XX. Fejezet. Sic Fata Volunt…

Ugyanakkor, a midőn a török szultánhoz írt levelében azt bizonyítá Fráter György, hogy mind az, a mit eddig tett, a nagyúr iránti hódolatból történik, egy a pfalzi fejedelemhez irt levelében «a Krisztus kínszenvedéseire kéri Károly császárt, küldjön fegyveres segélyt Magyarországba a keresztény vallás megmentésére».

Tíz év óta sikerült már neki ezzel a kettős arczczal játszani, a nélkül, hogy a maszkját egyszer is elejtette volna. (Még most sem tudjuk igazán, melyik volt a maszk?)

Mikor a törökkel beszélt, annak azt bizonyozá, hogy ő csak a nemzetét szereti jobban, mint a hitét: inkább akarja Mahomed árnyékában nemzetét magyarnak megtartani, mint a kereszténység fényében németté átváltozni.

Mikor pedig Ferdinándhoz írt, annak arra esküdözött, hogy ő a vallásához ragaszkodik inkább, mint a nemzetéhez, s kedvesebb előtte az oltár, mint a nemzeti czimer hármas halma.

Mind a kettőt el lehetett hinni.

És voltaképen egyiknek sem mondott valót.

Nem kellett neki sem a német, sem a török.

Egyedül akart maradni, maga akart uralkodni Erdélyországban.

Lángesze és tapasztalatai megtanították rá, hogy ez a kicsiny ország, mintegy természetadta erősség, hivatva van arra, hogy egész Magyarország újjáteremtője legyen. Földje gazdag, szirtje gazdag; de leggazdagabb a népeinek lelkülete. Hazaszerető szivek, kardhoz és munkaszerszámhoz egyformán szokott kezek. Tanult, mívelt nemes urak, szolgaságot nem ismerő székelyek és szászok.

Ez a pálos barát, a korszellemet háromszáz évvel megelőzve, irá e napokban Ferdinánd királynak, hogy hívja össze a magyar országgyülést és szabadítsa fel a jobbágy népet. (1550! – 1848!)

Ez a nagy nemzetalkotó eszme Martinuzzi György szivében született.

«A török szabadságot igér a parasztnak s ez által a ráczokat részben megnyerte magának; mert az elnyomott ember örömest ád hitelt ilyes igéretnek, habár még nagyobb rabságba sülyed. S mi vagyunk ennek okai, mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy nején és gyermekén kivül édes mindenétől megfosztatott».

Ezt a magasztos elvet Erdélyben erőre lehetett emelni; ott székely és szász nem szolgált urnak: de Nagy-Magyarországon perhorreskálta azt nem csak a nagy király, de még jobban a kis királyok.

Fráter Györgyöt kikiálták demagognak, Antikrisztusnak, Dózsa Györgynek.

A király körül csellyengő nemes urak új összeesküvést forraltak ellene, s mikor már Fráter György annyira vitte a megkezdett tervét, hogy Izabella királyné és Ferdinánd király teljesen megegyeztek: amaz a korona és országátadásában, emez a fejedelmi kárpótlásban, s az ország alkotmányos jogainak fentartásában, sőt Ferdinánd eljegyzé János Zsigmondnak vele egy idős leányát Johannát, (egyetlen eset, hogy egy Habsburg fejedelmi ivadék egy magyar nemes fiával cseréljen jegygyürüt!) a midőn már Ferdinánd király és Károly császár beküldék hadaikat Castaldo spanyol és Pallavicini olasz vezéreik alatt, a kikhez csatlakozott Báthory és Nádasdy magyar serege s ezek már Debreczen alatt táboroztak: akkor egyszerre összesugtak az elégedetlen magyar nemes urak, s az enyedi országgyülésen kikiáltották Fráter Györgyöt a haza ellenségének s Balassa Menyhárttal az élükön, kitűzték a királyné zászlóit, megtagadva a szerződés elfogadását. Balassa fegyverhez nyúlt. A ki pedig nem is volt erdélyi főnemes; hanem egyike azoknak a magyarországi váruraknak, a kiket a mult években Salm Frigyes, rabló kalandjaik miatt sziklafészkeikből kiforgatott: egy kalandhős, a kinek a zürzavarban csak nyernivalója lehetett.

Fráter György rögtön ott termett a hadaival s jöttének hirére szétfutott az országgyülés: a királyné Gyulafehérvárról fiával együtt Szászsebesre menekült, ott hagyva a várban egész kincstárát, a koronával együtt.

Fráter György most már félretett minden kiméletet: ostromágyuival összetörette Gyulafehérvár falait s az elfoglalt várból a királyné kincseit és a koronát magához véve, személyesen vitte el azokat Szászsebesre, átadva csorbítatlanul mindent a királynénak.

Ismét előkerültek a régi jelenetek; a szemrehányások, a könyhullatások, a bocsánatkérések s a kölcsönös kiengesztelődés.

Petrovich nem volt ott. Ő a puskaporfüst elől elhuzódott Temesvárra, onnan írt dühítő leveleket a szultánnak.

A királyné ráállt a Fráter György által eléje terjesztett egyességre. Lemondott a koronáról: elfogadta a fia számára az oppelni és ratibori herczegségeket.

E szerződéssel ment Fráter György Ferdinánd biztosai, Nádasdy és Castaldo elé.

Fejedelmi pompával tartá felvonulását, nyolcz fehér ló által vontatott hintóban, kétszáz hajdu és négyszáz huszár által kisérve.

Midőn Castaldo táborába érkezett, kiszállt a hintóból, nyerges lovára kapott fel, úgy vágtatott a biztosok elé. Castaldo és Nádasdy ölelkezéssel fogadták a barátot, ki a szerződést velük is aláiratá Ferdinánd király nevében.

Ekkor aztán a nyolczlovas hintót Izabelláért és a fiáért küldte el Fráter György. Úgy utazott együtt a királyi udvar a fegyveres haddal Kolozsvár felé. Fráter György és Nádasdy Tamás két felől a hintó mellett lovagoltak.

Utközben megállítá a menetet Fráter György s könnyes szemekkel adott számot a királynénak mind arról, a mit teljes életében tett a Zápolya családért. Most is az ő javát akarja s lesz még idő, a mikor neki ezért Izabella köszönetet fog mondani. Legyen hát a királyné vidám és jókedvű!

Hanem ő maga nem tudta a zokogását visszafojtani.

A királyné is sírt, s csak annyit válaszolt, hogy hinni akar Martinuzzi szavainak: Isten adjon neki erőt szándékaihoz.

Kolozsváron már egybegyültek az ország rendei, midőn Izabella megérkezett, s kinyilatkoztatták, hogy elfogadják az egyezményt. Az országházból a főegyházba vonultak, a hol az egyezség megtartására letették az esküt, elébb Ferdinánd biztosai, azután Izabella, saját és fia nevében, végül Utyessenovich Martinuzzi György, Erdélynek ezentul is kormányzója. A koronát és a szent jelvényeket azonnal átadták.

Ez országos cselekvény után Kolost-Monostorba ment át az udvar és az országos rend, a hol a gyermek János Zsigmond király eljegyzése az oltár előtt egész szertartással ment végbe. – Ilyen szomoru vőlegényt még nem láttak soha. – Igaz, hogy a menyasszonyt az öreg Nádasdy képviselte.

Két hét volt adva a királynénak, hogy Erdélyből elutazására elkészüljön.

De hátra volt még két ember, a kivel számolni kellett. Az egyik volt a szultán követe, Hali csausz, a másik Petrovich.

A török azért volt itt, hogy sürgesse János Zsigmond megkoronáztatását. Fráter György szép szóval (és még szebb csomó aranynyal) megnyugtatá a törököt, hogy most még épen maga a koronázás nem mehetett végbe, mert János még nagyon gyermek: a korona férfi fejre való; de majd eljön az ideje. Ezuttal csak a lakodalmát ülik (ahoz már elég idős) s nem sokára az anyjával együtt csak azért távozik el Erdélyből, hogy a saját magyarországi fővárosában Kassán megtartsa a menyegzőjét királyi menyasszonyával.

És Hali csausz híven elhitte a barátnak ezt a mesét, s ezzel tért vissza Stambulba. – S még a szultán is elhitte.

De nehezebb ember volt Petrovich. Ő a Bánság vajdája volt: valamennyi várnak ura s vele nem lehetett meséket elhitetni. Végre maga Izabella kérte őt fel, hogy adja meg magát. Ekkor aztán átadta Temesvárt jó Losonczy Istvánnak, Ferdinánd kapitányának a többi várakkal, Becsével, Becskerekkel, Lippával, Karánsebessel együtt s nem fogadta el a munkácsvári cserét: azt mondta, hogy ő a királynéval együtt megy bujdosásba. Esze kevés volt, de szive nagy volt a derék főúrnak.

Ott is volt a királyné kiséretében, midőn Izabella útra kelt Kassa felé.

Fráter György Szentkirályig kisérte a királynét és fiát. Itt érzékeny búcsut vett tőlük, mind a kettőt megcsókolva, s mindegyiknek egy erszényt ajándékozott ezer aranynyal.

Maga ott maradt az út közepén, midőn a királyné kocsijai tovább vonultak fel a hegytetőnek.

Mikor az utolsó szekér is eltünt a hegyorom mögött, a por is elszállt utána, akkor érezte Fráter György, hogy milyen üres lett a világ körülötte. Nincs többé itt az az asszony, a ki sír, fenyegetőzik, szid, haragszik, gonoszkodik; aztán megint kiengesztelődik, bocsánatot kér, hizeleg, jó lesz. Nincs többé senkije!

A távozó királyné pedig, midőn Zilahon túl, Erdély határán túl pihenőt tartott, hogy még egyszer visszatekintsen az elhagyott kicsiny, de boldog országra, elővette a szivét a nagy fájdalom. Egy hársfa kérgébe felvéste a nevét és jelmondatát: «Sic fata volunt!»

Így akarja a sors!