XI. Fejezet. A Szultán Pecsétje

A János király által Sztambulba küldött követ is egyike volt azoknak a magyaroknak, a kik eredetükre nézve horvátok. A neve is Horváth volt. Fráter Györgynek hű embere volt.

Mielőtt útra kelt volna a követ, felkereste a minisztert.

– Itt hagyom nálad a testamentomomat, uram. Engem a király Sztambulba küld, Majláthék dolga felől tudakozódni. Hogy én onnan ez élő testben nem térek vissza, annyi szent. A király Török Bálinttal is közölte Majláth összeesküvését s a szerint kétszerkettő négy, hogy Majláth is megfogja tudni az én sztambuli utamat. Visszatérőben engem bizonyosan elemésztenek az úton. Gondoskodjál az árváimról.

– Ne félj, atyámfia, monda neki a barát. Csak te indulj az útnak rögtön; de Szegedre érve, vess egy vargabetűt, – kerülj fel Nagyváradra: – ott várj be engem. Én aztán majd megjelentem neked azt az utat, a melyen visszajöhetsz Sztambulból, hogy még a talpadat sem ütöd meg.

Még azután néhány napig Budán maradt Fráter György, s az alatt gyönyörködött a királyné szeretetreméltó rigolyáiban, ki majd olyan mérges volt, hogy a légycsapóval kiporolta a baráton a reverendát, majd meg olyan dévaj, hogy kényszeríté azt vele palotást tánczolni, majd olyan ájtatos volt, hogy óra hosszant gyónt a fülébe – lehetetlen dolgokat. Ehhez a gyönyörüséghez járult a derék Verbőczy kétségbeesésének látása, a ki a számadások labyrintusában nem tudott hová lenni; de legnagyobb öröme telt János királynak felébredő harczi kedvében, a ki most már naponkint hadcsapatokat egzeczéroztatott a Rákoson s egész animóval hozzálátott a hadrendezéshez.

Mikor aztán Fráter György mindezt megelégelte, visszament Nagy-Váradra.

Ott találta a püspöki palotában Horváth Györgyöt.

Nagy vendégszeretettel fogadta, kiszedette a kocsijából a kerekeket, hogy el ne mehessen, s traktálta reggeltől estig. Ha üres ideje maradt, leültette sakkozni s egész délutánokat eljátszott vele.

Egyszer aztán Horváth megsokallta a jó tartást: «uram, vegyük már elő azt a mappát s mutasd meg rajta az utat, a melyen visszatérhetek Sztambulból a nélkül, hogy az agyonüttetést szerencséltetném».

– Hiszen már vissza is jöttél Sztambulból jó ember.

– Én jöttem vissza Sztambulból?

– Te bizony. A szultánnal is beszéltél, a kitől ismételve hallottad e szót: «dobró! dobró!» Lufti nagyvezérrel együtt ebédeltél; s az kérdezősködött «Jánus král»-ról. A királynéról nem: mert a törököknél nem szokás asszonyokról beszélni. – De valahogy Ajász basával, a másik nagyvezérrel együtt ne találj vacsorálni, mert az már «Pilátusnál van vacsorán» hirtelen meghalálozván. A szultántól aztán kaptál egy lepecsételt levelet János király számára; azt ime fogjad, tedd a tarsolyodba. Még mulass itt egy hetet, hogy az útra megkivántató időhaladék kiteljen: Budán pedig, ha kérdezik tőled, hogyan tudtál visszakerülni észrevétlenül Magyarországba? adj felvilágosítást, hogy Belgrádtól csónakon eveztél fel a Tiszán, s aztán a Kőrösön egész Nagy-Váradig.

Hát bizony a barátnak minden ravaszság ellenében volt fortélya. A franczia példabeszéddel tartott: «a un rénard – un rénard et demi.» (Egy róka ellenében másfél rókát.)

Az ellenségei minden utat elálltak a határon, hogy a Sztambulból visszatérő követet elfogják s megöljék, és ez által János királyt az erdélyi összeesküvők elleni fegyveres föllépéstől visszatartsák. Fráter György túljárt az eszükön.

Ki sem bocsátá tizennégy napig a palotájából a követet, s az alatt egy oláh diákkal, a kinek szép talik irása volt, ilyen tartalmú levelet iratott a szultán nevében János királyhoz:

«Szerelmetes barátom és testvérem. Csodálkozom rajtad, hogy nem tudsz a pásztorságod alatt levő nyájakra vigyázni. Nem tudod a farkasok honnan akarnak rád rohanni és téged felfalni. Megmondom neked, hogy mit ajánlott nekem Majláth vajda, hogy Erdélyországból adni fog. Tudniillik évenkint háromszáz suhancz gyereket, és tizezer márka aranyat. Azért tehát, a mint ezt a levelet látod, azonnal rohanj be Erdélybe egész hadi készülettel, és korigáld meg őket. A mit ha megtettél, ki fogod mutatni, hogy tied a királyság.» Aláirva: Solimán padisah, török betükkel.

De az aláirásnál még inkább hitelessé tette a levelet a szultán pecsétje.

Szolimán és János király között titkos egyetértés volt arra nézve, hogy ha egymásnak levelet küldenek, azt kívül is, belül is pecséttel látják el, oly módon, hogy a szultán levele kívül Zápolya pecsétnyomó gyürüjével záratik le; mely a szultán birtokában van, belül pedig a név alá a szultán titkos pecsétje nyomatik, az ujján viselt gyürü czímerével. Megfordítva a királynál.

Mind a két titkos pecsétnyomónak a párját megtudta szerezni Fráter György, a király pitvarnoka Bozza Benke által, kimetszetve azokat Budai Balázs aranymives praktikájával.

Ezzel a fortélylyal készíté el a költött levelet, a minek a szövegét hű Memhet bég leveléből vette. Ezek valósággal a szultán szavai voltak, a tartalom igaz volt; csak az irás meg a pecsét volt hamis.

Az ilyen fortély hozzá tartozott ama korszak diplomátiai apparátusához. (Vajjon csak «ama» korszakéhoz tartozott?)

Ezzel a levéllel tért vissza Budára Horváth György. Martinuzzi védelme alatt járt, a ki őt kétszáz huszárral kisérteté.

A király sirva fakadt, mikor ezt a levelet elolvasá.

– Ki hitte volna ezt az én kedves keresztfiamról?

A titkos pecsétek kétségtelen hitelességre vallottak, ez a levél a szultántól jött.

Most azután itt volt a gyors elhatározás ideje.

A király félretette a kesergést s rögtön kiadta a rendeletet, hogy Petrovich temesi bán és Fráter György dandárai foglalják el az erdélyi szoros utakat. A hadsereg zöme pedig, mely Buda alatt volt összegyüjtve, ágyukkal együtt, gyors iramban induljon Erdély felé. A fővezérséggel a király Török Bálintot ruházta fel.

Török Bálint azt mondta, hogy ő neki Majláth István régi esküdt fegyvertársa, annálfogva ő az ellen nem hadakozhat.

Már erre Zápolya kifakadt.

– De már, édes barátom Bálint! Kétszer csak megjárta ez a tréfa, hogy te nem hadakozhatsz az én ellenségemmel, mert az neked esküdt fegyvertársad; de már harmadszor ismételve kezd unalmas lenni ez a móka, hogy az ország főkapitánya válogat az ellenségben!

A király becsületbiróságot hivott össze; az döntse el, hogy lehet-e Török Bálintnak fegyvertársi esküje ellenére Majláth István ellen hadat vezetni.

A becsületbiróság, melyben volt két püspök: Martinuzzi és Eszéki, meg egy tábornok, Batthyányi Orbán, azt az itéletet mondta ki, hogy Török Bálint minden scrupulus nélkül vezetheti a király seregét a fegyvertársa, Majláth István ellen. Erre aztán Török Bálint elvállalta a fővezérséget.

Az egész erdélyi lázadás fegyveres elnyomása azonban egy csepp vérbe sem került, a mi akként lesz érthetővé, hogy a mint az erdélyi nemes urak neszét vették, hogy az összeesküvés kipattant, egyszerre szélnek ereszték a hadaikat s jöttek nyargalvást hódolni a király elé; a székelyek épen seregestül csatlakoztak Fráter György dandárához; a szászok pedig nagy hirtelen más zászlót tüztek a kopjanyélre s követeket küldének a királyhoz, azzal a bölcs mentséggel, hogy nem akartak ők a király ellen fellázadni, hanem csak a barátra haragusznak, a ki ellen százezer ökörnek a kiontott vére kiált, melyeket hadi adó örve alatt tőlük elekzekvált. A király börtönbe csukatta a követeket s azután országgyülést hirdetett Tordára, feleletre vonva a két vajdát, Majláthot és Balassát. Ezek azonban érezve ludas voltukat, nem jelentek meg az országgyülés előtt, hanem bezárkózának Fogaras várába. Az országgyülés aztán, kiderülvén a perduellio, mind a két vajdát halálra itélte; de csak úgy, mint a nürnbergi törvény tartja, ha megfoghatják őket.

Ekkor aztán Török Bálint a királyi sereggel ostrom alá vette a két pártütő vajdát Fogaras várában. Jó szerencse, hogy Fogaras vára olyan messze esett Török Bálint ágyutelepeitől, hogy egymásnak se emberében, se marhájában kárt nem tehetének.