XI. A Czenki Szenvedő.

Három nap és három éjjel tartott Isten látogatása Pest felett, három nap és három éjjel hangzott siralom és jajszó a főváros kapuin belül; harmadnapra lefutott az utczákról az ár és akkor elcsendesült minden.

Ah, milyen reggel volt az, milyen látvány, milyen szomorú kép! A város két harmadrésze romban feküdt, egész népes utczák helyén egy-egy magányos ház állt csak, az utczák végig fölszántva s behintve iszappal, a rút fekete sár közt félig eltemetett hullák, miket a gúnyos elem arczczal fölfelé szokott fordítani; itt a lovag, amott paripája, anya és csecsemő egymás keblén fekve, karjaik oly szorosan fagyosan vannak egymás körül fűzve, hogy nem lehet őket elválasztani, egy koporsó kell mind a kettőnek; romokkal fedve a zajos vásártér, ferdére nyomva, összerepedezve a napok előtt még oly pompás házak, mik állva maradtak, mintha tünődnének, hogy ne omoljanak-e ők is a többi után?

A ki nem sírt eddig, sírhatott most.

Menjünk haza.

De hová? Nincs többé otthon. Alig ismeri meg romjaiban a házat, ki egykor benne lakott. A mit benne hagyott, jobb, ne is keresse. A gazdag pompája, a szegény szegénysége mind egy sorsra jutott; nyomor az, a mi ott maradt.

Most sírt még csak, a ki nem sírt eddig.

Nem három nap, egy egész század múlt el. Az idő visszafelé haladt és a mi élt, az mind nem születetté lőn.

Az egész országon végig sikoltott a rémkiáltás:

«Nincsen Pest!»

A gyönyörű, a kedves város, melyre öröm volt gondolni, hová minden ember úgy ment, mintha haza menne, melyhez a legboldogabb jövendő reményeit köté minden honfi, mit képzeletében még szebbnek tudott alkotni a jövendőben, mint a milyen eddig vala, honnan szellemi magasságát, anyagi jóllétét várta eljövendőnek a nemzet, az ország középpontja, a nép szíve ime nincs többé; nincs, nincs, nincs.

A szép remények, a büszke álmak és annyi évek fáradságos iparkodása semmivé téve, lerontva, az ábrándokat épen úgy eliszapolta a hullám, miként az ipar kézzelfogható teremtményeit.

Hetekig, havakig jártak a bujdosók az ország minden vidékein, kik egykor Pest lakosai voltak, s a romlás napjai után elhagyták feldúlt lakhelyeiket, menhelyet esdve távol megyékben. Még az élő nép is elvándorol az ország fővárosából, nincs mit keressen ott többé; megy a ki mehet távol rokonai után; kinek rokona sincs, az megy koldulni; tisztes jámbor arczok járnak házról-házra, kiknek szeméből kiesik a köny, ha alamizsnát kell kérni, s ajkaik szokatlanok még a keserű «Isten fizesse meg» kimondásához.

Oh, mint a hideg láz, terjed ez a betegség az ország minden ereiben végig. Mindenki érzi, mindenki siratja ezt a keserű bánatot. Nincs többé hol örülni a magyarnak.

E napokban betegen feküdt czenki kastélyában az a férfi, kiről egykor a történet ne mondjon más emlékmondatot ennél: «Legjobban szerette hazáját» és tudni fogja róla mindenki, hogy ki volt?

Már akkor, a hogy ezek történtek, régóta küzdött ő nemzete jólléteért, más utakon, más eszközökkel, mint a minőket az eddigi nagyok használtak, s épen ezért kétszeres fáradsággal, mert nemcsak elleneivel volt harcza, hanem saját ügyfeleivel is.

Ő hordott követ kő után azon nagy épülethez, melynek kigondolása is óriási, mert annak boltozatjai egy egész nemzetet takarnak be, annak neve a magyar nép szellemi és anyagi boldogsága. Ő volt építőmester és napszámos egy személyben ez óriási munka mellett.

Hányszor bele kellett fáradnia! Hányszor kellett éreznie, hogy az ember tevékeny testébe csak kínzásul adattak az isteni vágyak! hányszor találkozhatott azzal a mythoszi sötét szellemmel, ki éjjel lerontja azt, a mit a jók nappal építettek!

Elfáradva, életkedvtelen, közönyösen gyógyulás és halál iránt, feküdt a nemes férfi betegágyában, midőn jön az országrendítő hír, hogy romba hullt Pest!

Ha valakinek drága volt a főváros gondolata, neki tizszeresen volt az. Mások csak egy szép várost sajnálhattak abban, de nála egész élte építményének alapköve volt ez. Ki érezte e csapást úgy, miként ő?

És ime! A rémséges hírre, melytől megbetegült az egész ország, ez az egy beteg férfi meggyógyulva kelt föl ágyából. Ily hír vétele után neki nem volt szabad betegen feküdnie, feltámadt volna onnan, hogy a teremtő jelszót eldörögje: «Pest nem veszett el, Pest felviruland új jóléttel, új örömmel!»

És a jelszó visszahangzott minden szívben, a csüggedést, a bánatot áldozat és tetterő követte; milliók gyűltek össze a nagyok és kicsinyek áldozataiból, hogy ha elveszett, a mi kedves volt, támadjon helyette még kedvesebb és az ékes ifju város lett még szebb és gazdagabb, mint volt egykor, népe újra megszaporodott, jóllét és áldás takarta el a nyomor és veszteség emlékeit, miként a földből emelkedő paloták sorai eltakarták a siralmas romhalmokat, s meglátszott a boldog földön Isten jobb keze.

Oly csodás feltámadása nem volt még földi halottnak soha, minő Magyarhon fővárosáé.

Adják az idők, hogy Pest visszafizesse jóltevőinek azt, a mit tőlök egykor nyert: nagyságát, jóllétét. Egy nagy eszmét már ajándékozott nekünk fölvirágzásával:

«A ki önmagát újra teremteni képes, az halhatatlan.»

Ámulva, andalogva járunk végig a poraiból kiemelkedett város utczáin, partjain, s úgy tetszik a képzeletnek, mintha e kőkoloszszok ormain, e paloták homlokzatán, e ligetek árnyékából mindenütt egy bús, bánatos szellemarcz tekintene felénk, sötét szemöldöktől beárnyalt szemeivel, a ki mindenütt ott volt, a hol alkotni, a hol újjáteremteni, a hol boldogítani kellett; csak ő maga nem lett boldog, csak ő maga hullott szét a nagy munkában. Lesz-e Isten, a ki valaha a szétbomlott remekmű darabjait ismét egymásba illeszti?