországi bánnak, a primásnak, hogy küldjenek nekik vagy védelmező harczos népet, vagy pedig pénzt, hogy zsoldos hadat fogadhassanak, puskaport vehessenek. A leveleiket pedig mindenütt a tükör háta mögé rakták s nem válaszoltak rájuk. Ekkor aztán a scardonaiak kiválasztának három polgárt s azok által felküldték a királynak a vár kulcsait, hogy ha nem tudja a várát megvédelmezni, imhol, tegye el a kulcsait legalább. A nyitott ajtón át aztán szépen el-besétált a pogány ellenség a várba s a szép nagy templom tornyáról leütteté a keresztet s a félholdat tüzette ki helyébe.

– Hát a püspökkel mi történt? Az én nagybátyámmal.

– Mivelhogy a kapituláczió szerint hit alatt megfogadták a törökök, hogy senkit a lakosságból meg nem fognak ölni, hát a jó püspöknek is még csak a haja szálát sem görbítették meg, csupán azt tették vele, hogy rázárták az ajtót s a szobájából ki nem engedték jönni. Attól fogva a püspöknek étte-itta nincsen egyéb, mint naponkint egy tikmony. Azt mondja a pogány, hogy ha Behrám bég három napig kiállta az éhkoppot, lássák, hát a püspök hány napig állja ki?

– Tehát Scardona már elveszett?

– Biz annak a fölmentésére későn kerekedék fel Tomory Pál uram, a kalocsai érsek.

Fráter György csodálkozva kérdé a várnagytól:

– Tomory Pál? kalocsai érsek? Hisz az még tavaly zászlós úr volt, java korabeli levente, a ki jegyben járt a Mátyusföld legszebb hajadonával.

– A bizony, de már a második jegyese volt, a ki menyasszony fővel meghalt, hirtelen gugavészben. S e miatt a főúr úgy elbusulta magát, hogy lemondott a világról, s beállt szerzetesnek a Ferenczesek rendébe, ott volt félesztendeig. Akkor meghalt az Úrban a sokféle emlékezetü Bakács Tamás, esztergomi primás, annak a helyébe került a kalocsai érsek, ennek az üres helyére pedig a király beülteté a kedves lovagjátéki barátját, Tomory Pált, mivelhogy már egyházi személy vala. Tomory vonakodott, hogy ő nem ért a liturgiához, de azt mondták neki, hogy a kalocsai érseknek nem az a dolga, hogy sokat pontifikáljon, hanem, hogy annál többet verekedjék a hadai élén a pogány törökökkel. Ez az igaz magyar főpapnak a sora!

Fráter Györgynek volt mit elgondolnia erről az esetről. Milyen hamar lesz egy dali lovagból kalocsai érsek! Két menyasszony meghalása, egy évi kolostori élet s meg van a ranghoz való hágcsó.

Szente uram kitalálta a vendége elfanyalodott arczából, hogy annak min jár az esze most.

– Hát hiszen az a legszebb ebben a mi dicső hitvallásunkban, hogy a vitéz daliából is lehet egyszerre, ha a mennyei világosság éri, egyházfejedelem. Nemde nem harczos levente volt-e maga Pál apostol is? a kinek az ünnepét most szentelők meg, Saulus névvel ifjú korában. Ilyen ugrást látunk és dicsérünk a mi Tomorynknál.

– Én szebbnek találom a mi katholikus vallásunkban azt, hogy a varga fiából is lehet egyházfejedelem, a hogy Szalkán érsek és kanczellár példája bizonyítja.

– Azért úgy is hiják azt a nemes urak a háta mögött, hogy «cseszkó». Hanem hát ez is nagyon szép ebben a mi vallásunkban. Azért nagyon kivánatos volt, hogy Verbőczy uram megirja azt a törvényt, hogy «lutherani comburantur». No hát azt a Szent János poharát a hitetlen törökök, meg a lutheranusok elpusztítására.

– Én csak emberek éltetésére emelek poharat, de nem emberek halálára. Éljen soká a mi királyunk!