XXI. Fejezet. A Pálos Barát

Mikor Fráter György visszatért a királyné kiséretéből Kolozsvárra, leveté a lovagruháját, tokjába tette a kardját, fölölté a fehér csuhát. Ugy fogadá a tisztelkedésre érkező királyi személynököket, Nádasdyt és Castaldot.

– Uraim, az én munkám be van fejezve, mondá nekik. Magyarország és Erdély egy király alatt, egy országgá egyesült. Most én nekem semmi dolgom többé e világban. Eleget fáradtam, küzdöttem, sokat ellenségekkel, jó barátokkal még többet, öreg ember vagyok, megtört lélek vagyok. Nincs már egyéb óhajtásom, mint egyedül maradni az én Istenemmel. Én megyek a sajóládi pálos klastromomba vissza s ott végzem, a hol elkezdtem.

– Azt kegyelmed nem teheti, mondá Castaldo. Ő felsége kegyelmedet Erdély vajdájává és Magyarország kincstárnokává nevezte ki. Ő felsége kegyelmednek a czimeit még szaporitani is fogja, Magyarország primásának biborszéke vákál, oda kegyelmedet fogja ő felsége beültetni. S a hogy bizton tudom, ő szentsége, Pál pápa már elküldé kegyelmed számára a kardinálisi kalapot.

(Tehát erdélyi vajda, primás és kardinális! Az egykori kandallófütő fiu!)

A barát arcza nem változott derültté.

– Engem a fényes czimek nem csábitanak. Soha sem pompáztam velük. Voltam, vagyok és leszek «Fráter György».

A spanyol gyanakodó természetü volt. Ebből a szavából Fráter Györgynek azt következtette, hogy ő ezeket a magas polczokat mind alacsonyolja, még fenköltebbre vágyik, a fejedelemségre.

Ekkor azonban Nádasdy Tamás fogta gyóntatóba Fráter Györgyöt.

– Tudod, Fráter György, hogy én mindig ellenesed voltam, soha sem szerettelek. Azért, mert sok eszed volt. Most is, ha jó barátod volnék, azt mondanám, «ugyan jól sugalta a spiritus familiarisod, hogy itt hagyd most ezt a theatrum mundit s hazamenj Sajó-Ládra, csendesen nézni, hogyan nőnek a kertedben a káposztafejek? a midőn az országos zürzavar sürüje kezdődik; mert itt bizony arra a fejre, a ki itt vezetni akar, semmi gyönyörüség nem vár. Azt mondanám, ha jó barátod volnék, hagyd itt ezt az eszeveszett népet, hadd falja fel maga-magát, engedd a királyoknak és herczegeknek, hadd ökleljék egymást a koronáikkal, s ez a sok vaksi főnemes hadd menjen a falnak a fejével, te magad pedig mosolyogva nézzed a nevetni való tragédiát, halálveszedelmet a szőlőlugasod alól! De mivel ellenesed vagyok, roszszadat akarom, azért azt kivánom neked, hogy maradj itt, azon a főhelyen, melyet elfoglaltál. Ezekkel az átkozott ördögökkel, a kik ez országot kivül-belül marják, egyedül te tudsz megküzdeni, a náluknál nagyobb ördög, a csalfáknak az eszén te jársz keresztül, a náluknál csalfább. Te boszorkánymester vagy, ki az egyik tenyeredben aranyat tudsz termeszteni, a másikban fegyveres sereget. Te varázsló vagy, a ki pokolbeli büvészettel megtudod vakitani az ellenségeidet. Ezért oda is jutsz, a Tar Lőrincz tüzes nyoszolyája szélére. Ezért kivánom, hogy itten maradj. És azt se hidd, hogy háladatosok leszünk hozzád, se én, se a királyom, se a nemzetem! Szidni, átkozni fogunk, ellened incselkedünk, s mikor lehet elejtünk. Keserüséggel van szinig az a pohár, a mi a számodra meg van töltve, Fráter György! Ez az a bizonyos pohár, a melynek elmulásáért esedezett a nagy názáreti király a Gecsemáne kertben. Ő nem futott el tőle, te elfuthatsz, itt a tövis koszoru vár!

– Itt maradok! kiálta fel Fráter György! (A bibornoki kalap nem csábitá el, hanem mikor a töviskoszoruról szóltak, az itt marasztá.)

S aztán kezét nyujtá Castaldonak, az is az övét neki.

Az a kéz ölte meg.

E siker után Castaldo magára hagyta a két magyar főurat. Meg volt felőle győződve, hogy az ő kecsegtetése a bibornoki kalappal birta rá Martinuzzit a kormányzói állás megtartására.

Négy szem közt maradván, azt kérdezé az országbiró a kormányzótól:

– Mit szándékozol tenni legelébb?

– Erre ugyan, ha azt tekinteném, hogy ellenségek vagyunk, nem tartoznám felelni, de miután van egy közös jó barátunk, Magyarország, s azt egyformán szeretjük, elmondom előtted a szándékomat. Legelőször is haladéktalanul megküldöm a török szultánnak Erdély évi adóját, ötvenezer aranyat.

– Mit cselekszel? Hiszen Erdély mátul fogva Ferdinánd király tartománya.

– Nem ért ehez az országbiró! A szultán nem tudja meg, hogy Izabella királyné és Ferdinánd király között ilyen szerződés köttetett.

– Már meg is tudta. Azt hiszed, a szultán csak a csauszok fülén keresztül hall? Nem láttad azt a franczia marquist, a ki az egész ünnepségek alatt folyton közöttünk járt?

– Marquis d’Ormey. A franczia király követe volt. Most is itt van.

– Az rögtön megirta a királyának, hogy mi történt itt? Izabella leköszönt, János király elhagyta az országot, Ferdinánd hadai bejöttek Erdélybe. Ezt a tudósítást lóhalálában küldé el a franczia király Sztambulba. Ezóta az a szultán kezében van.

– De az én követem nyomban a sarkára hágott a franczia követnek, az én tudósításommal, melyben hiven elmondom a szultánnak mindazt, a mi nálunk történt. Lakodalom volt itt, nem trónváltozás. János király eljegyzését tartók a templomban Ferdinánd király leányával. Castaldo és Nádasdy nem hadvezérek voltak, hanem násznagyok, a mit hadseregnek nézett a marquis, az nászkiséret, nálunk ez így szokás, ha vége lesz a «tyukverőnek», a nászvendégek hazamennek. Izabella János fiával kiment Erdélyből, de itt maradt Magyarországon, Kassa fővárosában, mely az ő birtoka, ott fog János király egybekelni a menyasszonyával.

– Hát ezt mind el fogja hinni neked a szultán, kivált, ha az adót is megküldöd neki; de hogy tudsz himet varrni arról, hogy Petrovich átadta Ferdinánd királynak valósággal a temesi bánságot? Hogy Ferdinánd ezredei el is foglalták már Temesvárt, Lippát, saját kapitányai alatt s minden bánsági erőd felcserélte Ferdinánd zászlóival Zápolya zászlóit?

– Csodálom, hogy olyan dolgot kérdezhetsz tőlem, a mire már magad megfeleltél. Azt mondád Petrovich adta át a bánságot, Temesvárt Ferdinándnak. Akkor ez Petrovich dolga.

– De ő ezt Izabella parancsára tette s Izabellát te kényszerítéd a szerződés elfogadására.

– Ezt te tudod, de a szultán nem tudja. Én pedig eltagadom.

Nádasdy elkezdett hahotával kaczagni.

– Ez remek csélcsapás! Hát te most a szegény jó buta Petrovich hátán mászol ki a hinárból, a ki kézzel-lábbal ellenkezett a kiegyezés ellen, s most ő viselje a te bünödet?

– Hiszen nem bün, hanem erény volt a kiegyezés. Én az enyémet ruházom át a jó öregre, a kinek ugyis mindegy már, akár szereti a szultán, akár haragszik rá.

– Ördögi praktika!

– Te mondád, hogy ördög vagyok.

– Hanem ennek a csufságnak14) lesz majd egy komoly oldala. A szultán elhisz neked mindent az utolsó szóig. Petrovich volt az ő elárulója. Téged megtart a kegyében. Erdélyt háborítatlanul hagyja, kivált miután megmutattad neki, hogy a támadását négy oldalon vissza tudod verni, s még jobban is odaverhettél volna, ha akarád, hanem e helyett a Bánságot fogja megtámadni teljes erejével. Hát akkor, ha Ferdinánd királyt Temesváron és a Bánságban támadja meg Szolimán szultán, mit fog akkor tenni az erdélyi vajda?

– Erre is felelek neked, nem az országbirónak, a ki nekem ellenségem, hanem Nádasdy Tamásnak, a ki igaz magyar hazámfia. Tehát ha azt látom, hogy Ferdinánd király az ő vezéreivel, te veled, Báthory Endrével, Castaldóval olyan haderőt állít a török ellenébe, mely képes azt Temesvárnál feltartóztatni, akkor bizony mondom neked, hogy én innen Erdélyből egy olyan ármádiával rohanok ki, a minőt még magyar nem vezetett s a törököt közrefogva, letöröm a szarvát. Ha azonban ti csak holmi dibdbáb csapatokkal álltok ki a török elé, s csak azért, hogy futástokkal megmutassátok neki az utat, ha Ferdinánd király, Károly császár, meg a vitéz magyar főurak nem tudnak több sereget összehozni Magyarország védelmére ennél a mostani «násznépnél», akkor én itthon maradok, lábhoz teszem a puskát, s ha csak jajgatni tudtok, még én is titeket ütlek, hogy még jobban jajgassatok.

– Becsületes válasz! Világos szó!

– Egy ördögtől. Egy csélcsapótól. Már most tudod jól, hogy miben járok? S majd ha hallani fogod, hogy a törökkel barátkozom, itéld meg a most hallottak szerint, mi a szó? mi a szándék? mi a cselekedet? Ez alatt a fehér csuha alatt pánczéling van. Ha magyarok és németek összefogva, komolyan verekesznek a törökkel, a barát leveti a csuhát s együtt verekszik velük, de ha a magyarok csak káromkodni tudnak, akkor a barát összehuzza a csuháját és imádkozik. Én Erdély kormányzását elvállaltam. Erdélyt megtartom, oktalanul föl nem áldozom. Ez a kulcsa mindannak, a mit mondok és cselekszem.