XIV. A Titok.

1840-ben nagy elevenség jellemzé a pozsonyfővárosi életet. Országgyűlés volt, mely ezt a tisztes hajdankori fővárosát Magyarországnak rövid időre galvanizálni szokta. Országgyűlésen kívül bizony igen csendes külseje van a derék városnak. Elpusztult várát csak a Ghettóba rekesztett zsidóság őrzi, historiai emlékű királyhalmát körülnövi a fű, szép ligeteiben, ha megzendül is valami árva kintorna, alig akad egy-egy secundánus diák, a ki azon elábrándozzék; s ha estenden a nagy tótszekerek végig nem csörtetnének a köves utczákon, fülszaggató zajt ütve vaskarikáikkal, az ember nyolcz órakor lefekhetnék aludni, ha csak kedve nincsen százados szindarabokat nézni a szomorú szinházban, miket elárvult vándorok adnak elő gyér hallgatók előtt, az üres páholyok mint egy örökké tartó ásítás fordulván a szinpad felé, hogy a játszó személy szinte elkivánja az ásítást tőlük. A polgárságnak csak vasárnapja van, hétköznap nem ér rá mulatni, főurak pedig csak nagy gyéren laknak a fővárosban, egy-egy meghasonlott kedélyű delnő, kit a világ kezd nem érdekelni; egy leszállt másodszülött, ki vénségére takarékossá kénytelen lenni, s lejött lakni rozzant kastélyába, hogy a bécsi házbért meggazdálkodja és még azután egynémely elhangzott politikai celebritás, a ki szeretne közel is lenni, távol is egyszerre azon helytől, a honnan büszkesége elűzte s ismét visszavonja. A legfényesebb épületek üresen, lakatlan állanak. A roppant országházban eltévedhet a látogató, míg a visszhangos folyosókon találkozik valakivel, a kitől megkérdezheti, hogy merre menjen vissza? az arany paizsos Grassalkovics-kastély udvarán kaszálni lehet a füvet, melyet nem gázol egyéb egy gyomorhártya-sérves házfelügyelőnél s a herczegprimási palotának minden ajtaja és redőnye be van zárva és az nagyon jól van, mert az udvarhosszant lapdázó diákok még beüthetnék lapdával az ablakokat, s ha egyszer egy nehézkes világossárga jármű végigmotoszkál a hallgatag utczákon, abba is olyan békeszerető tátosok vannak fogva, mintha csak fogadásból járnának még a világon, hogy melyikök tudja a másikat kibőjtölni a világból? ők-e, vagy a parókás kocsis, vagy a fogatlan duénák és rococo chevalierek oda benn a salugáderos hintóban?

Mennyivel más élet, más világ zajgott itt, midőn országgyűlések voltak! Mintha az ifjuság máskor távol lakott volna s csak most egyszerre térne haza sokadmagával; a zárva volt paloták kapui mind kinyitva, azokon fényes, arany paszomános huszárokba fogodzótt hintók gördülnek ki és be; a csendes polgári házak ablakain nagyszakállú hazafiak arczai könyökölnek elő, a ligetben exoticus czigányzene búsong, a czukrászboltok előtt kalpagos, atillás ifjuság üli körül az asztalokat, s a népes szinházban csárdást kiabálnak!

Szinházba az ember nem annyira azért járt, hogy a becsületes vándorok művészetét bámulja, s ismereteit öregbítse, mint inkább a végett, hogy ott ismerőseivel találkozzék, s magát az előadás alatt kedvére kifecseghesse. Itt meg lehete találni a hon legnevezetesebb férfiait, legbájosabb delnőit, s a kinek nem volt elég alkalma Wesselényit hallhatni az országházban, meghallhatá itt kényelmesebben, mert ha a remek férfiu elkezdett suttogni a földszinten, megérthették azt köröskörül valamennyi páholyban szerte.

Egy estve a szokottnál is nagyobb tolongás volt a városi szinházban: valami jótékony czélra rendeztek hangversenyt, s egy Pozsonyban a felsőbb körökben ismeretes delnő, gróf A***né is fel volt lépendő a czél iránti szivességből.

A nemes czél sokakat bevont a szinházba, a kik különben tájékára sem szoktak menni; még több vonzerővel birt az ismeretes grófné föllépte. Az emberek természetesen azt hiszik, hogy egy grófnőt látni a szinpadon már magában elég arra, hogy érdekes legyen; de valójában szépen is énekelt. A hangverseny egyéb részei is ügyesen voltak válogatva. Kivétel nélkül mindenki igen szépen énekelt, zongorázott és flótázott, vagy a mit kedve tartott.

Mi nagy urak azért szeretjük különösen az operákat és egyéb zenés előadásokat, mert az ember nem kénytelen oda figyelmezni, beszélhet az alatt a szomszédjával, kacsingathat a szomszédnéjára, vizsgálhatja a páholyokat, fecseghet kedve szerint; azért meghallja a dobot is, a klarinetot is, s ha közbe-közbe valami érdekes anecdotát mond el másnak, vagy épen elhagyja a termet, hogy egy csésze fagylaltot beszopjon, megint visszajöhet, a nélkül, hogy az előadás fonalát elveszítette volna.

A jelenvolt delnőket bizonyára sem Tell Vilmos nyitánya, sem a következett cavatinák, sem az ünnepélyes «Eja mater» symphoniái nem hozták olyan különös izgásba, mint egy fiatal férfi arcza, ki ott ült mindjárt az udvari páholy mellett Tarnaváry hétszemélynök páholyában, szemközt a septemvirnével.

Sohasem láttak érdekesebb férfi-arczot. Fiatalsága még csaknem leányi széppé teszi, míg nagy szemeiben a férfibátorság lángjai égtek, miket ha körülhordott a termen, elfeledték a terem szépei Mozartot Beethovennel és a szinpadon éneklő grófnőt velük együtt.

Minden távcső feléje volt fordítva, a mindenünnen czélbavevő szép szemek napsugárai alatt égni kellett az ifju arczának, legalább az oly piros volt, mintha kívül-belül tüzelnék, bár eléggé iparkodott magának oly helyzetet adni, mintha épen nem jőne zavarba. Igyekezett Tarnavárynéval fesztelen beszélgetést folytatni valami igen közönyös tárgy felett, melyet a szép delnő oly arczkifejezésekkel fogadott, mintha azt a legérdekesebb és legmulatságosabb dolognak tartaná. A kik távolról nézték, eleget irigykedhettek rá, milyen jól mulat ezzel a gyönyörű fiuval. Vajjon hol vette a septemvirné! talán rokonságához tartozik? senki sem ismerte, ki lehet? Ki emlékezett volna arra, hogy már évek előtt látta valahol, mint gyermeket, mint serdülő fiut? Hogy elváltoznak az ifju arczok néhány év alatt. Tarnavárynénak pedig tetszett az, hogy a jelen volt delnők mind oly kiváncsian nézik a vele beszélgető érdekes idegent.

– Ön miatt felgyujtják a delnők ezt a páholyt, szólt csintalanul Tarnaváryné. Az egész világ látcsövei ide vannak irányozva. Kérem: védje ön magát egy kissé.

– Hogyan? kérdé az ifju, a tapasztalatlanság tétova tekintetével.

– Hát vegye fel távcsövét s nézze vissza az önre nézőket. Ha nem mer rájok visszanézni, meglássa, hogy megigézik.

Az ifju szót fogadott, s körülhordá távcsövét, egy helyen megakadt vele s oda sokáig nézett. Kőcserepyék ültek ott. Háttal a szinpadnak és halavány arczát feléje fordítva, Vilma. Az ismeretlen ifju reszkető kézzel tette le szemüvegét.

– Nos, mi lelte önt? Hogy elhalaványodott egyszerre, szólta meg mosolyogva a vidám septemvirné.

– Én? oh dehogy! mentegetőzék az ifju s újra felvette a látcsövet és vakmerő mozdulattal nézett vele a szemközti páholyokra.

Most döbbent még csak meg igazán.

Épen szemtül szemközt velök ült egy előtte egészen ismeretlen család, két agg delnő kétfelől és azok között középen egy szép, fiatal, viruló leányka, vidám, piros és mosolygó, oly ismerős és mégis oly ismeretlen, ki a mint észrevette, hogy az ifju odanéz feléje, egyszerre bizalmas fejbólintással üdvözlé őt ismerősen mosolyogva felé s azután mind a két delnőnek suttogva mondott valamit.

– De mi lelte önt most újra, kedvesem? nevete a septemvirné; most megint úgy elpirult, hogy a szeme fehéreig piros. Ön nagyon fogékony az igézetek ellenében.

– Nem tudom, hebegé az ifju; valami ismerősöm köszöntött, a kit nem ismerek.

– Hol ül? kérdé Tarnaváryné magyarázatkészen.

– Itt épen velünk szemben. Most ne nézzen kegyed oda, mert mind a hárman ide néznek. Két éltes delnő között ül egy szép fiatal lányka, a ki kétszer is üdvözölni látszott és én nem tudom, hogy ki lehet?

Tarnaváryné a szinpad felé irányzá távcsövét, a mi arra való volt, hogy az üveg mellett a kijelölt páholyra nézhessen.

– Azok Szenczy grófék, az öreg grófné és agg hajadon testvérje; hanem a lánykát bizony én sem ismerem. Még sohasem láttam. Egészen ismeretlen előttem. Bizonyosan valami unokája lehet a grófnénak, a kit valahol kolostorban neveltek ez ideig.

– Szenczyék? találgatá magában az ifju; nem emlékszem rá, hogy ismertem volna őket.

– Ah, menjen ön, mit titkolózik? évődék vele a septemvirné, hisz az a kis barna valahányszor ide néz ön felé, mindannyiszor mosolyog.

– Pedig én nem ismerem.

– De valahol csak kellett, hogy összejőjjön vele. Gondolkozzék csak felőle.

– Nem emlékezem rá. Úgy tetszik… De még sem lehet. Nem tudom elgondolni, ki az?

A fiatal embert kinzani látszott ez a gondolat, mert csak alig várta, hogy valaki jőjjön a páholyba, azonnal használta az alkalmat a megszökésre, a genialis báró Berzyre hagyva azt a lovagias kötelességet, hogy a septemvirnét mulattassa.

Az előcsarnokba leérve, közé vegyült az ott csoportozó ifjak seregének, kik a lépcsők elejét elfoglalva, várták a haza szállongó delnők jövetelét, bámészkodva a parányi lábacskák után, melyek ilyenkor világosságra szoktak jőni.

Egyik közülök megnézte az ismeretlen ifjut, a többi nem sokat ügyelt rá, könnyű volt neki közöttük elvegyülni.

Odabenn az utolsó darabok járták már, a páholy-közönség egy része nem várta be a végét az előadásnak, hanem igyekezett a tolongás elől kitakarodni hamarább.

Nemsokára egyik tündéri csoport a másik után szállt alá a lépcsőzeten. Oh azt meg kell nekik engedni, hogy igen szépek. Mind igen szépek. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy minek fárasztják magukat annyira a nagyságos és méltóságos urak szegény közrendű leányok után, mikor saját delnőik annyi bájjal vannak felruházva?

Most ismét egy érdekes hölgypár száll alá a lépcsőzeten. Ez Kőcserepy leányával. Az anya most is oly büszke szépség, a leány most is oly halavány. Maga a tanácsos hátul jön, karjára akasztva neje shawlját, a melyet a világért át nem engedne másnak s oly nyájasan beszélgetve nejével és leányával, mintha az egy idegen asszonyság és idegen kisasszony volna, a kiknek udvarolnia kell.

Az egész család szorosan a mi ifjunk mellett halad el, ki egész illemmel megemelinti előttük kalapját, halkan üdvözölve.

A tanácsos úr szerfölötti nyájassággal fogadja köszöntését, könyökével szinte elsodor két másikat, a ki elfeledett neki köszönni; pedig fogadni lehetne, hogy ő nem ismeri azt a fiatal embert, mint más. A nagyságos asszony hidegen bólint fejével, a nélkül hogy érdemesnek tartaná megnézni, ki köszönt neki? Vilma pedig rászegzi nagy sötét szemeit, azután feltekint velök atyjára s ismét anyjára, s a nélkül, hogy az üdvözlést csak egy ajk-mozdulattal viszonozná, siet előre, a tornácz alá robogó hintójukhoz.

Az ifju különös érzéssel tekintett utána. Olyas valamit gondolt, mintha sajnálkoznék rajta.

Ez elbámulás perczei alatt ismét több meg több csoport vonult végig az előcsarnokon, ő maga sem tudta, hogyan történt, a mint egyszer visszafordult, szem-szemben találta magát azzal a szép ismeretlen nővel, kinek bizalmas mosolygása oly zavarba hozta az imént. Az egyik éltes asszonyságot vezette karján.

Most még vidámabban mosolygott a lányka, a mint őt megpillantá s kedves gyermeki könnyelműséggel szólítá meg az ifjut:

– Zoltán! Jó estét Zoltán!…

Az ifju az egész paradicsomot érzé magára szakadni! Ez a hang, ez megmondá neki, hogy ki az ő szép ismeretlenje? Hisz ez az ő szívereklyéje, az ő lelkének örök boldogsága, az ő reménye, hite, vágyódása. Ez az ő kicsikéje, Szentirmay Katinka.

Az ő kicsikéje! De mennyire megnőtt, megszépült, mióta utoljára látta! akkor még játszi gyermek volt, most már ékes hajadon. És ő nem ismert volna rá, pedig minden nap gondolt reá; elment volna mellette és a szépsége látásán érzett bámulatot hűtlenségnek vádolta volna magában a régi eszménykép iránt.

Pedig a lányka is megismerte őt! Lám, elfeledte arczát mindenki, a ki évek előtt látta, és ez rá tudott találni a férfi-kor által átidomított vonásaira a hajdani játszótársnak, az édes testvérnek…

Kinek jutott volna eszébe, hogy egy ilyen pillanatban okosan gondolkozzék? ki emlékezett volna ilyenkor hideg, megfontoló eszmékre? Évekig odajárni a világban, sehol sem menekülhetni egy kedves bájos emléktől s azután ismét véletlenül föltalálni a kedves emlék szép ideálját, s akkor elébb gondolkozni rajta, ha örüljön-e a viszontlátásnak, vagy ne? az nehezen volt emberi feladat.

Dehogy gondolt arra Zoltán. Odarohant; röviden bemutatta magát: ismerték is már híréből; s azzal feledve volt nála minden fogadás, a mit valaha Szentirmaynak tett, leánya bűvösbájos szép szemei mellett.

Mennyivel szebb lett a kedves kicsike, a mióta nem látá, még szebb, mint képzeletében maga elé birta hozni. Már nem is merné őt kicsikéjének nevezni, hisz oly karcsú, oly délczeg hajadon lett azóta. Aztán talán nem is szabadna azt többet tenni: ki tudja? sok idő elmult azóta. Emlékezik-e még a hajadon azokra a boldog óráira a gyermekábrándoknak, a mik csak úgy tünnek elő, mint az álom, ha az ember később visszagondol rájok s úgy mosolyoghatna rajtok, ha szomorusága engedné. Vajjon emlékezik-e még a leányka, miket mondtak ők egymásnak, mikor ott ültek a magános jávor alatt, hogy soha sem fogják egymást elfeledni, hogy a milyen véghetetlen ideig kell még élni, a míg mindketten felnőnek, olyan véghetetlen örömmel fognak gondolni egymásra. Oh édes, tiszta örömei az ifju éveknek, milyen rosszak, milyen boldogtalanok, milyen nyomoruak leszünk, mikor megszüntünk fiatalok lenni.

Az első pillanatokban alig talált Zoltán öröme szavakat. Nem győzött betelni az édes látással, csaknem elfeledte az udvariasság nehéz kötelességeit, mikkel azon ismeretlen delnők irányában tartozott, a kik Katinkát kisérték. Szentirmayné közel rokonai voltak. Őszintén örültek rajta, hogy Zoltánt megismerhették, kit még azelőtt nem láttak. Reményüket fejezék ki, hogy őket gyakran meg fogja látogatni az országgyűlés alatt. Szentirmayékkal együtt laknak. A kárhozatos akadályt Zoltán és Rudolf között ők sem ismerhették.

Zoltán sietett e reményt a magáévá tenni. Oh sokszor, igen sokszor fog ő Szenczyékhez menni; Katinka önfeledt örömmel mondta rá, hogy az nagyon szép lesz.

A csarnok-ajtónál azonban ezuttal el kellett volna egymástól válniok, ha a véletlen sors a szerető szivek kezére nem játszik, mely nem restelli nyilatkozatait gyakran a legcsekélyebb emberekre bízni. Szenczyék hintaja nem érkezett meg időre, a kocsis bizonyosan elmulatott valami rangjához illő társaságban és elfeledkezett úrnőiről, nem először, nem is utoljára.

– Oh, az a semmiházi, már bizonyosan megint leitta magát, sopánkodék az agg nők egyike, kit még kisasszonynak neveztek; az asszonyság azonban jószivűen biztosítá, hogy gyalog is haza mehetnek, hiszen az idő szép, holdvilág van s aztán Zoltán lesz olyan jó, hogy elkiséri őket; ámbár kissé messzecske laknak.

Dehogy ne lenne olyan jó; bár a város tulsó végén laknának, hogy odáig mehetne velök! Karját ajánlá az éltesebb delnőnek.

– Köszönöm Zoltán, szólt az mosolyogva, nem haragszik, hogy így nevezem. Mi csak egymásba szoktunk kapaszkodni Judittal, ő az én gavallérom, én pedig az övé. Tudja: ő kisasszony, én pedig özvegy asszony vagyok, akármelyikünket megszólna a gonosz világ, ha egy nőtelen legénynyel látnának karon fogva menni, csak maradjon ön Katinka mellett.

A két öreg jót nevetett e tréfán s egymásba kapaszkodva tipegtek az előre bocsátott fiatalok után, csak arra kérve őket, hogy ne szaladjanak olyan nagyon, mert az ő lábaik már nem olyan frissek, mint voltak Napoleon idejében.

Az ifju és a leányka eleinte szép illedelmes távolban haladtak egymás mellett, a míg a tolongás árjából ki lehetett jutniok; később azonban, a hogy sötétebb utczákba kezdettek hatolni, természetnél fogva közelebb kellett huzódni Katinkának Zoltánhoz, majd egy csunya nagy kőben megbotlott szegényke, mire Zoltánnak valódi kötelessége lőn, hogy karját ajánlja védencznőjének, s mikor aztán ez az ismerős gyönge kezecske ott volt hajdani helyén, ott szive és karja között, mintha soha sem vált volna el tőle, olyat érzett, mintha egyenesen haza menne ő is oda, a hova e lánykát vezeti.

Mennyi mondani, mennyi hallgatni valójok volt! Oh arra kevés volna egy hó, egy év, egy egész élet…

Most is az őszinte gyermek volt mindakettő, a kinek egymás előtt nincsen titka, a ki nem rejtegeti sem örömét, sem bánatát, sem hajlamait, mert tudja, hogy azok mind osztva vannak. Katinka elmondta, mennyit emlegették ők Zoltánt, ő is s a kis gyermekek mind. Hogy várták vissza. Tulajdonképen neheztelni kellett volna, hogy Zoltán őket nem sietett felkeresni, de az neki eszébe sem jutott, s ha egykor gondolatjába ötlik is ez a szemrehányás, találni fog ő száz mentséget Zoltán számára, mikkel oly tisztára fogja mosni mint a kristály, mert az igaz szeretetnek az a tulajdonsága, hogy kegyenczét önmaga ellen is tudja védni.

Zoltán gyönyörködve függött szemeivel a beszédes leányka ajkain; mennyi boldogság csak hallgatni is ez ajkak beszédét, s mennyi édes van még azokon túl! Ha valami tündér azt kérdezné tőle ez órában, hogy mit adjon neki az egész világból? de hamar tudna rá válaszolni.

Milyen kár, hogy a hintó szemközt találkozott velök s Szenczyné ráismert korhely kocsisára.

Az esküdött mennyre-földre, hogy ő ott állt a szinház előtt, de nem vették észre s rövidebb dolog volt elfogadni a mentséget, mint utána járni.

Mind a két hölgy megmagyarázta jól Zoltánnak, hol laknak, s Katinka újra elmondta azt neki, mintha azt hinné, hogy így jobban megtartja, s azzal elváltak tőle.

Zoltánnak még vissza kellett menni a szinházhoz, hogy Tarnavárynét haza kisérje, ki az utolsó hangot is ki szokta várni, s csak onnan tért ideiglenes szállására haza.

Milyen boldog álmai voltak ez éjjel, egész gondatlansággal engedé át lelkét azoknak, egy édes mosolygásból állt az egész jövő előtte, melytől elfeledett mindent, a mi elmult.

Még álmában is mindenütt őt látta, ő vele járt gazdag, virágos mezőkön, hallgatva édes szavait, gyönyörködött bűbájos gyermeteg mosolygásában, átolvadt lelkével őszinte tiszta szemeibe.

A kedves álomból prózai csöngetés hangja riasztá fel. Pitvarnoka belépett hálószobájába, egy levelet nyujtva át, melyet Szenczyék inasa adott át neki.

Zoltán Szentirmay irását ismerte meg a borítékon, s e vonások egyszerre kijózaníták lelkét. Szinte tudta, mi van ezen levélbe irva, akár fel se törte volna.

– «Kedves Zoltán, ön feledni látszik, a mit nekem igért. Ha azt nem akarja, hogy én menjek el Pozsonyból, akkor önnek kell eltávoznia innen. Sz. Rudolf.»

E jéghideg szavak elűzték az álmot a szemről, – a szívről. Eszébe juttaták Zoltánnak a kárpátfalvi szomorú jelenetet, rejtélyes fogadásával. Milyen messze elüldözte őt ez a rejtély!

Egész testében reszketett, midőn fölkelt, mint a kit a láz gyötör. Megalázva, megtörve érezte magát…

Egyszerre észrevevé, hogy reszket. Ő reszket! ki azt hivé magáról, hogy bátor, hogy erőslelkű; reszket egy ismeretlen gondolattól, mint félénk gyermek az éjszakai hangtól. Ő, kit a tengeren midőn elővett a hajón a láz, azt mondhatá magának: én nem akarok, nem fogok beteg lenni, és fölkelt és nem lett beteg, ki ha elfáradt, ha nélkülözött, azt mondhatá magának, én megtiltom neked, hogy pihenj; megtiltom, hogy éhezzél! most ne mondhatná-e azt lelkének: én megtiltom neked, hogy félj!

Megkeményíté szivét, nem szabad remegni, de meg kell tudni, minő titok az, mely közte és a Szentirmay-család között áll, szemébe kell nézni a hydrának s fejére gázolni annak, ha még akkora volna is.

Hol kezdje? Egyetlen gondolatja sem volt még rá. Annyit tudott, hogy rögtön el kell utaznia Pozsonyból. A gőzös reggel indult, még azzal elmehetett. Hová? Pestig bizonyosan. Onnan talán tovább.

Sietve elkészült. Inasát hátrahagyta, hogy másnap holmijával kövesse. Ajtaját azalatt tartsa zárva s ne szóljon senkinek elutazása felől.

Míg a gőzösig sietett, addig támadt egy gondolatja; még akkor csak tétova, kifejezetlen eszme volt, de estig kifőzhette azt magában. Leült a lapátkerék elé, órahosszant elnézve, hogy töri fehér porrá a hullámot a csattogó lapát, millió fehér gyöngyöt hajtva a víz alá, majd meg elnézte sokáig, hogy omlik a fekete füst a magas kémény korona alakú körözete közül, sűrű, egymást hengerítő gomolyokat képezve a világos kék égen, azután elállt perczekig a gőzerőmű mellett, mely szörnyeteg fejét le- s felemelgeti, vas könyökeivel számtalan egymást kerülgető iját-fiját taszigálva. Az utazók között szép delnők is voltak, a kik el nem tudták gondolni, mit nézhet egy ilyen szép, elegans fiatal ember órahosszant az unalmas hullám-egyformaságon, az alaktalan füstfelhőkön, s a gőzgépek változatot nem szenvedő örök küzködésén?

Pedig ő sokat látott és gondolt az alatt.

A mint Pesten kikötött a gőzös, a legelső bérkocsiba vetve magát, Kovács szállására hajtatott.

Kovács már ekkor egy év óta Pesten lakott, mint a Kárpáthy-család ügyvédje. A régi öreg ügyvédet, ki János urat kiszolgálta, egy év előtt revocálták ama mennyei biró elé, a kitől nincs többé appelláta. Ő már intra dominium van, birván azt a jószágot, mely egyedül van biztosítva arról, hogy aviticitás utján tulajdonosától vissza nem pereltetik, tudniillik: a sír.

A jövedelmes és nagyfontosságú állomásra nézve igen természetesen a legtöbben vágyódtak az igen tisztelt ügyvédi karból, s nagyon valószinű volt, miszerint a törvényes gyám, a méltóságos septemvir úr valami nagytekintélyű, tapasztalt és meglett fiscalissal fogja e fontos helyet betölteni, különös ellenszenvvel viseltetvén minden fiatal ember iránt, mintha mindegyiknek az orráról látná, hogy ez is egy veszedelmes újító, a ki a régi jó rendet fel akarja forgatni, a ki vasuton akar járni és adót akar fizetni.

Annál meglepőbb lehetett tehát, midőn megtudták, hogy a hétszemélynök által ez állomásra alkalmazott egyéniség egy fiatal, most cenzurázott ügyvéd, a kinek még semmi gyakorlata sincsen: valami Kovács vagy kicsoda.

A fölületes vizsgálók ebben valami rendkívüliségre véltek akadni, s a tényt Tarnaváry jellemének egyéb különösségei közé sorozták; pedig az nagyon felfogható volt: Tarnavárynál a heveskedés, gorombáskodás csak modor volt, azért ő valódi fogékonysággal birt a becsületes, őszinte jellemek iránti tiszteletre, s ha szerette is a zsarnok szerepét, de egyesíté vele a pártfogóét. Azon ifjak, kik nála töltötték törvénygyakorlataik éveit, ha sok mulatságos űzéshajtás emlékeit vitték is el tőle magukkal, de később az életben minden alkalomnál tapasztalhatták, hogy a kemény, indulatos ember saját előszeretettel hajlék hozzájok. Ez előszeretet sehol sem lehetett annyira indokolva, mint a jelen esetben. Tarnaváry tarthatott tőle, hogy ha e rendkívüli pert, mely Zoltán ellen foly, egyikére régi ismerős ügyészeinek bízza, azok nem maradnak menten minden befolyásától azon aggodalomnak, mely őket egyéb ügyeikre nézve Kőcserepy, mint tanácsos ellenében leszorítva tartja, míg ez eszes, tudományos ifju, kinek az első pere lesz, nemcsak hivatási ambitióból, de védencze iránti személyes előszeretetből is, teljes lelkével, hitével fog azon csüggeni.

Még mielőtt Zoltán megérkezett volna, haza hivatá Kovácsot, Zoltán csak két hónappal későbben jött meg.

A mint Pestre ért az ifju, egyenesen Kovácshoz sietett, kit késő este is munkában talált.

A fiatal ügyvéd őszinte örömmel látta megérkezni ifju védenczét, kit még külföldön hagyott el. Zoltán mondá neki, hogy az ő szállásán fog maradni, ha szivesen látja. Kovácsnak nagyobb örömet nem is mondhatott volna.

Az ifju Kárpáthy már szinte egy hétig ott tartózkodott ügyvédje szállásán s még semmi készületet sem mutatott, hogy máshová akarna menni. Kovács egynehányszor előhozta neki, hogy talán jó volna az ifju báró számára állandó lakást bérelni ki, de ez mindig kitérőleg felelt, hogy ő jól érzi itt magát s úgy sem sokáig akar Pesten maradni.

Napközben gyakran bevetődött Kovács irószobájába s gyakran meglepte ügyvédét, midőn az, jöttének neszére, hirtelen eldugta irásait, s mindannyiszor igen zavarodottnak látszék.

Zoltán úgy tett mindig, mintha nem venné azt észre; beszédet kezdett az ügyvéddel s szórakozottság szine alatt annak irományai közé iparkodott tekinteni. Hanem Kovács oly óvatosan dugott előle mindent, hogy soha sem vehetett észre semmit.

Egyszer mégis oly véletlenül lepte meg az ügyvédet, hogy annak a nagy sietségben nem maradt ideje valamennyi irományt jól összenyalábolni, s a mint azokat sebtében iróasztala fiójába lökte, egy vékony csomag az asztal alá hullott belőle.

Zoltán nagy készséggel sietett azt felvenni s míg a szerfölött zavarba jött ügyvédnek átnyujtá, hirtelen megtekinté a csomag czímzetét:

Béla Kárpáthy, contra Zoltanum Kárpáthy et Rudolfum Szentirmay.

Ah, ez hát a göcs! gondolá magában.

– Micsoda pöröm van énnekem Abellino bátyámmal? kérdé, közömbösséget szinlelve, az ügyvédtől.

Kovács iparkodott egész ügyvédi nyugalmát összeszedni, a mi annál rosszabbul sikerült, mennél jobban erőltette. Először is füle hegyéig vörös lett, azután pedig majd hogy sírva nem fakadt. Csak mondani kellett volna neki, hogy sírjon, mindjárt megtette volna.

– Ugyan ne turkáljon az irásaim között nagyságod, kiálta, bosszankodással akarva elütni a dolgot.

Hát turkálok én? Ez leesett a földre s én felvettem, szólt Zoltán nevetve, de e nevetés alatt úgy dobogott a szive!

– No hát legyen szives ide adni.

– Mindjárt, mindjárt, jó barátom, hadd nézzek egy kicsinyt bele.

– De instálom, kegyeskedjék nem bontani ki; ott minden szépen rendben van szedve, alphabet szerint; hányjon el belőle egy párt, akkor aztán én felforgathatom megint az egész levéltárt, a míg ráakadok.

– De hiszen nem hányom el. Nézze meg az ember, hogy félti ön tőlem a saját peremet. Csak szabad tudnom, hogy mi van a saját peremben?

– Ugyan mit nézhet egy unalmas osztályigazítási peren? Ez csak gyermekies kiváncsiság.

– Hozzám fér! felelt meg e szóra Zoltán s bontani kezdé a pörcsomagot.

Eddig tréfásan folyt a vitatkozás, de a mint Zoltán a per kötelékét feloldá, az ügyvéd egész megilletődéssel lépett hozzá s érzéstől reszkető hangon kérte, kezeit összetéve előtte:

– Oh kedves Zoltán! Ne nézzen azokba az átkos iratokba.

Az ifju szorongó tekintettel nézett fel ekkor ügyvédjére s mintha a régi kisértet egész terhével szállna keblére, oly fulladt hangon kérdezé:

– Mi van ebben az irásban?

– Isten ne engedje, hogy ön e kérdésre valaha választ kapjon. Én mondom önnek hitemre, becsületemre, hogy ha valaha fog ön akadni emberre, a ki azt tanácsolandja önnek, hogy ez iratokból csak egy sort elolvasson, az önnek halálos, gyilkos ellensége.

Zoltán e szavak alatt mindig görcsösebben szorítá kezei közé az iratokat, hogy szinte összegyűrődtek ujjai alatt, szép arcza halovány lett, mint a fal.

– Barátom, igaz jó barátom, szólt reszketeg hangon Kovácshoz. Ön tudja, hogy engem egy ismeretlen végzet évek óta elkeserülten üldöz, hogy a legboldogabb reményt, a mihez ragaszkodtam, valami láthatatlan ok, valami sejthetetlen átok mindig – mindig széttépi szemeim előtt, hogy nekem bünhődnöm kell és nem tudom miért? hogy kerülnöm kell azokat, a kiket szeretek és nem tudom miért? Van-e e pernek összefüggése azzal az átokkal, a mi az én szivembe van égetve?

– Én nem felelhetek önnek!

– Úgy itt lakik a kisértet! kiálta Zoltán, s kezével a perre ütött, míg szemei kimondhatlan érzéstől ragyogtak.

Kovács megfogta az ifju kezét.

– Uram, édes jó uram. Hiszi-e ön azt, hogy van a világon ember, a ki önt nálamnál jobban szereti? – egyet kivéve.

– Csak azt az egyet ne említette volna ön most!

– A szemem könyezik és a szivem reszket, a mint itt kérem önt és ha az a másik itt volna, épen így könyezve, reszketve könyörögne önnek: vesse el kezéből azt az iratot, mert átok és lélekkárhozat van annak minden sorában, mert azon percztől kezdve, a midőn ön azokat megismeré, megszünt ön fiatal lenni és lett öreg-öreg ember, megszünt ön szeretni tudni és megtanult gyűlölni, irtózni, iszonyodni. Oh, adja ön azt az irást nekem vissza és ne fürkészsze énnálam a titkokat, miket Isten irgalma örökre takarva tartson minden ifju lélek előtt! ön még gyermek, oly ártatlan, mint a gyermek, bár oly érett, mint egy férfi. Legyen önben elég férfierő, lemondani e kárhozatos tudnivágyról s menjen ön ezután örülni az életnek, a mi tele gyönyörrel van tartva ön előtt.

Zoltán komoly, nyugodt arczczal állt Kovács elé s hideg tekintettel nézett annak szemeibe.

– Édes jó barátom. Mi évekig jártunk egymással s megtanultuk egymást ismerni. Láthatott ön sok veszélyes próbával szemben: bizonyságot tehet róla, ha remegtem, hátráltam-e valamelyik előtt? Ha nem mondaná is ön, érezném, szivem borzadálya mondja, hogy a minő veszély torkában sem az égő hajón, sem az indusok berkében, sem a tűzokádó cratere előtt nem voltam, olyan előtt állok most; de én megakarom azt ismerni és ha a halál van ebben az irásban, el akarom azt olvasni és ha az ördög lakik is benne, előhivom azt onnan. Három év óta futok egy névtelen kisértet elől, meguntam már a hátrálást, szembe akarok vele fordulni, meg akarom tőle kérdezni: hogy híják és miért üldöz? Én meg akarom ismerni azt a pert és esküszöm, hogy nem ijedek meg, akármire találok benne.

– Sulyosan volna ön büntetve esküvéseért, ha azt tenné.

– Fogom tenni.

– Az én tudtommal nem, szólt ekkor Kovács határozottan. Én becsületszavamat adtam egy férfinak, a kit ön épen oly mértékben szeret, mint a melyben én becsülök, hogy soha önt e per tartalmával megismertetni nem fogom, nem engedem. Én becsületszavamat adtam erre. – Most tessék felbontani az iratokat.

Zoltán e szókra összeköté a percsomagot s szótlanul visszatette az ügyvéd asztalára.

Kovács hévvel szorítá meg ifju védencze kezét, alig hallhatólag rebegve:

– Köszönöm, köszönöm…

Az ifju oly, mondhatni electricus dühvel nézett az összekötött perre, mint valami gyűlöletes fenevadra s a gyermeki indulat egész elfojtott hevével tevé rá reszkető kezét:

– Azért ne higyje ez a kisértet, hogy nem fogok vele beszélni.

Azzal eltávozott és Kovács három hétig hírét sem hallotta védenczének, ki most már saját házába költözött, melyet egykor az öreg nábob annak az örömére építtetett, hogy neje Pesten kiván lakni, de a melyben nem lakhatott soha, sem ő, sem felesége.

Zoltán szót fogadni látszott a baráti tanácsadásnak: felkereste a legvidámabb társaságokat, sietett egyik mulatságból a másikba s midőn olyan jól mulatott, mindenütt arra figyelt: nem hallani-e valami neszét annak, a mit ő meg akar tudni?

Egyszer végre nyomára jött, hogy ellenfelének ügyvédje Maszlaczky. Talán ő általa könnyebben hozzá juthatna a perhez?

Egy izben összetalálkozott vele, s előhozta neki az ügyet.

Az ügyész finomul kicsúszott a kérdezősködések alól, biztosítva Zoltánt, hogy ez csak ügyészek dolga és a védencznek addig, a míg nagykoruságát el nem éri, nincs befolyása az ilyen ügyekre.

De még aznap sietett Maszlaczky úr levelet irni Kőcserepy úrnak, mely e pár rövid szóból állt:

«Már pedzi!»

Azt ugyan rögtön megtehette volna, hogy a pert az ifju kértére neki megmutassa, de az köztudomásra jöhetett s ügyvédi hírnevének sokat árthatott volna, úgy is jól tudta, hogy Zoltán nem engedi magát visszautasíttatni, a merre egyszer megindult.

Egy napon a Városligetben sétálva, Zoltán megpillantott egy nagy bajuszszal ellátott patriotát, a ki egy jegenyefának vetve a hátát, nagy világmegvetéssel szedegeté elő kopott attilájah átulsó zsebéből az oda elrakott görögdinnyemagokat, melyeket szépen megtisztogatva, evegetett csöndes kényelemmel.

Zoltán megismeré az öreg Bogozyt, kivel még az árvíz idején kötött ismeretséget s odasietve a vén szittyához, megszólítá:

– Jó napot, Bogozy. Mit csinál itt?

A vén sas félretekintett s a nélkül, hogy a jó napra fogadj Istent mondana, felele egykedvűen:

– Ebédelek, a hogy látni tetszik.

– Confect talán?

– Nem confect biz az, mert ez ebéd. A dinnyéjét megettem vacsorára, a magját ebédre hagytam. Ilyen a szegény legény sorsa gazdag városban.

– Hát még mindig a régi állapotban van? kérdezé Zoltán részvéttel.

– Az a bajom, hogy nem vagyok.

– Tán ismét nem sikerült a censura?

– Az a nagy baj, hogy sikerült.

– Hogy-hogy?

– Hát addig, a míg jurátus voltam, csak akadt exmissióm, de a mióta felesküdtem, elestem ettől a jótól s most csak abból éldegélek, a mit a körmölésből kapok.

– Hát nem folytathat pereket?

– Ugyan ki bízná rám a perét?

– Már miért?

– Mert attól félhetne, hogy a felperest exequáltatom, vagy beiszom a perét, vagy egy kézre játszom az ellenfelével. Tudja: szegény embertől minden kitelik.

Zoltánt nagyon szomorította ez a cynikus beszédmód.

– Tehát most mivel foglalkozik?

– Mondtam, hogy körmölgetek.

– Még mindig Maszlaczky úrnál?

– Nála is, másutt is, a ki fizet. Tiz krajczárért irok egy ívet. Ha tud valakit nagyságod, utasítsa hozzám, majd én felkeresem.

Zoltánnak egy gondolat ötlött a fejébe.

– De bizony most jut eszembe, én nekem magamnak is volna valami iratni valóm.

– Az Isten áldja meg, nagyságos úr, ne bízza másra, én leirom egy szó hiba nélkül, olyan szépen, mintha metszve volna. Sok-e?

– Egy egész per. Hanem egy kis utánjárás is kell hozzá.

– Előkerítem én. Hol van? Elmegyek érte Erdélybe is, ha parancsolja.

– Nincs olyan messze. A Kárpáthy contra Kárpáthy et Szentirmay-pert akarnám leiratni.

– Hisz az legkönnyebb, nagyságod fiscalisa Kovács, minden perczben kiveheti.

– Igen, barátom, de azt akarom épen, hogy ő ne tudjon felőle, mert az a szándékom, hogy az így leirott pert majd elküldöm Londonba egy híres jogtudósnak, hogy adjon tanácsot iránta, s lássa, nem akarnám Kovácsot azzal megbántani, hogy megtudja, miszerint másutt is kérek véleményt az övé mellett.

Zoltán úgy hazudott, mintha tanították volna rá.

– Úgy! értem, szólt Bogozy. Tökéletesen értem. Tehát ezt nem szabad senkinek megtudni. Ne féljen nagyságod, azért meglesz az. Majd rálesek, mikor Maszlaczkyhoz kerül a per. Egy éjszaka fenmaradok, s míg ő alszik, azalatt lerápiálom az egészet, azután majd leirom abból tisztán.

Zoltán alig birta rejtve tartani izgatottságát. Mint a ki valami jó alkut csinált, sietett foglalót adni Bogozynak. Tiz arany akadt a kezébe, azt odanyomta a vén fiu markába.

– Fogja ezt előre, ha meglesz, még tiz ennyit adok.

Bogozy a fogásáról azt itélte, hogy öt krajczárosok vannak a markában s csak akkor szörnyedett el, mikor a sárgaságukat megpillantá.

– Csak nem bolondult meg? mormogá magában. Nem tudok én ebből visszaadni. Uram, sárgát tetszett adni fehér helyett.

– Csak hadd maradjon. Ha le van irva a per, száz aranyat kap érte.

Azzal elsietett. Bogozy hiába kiabált utána, hogy legalább hát tartson belőle magánál kilenczet, ne hagyja nála mind a tizet, mert ő még ma mind elkölti, amúgy meg majd apródonkint kikéregetné. Zoltán felkapott lovára s ott hagyta a jámbor Bogozyt, de a ki azért csak megette a dinnyemagot mind egy lábig.

Aranynyal fizetni nem igen volt szokás az én emlékezetemre ebben a világrészben, a hol mi lakunk, s ha valaki aranyat adott ki, azt mindig egy nemével a pironkodásnak tette, mert nagyon megnézték érte az embert s bizonyosan mindenki azt gondolhatta felőle: ugyan már hogy tudja elkölteni? Szegény legénytől még azt is megkérdezték, hogy hol vette? s purificálni kellett érte magát, hogy tisztességes úton-módon jutott hozzá; ha pedig rendes életű ember adta ki, abba a gyanúba keverte vele magát, hogy minden más pénze elfogyott s arra szorult, hogy aranyat költsön; sok helyen nem is tudták, hogy mit kell belőle visszaadni?

Frater Bogozy a legnagyobb titokban iparkodott túladni a Zoltántól kapott aranyokon; elcsaklizta (műszó) kutyébereknek (szintén műszó), felváltogatta ismerős pinczéreknél szép suttyomban, de egyen mégis rajtakapták s híre futamodott, hogy Bogozy aranyakat vált. Kit ölt meg értök?

Megtudták az esetet társai, kik egy irodában dolgoztak vele s besúgták Maszlaczky úrnak. Maszlaczky úrnak pedig feltünt a dolog.

Bogozyn egy cseppet sem látszott meg, hogy pénze van, még a könyökén támadt szakadást sem foltoztatta be, pedig másutt is kopott volt már az attilája.

– Ejnye, amice, támadt rá egyszer a principális, mintha csak most venné először észre, mutatóujját mintegy értelmezésül a megszólított attiláján támadt lyukba furva; ejnye amice, nem foldathatná be már egyszer ezt a lyukat itt az attiláján?

– Nem tudnám, hogy miből? viszonzá készen Bogozy, fel sem tekintve a papirosról.

– Hát abból a sok aranyból, a mit itt-amott elprédál.

Bogozy neheztelve tekinte fel e szóra.

– Ugyan már ki fütyülte be azt is?

– Hja, van énnekem egy kis madaram, a ki nekem mindent megmond. Hol vette maga azt a sok aranyat?

Bogozy gondolkozott rajta, hogy mit találjon ki? Minden jó gondolat messze volt tőle.

– Loptam, felelt végre mulatságos phlegmával.

E szóra Maszlaczky úr felüté az orrát.

– Kedves barátom uram, hogy mondhat ilyen szót, hogy «loptam»? Illik az ilyen szó egy diplomatizált férfi szájába? Hogy tudnék én ilyen közönséges gondolkozásmódot megengedni magamnak? Piha! Még csak tréfának is! Én a multkor néhány aranyat feledtem az asztalomon, a mit később nem találtam ott, de én a világ minden kincseért ki nem mondanám ezt a szót, hogy «valaki ellopta». Én körülöttem csupa feddhetlen jellemű emberek vannak s nekem a szemem égne ki, ha valamelyik azt olvashatná ki a szememből, hogy én azt gondolom, hogy ő lopott! A szemem égne ki.

Bogozynak nagy kedve lett volna a tele tintatartót hevenyében Maszlaczky úr szemei közé vágni, nehogy kiégjenek; hanem elgondolta, hogy a leirandó pert másutt nem kapja meg, ha itten összevész, s a helyett durczás nyugalommal viszonzá:

– Nehogy azt gondolja a tekintetes úr, hogy én loptam el az aranyát, mert nekem, ha tudni akarja, nagyságos Kárpáthy urfi adott a multkor egy párt, tessék megkérdezni tőle, ha olyan nagy kedve van utána járni.

– Micsoda Kárpáthy urfi? Melyik Kárpáthy urfi? tudakozódék gyorsan a fiscalis.

– Hisz azt a vén invalidus gavallért csak nem hívom urfinak.

– Tehát Zoltán? Mi köze önnek Zoltánhoz? Miért adott az önnek aranyakat?

– Hát mert kértem tőle, mert nem volt, mit ennem. Ő pedig ismer még a nagy árvízből, hát adott néhány aranyat. Az neki annyi, mint másnak két garas.

– Kedves barátom, szólt Maszlaczky úr, positurába vetve magát. Azt én egyáltalában nem szeretem, hogy az én körülöttem levő adjunctusok vagy jurátusok összeköttetésben legyenek olyan pörfelekkel, a kik ellen valami ügyet folytatok. Én nem zárhatok el minden titkot a jurátusaim és adjunctusaim elől, s ezen a csatornán át sok kiszivároghat, a mit nem lett volna szabad másnak megtudni. Most épen a Kárpáthy-féle perben dolgozom és nagyon megütközve hallom, hogy segédeim egyike épen akkor indokolatlan ajándékokat fogad el az ellenféltől, holott én legnagyobb peremet is megszoktam önnek a kezei alá bízni.

Milyen gyönyörűség lett volna Bogozynak a legeslegnagyobb pert, mi épen keze alatt volt, megfogni fülénél fogva s úgy hajítani szerteszélylyel, hogy minden irás kilenczvenkilencz felé repült volna; de csak tűrte, a száz aranyra gondolva s haragjában olyan czifra betüket irt, hogy ember legyen, a ki el tudja olvasni.

– Én olyan gondatlan vagyok, pattogott tovább is Maszlaczky úr, hogy soha sem zárok el semmit, én tele vagyok bizodalommal minden ember iránt és én nagyon könnyen megadhatom az én bizodalmamnak az árát.

Azután nagy haragosan a szobájába távozott az ügyvéd, maga után csapva az ajtót s még onnan belülről is sokáig elhallatszott dörmögése, de a ki keresztülláthatott volna a falon, hogy utolérte volna a bámulás, azt látva, hogy az ügyvéd e bosszús dörmögésekhez milyen vidám arczot csinál, hogy mosolyog, milyet rándulnak az ajkai, hogy hunyorgat szemeivel s kezeit nem szünik meg dörzsölni s valahányszor elmegy a Kárpáthy-pör mellett, mindannyiszor rejthetlen örömmel tekint reá, csak hogy el nem neveti magát; olyanokat rándul szeme, szája, arcza.

Végre magához tér a sok kézdörzsölésből, s örömének annyira nem tud parancsolni, hogy elkezd magában fütyölni, míg észreveszi magát s a szájára üt: – odakinn meghallhatják.

A megtöltött csibuk visszaadja nyugalmát. Az ilyen pipaféle nagyon alkalmas arra, hogy az ember arczát megfoszsza minden kifejezéstől.

– Bogozy! kiált nyájas, kellemetes hangon.

A szólított engedi magát még egy párszor hivatni s csak azután jön be.

– Hát haragszunk-e még? kérdi familiaris nyájassággal Maszlaczky a duzzogó bessenyőt, mire az fölöslegesnek tartja feleletet adni.

– No ne haragudjék, szól tovább Maszlaczky, lássa, én heves ember vagyok. Kurta nyakam van, hamar a fejembe megy a vér. Én nem akartam önt megbántani. Nem is önre czéloztam. Hiszen régen ismerem már kedves barátomat; ismeri az egész világ, hűsége, férfias szilárdsága, lelkiismeretes hallgatagsága példabeszéddé vált. Ezt öntől senki sem vitatja el.

Bogozy is jónak látta valamit szólni a dologhoz.

– Hiszen csak azt resteltem, hogy a tekintetes úr azok előtt a bikficzek előtt szidott le. Négy szem közt nem bánom, mondjon akármit.

– Azt is helyre fogom ütni. Meglássa ön. Fényes elégtételt fogok adni. Én most kénytelen vagyok elutazni néhány napra Pestről. Ez idő alatt önre bízom az egész irodát. Ön ügyeljen fel mindenre. Háljon itt az én szobámban. Minden kulcsot a kezére bízok: a levéltárét, a perköltségi pénztárét, mind. Ön fizesse a fratereket s minden előfordulandó sportulát és expensát. A mi pénz bejön, azt vegye át és nyugtatványozza. Adok rá felhatalmazást. Egy pörömben compareálni kell, ott majd ön fog megjelenni helyettem s felveszi a levátát. A többiről pedig, a mi előadja magát, mind pontos naplót fog vezetni, s magának a jurátusok működéséről teljes tudomást szerez. – Nos tehát meg van-e ön velem elégedve, elhiszi-e már, hogy nem akartam önt megbántani, hogy teljes bizodalmam van hozzá? no?

Bogozy csak mind azt gondolta magában, hogy mégis jobb szeretne ő egy párt az oldalbordái közé suhintani a principalis úrnak, hogy tökéletesen meg legyen elégedve, s csak a nyakát tekergette a nagy megtiszteltetésre.

– Adjon hát kezet, monda Maszlaczky úr, elfogva Bogozy tenyerét, ki engedte azt szorongatni, mint egy darab fát, s a mint eleresztette a principalis, menten kilódult a szobából, fensőbbsége érzetében érzékeny fabaraczkkal tisztelve meg egy apró jurátus fejelágyát, a kire gyanúja volt, hogy az árulta el az aranyakat.

Maszlaczky úr pár óra mulva útra készen állt; a vén huszár vitte utána bőröndjét, köpönyegét. Az irodában tudtára adá a személyzetnek, hogy távollétében Bogozynak fognak engedelmeskedni, a kit alter egojának hagy hátra, a miből az következett, hogy a mint kihúzta lábát az ajtón, a fráterek mind abban hagyták az irást, Bogozyra hagyva, hogy végezze el, a mit ők nem győznek. Amice Bogozy azután, hogy tekintélyét fentartsa, az urfiakat egytül-egyig mind a földhöz verte, kit az ágy alá dugott, kit az asztal alá, kit meg kidobott az ajtón. Egy szóval emberül feltartá a rendet egész délig. Délután nem kellett, mert a fráterek fölöslegesnek tartották megjelenni.

Azt szerette csak Bogozy. Háborítlanul maradt az egész szálláson. Első dolga volt a Kárpáthy-féle pert előkutatni. Vett két koncz papirost, azt is Budán vette, hogy még csak a papiros se hasonlítson ahoz, a mi az ő irodájokban van. Az iratot pedig egyenesen állította maga elé, ez által a betük hátrafelé dűlve, nagyon különbözővé tették azt szokott irásától. Ha valaha napfényre találna jőni, könnyebb lesz az eltagadás.

Maszlaczky úr mindezen dolgok mellett feddhetlen, becsületes ember. Hát tudhatja ő, hogy mi történik az alatt irodájában, a míg ő távol van? Hát tartozik ő azt megérezni, megszagolni, hogy míg ő jóhiszeműen dolgai után jár, az alatt egy esztelen ember az egész Kárpáthy-pert lemásolja, s átadja annak, a kinek azt nem volna szabad látni, s kést üt a szivébe egy ártatlan, semmi rosszat nem sejtő ifjunak, a kinek még csak sejtelme sincs azon undok eszmékről, miket az a per tartalmaz? Nem úgy járt-e ő el e tárgyban, mint derék, meggondolt férfiu; nem rótta-e meg nyilván, több ember hallatára, tanúk jelenlétében segédjének azon gyöngeségét, hogy Kárpáthy Zoltánnal összeköttetést kezdett; nem tiltakozott-e azon lehetőség ellen, hogy valaki ellenfelét azon titkokkal meg fogja ismertetni, a mik az ő irattárában el vannak temetve? Tehet-e arról, ha valaki bizodalmával galádul vissza fog élni; okolhatja-e őt józan ember a következményekért, ha épen az, a kire bízta, hogy okirataira felügyeljen, ez okiratok legveszélyesebbikét el fogja árulni? Oh nem. Bizonyára Maszlaczky úr a leglelkiismeretesebb ember, a ki még csak nem is gyanítja, hogy mi történhetik azalatt oda haza, a míg őt fontos ügyek távol tartják? s a ki legnagyobb lármát fog ütni, ha Kárpáthy Zoltán a rejtett okiratokkal megismerkedik s ez a világ elé kerül, s ezen esetben okvetlen fényes elégtételt fog szolgáltatni a világ előtt: minden irgalom nélkül el fogja magától csapni Bogozyt.

Erre előre készen lehet.

– Holnap estére készen leszek a perrel. Ezt súgta Bogozy egy napon Zoltán fülébe, kivel az utczán találkozott.

Ha csak nagyon kevéssé lett volna psycholog a jámbor pacinacita, észre kellett volna vennie azt a szokatlan sáppadást, a mi az ifju arczán elvonult e szókra.

– Elvárom önt, monda neki, kérges tenyerét megszorítva.

Másnap egész délután nem mozdult ki szobájából az ifju, meghagyva cselédeinek, hogy ha egy ilyen s ilyen alakú úri ember tudakozódik utána, azt vezessék fel hozzá; másnak senkinek sem lesz otthon.

Milyen lassan mászott neki az idő, a míg este lett! Százszor megnézte az óráját s minden hangosabb léptekre az ajtóhoz sietett figyelni. Véghetetlen nehéz volt a vára kozás, a míg beesteledik.

Annyira izgatott volt, hogy minden legkisebb zörejre összerezzent, könyveket vett elő, hogy olvasson belőlök s nem tudott odább menni az első sornál, a mit elolvasott sem emlékezett rá, minden óraütés kizavarta a szövegből.

Legérdekesebb tanulmányait vette elő, miket Kovácscsal együtt tanult végig s a mint azokon végiglapozott, úgy kezdett emlékezni lassankint az ifju jó barát értelmes arczára, mint oktatja őt nemes tanácsokkal, mint mondja neki szeliden: ha kedves ön előtt az én szavam, és még egy másiké, ki önt még jobban szereti, ne nyúljon ön azon átkos iratokhoz, miket erőszakosan meg akar ismerni, hagyja azokat nem letteknek, nem ismerteknek maradni, ott a hol vannak, én értem és még egy másik kedveért, a ki önt oly nagyon szereti!

És azután feltünt ennek a másiknak emléke előtte, midőn a kárpátfalvi kastély zárt szobáin együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn keblére ölelte őt könyezve s oly érzékeny szóval kérte őt, hogy szünjék meg keresni e bánat, e könyek okait örökre, hagyja el őt és soha se tudja meg, miért kellett ő tőle megválnia?

Elmaradt, elábrándozott ennél a gondolatnál.

Egyszerre rögtöni koczogtatás az ajtón riasztá fel ábrándozásaiból. Mintha hivatlan kisértet kopogtatna be, ugrott fel helyéről. Pedig várt reá.

– Ki az?

Legalázatosabb szolgája, Bogozy bókolt be az ajtón, engedelmet instálva, hogy ilyen későn háborgatja a nagyságos urat.

Hóna alatt volt a per.

Zoltán minden vérét fejébe érzé tolulni, alig látott, alig birt szólani, alig felkelni helyéről.

Bogozy úr oda helyezé asztalára a leirott pert, melynek boritékjára nem sajnálta kiczifrázott lapidár betükkel irni fel a hármas czímet.

Zoltán úgy érzé, mintha nem az asztalára, hanem a szivére tette volna azt le, s minden egyes lapnak egy mázsányi terhe volna.

Meg akarta köszönni, de nem jött ki a nyelvén ez a szó. Érzéke megtagadta a köszönetmondást ily átkozott szolgálattételért.

Bogozy azt hivé, hogy jó lesz neki leülni, miután annyi lépcsőn felfáradt s jó mulatságot talált a falakra aggatott képek sorba bámulásában.

Az ifju merően nézett a per czímére, mintha egy basiliskot nézne szembe.

– Le van ám az irva utolsó betüig, bizonyítá Bogozy, ki kezdte észrevenni az ifju csodálatos tekintetét. Nincs benne egy vakarás, sem egy betűhiba. Bár tessék felbontani.

Ő maga akarta meggyőzni az ifjut állítása valóságáról.

Zoltán inte neki, hogy hagyja abban. Ne nyúljon hozzá. Maradjon ott, a hova leült.

Azután kivont fiókjából egy tekercset, abban volt száz arany. Szótlanul odanyujtá Bogozynak.

– Ejnye, tehát csakugyan nem tréfált a nagyságos úr? Pedig bizony Isten, ez sok. Ennyit nem szokás adni. Ejnye, csak már megszolgálhatnám ezt a nagy szivességet; ha parancsolja még a nagyságos úr, leirok akármilyen nagy pert ráadásul.

A jámbor kuturgur sohasem tudja, mi van abban a perben, a mit ő Zoltánnak lemásolt; ő az iratok tartalmával nem szokott törődni, csak irt betüt betű után, a hogy maga előtt látta, s ha készen volt vele, el lehetett volna hitetni vele, hogy saját halálitéletét irta.

– Legalább ne adott volna ennyi aranyat nagyságod, sokkal jobb szerettem volna bankóczédulában, szabódék még egy ideig Bogozy, de miután látta, hogy Zoltán semmit sem felel, csak egyre az összekötött per boritékát nézi, elkezdte ajánlani magát, s kihátrált az ajtón a nélkül, hogy Zoltán észrevette volna, mikor ment el és merre?

A gyermekérzelmek egyike, mely bennünket a késő vénségig el nem hagy, az ismeretlentőli félelem.

Egy zárt, beomlott pinczebolt, melyet senki sem látott soha nyitva: az ember milyen félve halad el mellette; ki tudja, mi lakhatik abban? Egy távoli jajkiáltás, mikor éjszaka sötét erdőben puszta mocsáros helyen utazunk: ki tudja, mi kiálthat ott?

Minő kisértetek, minő rémek fognak előjőni, ha felbontod azt a papirosba kötött temetőt! Nem érzed-e előre azt a halott-szagot, midőn egyenkint fölleplezed azt a sok susogó szemfedelet? nem látják-e szemeid azokban a fekete betükben a tekergő, vonagló sírbeli férgeket, a mik úgy mászkálnak a halott szemfödelén, miután testét megrágták. Nem döbbensz-e meg majd, ha az éjfélt fogja ütni s azt veszed észre, hogy jobbfelől, balfelől sáppadt alakok ülnek melletted, kiket vakmerő kézzel előhivogattál a sírból, kik téged ismernek, s te is ismered őket s szomorúan vállaidra teszik kezeiket, s szemeidbe néznek; midőn előtted iróasztalodon ott fog guggolni a pokolbeli fantom, vigyorgó arczával, hegyzett füleivel s hosszú lábujjait végighúzza az iratok sorain, hogy olvassad tovább? midőn fejed, szived zúgni fog, mintha telve volna a mult idő minden gyötrelmes tüneményével, midőn melledet mint valami nehéz álom fogja nyomni a még nehezebb tudás, melyből nincsen felébredés? Undok, átkozott tünemények fogják váltogatni egymást szemed előtt, minő alakokról még sejtelmed sem volt, miknek csipése halálos, lehellete dögvész, látása undorító s ezek közepett fogod látni azoknak képeit, kiket legjobban szeretsz, kinlódva, dühöngve s hasztalan törekedve e csodás utálatos alakok érintésétől megmenekülni, magokról letisztítani azoknak fertelmes kéznyomait, elhárítani azt a nyúlós, ragadós mérget, miket arczaikra köptek. És te magad ülni fogsz közöttük, mint egyetlen, mozdulatlan élő annyi eleven kisértet közepett, kire pokolbeli vigyorgással néznek a gyűlölet alakjai, pokolbeli kínnal az üldözötteké!

Ah! legyen meg! Akármi van e dohos sírban, nyíljék meg. Jőjjenek elő, a kik benne laknak.

Zoltán felbontotta a pört.

Kertrenyiló szobájába vonult vele vissza, két megelőző terem ajtaját bezárta maga után, senki sem háboríthatá, semmi nesz nem zavarhatta meg.

Mielőtt beletekintett volna, eszébe jutottak jóakaró barátja szavai:

«Most még fiatal ember vagy, ha ezt a pört elolvasod, öreg ember fogsz lenni!…»

Lássuk hát, mitől lesz az ember olyan vén?

A legelső irat volt a keresetlevél Kárpáthy Zoltán ellen.

A kelet (datum) mutatta, hogy akkor Zoltán még csak egy éves volt, midőn a keresetlevél ellene megiratott.

Mit véthetett ő egy éves korában?

Mintha valami élő, haragos szellem zuhogna ott belül úgy dobogott a szive. Úgy dobogott és azután ismét elállt, mint a lejárt órainga.

Tehát azért idéztetett meg ő, mivel nem lett volna szabad születnie, mert az atyja már öreg ember volt akkor.

Tehát öreg ember volt az atyja és neki nem volt szabad születni.

Még nem értette a talányt. Valóban, Zoltán tizenhat éves volt és még előtte rejtély volt ez a gondolat. Hiszen szeretni mindenkinek szabad.

Csak olvasd tovább.

Minden sor egy hét, egy hónap, egy esztendő rád nézve.

Következtek a bizonyítékok. Oh mi utálatos dolgok voltak azokban. Az ifju arcza égett és teste reszketett minden izeiben, mentül tovább olvasá e kárhozatos, kigondolhatatlan eszméket. A legbűzhödtebb szív fenekén nem származhatnak ilyen gondolatok önmagától, ha csak vetve nincsenek bele!

A forró, égető veriték csorgott arczán, homlokán alá. El akarta hajítani azon iszonyú, azon megölő iratokat, fel akart ugrani onnan és elfutni messze, messze! Fel akart ébredni ebből az irtózatos álomból; de nem lehetett, nem lehetett, többé nem küldheté vissza az egyszer előidézett rémeket koporsóikba, végig kellett néznie, hányan jönnek még elő abból a felnyitott sírból? el kellett olvasnia mindent az utolsó betüig, mert ez nem volt álom, hanem nehéz, nehéz, ólomnehéz való!

Ezek az imádott arczok, miknek emléke a kárpátfalvi sötét szobából oly messze utakon eljárt vele, milyen bemocskolva, befertőztetve jelentek meg előtte! A czimborák undok vallomásaitól bemázolva, a legrettentőbb rémkép volt az atyai arcz. Milyen éktelenek a sárral bemázolt vonások. Hát az a halavány nő, kinek szelid, komolybús anyai arczára oly jó volt visszagondolnia, kit bár élve nem látott soha, de kivel álmában sokat beszélt; mily irtóztató volt reá gondolni e meggyaláztatásban? Oly meztelenül elevenen kimondva ellene a legiszonyúbb vádak, úgy megtépve, úgy elrongyolva. Ha valaki álmodott már olyat, hogy édes anyját látta koldulva az utczán, hogy facsarodott el szive álmában: édes anyám, hogy jutottál e nyomorba! – De ez több annál. Olyan bűnvádat hallani, kimondva e tiszta, ez angyalarczú nőre, ki gyermekét a sírból is feljár látogatni, a minőt még említeni sem hallott ezelőtt, a minőt nem ismert, a miről még fogalma nem volt!

Az élet el-elállt szivében. E rémséges alakok elfojtották lélekzetét. Hiába küzdött ellenök, ott ültek mellén, szemébe vigyorogtak pokolbeli nevetéssel, kényszeríték velök társalogni, kényszeríték őket megismerni s odatarták beundokított orczáikat, hogy csókolja meg őket; üldözték bélpoklos karjaik ölelgetésével, arczára leheltek mirigyes leheletükkel. Oh irtózatos!

Hanyatt dűlt és behunyta szemeit. Úgy nyögött, mint a kit súlyos, halálos kór gyötör, s e gyötrelem közepett, ott a pamlagon fekve elaludt.

És a mint elaludt, ime újra látta a kárpátfalvi kastélyt, mintha ott a lezárt szobákban járna ismét, a hova nem hat a napvilág s az a két festett kép épen úgy mosolyogna reá, miként akkor, oly tiszta, oly nyájas arczczal, s mintha kilépnének rámáikból és élő, beszélő alakok válnának belőlük és egy harmadik alak is járulna hozzájok, az is olyan nyájas, de hatalmasabb, erősebb férfi-alak, s mind a hárman beszélnének hozzá szép, igen szép szavakat, a miből csak annyi marad a lélekben, hogy igen vigasztalók voltak; mind a három alak maga világítja magát, mert napvilág nem jár abba a terembe.

És ezután sok szép, sok kedves dolgot elmondanak neki. Emlékezni azokra nem lehet, de mind olyan jó, olyan érzékeny szavak azok, hogy a lélek egészen elcsillapul alattok és a szív görcsös szorongása kitágul és a könyek megerednek és végigcsorognak az arczon.

Zoltán arra ébredt fel, hogy erősen sirt. A párna, melyre arczát lehajtá, egészen át volt nedvesülve.

Egészen megkönnyebbült, megerősödött szívvel érzé magát. Az óra épen egyet ütött. Tehát az éjfél, a rémek órája elmult. Azt átaludta. Tudja Isten, ez is vigasztalóan hatott rá.

Sok rémes, sok iszonyító gondolat elveszti erős mérgét az első álom után. Zoltán úgy érzé, hogy most nem látja oly irtózatosaknak az asztalán fekvő iratokat, mint néhány órával előbb.

Hiszen ezek csak az egyik fél vádjai. Még hátra van a másik védelme. A vádlottak ugyan régen a sírban feküsznek, ők nem védhetik magukat; ott feküsznek egymás mellett mind a ketten. Ámde a fényes alakok a visszarémlő álomban hárman voltak. Egy hatalmas, arkangyali alak él még közülök, az meg fog felelni majd mind a hármokért. Oh bizonyára az le fogja mosni anyjának halavány vonásiról azt a szennyet, azt az átkot, a mit más utált emberek reájok halmoztak.

Zoltánnak annyi nyugalmat adott e gondolat, hogy midőn Szentirmay legelső védiratát kezébe vette, mielőtt annak olvasásához kezdett volna, felállt s a nagy éjszakai csendben végigment csendes szobáin; inasa, vadásza mélyen aludtak fekhelyökön. Zoltán elhaladt mellettök, a nélkül, hogy felköltene valakit, az ebédlőben poharat keresett elő, pezsgővizet csinált magának, azt kiitta s egészen átjózanulva tért vissza kerti szobájába.

Oly büszkén, oly daczczal lépett most a nyitott irásokhoz, mintha mondaná nekik: ha van még ismeretlen rémetek, adjátok elő, hadd lássam.

Pedig még volt.

Következének a védiratok.

A komoly, nemes védelem minden sorában meg lehete ismerni annak iróját, mintha maga előtt látná őt, a hogy él, a hogy beszél; emberfölötti nyugalommal arczán, villogó haraggal szemeiben.

Ah milyen jól esett ezen sorokat olvasnia! A gonosz, lélekégető vádak után e bátor, megvető visszautasítást; a derék öreg emberek tanubizonyságait, egyszerű, mesterkéletlen vallomását az ősz cselédnek, a vén jószágigazgatónak, mik a tisztelet égi zománczát lehelték a meggyalázott alakokra.

Szentirmay védiratai lángra gyujták az ifju elfagyott lelkét. Oly szenvedélylyel tudott megfelelni elleneinek, mintha az ő keserű szivéből olvasta volna azokat. Ő tudta csak leirni a vádlókat tetőtől talpig, úgy a milyenek voltak, undok valóságukban; legázolta őket, letiporta a földig, szemökre hányta becstelenségöket minden kimélet nélkül. Ah milyen jó volt ezt olvasni!

És midőn az ő anyjáról szólt, mily tiszta kegyelettel, mily hódolattal említé. Minden fertőből, mit az ármány készített emlékének, üdvtisztán emelte ki őt, s midőn leirta, miként élt, mit szenvedett, miként halt meg, lehetetlen, hogy a legridegebb biró szemét is el ne futotta volna reá a köny. Oh milyen jó volt fölötte sírni.

A védirat minden gondolatját mély, forró szeretet sugallta, de egy őrangyal szerelme, mely tiszta, önzetlen, jutalomtalan.

Mennyi édes hálát kellett érezni Zoltánnak Rudolf iránt ennyi szeretetért. Ő maga is észrevette azt, hogy a védlevél nem puszta törvénykezési okirat, mely a holt betűkre hivatkozik; egy élő szózat az, mely megmozdítja az emberi sziveket, hogy azt mondja rá a biró: ez nem jött tanúkkal, okiratokkal, furfanggal, fortélylyal, mégis ennek van igaza.

Úgy is történt.

A legelső itélet fonalát metszé a pernek, a hivatkozott tanú Mayerné, kit Zoltán e perczig névről említtetni sem hallott s csak a rettenetes perből tudta meg, hogy az neki nagyanyja, e gyalázatos emberkalmár, a leánya tisztasága ellen elvállalt eskütől biróilag elmozdíttatott.

Tehát mégis van igazság a földön.

A szokatlan lélekrázkodások annyira elfáraszták Zoltán kedélyét, hogy nehány pillanatra félbe kellett hagynia a per olvasását és saját eszméi folyamának engedni át lelkét.

Mennyi szeretet tünik ki Rudolf védiratából! Lehet-e megholt anyja nevére nagyobb diadal, minthogy ily ihlett férfitól védelmeztetik? Lehet-e igazolva egy nő erénye fényesebben, mint ha a legerényesebb férfi mondja: én tiszteltem őt!

De hátha mégis? hátha akadna gonosz szív, a ki a tiszteletet balra magyarázná; ha akadna ördög, a ki megragadná az őrangyal kezében a pallost, s rákiáltana: «látszik, hogy szereted, te magad vétkeztél vele!»

Ah, ki jöhetne ily gondolatra? Ki lehetne ily átkozott? Ez csak agyrém. Vesd ki fejedből. Felejtsd el, mintha nem lett volna.

E rémgondolattól szabadulandó, a per olvasását kezdé folytatni, ott, a hol az a birói itélet miatt megszakadt, s ismét újra kezdetett; – és ime! ott, mindjárt az első lapon irva látta azt a gondolatot, azt a sejtelmet, a mit szivéből el akart űzni; megirva világos, érthető betükben, kifejezve száraz, egyenes szavakban, kimondva, ujjal mutatva.

«Te magad voltál védenczed bűntársa. Te magad vagy gyámfiad bűnös atyja!»

Ah! tehát ez azon átok, mely őt Rudolftól elszakítá! Itt az ok, a miért ő neki Rudolf házát soha sem szabad többé látni, a miért Rudolf családját örökre kerülnie kell. De örökre?

Összehasonlítá az új idéző-levél kézbesítését azon nappal, melyben Rudolf vele a kárpátfalvi kastélyban találkozott. Az idő összeütött.

Kétségtelen. Ez a csomó, a mely megoldásra vár.

Tovább egy betüt sem olvasott a perből. Nem akarta tudni, hogy vádolják Rudolfot, hogyan védi ő magát? Előtte tisztán állt, mint egy szent.

Nem érdekelte többé a per folyamatja, jobbra dűl-e, balra dűl-e? Ki nyerhet, ki veszthet benne?

Csak arra gondolt, hogy ha ily botrányt kivetnek a világba, legyen az igaz, vagy hazugság, milyen örök mélység támad ő közötte és az egész Szentirmay-család között, milyen begyógyíthatatlan sebeket fog az ütni azon jó, áldott emberek szivén, kiknek azért kell lakolniok, mivel őt szerették.

És ha azon kedves gyermekre gondolt, kinek kettős képét hordta már szivében, a régit és az újat: milyen szomorúnak látta mind a kettőt.

Még nem tudta, hogy mit fog cselekedni, de annyit érzett, hogy ezt mind ő okozta, s hogy most egy szent, nagy kötelesség fekszik rajta: ezt mind jóvá tenni.

Valami homályos eszme borongott már szivében, de még nem tudott magának alakot adni.

Fölkelt, felöltözött, a pert összeköté s elzárta szekrényébe.

A szürkület épen mutatkozni kezdett az átelleni házak harna tűzfalai mögött, a távoli háztetők, kémények tündökleni látszottak a kelő napsugártól. Zoltánt űzte valami hazulról.

Heves járkálása neszére felébredtek cselédei, s midőn kilépett az ajtón egészen felöltözve, lovásza azt kérdezé, hogy ne nyergelje-e meg paripáját?

– Nem kell, mondá Zoltán, gyalog akarok kimenni.

– Pedig egészségesebb a lovaglás, jegyzé meg a lovász szokott bizalmasan.

– El akarok róla szokni, szólt odavetőleg Zoltán; s azután mintha még valamit gondolna, oda fordult a régi hű szolgához, különös tekintettel nézve reá s kimagyarázhatatlan hangnyomattal mondva:

– Szegény fiu, te!

Azzal eltávozott hazulról, a cselédek egymás szeme közé néztek; inkább ők mondhatták volna uroknak: szegény fiu! oly dúlt volt arcza.

Leérve az utczára, elkezdett barangolni alá s fel, végigment a leghosszabb utczákon. A reggeli zajtól elevenülő várost egyik végétől a másikig bejárta. Itt gyárak, ott iskolák fognak épülni, gondolá egykor magában, a régi Pest mindenütt épülőfélben volt már. Egész új utczák támadtak, s a régiek is megszépültek. Egy ember mennyit tehetne! Egy gazdag ember mennyi áldást áraszthatna erre az országra, jó példával, lelkesítéssel! De mit használ, ha másnál van a lélek, másnál van a birtok, együtt nem tud lenni a kettő.

Az utolsó házakat is elhagyta már; künn rendetlen, homokos, posványos telkek terültek a város körül. Mennyi élet elférne még itt olyan emberektől, kiknek egy kimondott akaratja többet tehet, mint százezrek fáradsága, milyen nemes eszme volna utólérni évtizedek alatt, a mit a multak századok alatt elhanyagoltak.

Mindig tovább, mindig tovább barangolt a poros, rögös, rendetlen uton, egyszer maga is észrevevé, hogy már nagyon messze eltávozott a várostól.

Ott megfordult, hogy visszatérjen.

Egyszerre előtte áll mind a két város, a hogy könnyű reggeli ködből kiemelkedett palotáit a kelő nap tündérvilággal elárasztá.

Milyen szép és milyen nagy lehetne még!

Mennyi munka, mennyi áldozat, mennyi honszeretet kellene még ahoz!

És Zoltán szemeiből kicsordult a köny ennél a gondolatnál.

– Én mind ebben nem fogok részt vehetni többé!

Már ekkor megvolt érlelve lelkében az a gondolat, a mit tennie kell, a mit megtenni fog.