X. Fejezet. Törvényszék Egy Halott Fölött.
Még ez időben a jezsuitarend nem volt a világon. Loyola Ignácz még akkor Don Inigo Lopez de Recalde nevet viselt, s mint vitéz lovag élte világát Ferdinánd király udvaránál, harczolt mórok és francziák ellen, szerette a czifra ruhát, a szép lovakat, meg a szép asszonyokat. Szívhölgye (a hogy maga elbeszélte egy barátjának), nagyon magas rangú hölgy volt, több egy herczegnőnél.
A hatalmas rend támadása előtt, valahány ház, annyi szokás volt a papi rend közt. Némelyik rend nagyon szigorú fegyelmet tartott, a másik egészen világias volt, főnemesekből lettek püspökök, s a püspökök vezettek harczi dandárokat. A Cánonokat sem igen ismerték. A tanácskozásokban is vegyesen vettek részt egyháziak és világiak.
Mikor Sforza Bona fogadást tett fráter György előtt, hogy Borbála királynét a Jagellok kápolnájában fogja eltemettetni, nagy feladatot vállalt magára.
A halottak fölött egy tribunál itélt, melynek az elnöke maga a király volt. Ez a tribunál minden olyan esetnél összeült itéletet hozni, midőn egy nevezetes halott követelt magának nyugvó helyet a waweli nagy székesegyházban. Ezt a nagy tiszteletet csak úgy lehetett elérni, ha valamennyi biró, egy ellenében, rászavazott. Egynek kellett lenni, a ki ellenezze. Ez volt az «advocatus diaboli».
De a jelen esetben tizenegy volt ellene, és csak egy mellette. Maga a király.
Borbála királyné, mint öngyilkos, jelent meg a tribunál előtt. S az öngyilkosokra irgalmat nem ismerő törvények voltak hozva.
A wawelhegyi fényes bazilikának tizenhat kápolnája van, azoknak egyikében tartották a halottak fölötti tribunált. A birák egy gömbölyű asztal körül ültek, az előlülő király széke egy lépcsővel kimagaslott. Az asztalon hétkarú tartóban viaszgyertyák égtek, melyek a fekete posztóval bevont kápolna sötétjét nem birták elűzni. A gömbölyű terem ajtaja nyitva volt, azon át tört be a halavány külfény, melyet a tornácz a felső ablakon át kapott. Itt a külső tornáczban, az ajtó előtt keresztbe téve, volt az ólom koporsó, melyben a meghalt királyné feküdt. A koporsó födelén volt egy gömbölyű csiszolt kristálylap, melyen át a halott arczát meg lehetett látni.
A vádlottnak az ajtón kívül kellett várni, a míg meghozzák fölötte az itéletet. Künn, az elzárt szűk udvaron álltak egymás mellett az aranyos halottvivő hintó, tetején koronával, és a bakó lángvörösre festett szekere.
A kápolna hátterében volt két fülke, a fekete posztószőnyeg miatt észrevehetetlen, azokban ült a vádló és a védő: Tomiczky és fráter György.
Midőn a király is megérkezett, a templom belsejéből nyiló ajtónál a tribunál syndikusa, a krakkói püspök, felszólítást intézett hozzájuk.
– Intrate, qui vocati estis.
Erre mind a ketten beléptek.
Felszentelt papi személy volt mind a kettő, a kiknek nem kell esküt letenni. Csupán a feszület megcsókolására voltak bocsátva.
– Beszélj! Mondá a püspök fráter Györgynek.
A szerzetes röviden, kevés szóval elmondá, hogy ő Borbála királyné nevében esedezik, ki bűneit keresztyénileg megbánva, a halotti szentségeket fölvéve, örök nyugalmára szállni kivánkozik, rangjához illő módon, a Jagellók sirboltjában eltemetve.
Utána beszélt Tomiczky.
Az ő szokott hányiveti világias modorában, mintha csak asztaltársaság előtt adna elő emberszóló mendemondákat, darálta el a meghalt királyné elleni vádbeszédet. Igen rossz konyhalatinsággal beszélt, útféli mondatokkal borsozva a beszédét, úgy, hogy a király félrefordítá a fejét.
Tomiczky pedig azt hitte, hogy a királynak, s különösen a leendő királynénak, nagyon kedves szolgálatot tesz, a midőn a megholt királynét olyan nagyon elrágalmazza.
Utoljára a krakkói püspök meg is sokalta már és közbeszólt:
– Quod multum, stultum. (A mi sok, az bolond.)
Erre aztán Tomiczky diadalmasan ragyogó arczczal fordult fráter György felé, ki halálsápadtan, mozdulatlanul, mint egy sirszobor, állt a király karszéke mellett balfelől.
– Ámde a legfőbb bűne a halottnak, mely őt a királyi sirboltban nyugvásra méltatlanná teszi, az elkövetett öngyilkosság! mondá Tomiczky.
– Való-e ez? kérdezé a pater syndikus, fráter Györgyhöz fordulva.
– Való.
A király egy nagyot sóhajtott. Vajjon egy nagy tehertől szabadult-e meg a lelke, vagy egy még nagyobb teher sulyosult reá?
Erre Tomiczky teljes diadalérzettel vonta elő a szutánja kebléből az összegöngyölt pergament.
– Akkor én követelem az egyházi kánonok értelmében a vádlotton a kiszabott büntetést végrehajtani.
S azzal felolvasá egyenkint a kánonokat, melyek «de sepultura» (temetkezés) és «de suicidio» (öngyilkosság) s kiváltképen «de sepultura asinina» (szamaras temetség) intézkednek.
«Canon 9–12» – «Canon 23 qu. 5» – «Canon 11–12 X».
Megannyi szent és megmásíthatatlan parancsolat.
S ezeknek értelmében követelte Borbála királyné holttestén a megtorló bűntetést végrehajtani. Koporsója egyházi beszentelés nélkül éjjel, népelnyugvás idején, a hóhér szekerén, szamár által vontatva, vitessék ki a városon kívül, s a peczérek által a bitó alatt legyen elsirolva.
A király rémtekintettel nézett fráter György arczába: Tudsz-e itt segíteni, ember?
Tomiczky büszke elégültséggel tette le a kánonok másolatát tartalmazó tekercset a syndikus elé, s aztán gúnyos lenézéssel sandított félvállról fráter Györgyre: «nos! magister kaminarius, hát van erre valami diákságod? Fajankó!»
Ekkor aztán megszólalt fráter György. Igen szép, választékos latinsággal beszélt. Elismerte a kánonok intézkedéseinek helyességét. Valóban szükséges a szigor a keresztyének között. Ámde az egyházi atyák kivételeket tesznek az általános szabályok alól. Szent Eusebius megengedettnek tartja az öngyilkosságot azon esetben, ha egy tiszta erényű hölgy, azért, hogy szüzességét megóvja, önkezével szerzi meg a halált. Szent Chrysostomus mentséget nyujt az öngyilkosnak abban az esetben, ha az tettét őrültségi rohamban követte el, a midőn nem tudta, mit cselekszik, s bűne az incselkedő sátánra hárul. Ez esetben, ha nem is a teljes egyházi pompát javasolja, de elengedi a meggyalázó temetést, sőt megengedi a csendes misét az elhunytért, sőt annak templomi sirboltban eltakarítását. Végül pedig Szent Hieronymus egyenesen erénynek hirdeti az olyan öngyilkosságot, melyet valaki hazájának, vagy a keresztyén egyháznak javára és üdvére követett el. Ily esetben az önmagát megáldozó tette martyriumnak veendő, s annak a teljes egyházi pompa és beszentelés megadandó.
Fráter György egyenkint szedte elő csuhája oldalzsebéből az apró vaskos könyveket, s ráfordítva az idézett lapokra, odarakta azokat a birák elé.
A szerzetes tudákossága fölöttébb meglepte a tribunál tagjait, Tomiczky sárga lett a düh és irigykedés miatt; ilyen replikát nem várt a lenézett baráttól. Az idézett patresek pedig egészen ismeretlenek voltak előtte. Korlátolteszű emberek szokása szerint a gorombaságban kereste a felülkerekedés módját.
– Flocci! Nihili! Kiálta mérgesen. Mit imponál nekünk Hieronymus? Hieronymus egy hitetlen eretnek volt, a ki a konstanczi zsinaton megégettetett, istentagadás miatt, s hamvai a Rajnába szórattak. Az ő doctrinái nem alterálják a kánonokat!
Most azután fráter György idején valónak találta, az ellenfelét tökéletesen a sarka alá gázolni.
– Ime nézzétek szent atyák ezt az ignoráns stupidus embert, a ki összetéveszti Hieronymus Faulfischt, Husz János czimboráját, a ki szarvakat emelt a pápai hatalom ellen, szent Hieronymussal, az antiochiai patriarchával, a szentirás magyarázójával, a szüzek kolostorának és az asszonyi egyházi rendeknek megalapítójával, a psalteriumok és homiliák tudós szerzőjével, a kinek csontjait ereklyeként őrzik Rómában, a Vatikánban. És ilyen ember ül a szent sanhedridban, bölcseségükről hirhedett lengyel prælatusok között, a kinek leczkéket kellene venni a krakkói szeminárium legutolsó novicziusától! És ilyen ember tart itéletet az asszonyok legtökéletesebbje fölött, Jagello Zsigmond király felesége, Jadviga fölött.
(Borbálának, a midőn lengyel királynévá lett, a nemzet kegyeletétől őrzött Hedvig nevet kelle fölvenni = Jadviga.)
Erre a kegyetlen megtaposásra Tomiczky elnémult, szeme szája elmeredt, egy szónak nem volt ura többé.
A syndikus még meg akarta menteni a mit lehetett, a lengyel püspöki kar tekintélyéből az idegenhoni zserzetessel szemben, s azt a kérdést intézte fráter Györgyhöz:
– És már most a három egyházi atya közül melyiknek az enuncziaczióját idézed a klientélád védelmére? vajjon szent Eusebiusét-e, ki a szűzi erény megóvásánál engedi meg az önkéz adta halált, vagy szent Chrysostomusét, ki a biblia szavait idézve: «ne itéljetek, hogy ne itéltessetek», megbocsát az öngyilkosnak, ha az gonosz szellemtől volt megszállva, avagy pedig szent Hieronymusét, a ki azt mondja, hogy az öngyilkosság erény, ha az a hazának és a keresztyénségnek javára szolgált?
– Bizonyára szent Hieronymusét.
– S állíthatod, hogy Jadviga Borbála királyné öngyilkossága által hazájára nézve üdvös cselekedetet vitt véghez?
– Valóban azt tette, még pedig mind a két hazájára, Magyarországra és Lengyelországra nézve egyetemleg.
– Megerősíted ez állításodat papi hiteddel? kérdé a püspök.
– Lelkem rajta. Mondá fráter György, kezeit mellén keresztbe téve.
És lelkében igazat mondott. A szó szerinti értelemben nem. A haldokló nem mondta azt neki. De ő túltette magát a holt betükön, s a kitalált igazság értelmében beszélt. Borbála bizonynyal megáldozta magát azért, hogy mind a két hazájáról nagy veszedelmeket elfordítson.
Lengyelország forrongott Zsigmond király késő őszi szerelme miatt. A szerelem tárgya miatt is. Sforza Bona nem volt törvényes szülött. Ő Gonzaga herczegnek balkézi leánya volt. S a lengyel nemesség büszke a családfák tisztaságára. A szerelmes király botlását csak a házasság takarhatta el, az is keservesen, s ez nem mehetett végbe, míg Borbála meg nem hal. Hát Zápolya haragja? Bizonyára az a fehér arcz ott a koporsófedél kristály lapja alatt, az választotta el a két nemzetet, hogy fegyverrel ne rontson egymásra. S lengyelnek magyarnak ez idő szerint szorosan össze kellett tartani.
Talán a bírák is megértették ezt a talányt.
Az itélet tizenegy szóval egy ellen, azt mondá ki, hogy Borbála királyné érdemes a Jagellók sírboltjában egy fülkére, csupán azt köték ki, hogy sírkövére egyedűl a «Jadviga» név legyen fölvésve.
Tomiczky még protestált, de a király szavába vágott:
– Hallgass! A királyné föl van oldozva a vádak terhe alól és én meghagyom és megparancsolom az egyháznagyoknak és a világi főméltóságoknak, hogy a megdicsőültet királyi felségéhez illő pompával takarítsák el, ravatala a királyi vár czimertermében állíttassék fel, körülvéve Lengyelország, Lithvánia, Brandenburg és a Pokuczföld czimereivel, hét napig a nép tiszteletének ki legyen téve a koporsó s az alatt a harangok felváltva szóljanak a város templomaiban. A beszentelésre valamennyi püspökök és praelatusok felgyülekezzenek, a temetés órájában a nemes testőrség sorfalat képezzen a Wawel-templomig a posztóval bevont utczán. A Jagellók kápolnája a koporsó előtt megnyittassék, melyet az ország főfő zászlósai vigyenek a sírboltig vállaikon, a vár minden ágyui salvékat dörögjenek, a megboldogult királyné emlékének megörökítésére emlékpénz veressék, s az a nép között szétszórassék, e hét nap alatt az egész országban minden lakomázás, tánczolás, játék és virginálás betiltassék. Végül a megholt leli üdvéért száz engesztelő mise mondassék. Ez királyi óhajtásom és parancsolatom.
Tomiczky csak most kezdte észre venni, hogy a király kedélyében minő változás történt. Felületes észjárásával nem birt annak az okára rátalálni.
A király még azután azzal is kitüntette kegyes jó indulatát, hogy fráter Györgyöt bizta meg a királyné requieme alkalmával tartandó egyházi gyászbeszéddel. Fráter György lengyelül is olyan ékesen tudott beszélni, mint latinul és magyarul.
Az itélet kimondása után maguk a főtisztelendő birák vevék vállaikra a koporsót s a kápolnából az udvaron álló díszes hintóba emelték, úgy szállíták azt a királyi várig. A király fedetlen fővel, a főpapok a kis capuciummal a fejükön kisérték odáig a koporsót gyalog.
A gyászünnepség azon rendben történt meg, a hogy azt a király elrendelé. Nagy volt a sokadalom mind a köznép, mind a slachcziczok részéről, a főurak teljes gyászpompában jelentek meg a temetésre s minden szerzetes rendnek ott volt a küldöttsége a requiemen.
Fráter György halotti beszéde mindenkit meghatott. Szép nyelv és igazán érzett mondások tették kitünővé.
A gyászszertartásra azután következett a nagyszerű halotti tor, mely késő éjszakáig foglalkoztatá az ünneplő gyülekezetet. Ez mind Lengyelországban, mind Magyarországon így volt szokás.
A király félrevonult a torozó társaságból, a mint megbántás nélkül tehette.
A várpalotából a templomba sietett. Ott a sekrestyéstől egy lámpát kért s egyedül, senkitől nem kisérve, leszállt a Jagellók sírboltjába.
A sírboltban égett az örök lámpa.
A halvány fénynél egy fehér csuhás szerzetest látott a király, a királyné koporsója előtt térdepelni és imádkozni. El volt rendelve, hogy egy barát éjjel-nappal imádkozzék e helyen.
A király fellépdelt a márvány-lépcsőkön, melyek a koporsóhoz vezettek, s lámpájával oda világítva a kristálylapon keresztül meglátszó halott arczába, sokáig elmerengett rajta, közbe egy nehéz sóhaj tört ki kebléből, mely közel volt a zokogás hangjához.
S ennek a hangnak viszhangja támadt, sóhaj és zokogás.
A király figyelmessé lett az imádkozó barátra. Oda világított az arczába a kézi lámpával. Megdöbbent, a midőn ráismert.
– Fráter György! Te vagy itt?
Arra az is fölveté a fejét:
– Zsigmond király! Te vagy itt?
