XIX. Fejezet. «Vitéz Török Jánosról Emlékezem.»
Ez országgyüléstől fogva, Fráter György tudott élni a maga méltóságával. Elhagyta a remetei egyszerüséget, váradi székhelyén s új Bálványos várában egészen kormányzóhoz méltó udvart tartott, a hol a fejedelmek követeit fogadhatá. Bécsben, úgy mint Augsburgban, Toledóban úgy, mint Versaillesben, Velenczében, Rómában tudták azt jól, hogy Magyarország ügyeit Nagy-Váradról intézik. A szultán is elismerte a barátot kormányzónak. Az ő követei forgottak minden külföldi hatalmasságnál.
Azok pedig folyvást harczban álltak egymással, s ezekben a harczokban számítottak a magyarok fegyvereire is. Viszontag ők is bejöttek egyszer-egyszer Magyarországra a török ellen harczolni s itt sok vért elvesztegettek, úgy hogy akkoriban Magyarországot a «németek czimeteriomának» nevezték.
Ferdinánd király a magyar ezredeket felhasználta a protestáns német fejedelmek elleni hadjárataiban, a helyett, hogy a török ellen fordította volna a vitézségüket. A szász fejedelmet, Frigyes Jánost, Wittenbergánál magyar ezredek győzték le, s egy magyar huszár: Luka Józsa megsebesíté és elfogta, sőt, mint Pethő Gergely krónikásunk feljegyzé: Szentgyörgyi Miklós gróf, egy jeles hadviselő vitéz, fogta volt meg a gallus királyt, Ferenczet, a Ticinum város alatt. Mire volt ez jó a magyaroknak?
Ebben a minden politikai és vallásos izgalmak általános khaószában kellett Fráter Györgynek keresni az utat a maga nemzete számára. Az igazságosan itélő történetbuvár előtt Fráter György nem csak korának, de nemzete történetének legnagyobb diplomatájaként fejlődik elő.
Azt mondják, hogy mindenkit megcsalt: hát őt nem akarta mindenki megcsalni? Ez a diplomaczia. Csakhogy ő jól értesítteté magát Európa minden hatalmasságainak szándékairól s nem hagyta magát véletlenek által meglepetni: azt pedig, hogy ő mit tervez? senki sem találta ki. Még sejteni sem tudták, hogy ő váraiban egy egész hatalmas hadsereget tartogat, a mivel minden órában ott csaphat le, a honnan a veszély közelít.
Legtöbb vesződsége volt magával a királynéval. Annak Gyalu várát rendezte be fejedelmi székhelyül; hanem ott a királyné unta magát. Bécsből szüntelen küldöztek le hozzá magyar főurakat, a kik megujították az alkudozásokat Erdély és fél Magyarország átengedése végett. Most már a szepesi herczegség helyett az oppelni herczegséget kinálták János Zsigmond királynak; Izabellának gazdag évdijat.
Fráter György helyeselte az alkut; de elébb azt követelte, hogy Ferdinánd hagyjon fel a német fejedelmek elleni áldatlan háboruval, s hozza ki seregeit Magyarország védelmére: különben az egész országot elfoglalja Szolimán. Valamennyi magyar főúr, a ki Ferdinánd pártján volt, ugyanazt követelte, a mit Fráter György.
Izabella azonban türelmetlen volt: minden módon menekülni akart Erdélytől, a magyar koronától, a magyar fájdalmaktól.
Egyszer már el akart szökni fiastul Erdélyből, Petrovich és Patóczy biztatására. Fráter György azonban, a ki a királyné minden lépését őriztette, gyorsan parancsot küldött az erdélyi városoknak, hogy a királynét be ne bocsássák, s a derék szászok a kormányzó parancsát fogadták meg, leeresztették a sorompókat a királyné hintója előtt, s annak egész udvarával vissza kellett térni Gyalu várába. Volt aztán hét országra szóló panasz: hogy a gonosz barát fogolyképen bánik a királynéval s még a várából sem engedi kimenni.
És Fráter Györgynek erre igen erős oka volt. Ferdinánd király, midőn végre egy hatalmas, csataképes hadsereget hozott össze, midőn minden magyar készen állt a török rabiga ellen feltámadni, akkor egy olyan nagyszerü meglepetést szerzett a magyaroknak, a mi túltett még a «fekete herczeg» lángeszü retirádáján is. Ferdinánd király a legnagyobb hadi készülődés közepett egyszerre csak békét kötött a török szultánnal hét esztendőre, a legmegalázóbb föltételek mellett. A magyarok le voltak verve egész a fekete földig!
Egész Európa följajdult erre a békekötésre; a pápa, a császár szemrehányó leveleket irtak Ferdinándnak, de ő azt felelte, hogy már lekötötte a szavát. S keresztyén fejedelemnek a szavát meg kell tartani.
És Izabella akkor akarta átadni az országot Ferdinándnak! A midőn a legjobb hivei is elpártoltak a királytól. A hűséges főurak ott hagyták Bécset és Pozsonyt, mind Erdélybe siettek, s Fráter Györgygyel conventiculumot tartva, olyan határozatot hoztak, hogy János Zsigmondot megkoronázzák királynak s Erdélyt és Magyarországot a szultán fenhatósága alá bocsátják. Ezt a határozatot tiz magyarországi főúr irta alá és egy asszony: a fogságban tartott Perényi Péter neje; egy élő férj özvegye: – így küldték el a szultánnak.
Ha ekkor János Zsigmondot megkoronázzák, Ferdinánd elveszti egész Magyarországot. Ezért kellett Fráter Györgynek erőszakkal visszatartani Erdélyben Izabellát és a fiát. A miért kegyetlen zsarnok lett a neve. Azt tette, a mit a helyzet parancsolt. Nem ő rontotta el a Ferdinánddal való egyezkedést, hanem Ferdinánd szerencsétlen békekötése a törökkel.
No, de jól adta a sors, hogy nincsen olyan rossz a világon, a minél még rosszabb is ne jöhessen: így aztán a kisebb rosszból jó lesz.
Szolimán szultán a tiz főúr ajánlatára azt a választ adta, hogy kész beleegyezni János Zsigmond megkoronáztatásába; ha a magyarok átengedik neki Temesvárt, Becse és Becskerek várait, – melyeket ezennel követel is tőlük; ha nem adják: elveszi.
Ez annyit jelentett, hogy adják át még a temesi bánságot is török szandzsákságnak.
Erre a pokolbeli követelésre aztán nem maradt más kijárásuk a magyaroknak, mint az áttérés a Ferdinánd hűségére, mindenestül.
Fráter György lemondott a török pártfogásról; széttépte nagy terveit: egy nemzeti király alatt felvirágzó Magyarországról. A hajótöröttnek a part felé kell menekülni, akárki országa van ott. Most már ő mondta, hogy át kell adni Ferdinándnak a Zápolyák országát. Így legalább megnyeri a békét az ország. Ferdinándnak hét évre van békekötése Szolimánnal. Ha a magyar Alföld, a Bánság és Erdély Ferdinánd birtokába száll át, akkor ennek az országrésznek is biztosítva lesz a békessége hét esztendőre. S ez a hét év is élet!
Mindenki ezt akarta már. A török kényúri követelés után nem maradt más választás.
Ferdinánd király végre valahára elérte azt a vágyát, hogy senki sem ellenezte a nagyváradi kötés végrehajtását: maga Fráter György minden föltételbe beleegyezett; a királyné mehet már a fiával az opuliai herczegségbe, a hová nem rég szökve akart menni.
Ámde ekkor egyszerre egy új ellenség támadt. Maga a királyné.
A mint Petrovich megtudta, hogy Fráter György beleegyezett a Ferdinánddal való kiegyezésbe, s Ferdinánd őt megerősíti Erdély helytartója állásában, egyszerre támadt benne az ostoba emberek nagyravágyása: a legveszedelmesebb indulat, mert ez nem nézi hogy mit gyujt fel a tüzzel, a mit lángra szított.
Legelőször is a királyné szivében gyujtott fel egy nemtelen haragot. Ő, a ki mindig futni akart Ferdinándhoz; a ki kulcsolt kezekkel rimánkodott neki, hogy kisértesse ki innen, most egyszerre az ellenkezőre fordult, egy olasz udvaronczát (Salvazzit) futtatá Szolimánhoz: elárulva a szultánnak, hogy Fráter György megalkudott Ferdinánd királylyal, Erdély és a korona átadása végett, hogy őt és fiát megakarja fosztani trónjától, országától: kéri a szultánt, küldjön seregeket az oltalmára, s törje össze az ő zsarnokát, Fráter Györgyöt!
Izabella királyné hitta fel Szolimán szultánt, hogy Fráter Györgyöt pusztítsa el a világról!
Egyetlen igaz barátját, a legnagyobb magyar hazafit, gyermekkora óta jóltevőjét, kiadta az ő maga, az országa, a keresztyénvilág ellenségének!
Nem jöhetett ez a szivéből. Nem támadhatott ez az ő lelkében. A nagy hájfejű Petrovich, meg az a sok ármánykodó olasz, lengyel udvaroncz tette ezt az ő nevében.
De meg volt téve.
Magyarok is járultak hozzá. Batthyány Orbán haragosa volt a barátnak, Losonczy Pál gyűlölte, mint papot.
Aztán volt a királyné udvaránál két fiatal levente, Török János és Patóczy Ferencz, a kik mind ketten halálosan szerelmesek voltak a királynéba.
Nem volt ez világi szerelem, hanem az a mesevilágbeli rajongás a sárkányölő lovag részéről az üldözött hölgy iránt. Gyönyörűségnek tarták érette meghalni. S azon versenyeztek egymással, hogy melyik fogja kettőjük közül hamarább ontani a vérét szive bálványáért.
Török János, mint fiatal suhancz, atyjának Török Bálintnak török rabságba hurczoltatása után, felmene Bécsbe, s ott Ferdinánd király udvarában vállalt szolgálatot. Lovaglásban, de különösen tőrrel való vivásban mindenek fölött kitűntette magát. A magas udvar gyakran gyönyörködött az achillesi alkatú ifjúban, mikor az a lovagjátékokon egyedűl két ellenlovaggal szemben elfogadá a tornát. Az egyikkel vivott görbe karddal, balkézzel, a másik ellen hosszú háromélű egyenes tőrrel a jobbjában, a lovát csak a térdeivel irányozta.
Mikor aztán Ferdinánd leküldözé a követeit Izabellához alkudozni, a jó Nádasdy Tamás kiséretében egyszer Török János is lejött, s akkor esett bele abba a tündéri szerelembe a királyné iránt, ott is maradt annak a szolgálatában.
Majd megismerkedve a korra nézve egyivásu Patóczy Ferenczczel, midőn ifjak módjára sziveiket egymásnak kitárták, megtudták, hogy mind a ketten a királynéba szerelmesek.
Ettől fogva aztán örök fegyverhűséget esküdtek egymásnak s felfogadták, hogy vérüket, életüket Izabellának fogják szentelni.
Tehát ezek is szaporíták a királyné vakon követő hiveinek táborát. Török Jánosnak volt százhatvan huszárja, mind aképen gyakorolva, hogy egyszerre karddal és tőrrel vivjon, és hatvan muskétása, a ki egyúttal karddal vívó hajdú is volt.
A török szultán első hallásra nem akarta hinni, hogy Fráter György az ő hatalma ellen szarvakat merjen emelni, előbb csauszokat külde a baráthoz, annak az örve alatt, hogy szerezzenek tőle szelindek (molosszusz) kutyákat és nyulhajtó agarakat. Ezek nem tudtak a barátból kivenni semmi okosat. Ellenben a szultán tolmácsa Mahmud, a kit Bécsbe küldött, azzal a bizonyos hirrel tért vissza, hogy bizony átadta Fráter György Ferdinánd királynak Erdélyt, fél Magyarországot: hozzá is nyulna a király, ha forró nem volna a gesztenye.
Ekkor aztán Szolimán szultán, a maga haragjának teljességében, visszaküldé Mahmud béget Ferdinándhoz és Izabella királynéhoz, mind a két vazalljának megparancsolva, hogy a rebellis barátot, azt a Fráter Györgyöt, a hol kapják, megfogdossák, lánczra verjék, úgy küldjék Sztambulba; ha élve el nem foghatják, a levágott fejét utaztassák a szultánhoz.
És egyúttal, parancsolatja nyomatékául elrendelé a szultán, hogy a királyné nagybátyja, Petrovich támadja meg a rácz hadaival Nagy-Váradon Fráter Györgyöt; Péter vajda törjön be Moldvából a Székelyföldre, István vajda török-oláh dandárral rontson be a Királyföldre; végre a budai beglerbég: Kászon basa, az egész török hadsereggel nyomuljon Szegeden, Aradon, Déván keresztül Erdélybe. Négy felől indítá meg a nagy úr, a királyok királya! a fegyveres támadást, a szegény fehér barát ellen, a kinek ötödik ellenségül ott volt maga a királyné, Petrovichcsal és vakbuzgó magyar testőrvitézeivel.
Ekkor mutatta aztán meg magát a barát a maga egész titáni nagyságában.
Karddal rontottak rá, karddal felelt vissza! S egy rövid hónap alatt szétverte mind a négy támadó ellenséget, hogy sebeit nyalva futott valamennyi vissza a hazájába, s megtrágyázta a magyar földet a hulláival!
De tartsunk rendet.
A mint Fráter György meghallá, hogy a királyné visszautasítja a Ferdinánddal kötött egyességet, s az országot fegyverfogásra hivja fel Fráter György kormányzó ellen, minden haladék nélkül megindítá új Bálványos várban gyüjtött hadait Erdélybe: a két Mártonffyt, a kik Marosvásárhelyen hadakat gyüjtöttek ellene, megfogatta s lenyakaztatá. A hadserege saját zászlói alá esküdött; melyeken az Utyessenovich czimer a pálosok rendczimerével volt egyesítve: az egyszarvú veres mezőben és a kenyeret hozó Illésholló kék alapon. A királynénak még ekkor nem volt több, mint kétezer katonája, azokkal nagy sietve Gyulafehérvárba vonult vissza. Fráter György a nyomában. Harminczezer főnyi rendes serege volt, ellátva ágyúkkal. Ott körülzárta a várban a királynét és hivei seregét. Aztán várta, hogy mely oldalról fogják hát megtámadni?
A királyné udvarában nagy lett erre az ijedség. Senki sem számított arra, hogy Fráter György a fegyverre fegyverrel fog felelni. A saját honfiai a királynénak nem igen tartoztak a vitéz hadverő lengyelekhez; azok Tinódy jellemzésekint «hamar megröttenének, kiknek csak bujaság és táncz kell kedveknek. Esznek, isznak leányok körül csellyegnek, Királyné asszonynak könyörgeni kezdének: Igen jók nem vagyunk mű táborban lakni, Kérjük, felségedet, ne akarj kiküldeni Münket a táborba, ott kin nyomorogni. Jobbak vagyunk itt ben felségednek szolgálni.»
Eként aztán Izabella a vele tartó őrseregnek a vezetését rábizta Török Jánosra és Patóczy Ferenczre.
Fráter György Ekemezőn ütött tábort derék seregével. Gyulafehérvárt csak körülzárta és nem ostromoltatá. A királynét kimélte. Folyton izengetett be hozzá a várba, de a királyné minden békeföltételt visszautasított.
A Cunctator rendszerrel még azt is elérte Fráter György, hogy a királyné által behivott pártfogók mindenütt dulással, a fegyvertelen nép öldöklésével nyomultak előre: ez által azoknak a magyar és szász uraknak, a kik a török, oláh, rácz segítséget olyan nagyon áhították, kegyetlen leczkét szolgáltattak.
Egy kora hajnalban arra ébred Fráter György, hogy ugyancsak erősen ágyuznak Gyulafehérvár táján. Rögtön lóra ült s odavágtatott a táborból.
Az történt, hogy a székelyek, megunva a várakozást, minden vezéri parancsszó nélkül neki fordíták az ostromágyukat a várfalaknak, s elkezdék azokat rombolni, mire Fráter György odaérkezék, már akkorra nagy rést lövének a bástyán.
Fráter György haraggal kiálta a pattantyusokra: «Ki parancsolta nektek az ágyuzást?»
– Magam la! pattogott vissza egy kurta zekés atyafi: még nem is «lófő», csak afféle «pixidárius». Én mondám, mindnyájan megállták és teszszük, a hogy illik. Mü nem jövénk ide azért, hogy mogyorót törjünk a fogunkkal a te királynéd számára. A mi országunkat kétfelől is háborgassa az ellenség: gyerekünk, asszonyunk fut a homoród-almási barlangba, mü meg itt süssük a makkot? Azért, ha te barát létániát mondani jöttél ide, hát akkor «Dominus vobiscum», de mü már ott vagyunk, hogy «Secula seculorum Amen!» s úgy széttörjük ezt a rongy várat itten, királynéddal, királyoddal együtt, hogy még a pora sem marad: azután megyünk haza ellenséget verni.
Ez igazán székelyül volt mondva.
Fráter György megtiltá a további ágyuzást, a székelyek táborában pedig tartott egy hathatós beszédet, a melylyel megnyugtatta őket. Ő maga fog még ma felmenni a királynéhoz az ostromolt várba, lelkére fog beszélni, hogy távolítsa el a sok behivott ellenséget az országból; ha aztán a királyné nem hajlik a szóra: azonnal az ellenségre fogja vezetni a hadait s kiveri azt az országból.
Ebben a székelyek megnyugodtak.
Fráter György azonnal követet küldött fel a királynéhoz; személyes beszélgetést kérve tőle: az alatt egyikét a királyné főkapitányainak kivánva ide küldetni tuszul.
Ketten voltak: Török János és Patóczy Ferencz, mind a ketten délczeg fiatal vitézek, mind a kettőnek egy volt a szerelme. Olyan szerelem, mely czélját soha el nem éri.
Mikor Fráter György izenetét meghozá a várba a követ, azt mondá Török János Patóczynak:
– No czimborám, most itt az óra, a melyben bebizonyíthatjuk a mi bálványunknak, mennyire imádjuk. Kezünkre adta az Isten az ő gonosz tyrannusát: ide jön a barát! Kettőnk közül az egyiket leküldi a királyné a táborba tusznak, a másik itt marad. A többit tudod már. A ki kettőnk közül itt marad a királynéval, ugyan keresztül rontja a háromélű tőrét a barátnak a lelkén; a másik, a ki kezesül ment érte, bizonyos kínhalált szenved. A kit a királyné választ.
Patóczy kezet adott rá.
A királyné Patóczyt választotta tuszul Fráter Györgyért: azt küldte le az ekemezői táborba. Török János maradt mellette.
Abban a szobában, a hol a királyné fogadta Fráter Györgyöt, volt egy rejtett fülke, melyet Hunyady János arczképe takart el, odarejtőzék el vitéz Török János.
Fráter György a maga egyszerű fehér barátcsuhájában jött fel. A királyné violaszin gyászban fogadta: atyját Zsigmond királyt gyászolta, ki ez évben költözött el ez árnyékvilágból.
Mikor a barát a királynéval szemben lett, csak leborult térdre a lábaihoz, s megragadva a királyné kezét, elkezde neki szemrehányást tenni, de a szava csupa zokogás volt.
– Óh én édes leányom! én drága királyném! Mit cselekedtél az én szép országommal? Azért, hogy «engemet» összetöress, behivtad a magyarnak minden kegyetlen ellenségét, négy oldalon gyujtottad fel a kies szép hazát.
– Nem tudok felőle. Rebegé a királyné megrendülve.
– Te nem tudsz felőle? Hát ki adta a kardot és üszköt Cserepovics kezébe, hogy a rácz hadakkal pusztítsa végig a magyar Alföldet? vegye ostrom alá Csanádot, Hunyad várát? Ki irt levelet Péter vajdának, hogy rontson be a moldvaiakkal, s a krimi tatárral a Székelyföldre? Ki nyitotta meg az ország kapuját István vajda előtt, hogy oláh és tatár hadakkal áraszsza el a Királyföldet? Ki küldött követet a budai beglerbéghez, Kászon basához, hogy jőjjön az egész török hadsereggel egyenest Erdélybe? Talán nem is tudod, hogy útjában végigpusztította a Maros vidékét, s már itt ül az előhada Déva várában s tanítja a megkínzott szüzeknek a te nevedet átkozni.
A királyné megrettent és sirva fakadt.
– Isten látja: én ezt nem akartam!
– Csak engemet akartál összetörve látni. No, hát töress össze; itt vagyok a kezedben. Ide hoztam neked ajándékba ezt az én ősz fejemet. Ne emlékezzél rá, milyen szeretettel, mekkora hűséggel szolgáltalak mindig. Vágasd le a fejem, s aztán próbáld meg az én véremmel, meg a te könnyeiddel eloltani azt a szörnyü lángot, a mivel az országaidat elborítottad!
A királyné a kezét tördelte kétségbeestében.
– Istenem. Jehova szent Atyám! Hisz én nem ezt kivántam.
Fráter György ekkor felállt a térdéről, s nyugodt hangon beszélt.
– Tudom, királyném, hogy te nem sejtetted, minő rémségeket költesz fel szavaddal. Ha lett volna melletted egy ember, a kinek helyén van a szive és az esze, bizony nem tetted volna ezt. De a kikkel körül van véve fölséged, azoknak vagy esze, vagy szive meg van rontva. Íme itt van az a Török János, felséged hadainak főkapitánya, a kinek az atyját, a dicső emlékű Török Bálintot a hitetlen ozmán zsarnok lánczokban hurczolta magával. Isten úgy legyen a birám a másvilágon, a milyen igaz, hogy én mindent elkövettem a megszabadítására: meseváltságdijat ajánlék érette. Most veszem a hirét, hogy az én dicső barátomat megváltotta már a jóságos Isten, s török rablánczából felvitte magához.
A királyné rémkedve tartá a kezeit Fráter György ajkai elé, mintha visszaakarná tiltani a beszédét.
A rámában az a festett kép, a hős Hunyady képe hogyan reszket: hangot ad, mintha zokogna! Fráter György tovább beszélt.
– Én e gyászhirre tábori misét tarték a megdicsőült nagy hazafi rekviemére, míg a fia, a huszonötéves levente, kardját köszörüli itt fenn, hogy atyjának gyilkosaival, a pogány törökökkel vérszövetséget kötve, végig pusztítsa a saját hazáját! Hát ez nem a te munkád királyné asszonyom?
Ennél a szónál megmozdult a nagy arczkép rámástól, sarkán elfordulva, s a rejtett fülkéből előlépett ifju Török János. Férfiui harag lángolt az arczán, gyermeki köny ragyogott a szemében. Három élü tőre volt a kezében.
Nem Fráter Györgyhöz, hanem a királynéhoz beszélt.
– Ezt nem mondtad nekem, királyné asszonyom! Oh hogy imádtalak, mint egy oltárképet! Hűséget esküdtem neked életre-halálra. De ha tudtam volna, hogy te a törökkel kötél szövetséget, hogy a hitetleneket hivtad az országba, inkább levágtam volna azt az esküre felemelt három ujjamat. És most legyek elkárhozva, legyek a Szentháromság által megbüntetve, de még is megtöröm az én hűségemet te hozzád királyné, s kardomat, szivemet adom a te ellenségednek, a te zsarnokodnak, a ki engem apám gyilkosaira enged rohannom! Fráter György! Vigy magaddal. Kétszáz vitéz harczos jön utánam. Az egy kivánságom, hogy én ronthassak legelől kegyetlen bosszut állni apám hóhérain!
A királyné abban a perczben, a midőn Török János előlépett a rejtekéből, egyszerre odaveté magát Fráter György keblére, mintha a saját testével akarná őt megvédelmezni. És a midőn az ifjú levente nemes kifakadását végig hallgatta, arczán a rémület átváltozott megdicsőüléssé. Átfonta két karjával az ősz ember nyakát, csókolta az arczát, könyörögve szólt hozzá.
– Atyám! Csodatevő szentem! Mentsd meg az országot!
– Hát nem te hivtad be a törököt az országba? szólt Török János a királynéhoz.
– Átkozott legyen az az óra, melyben azt tettem. «Mea culpa! mea maxima culpa!»
– Akkor álld meg ezt a kardot, mely a te bűnödnek a zsoldját lefogja fizetni.
És a királyné áldva tette a kezét az ifjú hős tőrére.
Fráter György halkan rebegé: «Amen.»
Azután a királynéhoz szólt.
– Királyné asszonyom. Te parancsoltad, hogy mentsem meg az országot. Megmentem. Török János, ifjú vitéz: tied legyen az első diadal.
Az ágyuk még azon órában újból eldördültek, de ez örömjel volt. A királyné és a kormányzó közötti kibékülés hirmondója. Izabella magyar csapatjai álltak Fráter György seregének az élére, kardjaik hegyét a török felé fordítva.
Négy oldalról támadták meg Fráter Györgyöt a szultán vazallusai, a gyönge királyné kérésére, az erős nagyúr parancsolatjára; Fráter György egyszerre csapott le mind a négy ellenségnek a fejére. Még nem is egyiket a másik után, de egy időben verte vissza valamennyit.
Petrovich rácz hada Cserepovics vezetése alatt tízezred magával vivta Csanád várát, melynek sánczait Fráter György hadnagya, Perusich Lázár védte nagy vitézül. Ide Varkocs Tamást küldé Fráter György a nagyváradi dandárral a vár fölmentésére. A vitéz kapitány nem sokat haditanácsozott, hanem a mint kora hajnalban megpillantá az ellenség táborát, rohamra trombitáltatott s megütötte az álmából riadó ráczságot. Erre Perusich hadnagy is kirohant Csanádból a védő sereggel, s úgy elpaskolták kétfelől Cserepovich hadát, hogy az minden ágyuját, zászlóját ott felejtve, futott haza felé, útközben fele elveszett a diadalmas üldözők fegyvere élétől.
A másik betörő sereg Mihály vajdáé volt, ki tizenkétezer oláhval, tatárral jött be a vöröstoronyi szoroson a Királyföldre. Ez ellen Kendy János kapitányát küldé Fráter György négyezer harczossal. Az ojtózi szoroson betört moldvai vajda, István ellen pedig elbocsátá a székely hadait. Még maradt egy akkora hadserege, hogy ő maga, személyes vezénylete alatt szembeszállhatott a budai beglerbég, Kászon basa derék seregével, mely ágyuk és lovasok nagy ereje mellett jött Magyarország felől, s előhadával már elfoglalva tartá Déva várát, Erdély délnyugati kapuját. Fráter Györgynek is volt elég öreg ágyuja, hogy ezt a várat ostrommal visszavegye. De hát elég volt erre a diadalra vitéz Török János, a kit a barát, ő nagy kivánságára, a maga csapatjával előre bocsátott.
A mint az ifju vitéz meghallá, hogy Kászon basa előhada megszállta Dévát: a válogatott szpáhi lovassága benn van a városban, Feru aga, Ali csausz, Gyurbát vajda vezetése alatt, egy zászlóalj szarácsi kinn a mezőn táborozik:
«Erre Török János szólla ilyeket: Régen kértem a felséges Úr Istent, Hogy adjon éltemben oly jó szerencsét, Törökökkel adjon nekem ily ügyet. Bátorsággal Török Bálint fogságát, Én megtorolhassam szörnyü halálát, Nem nézhetöm jószágom pusztulását, Bizony megkésértöm a basa hadát.»
A Lantos éneke elmondja aztán az egész hőstettet a leghivebb közvetlenséggel.
Éjfél után indítja Török János a kis csapatját Déva alá. «Nagy vígan az úr trombitát fuvata, Lovagját, gyalogját elkiindítá. Száztizenhárom lovagot számlála, Hatvanhét gyaloggal éjjel indula.»
S trombitaszó mellett rohanta meg a várost: három vitéze fejszékkel berontá a kaput, a többiek a palánkon hágtak keresztül. Ez a maroknyi vitéz had a legnagyobb tivornya közepett lepte meg a városban a törököket, kik ott a házakban istentelenkedtek az elragadozott fiatal hölgyekkel. Keserü halállal fizetének meg a tiltott édességért: az utczákon, a házakban ölték őket szerte. Egy része a felriadt török hadnak futott a fellegvár felé; de annak a kapuját már elállta Török János, ki egyszerre ért oda az igyekező Gyurbát vajdával: «Jelös fővitéz embör mondják hogy volt, Öltözeti neki mert szép gazdag volt, Az Feru agának agatársa volt, Egy szablyával viadalnak állott volt. Egy ő maga Török János már vala; Hegyes tőrrel derékban úgy találá, Sorompóhoz a törököt nyársalá.»
Magát Feru agát a dévai parasztok kaszabolták darabokra.
A rövid harcz alatt a törökök «kétszer negyvennégy holttestet ott hagyának» azokon kívül, a kik foglyul esének; míg a magyarok közűl csak «négy vitézök halálát szánák.»
Igy állt boszút vitéz Török János szívszerette jó édes apjának szomorú fogságban történt haláláért.
«Csuda-szép nyereséggel ők járának. Török János küldte az kincstartónak. Egy törököt, egy zászlót az barátnak. – Megköszöné, mint szerelmes fiának.»
A kik ez öldöklésből megmenekülhetének, a város palánkjain átugrálva, azok a törökök rémmesékkel riaszták fel a mezőn táborozó szarácsi zászlóaljat. Arra az is megfutamodék s szaladt valamennyi lóhalálában vissza a beglerbég táborába.
Vitéz Török Jánosnak azonban még több volt az ész a fejében, mint a vitézség a két kardhordó karjában. Bölcsen átlátta ő, hogy nagy bolondság volna neki a maga csipetnyi hadával a törököt üldözni, Kászon basa derék hadának a torkába futni. – Fordítá a dolgát: megértve, hogy Kendy Ferencz kapitány az oláhországi betörő sereggel van szemben, rögtön ő is arra felé indúlt, valamennyi trombitát és dobot a törökök elhagytak, mind magával czepelvén, úgy, hogy csaknem minden katonájára jutott egy trombita vagy dob.
A vöröstoronyi szorosban történt ütközet részleteit a franczia iró, Bechet jegyezte fel. Kendy (Quendi) négyezer emberével tizenhatezer főnyi ellenséggel állott szemben. Azt a ravasz taktikát követte, hogy a seregét megosztá: a nagyobb részét a szorosban felállítá, a kisebbet pedig egy magas hegyről jártatá alá, zászlókkal, dobszóval az ellenség láttára: a hegyről leszálló ezredek azonban az erdőbe jutva, megint áttértek a hegy tulsó oldalára s ugyanazon az úton megint levonultak: úgy hogy a vajda azt hitte, hogy arról az oldalról egy egész ármádia közelít ellene; s ő is akként állítá fel a hadai zömét. Mikor aztán a vajda serege a képzelt ellenséggel fordult arczvonalban, akkor Kendy János az egész dandárát összevonva, lelkesen rohant rá a felgombolyított ellenségre. Ugyanekkor megszóllaltak a dobok és trombiták a betörő had háta mögött, melyek egy új ármádia megjelenését hirdeték; pedig csak dobok és trombiták voltak. Török János kis csapatja jött onnan felül. – De ezzel oly zavarba hozta a betörő hadat, hogy az lelkét vesztve, hátat adott Kendy Jánosnak, s bár négyen voltak egy ellen, ötezer ember veszteséggel hagyták ott a csatatért, lovaikat, ágyuikat, zászlóikat, s a ki elfuthatott, hazáig meg sem állt.
Kászon basa, a budai beglerbég maga ott táborozott huszonötezernyi hadával a Marosvölgyén, arra várva, hogy elébb a másik három oldalon betörő hadoszlopok fogják oldalt és hátba a barátot: akkor aztán ő csap le a fejére Allah segítségével.
Allah máskép rendelé.
Egymásután jövének futvást a hióbhirnökök a táborába.
A legelső volt a jó Cserepovics, a futó rácz hadaival.
«Nyakunkon a barát! Annyi a serege, mint a mezőn a sáska. Elfoglalta rohammal Nagy-Lakot, Egrest, Oroszlámost, Petrovich várait! Száz ágyu van vele!»
A futóhad megtízszerezi a verő ellenséget s ágyuszónak hallja a mordálydurranást.
Ez még jól ki sem jajgatta magát, midőn jön vágtatva, nagy ordítással Déva felől a megriasztott előhad, a nagy mészárlásból megmenekült Kéván vajdával, ki maga sebekkel volt elborítva, feje, keze bekötözve.
«Hátunkban a barát! Elfoglalta Déva várát! Angyali alakok harczolnak mellette, a kik az égből repülnek alá! Nincs előttük bezárt erősség! Nincs előttük emberi vitézség! Még a pánczél sem védelmez meg ellenük: azt is keresztül rontják.»
S még azon éjjel felverték Kászon basát az álmából a verestoronyi ütközetből elmenekült tatár lovasok.
– Végünk van! Itt jön a barát! Úgy nőnek ki a földből a magyar katonák, mint a gomba az erdőn. Oda van a vajda hadserege!
Kászon basa ijedtében «Jézus Máriát» kiáltott. Elfeledte renegát voltát: a régi szent nevek jutottak a nyelvére.
Hanem aztán helyreállítá a mohamedán hitet.
– Ez a barát ördög; mert különben egyszerre három helyen nem adhatna ütközetet. Ördög ellen pedig ember nem harczolhat. Allahnál a segítség! Így volt megírva a Kizmet könyvében.
S nehogy ő maga is két tűz közé szoruljon: nagy hirtelen felszedette a sátrait, s a nélkül, hogy Fráter György derék hadát látta volna, vert hadképen futott haza Buda váráig. Varkocs Tamás ütötte a hátát egész a Tiszáig.
Fráter György aztán ekkor a negyedik betörő sereg, Illés moldvai vajda ellen fordult, ki István öcscse vereségét megboszulni jött második haddal a székelyekre; – de az meg sem várta a találkozást; hirtelen visszavonult a havasokon a maga országába. – És Fráter György soha sem üldözött futó ellenséget.
Egy hónap alatt tiszta volt az ország az ellenségtől.
A barát négy hadseregét a szultánnak verte el fegyverével.
És mégsem az volt a legnagyobb csodatette.
Hanem az a bámulatraméltó remeklése, a mit tollal kivívott.
E négyszeres diadal után azonnal levelet írt a szultánnak, melyben előadta tetteinek okait: magát szépen kimenté, ellenségeit eláztatta, s annyira vitte a szultánt, hogy az visszaküldé Mahmud tolmácsát Erdélybe Izabellához és Petrovichhoz, ezzel az izenettel:
«Szót fogadjatok ezután a barátnak: mert ha még fellázadtok ellene, én megyek benneteket engedelmességre tanítani s azt nem köszöni meg az ország».
Ezért nevezték Fráter Györgyöt ördögi karakternek.
