V. Egy Philosoph Nő.

Kőcserepy tanácsosnét a világ igen magas szellemi tekintélynek tartá. És nem minden ok nélkül.

Már gyermekkorában mint a legokosabb magaviseletű lánykák mintaképét szokták példaképen felhozni. Midőn ifju hajadonná nőtt, oly óvatosan, oly vigyázva lépdelt a világban, hogy még az árnyékát is kikerülte minden megrovásnak; más ifju lánykát szenvedélyei ragadnak, ő eszét bocsátá útmutatóul, s azon korban, melyben más érez, hevül és ábrándozik, ő figyelt és elmélkedett; a fiatal hódolók, kik egy új szépséget körülrajongnak, rosszul érzették magukat körüle. Ő nem mulatott, nem enyelgett velök: ő megbirálta őket.

Nem is volt szerelmi viszonya soha, senkivel. Ez állítás nem túlzott. A szív minden kebelben egyiránt dobog, s van az életnek oly boldog kora, melyben minden szívdobbanás azt mondja: szeretni kell. Feltünik a vágyó érzelem előtt egy-egy rokonszenvű arcz, az érzelem lágy viasza elfogadja annak lenyomatát, s viseli, míg egy másik el nem törli onnan, vagy pedig viseli örökké; annak csak erényeit ismeri, annak bűneit megbocsátja, azért tűr, azért szenved, azért csalatkozik, és még is hisz, még is szeret, és ez a szenvedés, csalódás, ez a hit és szeretet, – az ifjukor bohósága. Eveline nem hitt és nem szenvedett soha. Örökké fürkésző szemei előtt nem maradt rejtve az emberi szív legtitkosabb gondolata. Neki is volt lelki ideálja, de attól ő annyi tökélyt, oly magas szellemi nagyságot követelt, hogy itt e földön e helyet senki be nem töltheté. Egy-egy ifju szemei, szavai az ő szívében is gyújtottak lángot, de ő oly hamar kiismeré annak tökéletlenségét, rá akadt gyöngéire, hibáira, hogy vissza tudta magát vonni tőle, mielőtt indulata szenvedélylyé válhatott volna. És ez a bölcseség.

Én Istenem! Milyen boldogtalanok volnánk mi férfiak, ha a nők bölcsek akarnának lenni. Hiszen mi nekünk minden lépésünk, minden gondolatunk tele van hibával: mi lenne belőlünk, ha a szerelem engesztelő angyala helyett az itélet volna leküldve ellenünk?

Eveline tizennyolcz éves korában ment férjhez. Egy éltes főrangú úr vette el. Férje már túl volt azon a koron, mely az ifjuság könnyelmű hibáinak ki van téve; komoly, derék, tekintélyes férfi volt; az ifju leányt nem kényszeríték kegyetlen szülők e házasságra, semmi zsarnoki befolyás, rokonok, vagy a körülmények részéről nem hajtá ez összeköttetésre, ő egyenesen maga adott előnyt arra, hogy őt e derék úr nőül kérje. Emberek előtt, a kikről tudta, hogy megmondják neki, annyira magasztalá annak jó tulajdonait, hogy a jó úr végre megkérdezé tőle, ha nem volna-e hajlama e tulajdonok úrnőjének ismerni magát? Eveline igent mondott. Pedig férje gazdagabb sem volt, mint ő.

Mintegy hat évig élt együtt vele. Soha sem hallotta őt senki panaszkodni, sőt igen boldognak állítá magát. Férjét mindenki előtt magasztalá; unalom volt hallgatni, annyit tudott beszélni a derék úr nemes jelleméről, kitünő észtehetségeiről, tiszta, józan lelkületéről, keresztyéni őszinte becsületességéről; nem egy fiatal imádó, ki az excellentiás úrnő ritka szépségétől elhagyta magát tántoríttatni, hogy az élemedett férj rovására reményeket támaszszon, megfagyva, elgémberedve hagyta el a bájos hölgyet, ki képes volt a szerelmes embert agyon beszélni férje erényeivel. Azt mindenki elismeré róla, hogy derék, magaslelkű asszony, de félt tőle, mint a jégtől.

Az utolsó években férje folytonosan beteg volt. Ez idő alatt Eveline semmi nyilvános mulatságban részt nem vett, rokonain kívül nem senkivel társalgott, s példányát adá a hölgyi türelemnek.

Ő maga is elismeré, hogy az nem szeretet, a mit férje iránt érez, hanem becsülés, igen mélyen gyökerezett becsülés.

A férj hosszú betegségének halál lett a vége. Eveline őszintén megsiratta őt és soha sem szünt meg emlékét tiszteletben tartani.

Néhány év mulva a mehádiai fürdőkön megismerkedett Kőcserepy úrral. Még akkor Kőcserepy úr tizenhat évvel fiatalabb volt, mint jelenleg és igen szép férfi.

Eveline egyszerű észlelés nyomán azon meggyőződésre jött, miszerint Kőcserepy úrnak eddigi élete folyamát tekintve, igen nagy eszű és igen szeretetreméltó férfinak kell lennie. Ki sorsát oly magasra birta vinni, az csak ideál lehet a tökélyben. Megengedé ennélfogva magának, hogy az udvarló férfi iránt szerelmet érezzen. Tökéletesen sikerült maga előtt felfoghatóvá tenni, hogy ez érzelem a legrendesebb folyamú szerelem, melynek házasság lett a vége. Először eszének, másodszor szivének választa férjet; e szép mondatot jegyzé fel bámulói emlékébe a jeles delnő.

Tizenhat év óta csalhatatlan meggyőződésére jutott annak, hogy boldogsága tökéletes. Második férje sokkal eszesebb és nagyobb lelki tulajdonokkal biró férfi, mint volt az első, kit azonban Kőcserepy úr mindig csak a legnagyobb tisztelet kifejezésével említ, s kinek sírboltját halála évnapján rendesen meglátogatja neje kiséretében s együtt imádkozik vele annak lépcsőin. E tisztelet igen szép fénybe állítja Kőcserepy úr érzelmeit Eveline előtt.

Még egy más talizmánja is van Kőcserepy úrnak, melylyel Evelint magához birja lánczolni. Bármit tervez a jövő iránt, a felől előbb neje tanácsát kérdi meg, gyakran még bonyolódottabb ügyeket is elmond neki s várja, minő itéletet fogna azokban mondani Eveline? Ő is tökéletesen azon véleményen van. Neje tanácsadásai rendesen összeütnek az övével, ő is épen úgy gondolta. Meglehet ugyan, hogy a kivitelben azután épen ellenkezőleg fordulnak a tények, de már azt Eveline nem veszi észre. Ő csak annyit tud, érez, hogy férje őt lelke jobb felének tartja, hogy nála nélkül gondolatait nem rendezi, hogy ő neki minden fontosabb határozatnál befolyással kell lennie, hogy észlelése, bölcsészete tartja fenn a család boldogságát, intézi annak jövőjét.

Házasságuk második évében gyermekök született. Ez volt Vilma. Több gyermekök nem is lett, ő egyetlen maradt.

Szülők, kiknek egyetlen gyermekök van, nagyon hajlandók azt elkényeztetni, az osztatlanul rájok jutott szeretet túlságos édessége elrontja a szívet, s ellágyítja a lelket. Eveline ezt jól tudta, s e tekintetben neki már egész életterve volt készen.

Óvakodnia kellett, hogy e közönséges hibájába a túlságos szeretetnek ne essék. Az apa bálványozta leányát, nem tudta előle eltitkolni szeretetét. Ezért az apának mentül kevesebb befolyást kellett engedni gyermekére.

Oh Eveline már bölcsebben tudta magát viselni. Ő soha sem látta leányát egyedül, mindig egy feszes társalkodónő jelenlétében, ki a kis Vilma minden léptét, hangját igazgatta, ki megtanítá, hogy kell bölcs dolgokat mondani mamának, papának; mint kell a gyermeknek eltitkolni természeti hajlamait mások előtt, szoktatni magát koros emberek rendes életéhez, gondolkozásmódjához.

Azt gondosan el kelle titkolni a gyermek előtt, hogy ő anyja által szerettetik. Eveline arczán soha sem volt szabad észrevennie leányának azokat az enyhe kifejezéseit az anyai gyöngeségnek, miknek tudata a gyermekszívet annyira képes megrontani. Eveline jól tudta azt példákból, s észtani buvárlatokból, hogy a szülők nyájassága gyermekeik iránt azokat lanyhákká neveli; jegyzetei voltak bölcs és tudós férfiak mondataiból, melyek arany bölcseséget tartalmaznak; «a czukor édessége elrontja a fogakat, az anyai hízelgés a szívet»; «a ki ritkán érezte a szülői kéz dorgálását, annál sűrűbben érzendi a sors keze fenyítését» stb. Ezek szerint Eveline szüntelen szigorú, figyelmes arczczal fogadá leányát, legkisebb hibáit sietett észrevenni s azokat a vétek sulyához aránytalan dorgálással szemére vetni; előre kitalálta legrejtettebb gondolatait, úgy, hogy a gyermek mindannyiszor, mintha egy kérlelhetlen, engesztelhetlen itélő birót látott volna maga előtt, midőn anyját látta. Puszta tekintete által lesujtva, csüggesztve érzé magát, mert hiszen bizonyos volt felőle, hogy minden perczben valamely nagy, megbocsáthatlan hibát követ el, a melyet ő még maga sem ismer, talán nem is sejt, de a melyet ama kikerülhetlen szemek már régóta megláttak s mely miatt nem képes magát menteni. Az ő anyjának bizonyosan nagyon kell reá haragudni… Úgy szerette volna sokszor megkérdeni: «anyám, haragszol-e?» de nem merte. Ez volt Eveline rendszere.

Esténkint azután, midőn mindenki lefeküdt, minden nesz elcsendesült a háznál, gyakran felvevé Eveline éji asztala gyertyáit s hálóköntösét magára öltve, lopva, nesztelenül bement leánya szobájába. A gyertyáját letevé a földre, hogy világot ne vessen annak lehúnyt szemeire, leült ágya szélére s ott elnézte éjfél utáni órákig az alvó gyermek arczát, megigazítá vánkosait, s midőn eljött tőle, lehajolt hozzá, hogy orczáját megcsókolja. Megtörtént ilyenkor, hogy a gyermek fölébredt. A kit maga előtt látott, az nem volt többé a szerető anya, a gyöngédség kifejezésével arczán, az érzelem könyeivel szemeiben; a figyelmes, soha nem nyugvó őr volt az, hideg, szigorú tekintetével, ki éjjel is eljön megtudni, ha leánya jól viseli-e magát? s talál hibát, talál megróni valót. Még az éjszaka sem rejt el előle semmit.

Gyermekeknek szoktak apró vágyaik, csekély követeléseik lenni, egy kis kirándulás, gyermeki társaság, csinos ruha, vagy kedvencz csemege boldoggá tudja őket tenni. Eveline rendszeréhez tartozott ez apró kivánságokat megtörni, elnyomni. A gyermek lelkülete szokjék a lemondáshoz. Tanulja meg, hogy semminek sem kell előre örülni. Edződjék lelke ez apró csalatkozásokkal azon sokkal nagyobbakhoz, a mikkel majd későbbi években a sors látogatja meg.

És mindez igen bölcsen, philosophi következetességgel volt kimérve és keresztülvive; Vilma soha sem tudhatta meg azt, hogy őt szülői szeretik, ő csak azt tudta, hogy vigyáznak rá, – mint egy fogolyra.

Anyja leánya volt, a hogy mondani szokás.

Ugyanaz a figyelmes, vigyázó lélek, ugyanazok a vizsgáló szemek, a mik Evelineé.

Soha gyermeket ily komoly, magába vonult kedélylyel nem lehete látni. Minthogy iránta nem volt senkinek szabad szeretetét mutatni, ő is elrejtette a magáét. Jól tudva azt, hogy ha valamit nagyon óhajt, az épen azért sem fog teljesülni, iparkodott minden kivánatát, minden vágyát, a mi örömet okozott volna neki, gondosan eltitkolni; a mit néha oly jól esik elmondani, épen azt hallgatta el s úgy el tudta zárni lelke gondolatait, belsője érzelmeit hideg arcza halvány vonásai mögé, hogy Eveline szemei soha nem hatottak azon keresztül. Még ha beteg volt is, eltitkolá, elhallgatta; nem panaszkodott, ment a hová vitték, mulatott, tánczolt, a hogy parancsolák; mindenki hozzá volt már szokva halaványságához; nem kérdezék, hogy tán valami baja van? csak midőn hazamentek, s egy-egy őszintébb leánycseléd, kinek nem volt semmi befolyása a nevelési rendszerre, találta vetkőztetés közben azt az észrevételt tenni, hogy mint reszketnek a kisasszony tagjai, annak is azt felelé Vilma: fáradt vagyok, nehogy a nevelőnő meghallja, hogy beteg. Mikor már ő azt megvallotta, már akkor nagyon régen kellett szenvednie, s már akkor nem volt képes tagjait megmozdítani; s e miatt sokszor perczeken mult élete vagy halála, a midőn az egész háznál mindenki kétségbe volt esve, de e kétségbeesés hangjai hozzá soha nem hatottak. A tanácsosné egész éjjelen át sírt és imádkozott, de azért Vilma olyankor sem látott benne mást, mint azt a szigorú őrt, ki óránkint pontosan megjelen ágyánál, beadni azokat a kellemetlen izű orvosságokat, s megtudni, ha úgy viselte-e magát, a hogy az orvos megparancsolá?

Maszlaczky félórával hamarább jelent meg, mint a tanácsos úr haza szokott érkezni a táblai ülésből. Készakarva sietett.

A legdivatosabban volt öltözve, oly feszesen, oly kikerekítve, mint a kire büntetésből van mérve az öltözet.

Az előszobában megtudva a pitvarnoktól, hogy ő nagysága még nem érkezett haza, a méltóságos asszonynál kivánta magát bejelentetni, azon választ nyerve, miszerint szívesen láttatik.

Eveline örömest látta a fiscalist. Lehetett vele vitatkozni. Az olyan emberek, mint Misztizláv, a kik mindenre sietnek igent mondani, kiállhatlanok voltak előtte; báró Berzyvel is kevésbbé tudott mulatni, ki a legszebb logikai lánczolatokat, a legbonyolódottabb gordiusi csomókat egy drasticus élczczel, vagy egy bizarr sophismával tépte széllyel, vagy sajátságos eszmejárása kalandozásával ugy félrevitte a tárgyat eredeti indulópontjától, hogy Eveline maga sem ismerte ki belőle többé magát; hanem Maszlaczky úr tökéletesen az ő embere volt. Mert a mi gondolatot az egyszer a fogaival megragadott, azt el nem ereszté addig, míg a szájába nem szakadt. Esztendőkig elvitatkoztak egy-egy bölcs kérdés felett, kölcsönösen kifáradva és le nem győzetve, s minden újabb találkozásnál új okokkal és erősségekkel tűzve össze. Kár, hogy e szép vitatkozások a világra nézve el vannak veszve, mert azon napló, melybe azokat ő méltósága saját kezével feljegyezte, – fájdalom, – később saját maga által megsemmisíttetett.

A méltóságos asszony a zongora-teremben fogadá Maszlaczky urat, ki a mint az előteremben végig lépdelt, meghallá az ábrándmű hangjait, melyeket hihetőleg Vilma kisasszony ujjai csaltak elő a húrokból, mert Eveline maga soha sem birt hajlammal a zene iránt, s azt ennélfogva kevés tökélyre vitte; de midőn az ajtón bekoczogtatott, egyszerre elhallgatott a zene, s mire felnyitá az ajtót és belépett, már akkor csak a fehér öltöny ellebbenő fodrait láthatá, mik az átelleni ajtón eltüntek, s a teremben Eveline egyedül fogadá.

Maszlaczky úr gyönyörű két bókkal mutatá be magát. Egész alakja, mely egyébkor oly meredt volt, mintha nyársban járna, ily alkalommal hajlott mindenfelé, s különösen megelégedve látszott lenni azzal, hogy a teremben annyi nagy tükör van, mikből saját mozdulatait önelégülten tanulmányozhatja.

A tanácsosné magával szembe ülteté Maszlaczkyt, letevé maga mellé a könyvet, melyet kezében tartott. Valami metaphysicai mű volt.

Nincs unalmasabb az ilyen látogatási bevezetéseknél a társalgásban, a midőn egyik félnek sincs semmi mondani valója a másikhoz, s kezdődnek a beszélgetések így:

– Igen sajnálom, hogy Vilma kisasszonyt élvezetében megháborítottam.

– Oh kérem, ő még gyermek, neki nem szabad élvezetei megháborítását érezni.

– Óvást teszek, kedves méltsád. Vilma kisasszony ide s tova nagysád bájainak méltó mintaképe. Én már több izben bátor voltam a nagysás kisasszonyt méltsáddal összetéveszteni. Semmi csoda. Ugyanazon fönséges komolyság az arczon, ugyanazon fejedelmi termet, azok a megigéző szemek, még nem láttam gyermeket annyira hasonlítani anyjához, mint Vilma kisasszonyt.

– Adná az ég, hogy boldogsága is hasonlatos legyen az enyimhez, szólt malasztteljesen a tanácsosné, ki a mondott magasztalásokat inkább leánya, mint maga számára fogadta el.

– Oh e boldogságot méltsád nemcsak megérdemlé, de önmaga alkotá.

– Téveszmét monda ön, engem különös kegyeivel áldott meg az ég, mindkét férjem a legnemesebb lelkű férfi volt. Ezer közől egy, és én kétszer találtam ez egyre.

Maszlaczky úr, ki nem akarta e dicséretet az ezer közül egyre száradva hagyni, s más részről tartott a magasztalások kifogyhatlanságától, sietett elkapni a szó végét.

– Én pedig ellenkezőleg azt állítom, hogy a jó nő teremti a jó férjet és a mely nő boldognak vallja magát, az azt saját magának köszönheti.

Ilyen sarkalatos mondást vigyázatlanul kiejteni annyi volt, mint a tanácsosnénak esztendeig tartó vitatkozásokra nyujtani anyagot.

– Hibásan fogja ön fel az életet, uram. Nőnek nincsen saját sorsa; – mint gyermek, mint leány, mint feleség mindig idegen akarathoz van kötve, sőt egész életfolyama szenvedőleges hatása alatt áll másoknak, kikre gyakran alig van egyéb befolyása rokonszenveinél. A férfit férfivá neveli a világ és saját maga, a nőt szülői, nevelői, férje. És ez így van helyesen, lélektanilag. A mely nőt a világ nevel, azt rendesen el is rontja, s a mely nő önmagát neveli, az aligha tud boldog lenni; mert a nő boldogsága épen gyöngeségében áll s azon öntudatban, hogy nálánál erősebb lények őt pártolják, védik, szeretik, mert gyönge. Ezért megbocsásson ön: ha egy nő boldog, az szerencse, de nem érdem. Az a férj érdeme.

Maszlaczky úr engedte ő méltóságát végig beszélni, a mi arra mutat, hogy valami mást forgat fejében s csak azt a szót lesi, a melyikhez hozzá köthesse saját eszméjét. Rögtöni lelkesüléssel használá az alkalmat.

– Valóban boldog azon férfi, ki ily magas elveket viselő keblet mondhat magáénak. Ez az én ideálom. Kár, hogy az életben oly ritkán találkozhatni vele.

– Oh uram, csak keresni kell, szólt jó indulatú hangon a tanácsosné, de önök helyökbe várják a sorsot, melyet teremteniök szabadságukban áll.

Maszlaczky úr kiegyenesedett e szóra, mintha valami nagy dolgot készülne mondani.

– Méltsás asszonyom. Ha azon sorsot méltóztatnék ismerni, mely engem eddig üldözött, átláthatná, hogy egész életem nem a fatum fölkeresésére, hanem annak kikerülgetésére volt hivatva; szenvedtem, mint gyermek, – csalódtam, mint ifju és elfásultam, mint férfi. Ezalatt a hideg arcz alatt is érző lélek rejtőzik, méltsás asszonyom; de minek beszéljek én saját csekélységem felől? Született, meghalt, boldogtalan volt, ez az egész sírvers.

Női kedélyeknek, még ha philosophok is, természetök a szomorú, a szenvedő embert vigasztalni.

– És ön soha sem talált volna eszményképére?

– Míg reményem volt, addig nem találtam, s midőn megtaláltam,… akkor már nincs reményem többé.

Ilyen százértelmű mondatok nagyon kielégíték Kőcserepynét, mert sokféle bonczolás alá lehetett őket venni. Figyelmes, vizsga szemeit az ügyvéd arczára szegzé s annak arczvonalmaiból lelkében olvasott.

– Önnek nincs oka elcsüggedni; kinek erős szenvedélye van, annak a szenvedély erőt is ad, s ha czélja magas, segít küzdeni és fölemel. Ön még elég fiatal.

Maszlaczky úr fülig elpirult. Nem tudta, hogy tréfál-e a méltóságos asszony vagy gúnyolódik? Hanem Eveline nyugodt, őszinte tekintete meggyőzheté a felől, miszerint ifjuságát nem gúnyból említé, mert bár képes volt a szíveken keresztül látni, de a parókát észrevenni nem.

– Nem, méltsás asszonyom, szólt nemes lemondással, fiatal nem vagyok többé, nem az évek, a sors járása látszik meg arczomon, s engem hideg, részvétlen embernek tartanak; úgy nézek ki. – Mi voltam itt belől? azt nem tudja senki. Az én titkom, az én halálom.

Végső szavait a legtragicusabb elkomorodás hangján adta elő a fiscalis, hogy a tanácsosné szinte zavarodottan tekinte rá és nem tudott neki mit mondani.

– Megbocsát méltóságod, szólt Maszlaczky úr a néhány perczig tartott ünnepélyes időköz után, hogy ily szavakkal terhelém becses figyelmét. Első és utolsó hangja ez belsőmnek, s méltóságodon kívül soha sem hallá azt senki. Azért ismételve bocsánatot kérek.

Most a tanácsosnén volt a sor megzavarodni és elpirulni. Valami gondolatra jött. Ej, ej, szegény ember.

Szerencsére a tanácsos úr hintaja ekkor gördült be a kapu alatt, s ez véget vetett a kínos helyzetnek. Maszlaczky úr hátratolta székét s nemes lemondással kapaszkodva annak támlájába, nyujtá búcsúvételét a derék asszonyságnak.

– Én magamat ajánlom. Bátor vagyok reményleni, miszerint méltsád nem gúnyolja ki legszentebb érzelmeimet.

E szavak oly elfogódott hangon valának elrebegve, hogy a tanácsosné attól kezde tartani, nehogy Maszlaczky úr sírva fakadjon és sietett neki kezét nyujtani, csak ne sírjon, melyet Maszlaczky úr megragadva, forró, rebegő, kifejezésteljes csókot nyomott annak havára s azzal kalapját ragadva, úgy elrohant az ajtón, mint egy szinpadi őrült, a ki megy Amerikába, s vissza sem jön többé.

A tanácsosné bámulva nézett utána. Éles szemei egy tekintettel keresztül láttak lelkén.

Szegény, szegény kicsiny ember!

Kőcserepy úr már előre üdvözölve kiálta Maszlaczkyra, roppant terme tulsó szögletéből.

– Alázszolgája, kedves barátom, hozta az Isten! hozta az Isten.

És azzal egymáshoz siettek, megragadák egymás kezét s összevissza szorongaták, mint a kik évek óta távol voltak; megkérdezték, mint szolgál egymás egészsége? mintha a nagy uraknál még az egészség is szolga volna; mindkét férfi arcza ragyogott a nyájasságtól, s nemes vetélkedés támadt közöttük, hogy a szobában alá s fel sétálva, melyik bocsássa a másikat jobb felől?

– Ügyünk félig nyerve van, mondá Maszlaczky úr a napi kérdésre térve, s azzal kivoná frakkja belső zsebéből az aláirt engedély-levelet, s azt kiteríté az asztalra; Kőcserepy úr elővoná aranyhüvelyű szemüvegét, s míg végig olvasta az iratot, több izben helyeslőleg bólinta fejével, míg Maszlaczky úr tetsző mosolygással vizsgálta a hatást a tanácsos úr arczán.

– Nos? nos? Jól van-e így?

– Tökéletesen rendben van, monda Kőcserepy, barátja vállára téve kezét. A többi most az ön műve.

Maszlaczky úr büszkén felfujta magát.

– Hizelgek magamnak vele, hogy e művet végrehajtom. Én a Kárpáthy-birtok urává fogom önt tenni.

Kőcserepy úrnak lehetetlen volt ezt egy barátságos kézszorítással meg nem hálálni, mely által okot adott arra Maszlaczky úrnak, hogy nyakába boruljon és öt megölelje; mert Maszlaczky úr érzékeny ember, ha rászorul. Kénytelen volt szemeit törülni.

– Hány éve már annak barátom uram, hogy mi egymást ismerjük? kérdé elszorult hangon a tanácsostól.

– Tizenhat éve annak, felelt az, hasonló érzékenységgel.

– Tehát tizenhat éves régi barátságunk volt-e valaha egy keserű óra által megszakítva?

– Soha! viszonzá a tanácsos úr, ki hajlandó volt Maszlaczky úr kedveért mindazokat a keserű órákat elfelejteni, miket neki egy-egy kedvezőtlen itélet által okozott.

Maszlaszky úr benne volt már a magasztos hangban.

– Reménylem, hogy e törhetlen barátságunk e pör által, mely büszkeségem, egy örök szent kapocscsal fog megerősíttetni, melyet többé semmi el nem szakítand.

– Semmi, semmi! sietett újabb kézszorítással erősíteni a tanácsos úr.

– Meg van-e győződve, kedves barátom uram, sürgeté tovább Maszlaczky, hogy e törekvésre engemet semmi egyéb nem ösztönöz, mint azon végtelen tisztelet, miért ne mondanám: szeretet, melylyel kedves barátom uram és kedves családja iránt viseltetem.

– Oh bizonyos vagyok felőle.

– Csak egy gondolat képes engem erővel ellátni a munkára, csak egy jutalom lelkesíthet fel oly mű kivitelére, melyet semmi kincs fel nem vállaltathatna velem és ez az, hogy kedves barátom uram szeretetét, családja becsülését kiérdemelhessem.

Maszlaczky úr itt ismét közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon, melynek meggátlása Kőcserepy úrnak aránytalanul sok kézszorítás és mosolygásba került.

Biztosítom önt a becsülés legőszintébb, leghatártalanabb mértéke felől.

– Ily jutalom elég nekem, szólt az ügyvéd, szemeit megtörölgetve. Ime nekem ötszázezer pengőt kötelezett Kárpáthy Abellino, ha perét megnyerem. Én ez összegről kedves barátom uram javára – lemondok. Nekem nem kell, nekem elég önnek és családjának becsülését birhatni, nekem ez elég jutalom.

– De kedves barátom uram! hova gondol? Ezt én el nem fogadhatom. A világért sem, sőt kérjen én tőlem bármit! Bármit, mondom és én nem érzendek kedvesebb kötelességet, mint azt teljesíthetni.

– Jó, kedves barátom uram, szólt Maszlaczky úr, mint ki valamely nagyot gondolt, ön kényszerít, hogy kimondjam, a mi szívemen fekszik. Én kimondom. Igen is, van lelkemnek egy legmélyebb óhajtása, melynek teljesülte egyedül öntől függ, velem szállt volna a sírba, de ön kényszerített rá, hogy kimondjam: tegyen ön engem boldoggá – leánya kezével.

A tanácsos remekelt e pillanatban.

Arczán egyetlen rángása, egyetlen futó kifejezése sem jelent meg a meglepetésnek, a bosszúságnak, a bámulatnak s egyéb rögtöni indulatoknak, mikre ez ajánlat bizvást feljogosíthatta. Oly derült arczczal fogadá azt, mintha hetekkel elébb értesülve lett volna felőle, s azt minden oldalról tanulmányozhatta volna. Nem mohón, de határozottan nyujtá kezét az ügyvédnek; a legőszintébb érzelem reszketeg hangján szólva:

– Szívemből szólt ön; s azután, mintha nem birna az érzések túlságos rohamával, elfordult az ablak felé, hosszasan kinézett rajta, majd ismét az ügyvédhez lépett s némán végig szorongatá annak vékony karjait, legbensőbb egyetértése jeléül.

Maszlaczky szemei ragyogtak, mint ki egy kedvező itélet felolvasását hallgatja. Fölöslegesnek tartá e kifejezésteljes néma szünetet kérdezősködéssel zavarni, csak öltönyét egyengeté magán helyre s diadalmasan emelé fel fejét, büszkesége vonásai közé az obligát szerénység atyafiságos kifejezéseit törekedve vegyítni.

– Sokszor gondolkoztam felőle, kezdé végre a tanácsos úr a szót, minő sors fog várni egyetlen leányomra? lesz-e, a ki őt tudja szeretni, a hogy megérdemli? Talál-e férjet, ki őt megérdemelje? A mai fiatalság léha, tartaléktalan magaviselete méltán aggodalmakkal tölti el egy jövendőkbe tekintő atya szívét. Őszintén meg kell vallanom, hogy e gondjaim közepett sokszor feltünt előttem egy derék férfiu képe, s elgondolám, hogy él az én ismerősim között egy komoly, érett eszű és szívű, szilárd jellemű férfi, kiben tökéletesen meg tudnék nyugodni, kinek bátor, erélyes tulajdonai mellett boldognak láthatnám Vilmámat… és ez az én kedves Maszlaczkym…

– Oh kérem, vágott közbe Maszlaczky úr, ki roskadozni kezdett a reá halmozott magasztalások terhe alatt.

– De mindannyiszor le kellett mondanom e gondolatról, folytatá a tanácsos úr. Mint remélhettem volna még azt, hogy ön, ki előtt még egy oly ragyogó pálya áll, ki sokkal magasabb összeköttetéseket remélhet, az én szerény családomra engedje vonatni figyelmét…

– Sőt inkább, sietett belekapni Maszlaczky úr, nincs magasabb czélja törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek elsőbbséget adnék e felett, s bárminő előremenetelt tartson is fenn számomra a sors, mindenkor büszke leendek azon lépésemre, mely által egy Kőcserepy kisasszony kezét megnyerhetém, egy oly család tagjáét, melynek hölgyei példaképei az erénynek és házias szendeségnek.

– Én pedig mondhatom, hogy annál nagyobb örömmel nem lephetett volna meg a sors, mint a minőt kedves barátom ajánlata okozott. Igy, de csak így elfogadom önnek egész tervét a Kárpáthy-uradalom iránt. Hisz ön tulajdona leend az, s az egész Vilmám kezével annak férjére szálland. De büszke szívvel mondhatom uram, hogy az egész Kárpáthy-uradalomban nincs olyan kincs, mely e kézzel fölérjen.

– Oh tudom, jól tudom azt; én fel tudom fogni boldogságom nagyságát. Bizonyára meg fogom én mutatni, hogy bárha nem vagyok is azon holdvilágképű sihederek korából, kik ifju éveiket henye piperkőczködésben tékozolják el, kik hősök a kávéházakban és más gonoszabb helyeken, de azért egy nőt igazán, valóban tudok boldogítani, ősz hajszálaim daczára. Azaz, hogy ősz hajszálaim biz én nekem még nincsenek, harminczon túl vagyok; ez csak úgy szólásforma nálam az ősz hajszálakról. Már ifjoncz koromban vénnek neveztek, komolyságom miatt.

– Épen össze fogtok illeni; ő is ily komoly.

Maszlaczky úr tegeztetni hallván magát a tanácsos úr által, annyira el lőn ragadtatva, hogy megcsókolá a tisztes úr kezét; a mi tekintve a helyzet ünnepélyességét, igen érzékeny és megragadó jelenet lehetett.

A tanácsos úr ezzel karjára füzte a derék kérőt s okosan értésére adott néhány tudnivaló dolgot.

– Vilma leányom most tizenhárom éves. Láthatja ön, hogy még nem férjhez menetelre való.

– Oh kérem, néhány év nem tesz rám nézve különbséget, én kész vagyok várni akárhány évig.

– Ő addig is nőm nevelési rendszere alatt marad. Evelinenek mindenben rendszerei vannak.

– Oh és mily csodás rendszerek, sietett tódítani Maszlaczky.

– Eveline saját nézetei szerint neveli gyermekünket s én kénytelen vagyok elismerni, hogy nézetei helyesek. Hiába, bizonyos dolgokban a nőknek csalhatlan tapintatuk szokott lenni; közügyekben merek itéletemre valamit adni, de a mi a gyermek-nevelést illeti, már ebben nőm előtt meg kell hajolnom.

A nagyságos úr egészen el látszott felejteni, miszerint pályáját a gyermek-nevelésen kezdé.

– Ki ne hajolna meg ő előtte! kiálta fel fanaticus elragadtatással Maszlaczky úr, a női tökélyek, a hölgyi erények, az asszonyi bölcseség mintaképe előtt. Valóban azon gondolat mellett, hogy ő anyjához hasonló leend, szépségben, úgy mint erényekben, képes vagyok nem két, nem három, de tizenöt évig is elvárakozni… azaz hogy – (nem végezte be az ügyvéd úr a phrasist, a tizenöt évet még is nagyon megsokalta).

– Azaz hogy, vevé át a szót a tanácsos úr, valami határidőt mégis kellene szabnunk; különben igen határozatlan reményeket költünk egymásban, s azt tudhatja, kedves Maczlaczkym, hogy én nem kevésbbé sietek önt leányom számára biztosítani.

Maszlaczky úr úgy érzé magát, mintha mézzel kenegetnék.

– Teszem föl, mondjuk azt, hogy meg fog történni ez a házasság fél év mulva azon nap után, melyen Kárpáthy Béla kedvező végitéletet kap perében. Lássa ön, ebben mindnyájunk érdekei össze lesznek kapcsolva.

Maszlaczky furcsán vakarta az orrát erre az ajánlatra.

Az jutott eszébe, hogy hiszen ő végitélet nélkül akarja Zoltántól megnyerni a Kárpáthy-birtokot s akkor az ehez kötött alkuból könnyen kijátszatás támad.

Nemes mosolygással monda:

– Tegyük fel még határozottabban. Legyen a boldog határidő félév azon nap után, melyben a Kőcserepy-család a kárpátfalvi uradalomba beigtattatik.

E ravasz tételnél ismét azon diadalmas villogás szikráit hányták szemei, melyeket nem birt eltitkolni, midőn valamely ügyes fordulatot adott a dolognak.

– Oh én nem akarom oly messze tenni a határidőt. Sőt mentül közelebb, kedves barátom, kedves Maszlaczkym, tiltakozék Kőcserepy úr nemes vetélkedéssel. Két három év az egész. Rajtunk függ, hogy ez idő alatt a kitűzött határ eljőjjön. Ugyebár rajtunk függ? Ön dolgozni fog éjjel és nappal, hogy a pert siettesse. Másfelől én minden befolyásomat felhasználandom, hogy annak kedvező irányt adjak. Ez nem leend nehéz, mert az ügy igazságos. Világos igazság. Különben az engedményt el sem fogadhatnám; de bizonyos vagyok annak jogossága felől, s biztosíthatom önt, hogy a per meg lesz nyerve, s akkor semmi sem álland többé ellent, hogy a barátság eddigi kötelékei a legszorosabb rokoni viszonynyá füződjenek közöttünk és én kedves barátomat – kedves fiamnak nevezhessem.

E szóknál Kőcserepy megölelé a fiscalist, ki egész gyermeki áhítattal borult a martialis férfiu keblére, ki viszont lehajolva a kisded férfihoz, megcsókolá annak homlokát, jól vigyázva, hogy álhaját félre ne tolja az érzékeny nyilatkozat által.

Maszlaczky úr teljesen bele adta magát ez atyai ölelésbe. Elgondolá, hogy hiszen Zoltánnali tervéről még a tanácsos mitsem tudhat, s talán csak nem akarja rászedni.

E gyöngéd jelenet után mind a két férfi félre fordult szemeit megtörülni. Midőn felindulásaikból némileg ismét magukhoz tértek, a tanácsos úr odavoná magához kedves Maszlaczky barátom uramat s bizalmasan fülébe sugá:

– Fölösleges figyelmeztetnem, kedves Maszlaczkym, hogy az egész értekezésünknek mind addig sub rosa kell maradni, nehogy a világ ideje korán megtudjon valamit tervezett összeköttetésünkről, s ebből kellemetlen következtetéseket formáljon. Tudja ön ügyvéd, én pedig itélő biró: bármely egyenes és igazságos legyen is eljárásunk, a világ könnyen balra magyarázza a tényeket.

– Tökéletesen felfogom ez aggodalmat; – kedves nagyságod, kedves barátom uram ismer engem. Én tudok hallgatni, mint a sír.

– Még egyet, kedves jó Maszlaczkym. Mint az elébb is mondám, Eveline saját rendszerrel bir a nevelésben, a mit én kénytelen vagyok helyeselni, mert jobban érti, mint én. E rendszerhez tartozik az is, hogy a növendék leánynak egész addig az ideig, a míg annak alkalma el nem érkezett, nem szükség semmit házasságról, szerelemről, s más efféle dologról tudni, ezt én igen helyesnek találom s részben úgy hiszem, hogy kedves barátom is egyetért velem.

– Tökéletesen. Tökéletesen. Az ilyen ifjonczi ábrándozások soha sem szülnek semmi jót; én különben sokkal komolyabb férfiunak hiszem magamat, hogysem hasonló hivalkodásokra képesnek tartassam. A határtalan tiszteleten kivül semmiben sem fog nyilatkozni azon indulatom, melylyel kedves nagysád, kedves barátom uram, miért ne mondanám? kedves leendő rokonom családja iránt viseltetem.

E szavaknál megfogta a tanácsosnak mind a két kezét két kezével, úgy a hogy a stájeris tánczot szokták járni, s megrázva azokat hevesen, még egyszer keblére veté magát a nagylelkű férfiunak s tökéletes lelki megvigasztaltatással kelt fel onnan, néma jelekkel mutatva, hogy már most menni készül.

A tanácsos úr egészen az ajtóig kisérte kedves barátját, fél kezével karon fogva őt; midőn már a kilincs a kezében volt, hirtelen valami jutott eszébe Maszlaczky úrnak.

– És a méltóságos asszony…:?

Kőcserepy úr megnyugtatólag kegyesen hunyorított szemeivel.

– Legyen ön bizton e részről, én magam fogom őt e felől értesíteni. Megkimélem önt a jelenet zavarától. Hiába: a kérői szerep a legbátrabb férfit is zavarba hozza. Magam tapasztalásából mondhatom.

(– Én is. Gondolá magában Maszlaczky úr.)

– Eveline önnek nagy tisztelője, veté utána Kőcserepy úr. Beleegyezéséről előre is szavamat adhatom, Isten önnel.

– Isten önnel, rebegé utána Maszlaczky úr, oly arczczal, a minővel Orestes búcsuzott Pyladestől s érzelemmel csordultig telve hagyá el a tanácsos szobáit, s boldogsága érzetében a bérkocsistól, a ki haza vitte, eldisputált egy negyedóra fejében húsz pengő krajczárt. – – –

A tanácsos úr derűlt, vidám arczczal lépett Eveline szobájába.

A figyelmes delnő mind e perczig azon gondolatok elemzésével foglalkozott, miket Maszlaczky rejtélyes magaviselete keltett szívében. Mentül tovább fejtegette azokat, annál világosabban kezdett látni. Minden combinatio összevágott. Elhatározá magában, hogy férjével közleni fogja kételyeit.

Épen jött.

Eveline gyöngéden helyet csinált férjének maga mellett a pamlagon s kézcsókjára bocsátva őt, közelebb simult hozzá s márványszépségű karját annak vállára nyugtatva, kérdezé:

– Találkozott veled Maszlaczky?

– Mindekkorig vele beszéltem.

– Miről?

– Pörös ügy. A Kárpáthy-rokonok vitája, melyben informálni kivánt. – Zoltán úrfi aligha el nem veszti birtokát.

– Tudod-e, hogy Vilma mily kimondhatlan ellenszenvet érez ezen fiú iránt? Én meg nem foghatom. Más ifjak iránt legfeljebb közönyös, de ezt gyűlöli; valahányszor erre lovagol, elfut az ablaktól, társaságokban figyelmezek rá, hogy őt mindenütt kikerüli s ha tánczolnak, inkább egész este ülve marad, hogy vele ne legyen kénytelen tánczolni.

– Ez nagyon természetes. Az a fiú a legkiállhatatlanabb gyermekek egyike, a kiket valaha láttam. A világ sokat tart felőle, mert gazdag. No majd meglássuk, ha nem lesz az, mennyit fog érni?

– S oly bizonyos volna, hogy vagyonát elveszti?

– Maszlaczky tökéletesen meggyőzött felőle.

– S ezért volt nálad Maszlaczky?

– Igen.

– S nem gondolod, hogy egyéb okai is vannak Maszlaczkynak e pörös ügynél, mik őt ide járni késztetik?

A tanácsos elbámult, bár nem mutatta is. Hát neje is tudna már valamit az ügyvéd szándokáról? Ez baj volna, mert asszonyokat nehéz valamely szándék tiszta voltáról meggyőzni, ha még olyan homályos is az.

– Nos. És mi oka lehet? Kérdé teljes ismeretlenséget mutatva.

Eveline a legmélyebb sajnálat és szemérem hangján susogá:

– Képzeld: ez a szegény fiatal ember belém szerelmes…

Kőcserepy elmosolyodott.

– Ez szomorú dolog rá nézve. Szegény fiatal ember.

– De kérlek, ne éreztesd ezt vele. Ő titkolja e fájdalmát; de én egy pillantást vetettem lelkébe, mely mindent tudatott velem… Boldogtalan!

Mennyire lehetett szánakozni e szegény négy láb kilencz hüvelyk magas férfiun, ha elgondolta az ember, hogy ő Kőcserepyné méltóságos alakja iránt ábrándozik.

Kőcserepy úr komoly kifejezést parancsolt arczának.

– Ne kaczagjuk ki e boldogtalan fiút ez érzelmeért, Eveliném. Nem egyetlen ő, kit lelked nemessége meghódított. Az ily tisztelet viszont tiszteletreméltó. Tapasztalni fogod, hogy én, ezt tudva, még jobban fogom becsülni e derék embert. Bánj te is nemesen vele.

Eveline könyezve ölelé át férjét. Oh nemes hivatás! Lehet-e nagyobb mértéke a női gyöngédségnek, mint szeliden bánni egy ötödfél láb magas férfiucskával, ki a világ legszebb és legerényesebb delnői egyike iránt ábrándozik?

E gondolatnál mennyei magasságig érzé lelkét emelkedni Eveline.

A tanácsos úr hagyá őt ebben a hitben; a mit ő tudott, azt megtartá magának.

A későbbi találkozásoknál azután Maszlaczky úr és Eveline között a lehető legkellemetlenebb nemes nyájasság igazgatá a társalgást. Mindkettő úgy érezte magát, mintha valakinek egy marék eleven hangyát adnának, hogy vigye haza zsebében, de szépen bánjék velök. Maszlaczky úr azon hitben élt és mosolygott, miszerint Eveline jóságos pillanatai a tanácsos által közlött ajánlat gerjesztette anyai szívességből származnak s e miatt kénytelen volt a legszerényebb, áhítatosabb alakot játszani; míg Eveline mindez ábrándos arczfintorgatást azon holdas indulatnak tulajdonítá, a mit platói szerelemnek neveznek, s mely elég ok a megfelelő szánalom gerjesztésére, s eredendő bölcsészeti elméletek elvonására.

Kőcserepy urat azután mind a kettő megbizottjává teszi; Maszlaczky úr épen annyit tud neki beszélni azon örömeiről, miket Eveline kitünő nyájassága gerjeszt szívében, mint Eveline az ideál érzelmek rendszeréről, miknek alakulását Maszlaczky úr lelkületében nyomról-nyomra kiséri. A tanácsos úr meghallgatja mind a kettőt s egyiknek segít örülni, a másiknak szánakozni, s ugyan őrízkedik őket felvilágosítani kölcsönös tévedésükről.