XIII. Az Élet Martyrja.

Két esztendő mult el e levelek dátumai között s azon két esztendő vagy előbbre, vagy hátrább, de minden esetre nagyon messzire elvitte régi helyéről a világot itt Magyarországon.

Legkisebb hivatást sem érzek magamban birálatot hozni azon idők küzdelmei felett, midőn két erős pártnézet harczolt egymással a jövő birtokáért, hanem követem krónikairó Lisznyay Györgyünk példáját, a ki jónak látja a Mátyás király után történtekről, rövidségnek okáért, egy szót sem szólni.

Mindannyian fogunk emlékezni azon mozgalomgazdag időkre, midőn a nemzet czímeres osztálya dicséretes országlási vágytól áthatva, megyegyűléseken és azokon kívül szenvedélybe menő elvtusákkal keserítette életét s minden néven nevezett párt kifogyhatlan furfangú buzgalommal toborzá vezéreit és közkatonáit. Mily nagy eredmény volt, ha egy-egy híres pártvezért sikerült a másik pártnak a maga részére hódítani; mennyi áldozattal járt egy ily eredmény s mily erőfeszítés, mily pénz- és munkavesztegetésbe került ismét az elpártolt helyét másikkal pótolni, az elveszett csatát újra kezdeni, az eltántorult megyét ismét visszahódítani? mind erről már csak a régieknek van fogalmuk; az újabb koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék, mint a lovaghősök és a troubadourok korszakai, s egyéb a költészettel határos általánosságai a históriai multnak.

Akkor senki sem csodálkozott azon, hogy egy szabadelvűségéről híres megyében egy előkelő gazdag család egyetlen ivadékát tizenhat éves korában teljeskorúnak nyilvánították.

Ez alig tizenhat éves ifju volt Kárpáthy Zoltán. Saját kivánatára a környék legelső celebritásai veték befolyásukat a mérlegbe, hogy a nagyreményű ifjut a gyámnoki felügyelet alól kiszabadítva, saját sorsának urává tegyék. Elég indok szólt mellettök. Az ifju két világrészt beutazott, tapasztalatainak eredménye ott feküdt a közvélemény asztalán egy két kötetes úti naplóban, melynek sorain a tárgyak újszerű felfogását, nemzeties irányát, nagyratörő lelket lehetett észrevenni. Így csak érett észszel lehet irni, a ki így gondolkozni képes, az valóban megérdemli, hogy férfinak neveztessék. Legnagyobb oka azonban a mellette kifejtett buzgalomnak az volt, miszerint benne egy hatalmas bajnokot vélt magának nevelhetni a haladó párt, mely akkor azon megye kormányán ült s titkos örömmel látta már előre baloldalra téve át azt a széket a nagy zöld asztal mellett, melyen az ősz Nábob annyi esztendőn át a jobboldalon ült.

E nagykorúsági engedély kivívására fejet csóváltak az öregek, míg a fiatal nemzedék annál hangosabb éljent kiáltott rá.

De senki sem kiáltotta oly hangosan ezt az éljent (tulajdonképen vivátot), mint tekintetes Maszlaczky úr.

Vivát! vivát! victoria! hangzék egy, a Szentmihály-kapu melletti sikátorban levő szűk emeletes ház még szűkebb lépcsőjén az ismeretes vékony hang, mely előttünk már, mint Maszlaczky úré, nevezetes.

A Mihálykapu Pozsonyban van, azért az emeletes házat Pesten senki ne keresse, melyben Maszlaczky úr még a lépcsőkön kiabál. Egészen útiasan van öltözve, a hogy épen a gőzhajóról leszállt, s mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, vágtat felfelé, tarisznyáját hóna alá kapva.

Az említett ház nem épült holmi herczegi lakók számára, sem kapus-páholya, sem előszobája, sem tágas lépcsői nincsenek, hanem ha valami magyar mágnás szállásolta bele magát, annak az inasa kinn előszobázhat a folyosón, mint épen Abellino Williamja, a kit tulajdonkép nem hívnak Williamnak, hanem Ferkónak s a ki jobb szeretné, ha kifizetnék a hátralévő bérét, mint hogy angolul beszélnek hozzá.

– Victoria, William öcsém, victoria! kiált rá, meglátva az ácsorgó ficzkót a fiscalis, s confidenter legyezget felé a kezével, mit az olyformán akar viszonozni, hogy ő is nyujtja a fiscalis úr felé a kezét, ki azonban rossz néven veszi a félreértést.

– Itthon van a nagyságos urad?

– Itthon, felelé, véghetetlen szánakozást és lenézést tanusító hangon az inas s vállvonva mutatja Maszlaczky úrnak, hogy menjen be, ha kedve tartja. Nem érdemes az egész dolog, hogy az ember jelentést tegyen róla.

Maszlaczky úr derült arczczal nyit be a szobába, melybe a belépőnek a legelső dolga az, hogy a szeme világát őrizze, mert az ablakok biborveres függönyökkel vannak elfedve, s a mint a nap odatűz, okos embernek meg kell vakulni a szobában, melyben minden tárgy rózsaszínűre van festve.

A mint a nagy verességtől magához bir térni a fiscális, nagy megdöbbenéssel veszi észre, hogy senkit sem lát a szobában, míg egy tarka spanyolfal mögötti rejtekből valami gyönge, fáradt hang nem nyögdécsel felé.

– Ki az? Ki van itt?

Maszlaczky úr félénken lépett a spanyolberekhez, mintha attól tartana, hogy valaki csak azért beszél ott olyan gyenge hangon, hogy őt odacsalja s azután nyakon ragadja és jól megtépázza. De egészen megilletődött, midőn félrehuzva a papirosliget egyik szárnyát, egy megismerhetetlen, alaktalan vázat látott ott a nem épen fényűzéssel rendezett fekhelyen szétterülni.

Valóban nagy mértéke kellett a jóakaratnak hozzá, hogy valaki e beesett arczú, sápadt, sovány alakban Abellinora ismerjen. Haja kihulltával homloka aránytalanul megnövekedett, s a képe olyan vékony volt, s itt-amott átlátszott, másutt meg felverte a borotválatlan tüske.

Sokáig mereven nézett Maszlaczkyra azokkal a mozdulatlan szemeivel, a miknek oly kőszerű színe volt, mintha ó-elefántcsontba volnának foglalva színehagyott zöldes turquoisok. Úgy látszott, hogy nem ismert rá addig, míg az meg nem szólította.

– Az Istenért, nagyságos báró, méltóztatik talán beteg lenni?

Szaváról aztán ráismert Maszlaczkyra, s telegrafszerű készséggel veté feléje hosszú, száraz kezét, melynek sárga bőrén keresztül meg lehetett számlálni a kék ereket.

– Épen nem vagyok beteg, drága fiscális úr, mondá mosolygással keverve szavait, de mely elsoványult arczára nagyon rosszul illett. Ha tovább maradna itt, megláthatná, hogy semmiképen sem vagyok beteg. Au contraire. Ellenkezőleg.

– Ellenkezőleg? Nem értem én azt.

– Ellenkezőleg, új egészséget gyűjtök. Új vért, új egészséget.

– Új vért, új egészséget? ismétlé gépszerűleg az ügyész, a kinek most annál okosabb nem jutott eszébe, mint a mesebeli öreg asszony, a ki a kétszáz esztendős vért kibocsátotta az ereiből s azután fiatal lánykák vérét szivattyúzta beléjök vissza.

Egy asztal volt Abellino ágya mellett, azon egy tányérban félzsemlye állott, láthatólag igen száraz és egy marok öregre darált só.

Abellino odamutatott hosszú, sovány mutatóújjával.

– Látja azt ott, fiscális úr?

– Hm. Mi lesz abból?

– Gondolja csak. Most akadtam egy ügyes orvosra, a ki egészen új embert fog belőlem teremteni. Új vért, új kedélyt, új egészséget, Isten tudja meddig tartó élettel.

– No no.

– Kérdi ön, hogy mi által teszi ő e csodát? Egyszerű, uram! Egy fél zsemlye és egy marok só.

– A patvar!

– Minden nap be kell vennem egy adag sót, elébb csak egy szemernyit, most már több latot, egész félfontig napjában.

– Teringettét, attól szomjas lehet az ember.

– Pokolbeli szomjas, a nyelvem a szájam padlásához szárad, és nem szabad innom egy csepp vizet sem.

– Hát?

– Ennem is csak egy száraz zsemlyét szabad, háromnapos száraz zsemlyét, nézze, hogy kopog; csak minden ötödnap engedtetik meg azt egy vízbe mártott zsemlyével fölváltani.

Maszlaczky úr egy darabig csak nézett, hogy higyje-e mindazt, a mit most neki beszélnek? Abellino meggyőzte őt szavai valóságáról, ott szeme láttára költve el néhány sólapdacsot, szánalomgerjesztő arczfintorgások között; nyomorult arczának, mely oly vékony volt, mintha valami numismaticai gyűjteményből kereste volna ki a legviseltebbet, minden vonása az undor, az émely legiszonyúbb kifejezésére torzult, s a lenyelt lapdacsok után szemeinek égésén, vékony, elkékült ajkainak tátongó lippegésén ült a legkínzóbb, a legepesztőbb minden állati ösztönök között, a szomj, a tengerivó szomj.

– De hát nem szomjazik, kedves nagyságod, ilyenkor? kérdé szánó borzalommal a fiscális, kiben annyira felgerjedt e látványra az emberszeretet, hogy kész lett volna neki egy pohár vizet adni.

– Oh dehogy nem, viszonzá az önkínzott, száraz égő nyelvét alig birva forgatni. Pokolbeli szomjúságot érzek. Ilyenkor azt képzelem, hogy meg tudnám inni a Dunát. A Dunát meg a Tiszát, meg valamennyi vizeit az országnak. Legyen csak vége a gyógyrendszernek, kimegyek a hegyek közé, beveszem magam egy forrás mellé, ott iszom napestig a jó hűs forrásvizet; azt, azt.

A báró úgy biztatta magát, mint a hogy beteg gyermekeket szokás vigasztalni.

– De kedves báró, hát mire való ez az öngyilkosság? kérdezé aggódva a fiscális, ki azon aggódott leginkább, hogy ha el találna halni Abellino elébb, mint a Kárpáthy-jószágok Kőcserepy kezére jutottak, a per állapotja nagyon meg fog nehezülni. Mire való ez az inquisitionalis kínzás?

– Mire való, édes barátom? Nézzen ide.

Ezzel a szóval odanyujtá a fiscális elé halálszáraz karját.

– Látja itt ezeket az ereket? úgy-e látja? az egyik milyen kék, a másik milyen piros. Ezek a kékek a régi rossz vért viszik ki, a régi rossz anyagot, a megromlott életnedvet; ezek a pisosak pedig friss, új, eleven vért hoznak vissza. Látja, milyen lassan vernek ezek a kék erek, tulajdonképen alig látszik, hogy ütnének; az nagyon jól van, ki kell nekik egészen apadni, a helyett a piros erek fognak megtelni mindig jobban-jobban.

(Látszik, hogy a báró úr valami kuruzslótól tanulhatta az anatomiáját.)

– Oh én egészen új ember fogok lenni. A doctorom biztosított felőle, már három hetet kitöltöttem, még három hét van hátra. És azután kell majd megnézni Kárpáthy Abellinot. Lovat fogok tartani, lovaglok. No úgy-e bár, azt tehetem huszonnégyezer pengő jövedelem mellett? Visszanyerem délczeg alakomat, meghizom. Nem, nem hizom meg oly kövérre, mint Jancsi bátyám, olyan hassal nem szeretném keresztülélni a világot, de izmos, délczeg fogok lenni, a jövő farsangon már tánczolhatok. Még meg is házasodom. Bizonyosan megházasodom. Komoly szándékom van reá. Elveszek egy tisztességes leányt, hozzám illő családból, a kit megszeretek, és a ki engem is szeretni fog. Majd meglássák, milyen szép életet fogok élni. Az orvosom azt mondja, hogy el fogok élni még húsz esztendeig is. Úgy-e bár, úgy-e bár, kedves Maszlaczkym, az meglehet, abban semmi különös sincs, hogy a cessióba bele van írva, miszerint azt a huszonnégyezer forintot nem csak én, hanem a maradékaim is fogják kapni? Teszem föl, ha meg találnék házasodni. Az bele legyen írva. Okvetlenül fiatal leányt veszek el.

(Majd elveszed te az öreg kaszást! gondolá magában az ügyész, fejével pedig ráhagyta a mondást.)

Abellino úgy örült magának! mennyi önszeretet kell hozzá, hogy valaki hiú ragaszkodásból az élet örömeihez, ily kínzáson vigye keresztül magát. Az indu fakir legalább a mennyország örömeiért visz véghez magán hasonló embertelenséget, a mit ez kiáll azért, hogy – az árnyékvilág tükörből látott napjait még néhánynyal megtoldhassa.

– Kedves nagyságos úr, de vajjon egész bizonyossággal tudja-e azt, hogy ennek a kínzásnak kivánt sikere lesz? kérdé Maszlaczky, aggódva cliense állapotján.

– Csalhatatlan a siker! nem veszi észre hangomon, milyen csengő, hogy megerősödött? No majd meglátja. Én magam érzem, hogy javulok már eddig is. Olyan könnyűséget érzek a mellemben, úgy tágul minden porusom, úgy zsibongnak a gangliák, a májam, lépem szemlátomást lappad; a hallásom kezd megjőni. Minden legkisebb hangot meghallok. Bár próbálja meg. Nyomjon egyet azon a kis repetir-órán az asztalomon, s én megszámlálom, hogy hányat ütött? Egy, kettő, három, négy. Úgy-e négyet ütött?

Az ugyan egyet sem ütött, mert nem volt felhúzva, hanem az ügyész ráhagyta, hogy annyit ütött.

– Hát még a szemeim! Nem is lehet hasonlítást tenni a mostani szemeim, meg a régiek között. Most egyszerre ráismertem önre, a mint belépett, pedig máskor húsz lépésről meg nem bírtam volna itélni: kicsoda ön? az inasom-e, vagy valami handlirozó zsidó?

(Üm. A phantásiája nem igen javult a nagy curában, gondolá Maszlaczky úr.)

– Még a hajam is mind újra kinő. Nézzen csak ide a fejem tetejére, látja itt ezt a sok apró, fehér szöszforma szálakat? Ebből mind haj lesz. Szép fekete bodor haj, a milyen volt ifjabb koromban; igen szép hajam volt, az egész világ szerelmes volt bele.

Itt felsóhajtott a beteg e szomorú visszaemlékezésnél, s egy pillanat alatt ismét halálszomorú képpé esett össze galvánizált arcza, mintha azt hallaná magában mondani, hogy mindaz, a mit beszélt, csak hiú hazugság volt, a mivel önmagát áltatja, hogy roskadozó, omladozó épület az, melyben lakik és semmi teremtő erőnek sem lehet már kedve azt egészen újból építeni.

Ez elhallgatási perczet sietett felhasználni az ügyvéd.

– Kedves nagyságod, én most örvendetes hírrel jövök Pestről. Annak is nagyon örülök ugyan, hogy nagyságodat a javulás útján találom, e nem annyira kellemes, mint gazdaságos gyógyrendszer mellett; azonban…

– Oh nem gazdaságos, ragadá ki az ügyvéd szájából a szót Abellino; nagyon is sokba kerül. Magának az orvosnak minden napra egy aranyat fizetek, a miért felügyel rám.

– A biz elég sok.

– Hanem a gyógyszerekről ő gondoskodik.

– Már az más. Azonban még inkább kell örülnöm azon, hogy ügyünk örvendetes megoldatása küszöbén áll.

– Hogy-hogy? kérdé Abellino, törekedve magát félkönyökére emelni, hogy jobban hallhasson.

– Kérdéses pörünknek e napokban kelle az itélőszék előtt fölvétetni. Ahhoz, hogy megnyerjük, meglehetős kevés reményünk volt.

– Csak az Istenre kérem, ne izgasson most, hanem egyenesen a végét mondja a dolognak.

– Azt azonban elérhetjük általa, hogy Szentirmayt homályba állítsuk a világ előtt.

– Tovább, tovább, ezt már mind tudom.

– Azt is tudja méltóságod – kedves – miszerint Kárpáthy Zoltán e napokban nagykorúsági engedélyt kért és azt meg is nyerte.

– Azt nem tudom, nincs is hozzá semmi közöm.

– Kedves nagyságod, monda Maszlaczky úr, ha én azt tudom, miszerint kedves nagyságod sót eszik, ide nem fáradok, hanem elvégzem a dolgomaimat irásban; mert azt jól tudom, hogy mikor az ember sót eszik, akkor türelmetlen; ha én nekem sós ételt adnak a vendéglőben, az emberek szeme közé ugrálok, mint a hörcsök. Már évek előtt mondám kedves nagyságodnak, hogy a mi czéljaink létesítésére semmi sem oly kivánatos, mint kedves nagyságod Zoltán öcscsének szívbeli nemessége, s azért minekünk különösen ezt kell figyelemmel kisérnünk. Az ifjú odautazott, meg is jött, járt Amerikában is, igen művelt ifjúvá képezte magát, semmi kicsapongása hirét nem hallani, testben lélekben ép, egészséges, lelkületére nézve ábrándos és tettek után vágyó. Mindezek helyett, én elhiszem, hogy kedves nagyságod sokkal örömestebb hallaná azt a leirást unokaöcscséről, hogy az egy korhely naplopó, haszontalan ember, kinek csak hivalkodáson jár az esze, kinek jelleme nem ér egy fapénzt, a ki nem szeret semmit és a kit nem szeret senki. Ez nagyságod magánindulatát nagyon kielégítené. De nem volna belőle semmi haszon perünkre nézve. Ha ő olyan korcs ficzkó volna, a milyennek őt kedves nagyságod képzelni szeretné, akkor ő azt mondaná az egész Szentirmay ellen folytatott perre, hogy vigye őt a tatár, a hova akarja, tegyenek a gróffal, kinek mit tetszik, ő azért egy fillérről sem mond le, hogy a grófot e kellemetlenségtől megmentse. Még ő maga tréfát csinálna belőle, hogy úgy kell neki, mit udvarolt az anyjának, legvalószínűbb esetben is félvállról venné a dolgot, jól tudva, hogy hasonló esetekért senki sem lőtte még magát főbe. Szentirmay majd kimenti magát a felesége előtt, majd kibékül vele, a szép kis Katinka pedig már régen el volna nála feledve, emléke régen kitörülve szívéből új meg új szépségek által, a kik kegyeikkel épen nem bánnak fukarul gazdag ifjak ellenében. Azonban egészen másképen áll a dolog: egészen úgy, a hogy nekünk szükséges, hogy álljon. Tessék rám figyelmezni.

E figyelmeztetés alatt egy előttünk eddigelé ismeretlen egyéniség jött be észrevétlenűl az ajtón, melyet a fiscális úr maga után nyitva hagyott. Kövér, borotvált arczú úri ember, egy szál frakkban, mely a hasán elül nem akar összeérni, orczájának két domborulata oly kövér, hogy szinte elvész közötte a kis tömpe orr, mely lyukaival előre áll, mintha ő segítene a szemeknek nézni, melyek szintén hasonló sorsban részesülnek, a nagy kövérség miatt alig adódván nekik hely, a hol mozoghassanak. Csak a száj nem engedte magát kiszoríttatni helyéből, bár két oldalt sánczot képez mellette a pofakövérség, melyen túl nőni nem szabad, de alá és felfelé annál több meg van neki engedve, kétfelé dudorodva, mint egy-egy kolbász.

Az említett egyéniség már több percz óta áll a spanyolfal mellett felhuzott szemöldökkel, azaz hogy nem szemöldökkel, mert az nem volt neki, hanem azzal a valamivel, a mi a szemöldök helyén volt, s orrát feltámasztva nádpálczája gombjával, figyelmezett Maszlaczky úr szavaira; az a két orrlyuk úgy tetszék, mintha nemcsak nézni, hanem még hallgatni is szokott volna.

Mikor a fiscális épen az érdekeséhez kezdett a beszédnek, akkor előlépett a kövér úr s pálczája gombjával megérinté a beszélőt.

Az, mint a galvánizált fordult egyszerre hátra s ijedten bámult az idegen jövevényre, két hegyesen előre pödrött bajuszát mintha védelmül tartaná im e másik ránéző szörnyeteg orrlyukai ellen.

– Mi tetszik uram? mit akar?

– Én megtiltom önnek a beszélést, felelt az érkezett, s ekkor kitűnt, hogy még a nyelve is oly éktelenül kövér, miszerint alig bírja forgatni szája üregében s e miatt minden nyelvhangot kettősen ejt ki, s a hol csak lehet, selypít.

– Kicsoda az úr? förmedt rá Maszlaczky, magához térve az első ijedtségből.

– Én a méltóságos báró házi orvosa vagyok, doctor Mauz.

– Én pedig a nagyságos úr családi ügyésze vagyok, Maszlaczky, s kérdem az úrtól, hogy micsoda jogon tiltja meg nekem, hogy beszéljek, micsoda törvényczikkelynél fogva?

– Uram, szólt doctor Mauz, nyakát kravátlija közé igazgatva, az orvosok jogai nem alapulnak emberi, hanem isteni törvényeken; én megtiltom önnek a beszédet, mert megtiltottam betegemnek az izgatottságot és erre jogom volt, mert az orvos korlátlan uralkodója az ő betegének és a patiens feltétlen rabszolgája az ő doctorának, és én nem engedem meg, hogy itt valaki haszontalan patvarkodásaival az én curámat félbeszakítsa.

– Haszontalan patvarkodásaival?! kérdé Maszlaczky úr s már ekkor felállt a székéről.

– Haszontalan patvarkodásaival, ismétlé doctor Mauz.

– Én pedig nem engedem meg, kiálta Maszlaczky úr egy hanggal magasabban, hogy az én processusomat valaki elrontsa haszontalan kuruzsolásaival.

A doctor vére főni kezdett ez érzékeny ripostera, s minthogy nála ez indulatot nem lehetett a szemek szikrája által kifejezni, az orrczimpák szokatlan tágulásának kellett e jelenséget magukra vállalni.

– Méltóságos úr! szólt a patienshez fordulva. Én követelem méltóságodtól, hogy ezt az embert bocsássa el rögtön magától, különben én megyek és soha sem jövök vissza.

Maszlaczky úr lábújjhegyeire emelkedve, viszonza:

– Kedves nagyságos úr, én prætendálom, hogy ezt a dominust dobassa ki innen, vagy én dobom ki az ablakon az egész processust.

– Ha én itt hagyom az urat a cura közepén, lihegett a doctor, akkor mehet ön aztán meggyógyulni a paradicsomba.

– Ha pedig én ott hagyom a pert a levata előtt, akkor mehet ön koldulni az operentiákra.

Abellino összetett kezekkel rimánkodott összeveszett udvari személyzetének, hogy az Istenért csendesüljenek le, a mivel még jobban összeveszíté őket.

– Majd én az úr rongyos exceptivái miatt koczkáztatok egy ilyen remek curát.

– De majd én koczkáztatok az úr bűzös decoctumai miatt egy tizenkétéves pert.

– A melyik még másik tizenkét évig el fog tartani, úgy-e?

– A melyiknek végét fogja érni a cliensem hat hét alatt, ha addig az úr értetlensége meg nem öli.

– Uram, ezt én nekem ne mondja, én diplomaticus orvos vagyok, ön pedig egy simplex pörvesztő.

– Az úr egy charlatán, az úr egy pénzcsaló, az úr nem is doctor, hanem csak borbély!

– Az úr pedig tyúkprókátor!

A két diplomata azon a ponton állt, hogy a facultas becsületéért egymást kihajigálja az ajtón. Abellino egy szót nem birt csillapításukra feltalálni s csak hosszú, sovány kezeit terjengette feléjök.

– Mit! mi vagyok én? kérdé Maszlaczky, mintha nem jól hallott volna, s odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához.

– Tyúkprókátor!

– Az úr pedig egy méreg-keverő!

– William! William! jajgatott Abellino, mire aztán bejött az inas, ki is, hogy a harczos feleket egymástól elválaszsza, azt a furfangot gondolta ki magában, hogy legelébb is Maszlaczky úr fülébe súgta: «Ugyan mit tud lármázni vele a tens úr? nem tudja, hogy minden délután részeg? a részeg embernek még a szénás szekér is kitér».

– Vagy úgy! monda Maszlaczky úr, no akkor hallgatok.

Azután a doctornak súgta William: «engedje útjára menni, doctor úr, jó ember az, csakhogy most fel van pálinkázva».

– Már az más, engedékenykedék az orvos s megvetően elfordult ellenfelétől.

Ez együgyű hadicsel által sikerült a háborút lecsillapítani.

– Úgy én elmegyek innen, monda gúnyosan a fiscális, kalapját véve. Az ilyen embernek a szénás szekér is kitér.

– Úgy sajnálom, hogy a szót vesztegettem, monda az orvos, kezeit hátul összetéve s az ablakhoz sétálva. Az ilyen állapotban inkább szánalomra és gyógyításra méltó az ember.

Maszlaczky úr az ajtónál állott már, Mauz úr az ablaknál; a fiscális nem állhatta meg, hogy még egyszer oda ne mondja, búcsúszóképen:

– Kuruzsoló!

– Pörvesztő! kiálta egyszerre a doctor, fejét hátra fordítva, s csak szája egyik végén bocsátva ki a szót.

Maszlaczky becsapta maga után az ajtót, s a lépcsőkön végiglépdelve, elég hangosan mondogatá utána a többi megtisztelő czímeket; nem akart belőle egyet is haza vinni:

– Méregkeverő, mirigyfőző, borbélylegény!…

Melyet meghallva az orvos, utána rohant, s az ajtón kidugva fejét, utána kiáltá:

– Zúgprókátor, tyúkprókátor, pörvesztő, pénzért hazudó!!!

Az ügyvéd eltűnt a kapu alatt, akkor meg rohant Mauz úr az ablaknak, s azon kihajolva, kiáltozott utána «pörvesztő!» Maszlaczky az utczáról fel: «méregkeverő!» és mikor már olyan messze elment Maszlaczky, hogy egymás hangját nem hallhatták, akkor is visszafordult, mutatóújjával a képét faragva, mintha ez által akarná Mauz úrnak mondani, hogy ő csak borbélylegény, mire Mauz úr egy csomó papirost vett a hóna alá, s azt lehullatá onnan az utczára, ily elmésen fejezve ki a pörvesztés eszméjét.

Abellino félholtan maradt ott magában a küzdtéren. Legnagyobb baj volt, hogy nem tudhatta meg, miért jött Maszlaczky s mit akart neki mondani Zoltán felől?

Másnap összetalálkozott a két összezördült diplomata a promenádon, melyet az elparasztosodó kor kezdett már akkor sétánynak nevezni, s ez által kétségessé tette, ha vajjon convenant dolog-e még azon a helyen fashionable társaságoknak megjelenni? A doctor az egyik, a fiscális a másik végén jött az alléenak, (mit a barbár nyelvújítók szeretnének egyszerűen fasornak nevezni) s a mint megpillanták egymást, a helyett, hogy mint rendes ember cselekedett volna, rögtön hátat fordítanának egymásnak s visszatérnének, ki merről jött, mind a kettő derült orczával sietett egymás elé, doctor Mauz messziről nyújtotta már a kezét, Maszlaczky pedig sietett azt megragadni és megrázni, a hogy termetétől kitelt s szíve fenekéből biztosítá a doctor urat, miszerint rendkívül sajnálja a tegnapi esetet, s reményli, hogy a doctor úr szokatlan hevességét a szokatlan körülményeknek fogja felróni, mire doctor Mauz is bátorkodott reményleni, miszerint a fiscális úr tekintetbe veendi sanguinicus temperamentumát, melyről ő már nem tehet, s azzal nagy ölelkezések közt békét s dacz- és védszövetséget kötöttek egymással, szentül bizonyítván, hogy újdon barátságukat a legkisebb félreértés felhője sem fogja ezentúl megháborítani, s végre karöltve siettek végig az utczákon, melyek első viszálkodásaik tanúi valának, egész Abellino lakáig.

A két derék úr meggondolta az éjen keresztül, hogy nagy balgatagság ő nekik egymással háborút folytatni, miután egyik a másiknak nagy hasznára van. Az ügyvéd úrnak ugyancsak nagy szüksége van rá, hogy egy oly balgatag ember, mint Abellino, mentől tovább húzhassa e földi életét, a doctor úrnak pedig arra, hogy állandó patiensének állandó pénztára is legyen, s e kettős érdeknél fogva czélszerűtlen nekik egymás működését paralyzálni, a mit nem is fognak cselekedni ezután.

Engedjük őket menni karonfogva a maguk útján.