XII. Fejezet. Ünnep És Gyász

Félesztendeig eltartott ez a kedélyes várostrom. Tréfára vette azt minden ember: maga a király is. A feleségére most nem volt gondja, egyik szász városból a másikba járhatott mulatni. Az egyetlen erős kezű embert, Fráter Györgyöt valami különös tréfára fogták. Azt már a verebek is csiripelték, hogy a szultán levele a királyhoz apokrif volt. Azért jó sikere volt; mert ennek közvetkeztében lett elnyomva az erdélyi lázadás; tehát János királynak nem lehetett ellene panasza. De ezt a szultán is megtudhatta, s ez a milyen nagy úr, bizonyosan haragszik érte, hogy az ő nevében egy barát levelet irogat, s a gyürüs czimerpecsétjét is rányomja. – Sürgetős volt az évi adó és ajándékok elvitele Sztambulba. Ötvenezer arany márka, tiz arany serleg, száz ezüst billikom. – A főurak Fráter Györgyöt küldeték ki János király által, hogy vigye el e kincseket Sztambulba. Előre nevettek rajta, hogy fogja a szultán rögtön a Jedikulába csukatni a barátot. – Fráter György azonban csak nem kezdett hozzá az utazáshoz.

E közben az történt János királylyal, hogy szélhüdés érte. Csak a féloldalát legyinté; de ez által az egész arcza eltorzult: a szája félre húzódott. Doktorokat hivatott és kuruzsló asszonyokat. Az utóbbiaknak a tanácsát követte.

Fráter György irigyei őt vádolják, hogy megmérgezte a királyt. Szerémy azt mondja, hogy Perényi Péter küldött egy olasz doktort Fráter Györgyhöz, a ki gyógyszer helyett mérget adott a királynak; Tinódy pedig azt énekli, hogy Fráter György megmérgezett cseresnyékkel rontá meg a királyt. Oktondi mesék!

A királynak erőteljes életszervezete volt. Rendes életmód, hideg vizkura javára lett volna, s ha valakinek érdekében állt János királyt életben tartani, úgy az Fráter György volt.

Ez első intése után a «sötét angyalnak», a király nem is bocsátá el többé Fráter Györgyöt maga mellől. A sztambuli uttal, az ajándék szállítással Verbőczy kanczellárt s Eszéky püspököt bizta meg, azok el is indulának.

E közben a budai királyi vár istállóiban éjjel nappal nyergelve valának a paripák. A király száz arany jutalmat igért annak a csatlósnak, a ki meghozza a jó hirt. Lóhalálában vágtatott a hirmondó a királyhoz e szóval: «a királyné szerencsésen fiat szült!» A nyomában érkező hirnök már azt is meghozta, hogy a királyfit megkeresztelték, az első szent király nevére, Istvánnak és nagyatyja nevére Zsigmondnak.8)

A királyt egyszerre csoda módon helyreállítá ez az örömhír. Karjából, lábából elmult a béna zsibbadás, az arcza újra visszakapta rendes formáját, talpra állt: egész emberré lett.

– Fiam van! Vajha megláthatnám mihamarább!

Erre az örömhirre nagy áldomásnak kellett következni. Az ostromló hadsereg bort kapott, az ágyuk háromszoros üdlövéseket dörögtek. A király maga lóra ült, mintha semmi baja sem lett volna, s tanyáról-tanyára ellovagolt a vigadozó hadcsapatokhoz. Megtekintette az ünnepi hadijátékokat, párviadalokat, azután pedig a vezérekkel és főurakkal együtt lakomához ült s fogadta a felköszöntéseket. – Ekkor aztán halálos gutaütést kapott. A lakoma-asztalnál rogyott össze.

Hát ez is szép halál! Az újszülött fiu fölötti örömben agyoninni magát.

A király érezé, hogy halála közel van, a mint az asztalnál összeroskadt. Az ágyához hivatta az ország nagyjait.

– Ne hagyjátok el a feleségemet, a fiamat. Koronázzátok meg. Tegyétek királylyá én utánam. Ez volt az első szava hozzájuk.

Egészen eszméleténél volt. Papot, iródiákot hivatott, végrendeletét megiratá s a szultánnak azt izené, hogy még haldokolva is az ő iránta való hűségre gondol.

Majd Fráter Györgyhöz fordult.

– Te pedig Utyessenovics György, a kit én alacsony sorsból legfőbb méltóságokra emeltelek, s mellőzve sok nagy nemzetségű, hatalmas, hires férfiakat, csaknem testvéremmé fogadtalak, légy nőmnek és kedves fiamnak gyámja, gondviselője.

Azután Petrovichot és Török Bálintot szólítá fel, hogy fiának gyámságát Fráter Györgygyel oszszák meg.

Még valamit beszélt ifjú nejéről; de a szava elakadt, tagjai megzsibbadtak s még kilencz napig élt azután, mint félhalott; szótlanul: csak a szemei beszéltek még a főurakhoz. Végre azok is elhallgattak.

A holt király teteme fölött aztán Fráter György tartott egy lelkesült beszédet a főurakhoz, összetartásra, hazaszeretetre buzdítva őket. Beszédének megrázó hatása volt. Versenytársai mind kezeiket nyujták, fogadva, hogy hivek maradnak az elhunyt király özvegyéhez, csecsemő fiához.

Sok napig eltitkolták János király halálát. Holttestét viaszk közé burkolák s vaskoporsóba helyezék el. És mindennap összegyülének nála, mintha még élne s vele együtt tanácskozának az ország jövendője felől.

A király halálát főkép azért kellett eltitkolni, hogy a Fogaras várban ostromolt vajdákat kiegyezésre lehessen birni. Az ostromra nem lehetett többé gondolni; mert Budára kellett sietni az egész országtanácsnak. Majláthot tehát felszabadíták az ostrom alól, lovagi szavát véve, hogy lázadást nem kezd többé Magyarország kormánya ellen.

Erdély többi váraiba aztán elhelyezve a biztos hadcsapatokat, a királyi holttesttel és az ország kincseivel megkezdték a szomorú utazást Erdély szélétől Buda váráig. Nagy hire futamodott különösen a társzekerekre halmozott kincseknek, a miket Zápolya minden utjában magával hordott, mint szokták a barbárkori királyok.

Fráter György és Török Bálint kisérték fegyveres haddal a gyászvonatot, s ugyan jó volt a fegyverről gondoskodni. Útközben oláh és rácz búcsújárók kezdtek csatlakozni hozzájuk. Egyszer aztán, a mély völgybe érve, eldobálták a bucsujárók a templomi zászlókat, s elővették a fejszét, handzsárt, megrohanták a kincses szekereket. Azonban Török Bálint lovasai szétkergették a rabló hadat. Olyan gyorsan utaztak, hogy mire Fels Lénárd, Ferdinánd vezére utjokat akarta állni, már akkor el is temették Zápolyát Székesfehérvárott a királyok kriptájába, s Budavárát megszállották.