XVIII. Fejezet Az Új Ellenségek

Fráter Györgynek a szivét ez az eset rendíté meg legjobban. Ha volt még a lelkében egy szikrája a török iránti szeretetnek, azt is kioltá ez a kegyetlen csufság. Kidobni János király holttestét a királyok sirboltjából.

Ilyen tőrökkel a szivében kellett neki tovább folytatni a hódolat játékát.

Ebből a szégyenteljes hadjáratból ügyesen ki tudta huzni magát.

Mind a két fél követelte tőle, hogy jőjjön a segítségére. Azt felelte nekik, hogy nincs hadserege. A szultánnak pedig engesztelésül küldött katona helyett nyolczszáz szekér eleséget, a mit még szivesebben fogadtak.

Hogy mit tett ezután Fráter György? Annak a jellemzésére a franczia életiró szavait idézzük:

«A kormányzó gondoskodása mellett a királyné oly fényes és mivelt (polie) udvart talált maga körül Erdélyben, mint Budán, s miután nagy hajlandósága volt a fényüzésre és mulatozásra, ennek a kielégítésére mindent elkövetett, úgy hogy a királyné évek során át boldog és nyugodt uralkodás édességét izlelheté. A kormányzó (Fráter György) ezalatt minden gondját a népek boldogítására forditá: virágzásra hozta a vallást, az igazságszolgáltatást, a művészeteket, mesterségeket és a bőséget. Mindig azt tartotta szem előtt, hogy abban az állapotban és akaratban tartsa fenn a nemzetet, hogy egy napon a gyámfia, a király hatalmát nemcsak a szép részében a királyságnak: de egész Magyarországon is helyreállíthassák. S a míg e hazafiui dicsvágyat ébren tartá a nemzetben, nem feledkezett meg annak a kényelméről és biztosságáról. A saját jövedelmét is feláldozva, emeltetett középületeket, haszonra és mívelődésre, építtetett erősségeket Erdély védtelen pontjain s Nagyvárad környékén azokat megrakta jól begyakorolt zsoldos hadakkal, a kik fölé derék, hű kapitányokat helyezett; az urak közül pártfogolta azokat, a kiknek eszük és érdemük volt, s különösen kegyelte a székelyeket, a kik a legharcziasabb és legkifáradhatlanabb népek, mindig készek a felhivásra hadirendbe állni.»

Igy ir a részrehajlatlan franczia tudós Fráter Györgyről.

A magyar kortársak azonban más véleményen voltak. Nekik Fráter György kormányzása kiállhatlan zsarnokság volt. Mindenki irigykedett rá s ezek az alattomos torzsalkodók, meg a cselszövényben felnőtt olasz udvarhölgyek, az élvhajhászó lengyel udvaronczok úgy felingerelték Fráter György ellen a királynét, hogy Izabella elhatározta megszabadítani magát e nehéz ember zsarnoksága alól, a ki őt mulatságaiban, fényüzésében akadályozza. A királyné már a saját jegypénzét költé: azt a bizonyos tizezer aranyat.

A Zápolya-kincsek mind Petrovics kezébe vándoroltak zálogba. A jó nagybácsi adogatott a királynénak azokra pénzt, szaraczénus uzsora mellett.

A királyné azon kezdte Fráter György ellen a támadást, hogy felszólitá, adjon számot, hová tette az ország jövedelmeit egész kincstárnokságának az ideje alatt.

Fráter György erre röviden válaszolt. János király haláláig a számadások Verbőczy Istvánnak lettek átadva megvizsgálásra. Azok ott elégtek a kanczellár padlásán Buda ostromában. Az azóta felszaporodott számadásokat majd befogja mutatni János királynak, mihelyt az olvasni megtanul. (Már hét esztendős volt.)

És Fráter Györgynek igaza volt. Abban az időben nem volt szabad nyilvánosságra hozni sem a jövedelmeit, sem a kiadásait az országnak. A közjövedelmek legnagyobb része mind olyan volt, hogy ha felfedezik a forrását, rögtön bedugul. Még nagyobb veszedelem támadt volna belőle, ha a kiadásokat dobra ütik: a titkos ajándékozások a török nagyvezéreknek, tolmácsoknak, magának a szultánnak; a titkos ügynökök fizetése Bécsben, Rómában, Toledoban, Jászvásárban; az új erősségek emelése, a hadak felfegyverzése, különösen a nagyváradi ágyuöntő mühely, mihelyt közhir szárnyára kap, egyszerre rázudítja Erdélyre a török haragját. Ezt vétek volt kérdezni, s bűn lett volna rá felelni.

Majd ha a király olvasni tud! Az pedig még az öreg Á-t sem ismerte.

Ekkor a királyné összehivta az erdélyi országgyülést, hogy az lásson törvényt a barát feje fölött.

Fráter Györgynek vesztett ügye volt az országgyülés előtt. A főurakat bántotta az, hogy fölöttük egy barát uralkodik; a szász követek keseregtek ellene a rajtuk behajtott adó miatt. Batthyányi Orbán haragudott rá, hogy nem ő rá bizta az ország főkapitányságát s nyilt ellensége lett. Török János, a Bálint fia el volt keseredve ellene atyjának török rabságban elhunyta miatt, a kiről azt hirlelték, hogy Fráter György okozta az elfogatását. Majláth Istvánnak a hivei mind ellene esküdtek, mert azt hitték, hogy ő tartja vissza a vezérüket a Jedikulában; de legnagyobb ellensége volt a királyné, a ki a zordon, rideg erkölcsü papi gyámban világi örömeinek megcsorbítóját látta. Török János készült az országgyülésen a királyné ügyét védelmezni, s Fráter Györgynek ugyan el volt készítve az útja a vérpadhoz, ha ezen az országgyülésen megjelenik.

Hanem a barátnak megint segítségére jött a saját édes esze.

Nem az országgyülésre ment el; hanem a királynéhoz.

Izabella fejedelmi haraggal fogadta a barátot. Szemére hányta, hogy dicsőült férje, János király, minő alacsony sorsból emelte őt fel a legmagasabb méltóságra! Eszébe hozta a haldokló szavait, melyekkel nejét és gyermekét a barát oltalmába ajánlja; s ő most háládatlanul, szivtelenül eltüri, hogy királynéja és királyi gyermeke szükséget szenvedjen: maga kincseket gyüjt halomra, s a királyi asztalra csak morzsákat juttat.

Végzé keserves sirással.

Fráter György engedé a feje fölött lezugni a királyi harag menyköveit s a rájuk következett záport egyaránt.

Akkor aztán elővette az ékesenszólását s világos képet rajzolt az ország állapotairól a királyné elé; de legékesebb beszéd volt az, a midőn előszólítá apródjait s azok egy vasszekrényt czipelének be, melynek kulcsait átadá Fráter György Izabellának.

– Ime lássa felséged, hogyan sáfárkodtam az ország vagyonával, felséges asszonyom és királyi gyámfiam javára.

A királyné által felnyitott vasszekrényben tizezer darab lizimakhus arany volt felhalmozva.

Hát ez már okos beszéd! Az ilyen czáfolattól rögtön felszáradtak a királyi könyek. Izabella kezét nyujtá Fráter Györgynek, sőt az arczát is megcsókolta. Végre nevetni kezdett s azt mondá, hogy előre tudta ő, milyen jó ember a barát, s most már fel lévén világosítva, átlátja, hogy mindent az ország javára cselekedett.

Itt rendbe hozván a dolgát, Fráter György Mineróna úrhölgy felé fordult, a ki nagyon duzzogni látszott.

– Kegyelmednek pedig, bájos szép amazon, szintén meghoztam azt, a mit igértem: egy délczeg vőlegényt, az előkelő Zborniczky Miklós herczeget, a ki ime általam küldi kegyelmednek a jegygyürüjét – és a jegypénzt, két ezer darab oroszlános tallérokban.

Erre aztán Mineróna úrhölgy is zokogásra fogta a dolgot; de ügyelt rá, hogy a könnyei kárt ne tegyenek az arcza hajnalszinében.

Eként mind a két asszony meg lévén nyerve, Fráter György ismét ura volt a helyzetnek.

A két, jókedvre derített hölgy kétfelül karonfogva a kedves zsarnokot, átvezeté őt a királyi gyámfiának a szobájába, hogy annak is bemutassa hódolatát.

A gyámi feladat aként volt felosztva a két tutor között, hogy Fráter György vezette az ország ügyeit, jó Petrovich Péter pedig a királyi gyermek nevelését.

Mikor a gyermek-király szobájába benyitottak, épen ebben a foglalatosságban találták a gyámot és növendéket.

Petrovich négykézláb mászott a földön, János Zsigmond pedig a hátán ült, mint egy lovon s pattogatta a korbácsát fölötte, kiabálva: «deh te ráró!»

Fráter György nagyon restellte ezt a dolgot.

– Uram, Petrovich Péter; temesi gróf uram. Ez már mégsem kegyelmedhez méltó pozitura.

A temesi gróf mérgesen felelt vissza.

– Hát mi köze ahhoz kegyelmednek, ha én a királyommal lovast játszom?

– Megigazítom magamat. Nem kegyelmednek illetlen, hanem a királynak, hogy ilyen lovat választ magának. Majd adok én a királynak egy szép kis tatár lovat, a min hetykén lovagolhat.

Erre a gyermek-király rögtön leugrott a nagybátya hátáról s odafutott Fráter Györgyhöz.

– Hol van az a kis ló?

– Az a kis ló itt van már az udvaron felnyergelve. Hanem annak az ám a szokása, hogy az olyan gyereket ledobja a hátáról, a ki nem tudja elmondani az Úr imáját: a miatyánkot.

– Én pedig nem tudom. Péter bácsi azt mondja, hogy az embernek kipotyog a foga az imádkozástól. Aztán minek nekem az a «miatyánk»? Az én atyám király volt. A «mindennapi kenyerünkért» sem könyörgök én, mert én kenyeret nem eszem: csak hust, meg tortát.

Fráter György kemény dorgáló szóval fordult gyámtársa felé.

– Uram, temesi gróf uram, ez nem jó nevelés! Nem így bizták kegyelmedre a királyt.

Petrovich durván förmedt vissza.

– Ne tanítgass engem, te barát móresre! Én királynak nevelem az öcsémet, nem papnak!

Azzal tele pofával fujtatva eltávozott a szobából, engedelmet sem kérve a királynétól.

A barát aztán ölébe vette a kis királyt s elkezdett neki szép meséket mondani: mig az annyira megszelídült, hogy össze hagyta tenni a kezeit, s elmondta Fráter György után a miatyánkot végig. Másodszor aztán már elmondta magától. Olyan tűz-esze volt – a gyermeknek!

Az egybegyült rendek várták ezalatt nagy gyürkőzéssel Fráter Györgyöt az országgyülésen.

Nagy lehetett az elbámulásuk, a midőn érkezni látták a biborszínü hintót a nyolcz fehér lóval: a hintóban a királynét a hátulsó ülésben, mellette a kormányzót, Fráter Györgyöt, vezéri öltözetben, kardosan, szemben az első ülésen Mineróna herczegnőt; a hintó mellett pedig a miniatur paripán lovagolva a kis királyt, a szultántól kapott arany buzogánynyal a kezében.

Az országgyülés termébe Fráter György vezeté fel a királyt és királynét kézen fogva. Az esztrádon három baldakinos szék volt felállítva: a középsőbe ült János Zsigmond, ő volt a főszemély, jobbról a királyné, balról Fráter György. – Petrovich már nem fért el. Neki oda alant Mineróna herczegnő mellé kellett ülni; a ki egyre azzal boszantotta, hogy milyen derék ember ez a barát!

A felriadó üdvkiáltás után a királyné szólalt fel: előadva szép latin nyelven, hogy a «főbiró» már ő neki teljes számadást terjesztett elő kincstárnoki hivataláról. Ez előterjesztés világ elé nem hozható, mert akkor az ellenségeink is megtudhatják; a rendek nyugodjanak meg abban, hogy a királyné az ország és a király jóvoltára történteknek találta a főbiró által tett kiadásokat.

Hát ha ilyen hatalmas szószólója akadt Fráter Györgynek, mint Izabella királyné, akkor ki szólhatott volna ellene? A rendek egy lélekkel kiáltának a királyné szavaira helyeslést; s Fráter György legmérgesebb ellenfele, Batthyányi Orbán (lelkében igaz hazafi) állt fel azzal az indítványnyal, hogy ha a királyné ily bizalommal ragaszkodik Martinuzzihoz, akkor kiáltsák őt ki a rendek Erdély kormányzójának. Ez meg is történt, s e naptól fogva Fráter György alkotmányosan megválasztott kormányzója, valódi fejedelme volt Erdélyországnak.

A jó Petrovich mérgesen rugta ki a széket maga alól e választás után.

– Hát akkor én mi vagyok? A király lova?

Azzal nagy mérgesen ott hagyta az országgyülést, kocsijába vetette magát s dúlfúlva vágtatott haza Temesvárra.

Az országgyülés e pillanat hatása alatt egészen megfordult. Irmagja sem maradt annak a pártnak, mely Fráter György ellen szövetkezett, s mely még egy nap előtt eltipró többséget számított.

Bizonysága ennek a csodaváltozásnak az, hogy ugyanazon országyülés, mely az eddigi adók miatt a fejét akarta kérni Fráter Györgynek, a kormányzó bölcs beszéde után új adót szavazott meg, a hogy Tinódi Lantos Sebestyén diák énekli:

«Egy pénz héával egy forintot szörzének, Hogy török császárnak adót szörzenének, Mert mindenkor ez törvénye Magyaroknak. Forintot héával az adóban szednének!»

Hej, de okos törvényök volt a régi magyaroknak! Minden adóforintból egy pénzt visszatartani magnak!

Nemsokára e nevezetes országyülés után megtartották Mineróna herczegasszony lakodalmát, a jeles Zborniczky Miklós lengyel főurral, a mely alkalommal az ország is hozzájárult az udvarhölgy kelengyéjéhez (Tinódi szerint): «Mineróna asszony elházasításában, Zborniczky Miklóssal törvényházasságban. Ott szép ajándékot az ország mutata. Szegény köznemes nép kit váltiglan bána».

A menyegzői tánczvigalomban a királyné kezdé meg a tánczot: együtt lejtvén el a szép palotást a kormányzóval. A barátról az irigyei is elismerték, hogy még «dali tánczot járni» is jobban tud, mint valamennyi fiatal leventék.

Mineróna nagyon meg volt elégedve, úgy a kelengyével, mint a vőlegénynyel, ki őt magával viendő volt haza, Lengyelországba.

A vánkostáncz végzi a lakodalmat, mely abból áll, hogy egy selyemvánkost, zeneszó mellett vándorolni küldenek, férfi viszi hölgyhöz, hölgy viszi férfihoz; arra letérdepel: hölgy megváltja magát egy csókkal, férfi egy aranynyal; kiki azt választja magának, a ki neki tetszik. Ebből a tánczból a királyné sem vonta ki magát s bizony ő kapta a legtöbb – aranyat váltságban. De a ki a legtöbb aranyat fizette, az bizonyára Fráter György volt. Azért, hogy ősz szakálla volt. Mikor végre Mineróna vitte a selyemvánkost Fráter Györgyhöz, s letérdelt a vánkosra, az egész udvar gonoszkás mosolylyal nézte ezt a példát. Mindenki tudta jól, hogy minő halálos ellensége Mineróna a barátnak, azt is tudta, hogy a remete azért boronálta össze ezt a házasságot, hogy a viperamérgü udvarhölgyet eltávolítsa a királyné mellől. Azért is a világ truczczára olyan hangos csókot adtak egymásnak, hogy azt meg lehetett hallani az egész teremben.

A csókváltságban Fráter György egy, a rendes aranypénznél nagyobb aranyat adott Minerónának. Az egy KOZON arany volt, melynek egyik lapjára a figura alá három X volt verve.

Mineróna elérté a czélzást: odasugott a barát fülébe.

– Ez a XXX jelenti a «harmincz ezüstpénzt». – Ez a Judáscsók dija. Ne legyen igaza kegyelmednek. Én nyilvános ellensége voltam. De itt marad utánam egy roszszabb ellensége, mint én. Nem visel asszonyruhát, de azért még sem férfi. Ott van a Judás!

– Látom én azt, pedig nincsen itten. (Petrovichot érték.)

A vőlegény azonban megelégelte a vánkostánczot, s élt azzal a jogával, hogy a táncznak véget vessen, a trombitásokkal a menyasszonykisérő nótát zendíttetve rá takarodóul.