XII. A Hétszemélynök Levelei.

Szentirmay egy évig fel nem jött jószágáról Pestre; családja előtt így is sok talányos maradt Zoltán minden előkészület nélküli elutazásában, a rejtély még aggodalmasabbá lett volna, ha ők Pestre feljönnek s tapasztalják, hogy a kedvencz, a szeretett ifju még csak fel sem keresi őket. Rudolfnak ezt ki kellett kerülni. Családjának még azt sem volt szabad tudni, hogy Zoltán nem levelez Szentirmára.

Azért ő mindig tudott kérdezősködéseikre felelni. Minden lépése Zoltánnak tudva volt előtte; minden héten kapott levelet Pestről, melyben egy előtte egészen ismeretlen kéz tudósítá egykori gyámfia hogyléte, haladása, apróbb bajai felől, előre bocsátva, hogy ő ezeket a leveleket nagyságos főnöke, a hétszemélynök megbizásából irja, levén ő senki más, mint egy jámbor jurátus tabulæ regiæ notárius, a kit Kovácsnak hínak.

Rudolfot ugyan meglepte néha az a meleg, részvevő hangulat, melyben a megbízott tudósítások tartva voltak a jurátus által, sokat is irt, sűrű négy oldalt mindannyiszor. Ez holmi jurátustól igen szép buzgalom, ki négy sorral is lerázhatná nyakáról az ilyen accidentiát nem hozó commissiót, hanem az ifjui részvéten alig volt annyi csodálkozni való, mint nagyságos Tarnaváry úr e rendkívüli figyelmén, melyet is nem mulasztott el neki egynéhányszor igen meleg férfias szavakkal megköszönni, melyeket, midőn levélben olvasott a hétszemélynök úr, nem tudta, hogy micsoda gorombaságot gondoljon Rudolf felől; azt-e, hogy az esze tisztul? vagy hogy vele kötekedni akar? Ő biz csak egy szóval sem bízta senkire, hogy Rudolfnak minden héten levelet irjon. Azt hitte, hogy az Rudolftól csak élcz volt, a miért egyszer sem tudósíttatá.

A pesti gyásznapok után még egy levelet kapott Kovácstól Szentirmay, melyben leirja Zoltán magaviseletét a vész napjaiban. Szentirmay elolvasá a levelet nejének és leányának s az ifju hő érzelmű irata abban az elégtételben részesült, hogy a legszebb szemek könyei hullottak reá. Oh, ha e perczben ott lett volna közöttük Zoltán!

Ezen levél vétele után hetek, havak multak és Rudolf nem kapott újabb tudósítást. Eleinte csak várt, később türelmetlenkedni kezdett, végre levelet irt Tarnavárynak, hogy a mely gyöngéd figyelmet ez ideig éreztetett vele, azt legyen szíves ezentúl is folytatni, s ha netalán az eddig levelezett Kovács nevű jurátus nem érkeznék e levelezés folytatására, kegyeskedjék e teherrel más valakit megbízni heverő emberei közül.

Már erre csak kénytelen volt a hétszemélynök ősi restségét leküzdeni, s megerőltetvén magát, irt sajátkezűleg Rudolfnak. Ha a levél egy archæolog kezébe jut, az chaldæi rúnákat, vagy skandinav cryptographiát fog kiolvasni belőle, oly minden korlátokat túlcsapongó féktelenséggel valának annak betüi elhányva vetve, felkarmolva vastagorrú mérges tollal, mely szerteszét frecskelte a tintát, kicsiny és nagy pontokat és felkiáltó jeleket lövöldözve köröskörül mindenüvé, a hol nem kellett, néhol az egész sor csupa «m» betüből látszott lenni, csak imitt-amott lódulván ki belőle valami hosszabb betünek a nyele, sehol egy comma föltéve, de annál több etcætera; hogy pedig a törvénytelen összevonások minőségéről, a mik abban előfordultak, fogalmunk legyen, nem szükség csak a levél kezdősorait ideigtatnom, mely zengett ekképen:

«Ks btom! mlgs gr. úr.

Vt szcsém f. é. küldött tb rendli lleidet kézh vennem, Ilyekk folytán g értettem, h Te kd 1 ik j. t. r. n-om pr. dil. rel kat küldöz az i. úr fl.»

Olvasd:

«Kedves barátom! méltóságos gróf úr.

Volt szerencsém folyó évben küldött több rendbeli leveleidet kézhez vennem, melyeknek folytán megértettem, hogy Te neked egyik juratus tabulæ regiæ notariusom propria diligentia (saját buzgalmából) relatiókat küldöz az ifju úr felől.»

Látnivaló, hogy ilyenformán igen sok betüt megtakaríthat az ember, s ennélfogva az ily irásmód előkelő uraknak eléggé nem ajánlható, a kik nem a könyvárus számára vetik a betüket.

«Erről én semmit sem tudok, mert én nem bíztam rá a levelezést. (Így folytatták tovább a nagyságos hieroglyphok.) A mit tett Kovács, azt maga jószántából tette. Én bizony erre a czélra külön hivatalt nem tarthattam. Hogy az érintett levelezések megszüntek, annak oka ez: Kovács letette a censurát – præclarummal – s ilyformán megszünt jurátusom lenni; az ifju úr pedig feltette magában, hogy ő külföldre utazik, oda lesz egy pár esztendeig; elég nem szép tőle, hogy ő maga sem tudósított semmiről, mikor te még most is olyan jól emlékezel róla, pedig milyen galibába hozott tégedet. Az a per különben rád nézve igen jól áll, ha nem restellenéd egy kissé kitenni magadat, eclatanter megnyerhetnéd, pedig Kőcserepy erősen üti a vasat; már nyomára jöttem az érdekeltségnek: cessiója van attól a bolondtól. Zoltán az árvíz alkalmával a haláltól mentette meg az egyetlen leányát. Szeles kölyök. Magam is majd elpatkoltam akkor, azóta nem iszom rostopsint. Rettenetes dolog volt az, barátom, na de hiszen olvashattad az ujságokból. Zoltánt három napig nem láttam, mindig Miklóssal járt; olyan szeles bolond lesz belőle, mint az; nem fog rajta semmi. Egyébiránt maradok igaz barátod és alázatos szolgád Tarnaváry.

U. i. Majd elfeledtem, hogy Kovács censurázván, elébb haza ment szüleihez, onnan felhívta őt az úrfi, hogy kisérje a külföldön, ő bizonyosan tudósítani fog.

N. B. A küldött leveleidet elégettem; baj lehetne, ha ellenfeleid kezébe kerülnének, pedig én is körül vagyok véve az auscultansaikkal, ennek a Kőcserepynek a szemei mindenütt ott vannak.»

Még egy postcriptumot kezdett a derék úr, de azt már kitörülte, elégnek találva egyszerre ennyi által bebizonyítani, mennyire terhesnek találja, hogy elébb gondolkozzék is rajta, a mit le akar irni.

Különben minden levelét azzal szokta végezni, hogy nem irhat már többet, mert a papiros szélére jutott, meg hogy a posta indul és hogy jövő alkalomra több maradjon, s más afféle haszontalan kifogásaival a lusta levelezőknek.

Rudolf ebből annyit megtudott, hogy Zoltán a nagy világot járja, egy előtte egészen ismeretlen ifju kiséretében. Előkereste Kovács leveleit, azoknak eszméiből, vonásaiból iparkodva fölfedezni irójok jellemét; ezek a figyelmesen, de férfias biztossággal odavetett vonások egyenes lélekre mutatnak, a kezdőbetük egyszerűsége szabadelvűségre mutat, a toll gyöngédebb kezelése, a hol csak Zoltán neve előfordul, bizonyítja a szeretetet, melylyel ez ifju növendéke iránt viseltetik, s a czikornyátlan aláirásban meglelhetni a magát túl nem becsülő szerénységet, a komoly, ábrándtalan férfit.

Mindezek csalóka elvonások is lehetnek, de a gondolkozó fő a legapróbb dolgokban is mély titkokat tud meglátni.

Rudolf sokszor visszatért e gondolatra és mindig megnyugodott benne. Az ifju kedély jövőjére nagy hatással van az első rokonszenv és az első szerelem. Ép lelkeket értek ilyenkor; a cretinnek nincs rokonszenve, sem szerelme.

Rudolf meg volt győződve a felől, hogy Tarnaváry kínnal és verítékkel irt levele után ismét egy örökkévalóságig várhat, a míg tőle egy másik levelet kap. Mekkora lehetett meglepetése, midőn alig mult el pár hónap, s ismét megérkezének a nem is várt becses hieroglyphok, mikről a czímet a pesti posta ugyan nem tudta elolvasni, de annyit kivehetvén belőle, hogy Szentirmára szól a levél, csak elküldte oda, gondolván, hogy majd rátalál, a ki ott lakik.

Rudolf remegve önté ki a porzót, mely legelébb is kihullott a levélből, s melylyel oly bőséggel szokott bánni a hétszemélynök, hogy mikor Széchenyinek irt levelet, a nemes gróf elébb rendesen kiküldé azt a pitvarnokától, hogy kefélje le az előszobában. A nagyságos úr irását épen úgy a homok közül kellett kiásni, mint a becsületes egyiptomi hagyományokat.

A levél oly sűrűn tele volt irva, hogy még a széleire is jutott irás keresztben, hosszában, hogy keresni kellett, hol az eleje, hol a hátulja? mint a Cálvinus János köpenyegére irt tizparancsolatot és hiszekegyet.

Megtalálván a cryptographia kulcsát, Rudolf ilyenformát olvasott ki abból, nem minden fejtörés nélkül:

«Ks. btom. mlgs g. úr!

Számtalan dolgaim közepett, mikkel el vagyok halmozva (oda tehette volna zárjel közé: «és a miket soha sem végzek el»), fáradságot veszek magamnak, hogy hozzád ezt a levelet irjam. Tudhatod pedig, hogy mennyire nem kenyerem a levélirás, hogy képes vagyok inkább elmenni gyalog oda, a hova valami izennivalóm van, mintsem leüljek neki és irásba tegyem.

Zoltán fráter Németországban időzik, kaptam tőle két, Kovácstól három levelet. A mit ő irt, azt nem értettem, mert igen czifra; hanem a Kovácséiból megtudtam ennyit.

A kölyök, mi az eb ingének, minek nem? el nem képzelhetem; beállt Berlinben a philosophiai cursusba s a napokban letette a doctoratust, küldött is egy egész láda nyomatott dissertatiót, fel nem bontottam, azon módon küldöm neked, tétesd a családi archivumba. Hiába, csak mindenik Kárpáthynak van valami bolondsága. János úr ilyen idős korában már leányokat szöktetett el, Abellino pedig háromféle adósok börtönét is megjárta, ez meg a lánczhordta, doctorságot szerez, ugyan mi a kőnek az olyan embernek, a ki fél milliót költhet esztendőnkint? Valamelyik őse azt vette fejébe, hogy Kárpátfalván collegiumot építtet, mintha előre érezte volna, hogy egyik utódja professor fog lenni, prælegálhat majd a fűzi és nádi múzsáknak.

Ha ezt az öreg Nábob megtudná, megfordulna a sírjában; ő még syntaxist sem végzett, s gyűlölt mindent, a mit doctornak neveznek, még a lódoctort is.

A gyerek alig tizennégy esztendős, az ilyennek még labdázni kellene, engemet tizennégy esztendős koromban hej be sokszor elfenekeltek, hogy a leczkémet nem akartam megtanulni, pedig most a kisujjamban van a Corpus juris. Nem ér semmit az a korán érés; az ilyen romlik el azután leghamarább. Az én ficzkóim bezzeg azt sem tudják, mi fán terem a könyv? pedig az egyik kamasz már tizenegy esztendős, azért mégis fogadom, hogy olyan statusférfiak válnak majd belőlök, hogy csak úgy ragyognak. Meg is irtam az öcsém uramnak, hogy nekem az ilyen ostobaságokkal hagyjon békét; pusztuljon rögtön abból a tudós Németországból a kínjába; menjen Párisba, ott első dolga legyen felkeresni valami szép grisettet, vagy más effélét, az azután majd bevezeti a világba, csak arra az egyre vigyázzon, hogy ott a bolond francziák között valami párbajba ne keveredjék, hanem ha valaki kihívja, mondja neki, hogy ökölre szívesen! Az nem veszedelmes, s ott aztán nem féltem a ficzkót, öklei elég jók, ha csak a doctoratus, meg a porosz koszt meg nem rontotta.

Azonban kikoptam már a papirosból, azért levelemet befejezve, maradok stb.

U. i. (a levél szélén) Kőcserepy mennykő ember; ellenfeled ügyvédét, Maszlaczkyt, nagyon megnyergelte; a mint veszem észre, azzal hitegeti, hogy a leányt neki fogja adni. Félbolond! S ez meg olyan egész bolond, hogy elhiszi, s eget, földet pokollá változtat ellened és Zoltán ellen. Én csak azon csodálkozom, hogy mikor annyi helyen leüt az istennyila, miért nem tud beleütni épen ebbe az egy emberbe?

Alázszolgád. T.»

Rudolfot egészen felvidítá e sajátságos vad kedélylyel irt levele a hétszemélynöknek, ki nyers, egyenesszívű emberek szokásaként csak első feltünésével szokott ijedelmet gerjeszteni, de hosszasb ismeretség után a legtisztább őstermészetű szívbe engedett látni. A kérdéses per nem aggódtatá tovább Rudolfot: Kőcserepy befolyását eléggé ellensulyozá Tarnaváry makacs magatartása; arról, hogy Kárpáthy Abellino Zoltánnak e per által árthasson, szó sem lehetett, a saját magát érthető kellemetlenségekhez pedig már hozzá szoktatá magát Rudolf.

Rögtön válaszolt a hétszemélynöknek, megköszönve szíves figyelmét iránta.

Alig mult el néhány hónap, ismét új levelet kapott tőle. Úgy látszik, hogy a hétszemélynök úr kezdi mulatságát találni a levelezésben, melyet ránézve a tárgy furcsasága tesz egyre érdekesebbé.

«Ks btom stb.!

Ki nem jövök a csodákból. Zoltán egyik bolondból a másikba esik. Alig ugrattam ki a doctoratusi cathedrából, megint mit cselekszik? A helyett, hogy az én okos tanácsaimat fogadta volna s egyenesen ment volna Párisba, útba ejti Genuát, ott hajóra ül s onnan ir nekem a hajó fedezetéről gyönyörűséges tirádákat a tengerről, hogy milyen szép a tenger, hogy milyen pompás dolog a zivatar, hogy micsoda mulatság az orkán zúgása mellett a vitorlakötelekbe kapaszkodni stb.; nekem! a ki utálom a tengert és mindenféle néven nevezendő vizeket, s a ki nem jártam másként vizen keresztül soha, ha csak álló hidon nem, s a ki rá nem ülnék egy gőzhajóra, ha mindjárt Széchenyi maga volna is a kormányos, s három tűzkármentesítő intézetbe volna is assecurálva minden hajam szála. Azután engedelmet kér, hogy ő meglátogathassa a tengerparti városokat s hogy magának némi fogalmakat szerezhessen a tengerészetről, ott nagy bölcsen előadva, hogy milyen nagy szüksége van magyar embernek arra, hogy a tengeren otthonos legyen; hogy milyen derék volna, ha magyar ifjak tengerészeknek képeznék magukat s hogy mekkora kedve volna ő neki ebben a részben példát mutatni mások előtt! No iszen gyere csak haza! Hát azért neveltünk téged becsületes, okos embernek, hogy a czethallal nyelesd el magadat? hát azért van te neked hetvenkét ezer hold földed a legáldottabb vidéken, hogy az operencziákra járj ladikkal szántani? Olyan dühbe jöttem, hogy maig is emlegeti nagyobbik fiam, a hogy pofon találtam vágni Zoltán helyett; mindjárt stafétát küldtem a kölyök után, hogy leszálljon rögtön arról a fatömlöczről, mert én vasban hozatom vissza, én felelős vagyok életeért az egész vármegye előtt, ha valahol el talál sűlyedni a tengerbe, rólam semmiféle tenger le nem mossa, hogy én öltem el az ellenségei kedveért!

Persze a levél soha sem jutott el hozzá: nincs a tengeren sem statio, sem vendégfogadó, s én ettől az időtől kezdve két álló hónapig nem hallottam róla egy commát sem. Képzelheted azt az anxietást, a mit ez alatt ki kellett állanom. Hol járhat, mi történhetett vele? Nem sűlyedt-e el vele a hajó? nem vetette-e ki a szél valami puszta szigetre, mint Robinsont? hátha eltévedtek a tengeren, elfogyott az eleségök s most a csizmájokat főzik meg, azt eszik, s ha az elfogy, akkor majd egymást eszik meg, vagy hátha valami tunisi tengeri rabló elfogta s elvitte, eladta valami szerecsen fejedelemnek. Ezt legjobban megérdemelte volna!

Két egész hónapig kellett ilyen halálos aggodalmakat kiállnom, ekkor kapok csak tőle levelet Calaisból. Tudja patvar, honnan került oda?

Csakhogy megvan a lánczhordta kölyke; bizony már attól tartottam, hogy a magaméi közül kell egyet helyette adnom, ha elvész. Jól is leszidtam azután egy levélben, azt tudom, hogy nem teszi az ablakába; nem a magyarnak való a tenger, az anglus sem menne arra, de nem fér egymástól a száraz földön, ember hátán ember, mint a fügelevél, mi pedig egyik toronyból nem látjuk a másikat, olyan tágan vagyunk, hát mi a lelkét keresnénk a víz hátán?

No, de végre Párisból kapok tőle levelet. Itt már, gondoltam, csak eszére fog térni; ha mind annak a szépnek és jónak, a min Abellino bátyja keresztül-kasul járt, csak egy tizedét elveszi, az neki épen elég lesz, s azzal átesik a korhelyesztendőkön, a miken minden fiatal embernek át kell esni, mentül elébb, annál jobb. Levelét is azzal a hittel bontottam fel, hogy bizonyosan pénzt kér; játékház, mulatság sokba kerül abban a drága városban, illendő is, hogy ha egyszer magyar mágnás, tegyen ki magáért, hadd lássa az a sok puruttya nép, hogy mi sem tökmaggal élünk ide haza. Egy szó sincsen abból. Az én Zoltánom, a helyett, hogy a hozzá illő clubokba vezettesse magát, megismerkedett nyakrafőre mindenféle ütött-kopott tudós, bikficz komédiás néppel, nyifnyaf poétákkal s más efféle csavargókkal, azok között tölti az idejét, velök estélyezik, nálok vesztegeti talentumát. Összeirt nekem egy csomó kimondhatatlan nevet, s azzal akart megvesztegetni, hogy hozzátette mindegyikhez, hogy ez ilyen híres, meg amolyan híres. Jutnék csak én oda közétek! tudom, hogy híresebbek lennének. Ezek az emberek egészen kicsavarták Zoltán eszét a helyéből. Még egy szinművet is irt, a mire Hugo Viktor (csak tudnám, hogy melyik a keresztneve?) azt mondta, hogy tökéletes romantikai iskolai mű. Sőt egyszer annyira vették, hogy egy irkászokból és pénzért síró emberekből (értsd: szinész) álló társaságban többféle nyelveken szavalt, miket azok nem ismertek s azok közül egyhangúlag mindnyájan a magyart találták legszebb kiejtésűnek. Hiszen azt elhiszem, hogy a magyart találták legszebbnek, de az mégis rettenetes, hogy egy magyar mágnás ivadéka Párisban nyilvánságos estélyeken több ember előtt kiálljon és hadonázzon mások mulattatására, mint a pesti kávéházakban a tirolise zengerek. Bárcsak meg ne tudnák idehaza, mert engem megeszen a szégyen. Haragomban azt akartam neki irni, hogy ha illendően nem viseli magát odakinn, hát nem küldök neki több pénzt; hanem a levele végén megelőzött, mert azt irja, hogy ne fáraszszam magamat a pénzküldéssel; mert a mit elvitt magával, azzal két esztendeig is beéri. Piha! Magyar mágnáshoz való az ilyen zsugoriskodás? Kivált külföldön, még azt gondolják majd róla, hogy nincs neki. No, ezeket a leveleket nem szeretném, ha amice Maszlaczky megkaphatná, mert ezekkel a világra be lehetne neki bizonyítni, hogy Zoltán nem az apja fia.

Legutóbbi levelében példálózik, hogy ide s tova elhagyja Párist és átmegy Angliába. Szeretném tudni, hogy hát ott miféle új csodát talál ki a bosszúságomra? mert valami még lesz belőle; Németországban hónaljig esett a tudományba, Genuában nyakig a tengerbe, Párisban fülig a poézisbe, még hátra van Angliában a kátrány és szirup; abból tudom, hogy ki sem fog látszani.

A legközelebbi gyorsszekéren veszed a kérdéses szindarabot, ha komédiások járnak arra, még el is játszathatod a kárpátfalvi szinházban. Hogy nem él az öreg János úr, hogy megláthatná!

Ugyanehhez van mellékelve egy csoport költemény is, a miket Zoltán úrfi francziából fordított valami Berengártól (talán Beranger?), a ki nem lehet valami nagyon fain ember, mert azt irja róla Zoltán, hogy be is volt csukva. Ezzel jobb lett volna, ha elhallgat.

Nemsokára várhatod újabb levelemet; addig is maradok stb. Tarnaváry.»

Rudolf kaczagott jó kedvében e levél olvastára. Azon kaczagott-e, hogy e derék, nyers, nyakas hazafi, a kit semmiféle lében meg nem főztek, minő sajátságos nézpontból veszi fel a dolgokat? vagy a fölötti örömében, hogy Zoltánt nemes, emelkedett, magasztos irányban látja haladni? minden, a mit tesz, a mit érez, egy túlömlő, érzelemgazdag ifjui kedély nyilatkozványa, a tudnivágy, a becsérzet, a használni törekvés, a veszélyek bátor fölkeresése és a költői, az ábrándok után vezető hajlam, mind ezek a legszebb díszei egy nemeslelkű ifjunak, ki hivatva van arra, hogy gyermekkorától fogva ideálja legyen a férfitökélynek. Valóban, ilyenné akarta őt nevelni; csalódni kellett volna, ha másformának látja s első elégtétel ez volt ránézve a sorstól, hogy az ifju egyedül, a világba kivetve is az maradt, a minek ő nevelte.

A mit igért a septemvir, nemsokára meg is tartá.

A küldött levél hosszabb volt minden eddiginél.

«Ks btom stb.

Kátrányon és szirupon végeztem a mult levelemet, kátrányon és szirupon kezdem ezt. Úgy nézz ezentúl a szemem közé, hogy én ezentúl nem leszek többé septemvir, hanem czukrot főzök, te meg szintén nem fogsz lenni főispán, hanem posztót szővsz: Zoltán a mint haza jön, rögtön állít az egyikünk számára egy czukorfábrikát, oda betesz engem, mellé egy posztógyárt, oda beállít téged, magának meg egy irtóztató nagy kovácsműhelyt emel, ott fog készíteni rettenetes mennyiségű ásókat, kaszákat, peniczilusokat és gőzhajó-masinákat. Már ezentúl a magyar embernek ez lesz a hivatása. A sok prókátor, táblabiró, a sok vitézkötéses dalia, a nagy méltóságos rendek mind tanulnak – ki szőni, ki fonni, ki meg patkószögeket csinálni, s a tekintetes karok és rendek csak úgy sodorják a selyemczérnát egyik falutól a másikig; az iskolában nem syntaxist és grammatikát, nem metaphysikát és nem mythologiát fognak ezentúl tanítani, hanem tanul a sok szedtevette kölyke porczellánt csinálni, meg indigót főzni, otthon maga befesti az apja szűrét kékre, zöldre. Ilyen világ lesz itt, mihelyt Zoltán megjön.

A mik eddig történtek a fiuval, az még mind tréfa volt. Eddig csak versben volt bolond, most már prózában az. Úgy teleszedte magát Angliában reformokkal, hogy ha rajta állana, tetőtül talpig újba öltöztetne valamennyiünket, még az ökreink szarvait is másformára szabná. Hogy ott milyen boldogság van, milyen gazdag a nemzet, mekkora a hitel, milyen óriási az ipar, mennyi új találmány, mily üzlet, mily gyors emelkedés! (Nem is tudom, hogy minek lakunk mi itt, s miért nem megyünk oda?) Azzal ijesztget, hogy jőjjön csak ő haza, majd megmutogatja, hogy lehet ipar és tanulmány által a nemzet gazdagságát tízszeres fokra emelni! Hoho! Ne siess úgy öcsém. Hagyj te nekünk békét a te Angliáddal. Itt ugyan nem igen hánykolódunk a millióinkkal s nagyon megnézzük azt, a ki pengőben beszél; de viszont nem is halnak nálunk éhen az emberek százával, ezrével, s ha nincs is creditünk, de nincs adósságunk, mint a te Angliádnak, a mit körül lehetne rakni háromszor azokkal a tallérokkal, a miket nem bir fizetni.»

Negyedik levele a 7 vir úrnak.

«K. b. m.

Ha az Isten megengedi érni az én kedves gyámfiamnak, hogy nagyra megnőjjön, csodákat fog velünk elkövetni. Eddig csak tréfának vettem a dolgot, de most már látom, hogy komolyan fenyegetőzik.

Legközelebbi levele Londonból érkezett; leküldeném azt neked, de meg akarom tartani magamnak, mint curiosumot. Nevezetesebb pontjait, illető commentárjaimmal együtt, olvassad.

Így kezdi:

«A szentirás szavaiként sokkal könnyebb a hajókötélnek a tű fokán keresztülmenni, mint a gazdagnak a mennyországba jutni.»

(– Itt parenthesisbe teszi, hogy régi fordítások szerint hibásan van héberből a hajókötél tevének áttéve; – hol a patvarban tanult ez a gyermek zsidóul?)

«Szomorú itélet a gazdagokra nézve!»

«A mondat logikája az, hogy a gazdagoknak sokkal több módjuk, több eszközük van arra, hogy vétkezzenek, mint másnak. Az ő szenvedélyök ismerteti meg a romlottsággal a nép erkölcseit, az ő pénzök híjja vásárra az erényt; azon a piaczon, a hol az ártatlanságot árulják, ők az egyedüli fogyasztók; az ő oktalan fényűzésök fosztja meg az emberi tökélyt, a nemzeti emelkedés utáni törekvést életnedveitől; az ő hidegségük áll jéghegyként, jeges felhőként az ég és a föld között, kétségbeejtve a melegebb szíveket, kik nálok nélkül hasztalan törekesznek minden nagy és szép után; az ő nagyravágyásuk, viszályaik hoznak vészt, pusztulást az emberiségre, s mindazért, a mit tettek, őket éri a legkevesebb vezeklés itt a földön. Azért nem juthatnak ők a mennyországba.»

(Ez idáig meglehetős kemény prédikáczió. De megengesztel mindjárt.)

«Ama nagy szellemnek, ki e szigorú itéletet hozta a gazdagok felett, nagy öröme lehetett ott fenn az égben, ha a legutóbbi évek alatt letekintett erre a kis földre s ezen a kis földön a mi kis hazánkra s látta, miként ment át vékony selyemszálként a tű fokán hatalmasaink legnagyobb része, mint iparkodott azt a mély sebet, mit Isten keze ütött hazán és társadalmon, elfedezni oltáráldozataival, mint érdemelt ki egyszerre két mennyországot, egyet mint embertárs, mást mint jó hazafi.

Oh, csak mostan érzem, mennyi édes kötelességet ruházott Isten arra, kinek gazdagságot adott; egy nap alatt annyi jót tehet az, mint más egész életében; a min egész nemzedékek hiába dolgoztak, azt ő neki elég meggondolni, akarni – és létrejött; teheti boldoggá, nagygyá, míveltté nemzetét, építhet a jövő ivadékok számára, s még a mennyországba sem egyedül megy fel, oda is ezreket vihet magával.

Oh, nagy és nemes hivatás gazdagnak, hatalmasnak lenni. Ha én visszatérek jó hazámba, fogadom az égre, nem leszek utolsó, a ki e hivatást betölteni törekszik. Csak most látom, milyen szegények vagyunk odahaza, pedig milyen gazdagok lehetnénk.

Más nemzetnek nagy népvilágító szellemei vannak; nekünk is van elég, azok a homályba vannak temetve; fel fogjuk őket keresni, felemeljük őket, hogy új fényt, új nagyságot kölcsönözzünk tőlük s velök emelkedjünk. Más nemzetnek vannak nagyszerű emlékei, nálunk is vannak, a kik azt megérdemelték volna; a mi kötelességünk őket megmenteni az elfeledéstől. Más nemzetnek tudománya, ipara, gazdagsága, hatalma van, s vajjon a mienknek nincs-e természeti esze, szorgalma, bősége és ereje, hogy mindazt megszerezze? Csak vezére legyen.

Sohasem örültem, hogy a sors gazdaggá, főnemessé engedett lennem, most örülök annak.

Anglia jó iskola annak, a ki tanulni akar és tenni tud.

Mikor egész nap London utczáin járok, elkezdve reggel az ipartárlatokon s végezve este a Drurylane szinházon s az éjszakai parliament ülésein, azután haza térve, eloltom a lámpásomat s behunyom szememet, akkor magam előtt látom Pestet. Midőn elhagytam azt, egy összedőlt, néphagyott rom volt az; csak húsz évig építhessünk rajta fáradatlanul, én Istenem! mivé fog lenni az?

Hogy látom magam előtt a paloták sorait, mik büszkén néznek a Duna vizébe fényes ablaksoraikkal. Minden magyar főúr építtet magának házat a nemzet fővárosában, hogy oda térjen meg örömeivel, ragyogásával, miket eddig máshová hordott; amott magas oszlopzatos csarnokok felé hullámzik a nép, mik nagy népes intézetek számára épültek; az idegen szemei megakadnak nemzeti múzeumunkon, melynek termeiben multunk becses ereklyéi lesznek összehordva, elismerőleg járandja végig szellős bazárjaink boltíveit, hol a hazai ipar és terményvilág gazdag választéka tanúskodik haladásunk felől; benézhet közintézeteinkbe, egyetemeink, szinházaink, középületeink nem fognak félni egybehasonlító itéletétől és minden, a mit lát, el fogja ragadni, hogy midőn elhagyja Pestet, árnyékos ligeteivel, hűs szökőkútjaival, fájjon a szíve utána és még akkor is megálljon hátra nézni, midőn az alkony eltakarja azt szemei elől, s csak ezernyi lámpafény mutatja, hová szállt le egy darabja a csillagos égnek?

(– – Notabene: tegnap este tíz órakor a kocsisom felfordított a bálvány-utczán, mert a lámpások már kialudtak, s az utcza közepén nekimentünk egy halom omladékkőnek. Szerettem volna, ha Zoltán fráter ott ült volna mellettem, a mint ezt a sok furcsát behunyt szemmel kigondolta.)

És hogy ne legyen a két város között több válaszfal, ott álland, mint még most csak rajzban látni, a világ nyolczadik csodája, a lánczhid, egyik partot a másikhoz kötve, mintha óriások csinálták volna remekben!»

(– – Itt álljunk meg egy szóra. Erről a micsodáról már Széchenyit is hallottam beszélni s azért nem állhatom szó nélkül, még pedig először azért, mert nem értem; másodszor, mert nem hiszem; és harmadszor és ezerszer azért, mert nekem nem kell! nem! Ha lehetséges volna is, hogy valaha ilyen monstrum elkészüljön, nekem törjék el a lábam, ha valaha reá lépek, hogy ott engemet, mint ős nemes embert mindenféle vámszedő kaputomnál fogva megragadjon, s én ott a zsebemből krajczárt keressek elő, mint holmi armer Reisender mesterlegény s a tulsó felén meg a czédulát kérjék el tőlem, mint egy fontostalpú, zsírszagú paraszttól. Inkább csónakon vitetem át magamat! Pedig irtózom a víztől és nem ültem hajón soha, de csónakra ülök és azon megyek át, mert nem irtózom sem a Dunától, sem a tengertől úgy, mint attól a gondolattól, hogy engemet, vagy a hintómat megállítsanak Magyarország kellő közepében egy krajczárért vagy kettőért!)