IV. Ézsau Lencséje.

Maszlaczky úr azon nyugodt tudattal hajthatá le fejét, hogy ingatag védenczét úgyis kezei közt tartja.

Egy estve a pesti nemzeti casino termeiben szokatlanul élénk sürgés-forgás volt észrevehető; az olvasó-termekben, a kártya-szobákban, a tekeasztalok mellett, minden helyiségben egymást beszédhez jutni nem engedő csoportozatokat lehete látni, miken nagy lelkesüléssel tört magának olykor utat egy-egy buzgó hazafi, új tudósítások titkaival vonva maga után a tudni vágyókat.

Vajjon mi támasztá e mozgalmat? Tán az országház építése jött ma indítványba s arra adakoznak a magas hazafiak? Vagy a lánczhid részvényeit kapkodják egymás kezeiből? A Mátyás-emlék foglalkoztatja tán ily elevenen a kedélyeket, vagy Vörösmartynak egy újabb lelkesítő költeménye jár kézről-kézre?

Itt jön Maszlaczky úr, ő tőle mindjárt megtudjuk, mi történt?

A parány-kiadású nagy férfiu el van fulladva a buzgalomtól, s csak kezével mutatja, hogy mindent megtudott. Körülfogják, nem eresztik tovább, el kell neki mondani, a mit hozott.

– Úgy van! Megérkezik. Holnap lesz itt. Magam beszéltem **-yval. A Magyar király vendéglőbe fog szállni. Nro 1. 2. 3. alatt. Háromszor énekel…

– Ki énekel? Mit énekel? Kérdé egy most érkezett laicus hangja.

– Kicsoda? sípitott Maszlaczky úr az elszörnyedés éles hangján, hát Carl! az isteni Carl! a minden csalogányok királynéja, ki mellett elülhetnek minden syrének és haldokló hattyuk s egyéb classicus énekesei a költői világnak; itt lesz, fel fog lépni, háromszor egymásután. Már bizonyos. Már útban van. Én már előre páholyt is foglaltam mind a három estére. Ah, ha félholt volnék, sem maradnék el!

A lelkesülés ragadós, Maszlaczky úr szavai valódi enthusiasmust idéztek elő; alig jutott eszébe néhány spleenes sakkozónak untából megjegyezhetni azon különösséget, hogy ez a száraz, semmitől nem érdekelt ügyvéd ily költői felmagasztaltságra képes, s míg otthon a reggelit is sajnálja magától, drága páholyokra szórja ki a pénzét. A legtöbbek előtt ez igen természetes tüneménynek látszott: a művészet hatalma fát és köveket megmozdít, mért ne mozdíthatná meg Maszlaczky úr szívét is?

Maszlaczky úr nem hagyott békét a társaságnak. Ezer indítvány származott tőle: tisztelgő küldöttség a gőzhajónál, virágokkal diszített szobák, hintóból kifogott lovak s helyette befogott lelkes állatok, koszorú-özön, díszajándék s több efféle, melynek mind akadt külön pártolója. Maszlaczky úr nem engedte magát fölülmulni nagylelkűségben senki által.

Csupán egy alakot lehete látni nagy búslakodva annyi lelkesült nép között, ez volt Kárpáthy Abellino. Búsan járt az elhagyottabb teremekben, s kidugta fejét az ablakon, hogy ne is hallja, a mit odabenn beszélnek.

Hajh! évek előtt, midőn még százezrek ura volt, ily alkalmakkor ő lett volna a szóvivő, most pedig hallgatnia kell; lelke előtt bús kecsegtetéssel vonultak el a hajdankor szép tüneményei, a párisi operaház virágzó korszaka, a loge infernale uralkodási évei, a pompás kalandok, miknek hőseűl városszerte őt ismerék el, ő, ki előtt nem voltak zárva a legelső művésznők boudoirjai, a szinházak foyeri, kinek izléséről, fényüzéséről még a lapok is beszéltek, kinek véleménye tekintély és vezérszó volt a finom világ előtt és ki most hallgatni és félrevonulni kénytelen, midőn egy utazó európai művésznő megtiszteltetéséről van szó; azon egyszerü ok miatt, hogy pénze nincs! Ah ez keserűbb volt, mint a hogy szavakkal le lehetne irni! Nem türheté tovább e kinzó helyzetet, minden tekintet egy tőrszurás volt szívének, el kellett hagyni a casinót; futott onnan, mint a lőtt vad, ki a Dunapartra, alá s fel két óra hosszat, onnan haza, lefeküdt, reggelig hánykódott ágyában álmatlanul; alig várta, hogy megvirradjon, akkor nyakába ölté a várost, bezörgetett valamennyi ismerős uzsorásnál, pénzkalmárnál, hogy csak száz pengőt adjanak neki, ne többet mint száz nyomorú forintot, a miért ő testét-lelkét lekötelezi, ezeret, kétezeret ir helyette, megfizeti ekkor meg ekkor.

Mind hasztalan. Mindenkitől pénzt kérni, annyit tesz, mint senkitől sem kapni, s azonfelül a rossz adós homlokára van valami átkos kifejezés sütve, egy neme a Kain-bélyegnek, a mit ezek a hitelezők rögtön észrevesznek. Ah a hitelezők nagy psychologok.

Abellino nem kapott pénzt, késő estig nem tudott száz ezüst forintot kiteremteni. Kérte a Kárpáthy-család illető ügynökét is, hogy előlegezze neki napi dijait. Nem cselekvé. Nem hajtott könyörgéseire, esküvései nem hatották meg. Oh az egy Cerberus!

Csüggedten, leverve érkezett meg este felé a casinóba. Nem akart ugyan oda menni, de lábai csak oda vitték. Szegény ember, minden tagjai nagyon rosszul szolgálták.

A casinóban még nagyobb volt a lelkesülés, mint tegnap

Carl már meg is érkezett; több előkelő úr, köztük Maszlaczky is, szerencsések voltak nála tisztelkedni, kedvökért egy áriát énekelt, mindenki el volt ragadtatva.

És Abellino nem lehetett ott, neki el kelle maradnia mindezen tisztelgésekből. Látta kitéve az asztalra az aláirási ívet s tapasztalnia kellett azt a keserves kíméletet, melylyel őt ismerői illették, midőn fel sem szólíták a részvételre s szánakozva kikerülték: ez a kín egy pokolbeli specificum, melyet csak az bir megérteni, a ki azt minden részleteiben ismeri. Éhezni, szomjazni, börtönben lenni, kisebb rossz lenne rá nézve ennél.

Maszlaczky most is nagy urat játszott; neve szép összeg mellett áll az aláirások között. Abellino egész este őt kisérte szemeivel, s a mint meglátta, hogy eltávozik, ő is vette kalapját, utána sietett, a lépcsőkön utólérte, s nyájasan megszólítá:

– Jó estét, édes barátom, kedves Maszlaczky úr.

– Alázatos szolgája, kedves nagyságodnak.

– Megálljon, ne szaladjon el előlem. Hát haragszik-e még rám?

– Én? Semmi okom sincs haragra. Sőt ellenkezőleg, nagy tisztelője vagyok kedves nagyságodnak.

– Ne nagyságoljon engem. Ön oly derék férfiu, ön megérdemli, hogy bárki is barátságában részesítse. Nevezzen engem barátjának; no mondja nekem «kedves barátom»!

– Tehát «kedves barátom uram», lehetek valamiben szolgálatjára, kedves nagyságodnak?

– Igen; menjünk innen a kapu alól, mert itt szélhuzam jár. Egy igen sürgős kérésem volna kedves barátomhoz.

E szavaknál karját az ügyvéd karjába ölté és vonta magával.

– Parancsoljon velem.

– Oh nem parancsolok, csak kérek. Adjon nekem két hétre száz pengő forintot.

Az ügyvéd megállt és szeme közé nézett Abellinonak, azzal a sajátságos mosolygással arczán, a minél kiállhatatlanabb mosolygást bizonyára senki sem látott, a ki valaha abban a helyzetben volt, hogy pénzt kérjen igen koczkáztatott sikerrel.

– Én adjak száz pengőt kedves nagyságodnak?

– Roppantul lekötelezne vele. Irtóztató szükségben vagyok. A legnagyobb zavarban. Ha nem ad ön, becsületemre mondom, főbe lövöm magamat.

– De hát hogyan gondolja azt kedves nagyságod, hogy én kölcsönözzek nagyságodnak?

– Mon dieu! csak ne nagyságolna annyit, kedves barátom. Higyje el, hogy nem birnám magamat rávenni, ha éhen halnék is, hogy valakitől pénzt kérjek; egyedül önhöz van bizalmam. Hát nem tartoztam-e önnek már máskor is, s nem megfizettem-e becsülettel?

– Nem bizony; harmadfél esztendeig tartozott hatvan forintommal kedves – kedves izé, (ezt a szót választá a «kedves nagyságos úr» és «kedves barátom uram» közvetítőjeül) s akkor is csak azzal a fenyegetéssel tudtam megvenni, hogy a kezemnél levő perében addig egy betüt sem irok, sem a kezemből ki nem adom.

– No látja, szólt szeliden Abellino, mintha a felhozott tény éppen ő mellette bizonyítana.

– Látom, látom; de az a garantia többé nincs meg rám nézve, tudja kedves hm hm (itt köhögéssel ütötte el a czímet), hogy én nem tartom többé kezem között a pört.

– Hátha visszaviszem? sietett mohón szavába vágni Abellino.

– Köszönöm alássan, csókolom a kezeit, nem instálok belőle. Elég volt abból ennyi. Az Isten őrizzen meg attól minden jámbor prókátort, hogy méltóságod (már méltóságod) pörét viselje.

– Kérem, barátom uram. Ne beszéljünk olyan fenhangon itt az utczán. Mondja ön meg, hogy mi panasza van ellenem?

Mentül alázatosabb lett Abellino, annál dölyfösebben pattogott Maszlaczky.

– Ejh! Tudja azt jól kedves – igen is; minek magyaráztatja most újra? kedves – ugyan ne kényszerítsen engemet más czímekre, mert mindjárt kijövök a contextusból! kedves nagyságod, hogy kedves nagyságoddal lehetetlen kijönni, kifárasztja még az enyimhez hasonlatos bárányi türelmet is. Azok az örökös scrupulositások, azok a szünteleni prævaricatiók, azok a mindennapi subsumptiók, azok az elől meg elől kezdődő extravagantiák képesek volnának egy angyali prókátort is disgustálni.

Abellino ugyan nem igen értett az elsorolt diákbűnökből egyet is, de igérte, hogy azokat mind engedelmesen el fogja hagyni; csak adjon neki száz pengőt s vegye vissza a pört, ha tetszik zálogul.

– Hja, mit csináljak én vele? Mire megyek én vele? Mikor kedves nagysád más nézetekben van, mint én? Én azon az úton nem folytathatom.

– Hát milyen nézetekben legyek? Mondja kérem. Adjak magamról irást! hogy is nevezte ön? cessiót? Mi? – no szóljon!

Maszlaczky úr vállat vont.

– Az nem megy ám olyan hamar. Én csak a magam fejétől tettem az ajánlatot. Még nagy kérdés, ha vajjon rá áll-e arra nagyságos Kőcserepy úr? Azt sem tudom, hogy ide benn vannak-e most? nincsenek-e a villájukon odakünn?

– Oh én bizonyosan tudom, hogy idebenn vannak. Jőjjön velem, menjünk együtt oda. Majd én megvárom önt a kapuban.

– Hová gondol nagysád? Csak nem mehetek tarka mellényben és gérokban egy olyan úri házhoz, kivált este. Még azt hinnék, hogy tolakodom. Vannak illedelmi szabályok, a miket respectálni kell.

Abellinonak el kelle nyelni, hogy őt, a divat kiszolgált vezérét, egy fiscalis figyelmeztesse az illedelem szabályaira.

– Tehát mikor? sürgeté szorongva.

Maszlaczky úr meggondolta magát.

– Holnap tiztől tizenkettőig táblai ülés van, fél egykor a nagyságos úr haza jön; fél háromig informálhatom. Méltóztassék megjelenni nálam pontban három órakor, otthon leszek. Reménylem, hogy jó sikerrel.

– Kérem önt, vegye rá. Rimánkodék Abellino.

– Rajta leszek, monda Maszlaczky úr oly büszke hangon, mint a ki meg van győződve a felől, hogy valakivel nagy jótéteményt követ el.

Abellino egész hazáig kisérte a derék férfiut, a kapuban elválva is megszorongatá kezeit és nagyon lelkére kötötte, hogy mire ő jönni fog, már készen legyen az engedménylevél, hogy neki csak alá kelljen irni.

A pillanat szorultságában még ő sürgeté azt, a mit néhány nap előtt visszautasított. Oh, jól tudta ezt előre Maszlaczky úr, hogy így fog következni, ismerte ő már a maga emberét. Az ügyvédnek szükséges psycholognak lennie.

Maszlaczky úr szállásán senki sem volt már ez órában. A vén huszár otthon lehetett már Budán, a honnan nappalra átjárt; fráter Bogozy bizonyosan új collegákra akadt, kikkel a vadpohár érdemes szertartását segített végrehajtani, a fiscalis úr egyedül volt mind a három szobában. És az alatta lakóknak mégis úgy tetszett, mintha mind a három szobában számtalan emberek jönnének, mennének egész éjfélig; pedig csak maga járt-kelt ott Maszlaczky úr, magában mosolyogva és kezeit dörzsölgetve nagy vigan; jó kedve elvégre annyira kezde fajulni, hogy énekelni is próbált, azon a kellemetlen embergyilkos félhangon, a minek hallása a legjámborabb kedélyt is képes dühbe hozni. Hogy mit énekelt? azt nem lehete megismerni, annyira hamis és alakjából kivetkőztetett valami volt az, s nem is az volt benne a nevezetes, hogy miként? hanem hogy egyáltaljában énekelt, hasonlatosan Kreutzberg oroszlánjához, melynél csodáltuk azt, hogy kimondja e szót: «mama!» nem szépen, de elég, hogy kimondja.

A házban lakók, kik fölijedtek álmaikból e kisértetes éneklésre, fejökre rántva takaróikat, gondolhatták magukban: «valami nagy dolog érte ma Maszlaczky urat, mert megint énekel! Minden lélek dicsérje az urat!»

A fiscalis úr pedig még azon este levelet irt nagyságos Kőcserepy urnak. Mindössze ennyi volt a levélben:

«Tisztelt kedves barátom uram!

Consummatum est. (Elvégeztetett.) Holnap este felé bátor leszek tiszteletemet tehetni.

Datum, s a többi.

Kedves barátom uramnak

alázatos szolgája
Maszlaczky Gábor, m. k.»

Kívül nagyobb a czím, mint belül a tartalom.

Nem is ment el délben a tanácsoshoz, hanem reggel jókor, még az ülés előtt elküldé neki ezt a levelet Bogozytól, azon izenetet nyerve feleletül, miszerint szivesen váratik.

A mint majd meglátandjuk, régen értették ők már egymást ebben a tárgyban, s közös erővel dolgoztak e kedvencz eszméjökön, évek óta szép egyetértésben.

A mint a három órát ütötte délután, már ott csöngetett az ajtón Abellino s fendobogó szívvel nyitott be Maszlaczkyhoz, remegve kérdezvén; «no, széna-e, vagy szalma?»

A fiscalis gyötrő tempóval készült a felelethez, elébb kényszeríté leülni, azután mindenféle irásokat keresgélt, utóbb egy hosszú értekezéshez fogott, melynek tartalmából a nyugtalan cliensnek meg kelle érteni, mennyi rábeszélés és fáradságba került a tanácsos megnyerése, a ki egy igen nemeskeblű férfiu, a ki magáért semmit sem szokott tenni, s eleinte hallani sem akart az ajánlatról; később azonban mégis hajlandó volt ráállani, de csak úgy, hogy ő egyenesen Abellino javára teszi ez áldozatot, s a Kárpáthy-jószágot csak mint fidei commissumot, mint hitbizományt veendi át, s annak minden tiszta jövedelmét Abellinonak utalványozza. Ennél azonban ő, – az ügyvéd, – jobbnak látta egy bizonyos kerek összeget kötni ki, miután meglehet, hogy Kőcserepy túlságig vitt lelkiismeretessége miatt a régi terhek kifizetésében, Abellinonak még majd annyi sem maradna, sokkal czélszerűbb leend az indítványozott huszonnégyezer forintban megnyugodni, ugy-e bár? Ez csaknem hetven pengő minden napra. Már ez csak szép pénz.

Abellino nagy kinlódások és feszengések között hallgatta ezeket végig. Értette is, nem is, de bizonyára nem tartotta a fejében. Úgy szerette volna mondani: add ide már azt a száz pengőt, aztán csinálj a mit akarsz.

Maszlaczky úr végre eléje terjeszté a kész engedménylevelet, s kérte, hogy legyen szives átolvasni. Abellino elborzadt a sok betütől. Látta, hogy ott van a huszonnégyezer forint, egyébre nem volt gondja; megkérdezte: hova kell irni a nevét? egy párszor elcseppenté a tintát, oda rántá az aláirását, megtanulta, hogy nem hátul, hanem elől kell a pecsétet odanyomni, fráter Bogozy és Maszlaczky úr előttemezék az okiratot, s öntének rá porzót, a mennyit magába birt venni.

Maszlaczky úr adott ezért fráter Bogozynak egy forintot, a mi arra indítá Abellinot, hogy ő is adjon neki egy aranyat, melyet ma reggel kapott a családi gondnoktól, napi illetőségében.

Ekkor aztán egy szépen összekötött csomóban elkészítve, kegyesen markába csúsztatá Maszlaczky úr a sürgetett száz pengőt, meg sem engedve, hogy nyugtatót adjon róla. Megvan róla győződve, hogy a kedves nagyságos úr, mihelyt pénznél lesz, nem fog róla elfeledkezni. Abellino nem ismert oly nagylelkű embert többet, mint Maszlaczky úr. Kicsinyben mult, hogy meg nem csókolá. Meg nem engedte neki, hogy az előszobáig kikisérje; maga is kitalál az ajtón.

Ez a száz pengő oly boldoggá tevé ismét; régen volt ennyi pénze egy csomóban, valamennyi ördög mind felébredt benne ezen lágy bankjegycsomó selyemsusogására. Kevélyen és nyalkán kezde lépegetni, nádpálczájával nem gyámolítva köszvényes lábait. A lépcsőkön találkozott egy szép kis piros pozsgás szolgálóval, azt megszólította, egyet csípett az orczáján és – kezébe nyomta az egész bankjegycsomót, úgy a hogy Maszlaczky úrtól átvette.

Szerencséjére a kis parasztleány a lábához dobta a pénzcsomagot és elszaladt előle, különben rögtön visszamehetett volna másik száz forintot kérni Maszlaczky urtól.

Így adta el Ézsau az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért.