XVIII. ROSSZ DIADAL.

Veteres migrate coloni!

A mely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán ősi kastélyából, délben azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz félfedelű bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpenyeg biztosítá a küllevegő befolyása ellen; egyéb történhető veszedelmek ellen pedig elhozá magával frater Bogozyt, ki Pesttől idáig aludt, s Tamást, a nagyothallót, ki ült a kocsis mellett s az egész úton mindig beszélt a forspontos kocsisokkal; a szekérzörgés miatt és különösen Tamás specialis süketségénél fogva ugyan valószinű, hogy egyik sem hallotta hogy a másik miről értekezik, de az mindegy; szegény ember a maga bajáról szokott beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja.

Az udvaron elébb leszállítá a fiscalis úr frater Bogozyt, hogy tudja meg: nincsenek-e itten kutyák? s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg, veresse vasra, s több afféle.

Bogozy azzal a megnyugtató válaszszal tért vissza, hogy a volt ifju nagyságos úr emberekkel szokta őriztetni a házát, nem oktalan barmokkal; az öreg Nábob kedvencz agarai pedig rég megtértek már az ő apáikhoz, csak egy vén ordas él még belőlük, annak sincs már foga, s az is a tiszttartónál van biztos őrizet alatt.

Ezt hallva, le mert szállni a fiscalis úr, s betért a kastély tornácza alá, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak mindig; olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy-családnak valami ősi tisztviselőjétől még kitelik, hogy őt, az új birtokos meghatalmazottját, valahol valami rejtett kaszatömlöczbe letaszítja.

Az öreg Varga fogadta a fiscalis urat. Kölcsönösen elmondák egymásnak, milyen minőségben állanak egymással szemközt? s azzal szabad tetszésére bizatott Maszlaczky úrnak azon kezdeni, a mit legmulatságosabbnak talál. Ha tetszik, mindjárt átveheti a kulcsokat.

– Még nem, szólt a fiscalis úr, nagyon meg levén elégedve azon felsőbbségi öntudattal, miszerint ő jártasabb némely dolgokban, mint ez az öreg ember. Én nem a jószágot átvenni, csupán csak azt rendbehozni a birtokos megérkezte előtt, jöttem előre. Maga a statutió a birtokos jelenlétében, hivatalos személyek által fog megtörténni, egész ünnepélyes szertartással. Ennek ez a rendje.

Varga uram sokkal rosszabb kedvében volt, mint hogy e kelletlen oktatásért neheztelhetett volna; igen szépen kérte az ügyvéd urat, hogy tessék hát organizálni minél elébb.

Maszlaczky úr e kék magyar nadrágos, régi divatú, kifent őszbajuszú embert látva, azt hitte, hogy ez is csak valami vén alárendelt tisztviselő, s iparkodott vele egész magas bizalmasságát éreztetni.

– Csak előre, öregecském, menjen maga előre, nyissa fel az ajtókat, végig akarok menni a szobákon.

Varga uram az öreg Pált hívta elő, hogy teljesítse az ügyvéd úr parancsát. A vén szolga sokkal szomorúbb volt a szokottnál, még a bajusza sem volt kipödörve.

– Ő a kulcsár? kérdé Maszlaczky úr.

– Nem kulcsár, felelt Varga uram.

– No kulcsár fog lenni. Vén cselédek már csak kulcsárnak valók, egészen illeni fog annak. Hajdúnak egy kicsinyt vénecske.

Palkó megállta felelet nélkül s kitárta mind a két szárnyajtót a jövevény előtt, mintha nem fért volna az be az egyiken is.

– Phü! milyen dohos szag van itt. Micsoda illat ez, kedves öregecském, ez a szoba tán Kárpáthy János úr halála óta sem volt szellőztetve. Nyissuk ki csak azokat az ablakokat.

Ez a «nyissuk» Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett, hogy kitört két ablaktáblát a könyökével.

– Oh, oh, oh. Kend ügyetlen ember. Jól van, jól. Nem kulcsárnak való kend, kocsisnak hamarább. Az öreg lovakhoz. Öreg lovakhoz öreg kocsis. Ez illik össze ugy-e? hehehe.

Az ügyvéd úr szokás szerint elmés kezdett lenni.

Pál csak annyit gondolt magában, hogy majd leszek én még kertész is, szakács is, csak várj.

Maszlaczky úr minden szobát keresztül-kasul járt. Sehol sem volt a dolgok rendével megelégedve.

– Ezek a csillárok rossz helyen függenek, ezek az ablakok nem elég magasak, az ajtóknak nem erre kellene nyílni; a kandallók kimentek már a divatból, s micsoda festések ezek? micsoda ronda mázolás! ezeket papirszőnyegekkel fogjuk befedezni. Oh, így nem maradhat. A Kőcserepy-család sokkal finomabb izléssel bir, mint hogy ilyen dolgokat megtűrhetne maga körül. A bútorok legalább is húsz esztendősek. No, no, természetes. Pör alatti jószágra senki sem örömest költ. Ez rendén van. Majd máskép lesz ezután.

A jó Vargának keserves volt ezt hallani, a ki jól tudta, hogy Szentirmay gyámi évei alatt a jószág legnagyobb jövedelme nagyszerű javításokba ruháztatott be, míg a pusztaságot paradicsommá változtatták át. – De ugyan mit feleselt volna érte ezzel az emberrel?

Maszlaczky úr aprólékoskodó emberek szokásaként minden zeget-zugot összejárt, padlást, konyhákat, pinczéket, s természetesen mindenütt számtalan javítani valót talált; semmi sem volt úgy, a hogy kellett volna. A cselédeket általában igen szép kilátásokkal biztatta. – Nem lesz ám azután Csákiék szalmája az uradalom, mint eddig volt. Minden osztálynak meglesz a maga felügyelője, egy főpinczemester fog állíttatni a vinczellérek és borkezelők fölé, egy főháztartó jön a kulcsárok nyaka közé, okleveles szakács veszi kormányzata alá az eddigi szakácsokat; mindenről számot kell adni; a kocsisok, inasok, lovászok, kertészek mindennap beadják számadásaikat a konyhamesternek, pinczemesternek, kertmesternek és istállómesternek, mely úri mesterek viszont számadással és felelősséggel tartoznak az udvarmesternek és így tovább. Oh egészen más rendszer fog itt ezután lenni.

Zoltán egykori cselédei mind próbált, hűséges emberek voltak, a kik gyermekségök óta uraik jóvoltából nevekedve, meg sem tűrték maguk között a tolvajt, a csalót; olvasatlan pénzt lehetett volna rájok bízni. Maszlaczky úr mintha arczul verte volna valamennyit. Csak összenéztek és köszönet nélkül eltávoztak előle.

– Nos, kedves öregecském, monda Maszlaczky úr, kedves bizalmassággal ütve Varga uram vállára, most még csak egy van hátra: vezessen el engem azon szobákhoz, melyek Kárpáthy Zoltán úr által kivétettek, mint melyeket felnyittatnunk nem szabad. Illik, hogy ismerjük azokat, nehogy a szerződést tudatlanságból megrontsuk.

Varga uram inte neki, hogy menjen Pál után, ő maga hátul maradt, még Tamást is előre bocsátotta.

A hosszú folyosón végig haladva, egy zöldre festett fal előtt állott meg a vén Pál s oda mutatva monda:

– Ezek a szobák.

– Másunnan nem lehet beléjök jutni?

– Nem.

– Ez igazán különös kivánság, az embernek így saját lakásán megtiltani a járás-kelést. Ezek a szobák így valóságos holttetemet képeznek ebben a kastélyban.

Bogozynak helyeselni kellett az ötletet.

– Vajjon nem szoktak-e innen kisértetek előjárni? kérdé tréfásan az ügyvéd úr a vén szolgától.

Az egész komolysággal felelt:

– A jó embert nem kisértik.

Maszlaczky úrnak nagyon tetszett ez a bohó komolyság. Nem állhatta meg, hogy ne nevessen rajta.

– Mulatságos vén gyerek. Nem fél a kisértetektől, de hiszi őket. Hát maga kedves öregecském fél-e tőlök?

Varga uram, kihez a tréfás megszólítás intéztetett, szótlanul tekinte az ügyvédre s ez meglepetve látta, hogy az öreg ember szemeit elborította a köny.

Az agg férfi hosszan végig nézett könyes szemeivel a profanus alakon, s aztán elfordult tőle, nagyot sóhajtva.

Az ördögbe, milyen gyöngék ezek az öreg emberek, mindjárt elpityerednek, gondolá magában a fiscalis úr.

Varga uram sietett arról a helyről, s csak a levéltári teremben tért annyira magához, hogy szólni birt.

– Parancsol ön még velem valamit? kérdé az ügyvédtől. Első eset volt életében, hogy valakit önnek szólított, a kinek czíme is van. Maszlaczky úrnak is feltünt ez a gorombaság. Csak per «ön».

– Kedves öregecském, hogy irná az én nevemet, ha levelet irna?

– Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Maszlaczky Gábor táblai ügyvéd úrnak.

– Ugy-e?

– Tehát bátor vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő uraságodtól alázatosan kérdezni, parancsol-e még velem valamit?

– Csak menjen öregecském a lakására a másik öreggel együtt, majd ha kelleni fog, előhivatom.

– De én messze lakom innen s Pál is nálam lakik.

– Hol?

– A saját jószágomon, melyet megboldogult Kárpáthy János úr ő méltósága hagyományából van szerencsém birni.

– Tehát ön nem ezen jószág tisztviselője?

– Nem.

Maszlaczky urat e fölfedezés nagyon nyájassá tette. Nem nézte ki ebből a kékbenjáró emberből, hogy saját ura legyen, azt hitte, valami kasznár. Most már kedvében iparkodott járni: kérte, hogy maradjon nála ebédre.

– Köszönöm, otthon várnak.

– Igen is, várnak bennünket ebédre, erősíté Palkó, Varga mellé furakozva, s nagyon látszott örülni, hogy Maszlaczky urat itt hagyhatják, a mit meg is cselekedtek, megigérve, hogy az ünnepélyes beigtatásnál ismét hivatalos minőségben meg fognak jelenni; addig tartsa magánál Maszlaczky úr a kulcsot s mulassa magát, a hogy tudja.

A két öreg eltávoztával Maszlaczky úr sorba feküdte a pamlagokat, kritizálva azoknak rugalmi képességét s valamennyi órát a kastélyban mind összehasonlította a magáéval: természetesen egy sem járt jól, csak az övé.

De ha rosszul jártak is az órák, azért csak mégis eltelt az idő, s kisebb-nagyobb pontossággal már a három órát is elverték délután s ilyen időben kivált utas ember gyomra meglehetősen érzékeny szokott lenni.

– Későn ebédelünk, mondogatá Maszlaczky úr, éhségében alá s fel sétálva, azután pedig egy Hugo Grotiust szemelt elő a könyvtárból, azzal kezdett el mulatni, s azon közben szinte négy óra lett már.

– Ez a fatalis Zoltán urfi angolosan szokott ebédelni, öt órakor. Úgy szoktatta a cselédeit. Menjen csak frater Bogozy, mondja meg a szakácsnak, hogy az én kedvemért térjenek el ezuttal a régi rendtől, hatfélénél többet ne csináljanak, hanem confectet adhatnak akármennyit, a mayonnaiset, köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik, megeheti. Bort a fehér villányiból hozzanak, desserthez a ménesiből. Vadpecsenyéket nem bánom, ha készítenek. Ebben az uradalomban híres fáczányos kert létezik. Tésztaneműekből az édeseket szeretem. Magának csináltathat turós csuszát, az inasoknak pedig parancsolja meg, hogy csak ide terítsenek, úgy is ez lesz az ebédlő, mert könyvtárnak nagyon zajos. Azonközben hozzanak abból a régi silvoriumból appetitorium végett.

Bogozy az ilyen küldetést számítá a legkedvesebbek közé, s nem is mondatta azt magának kétszer, hanem szaladt ki az ajtón. Oda volt egy álló óráig. Maszlaczky úr az alatt el nem tudta gondolni, hogy mit gondoljon? Mindenféle mulatságot elővett, a mivel éhes ember szokta üldözni az időt, az ablaknak állt dobolni, végiglapozott húszféle könyvet, semmi sem maradt azokból a fejében, talált egy tuczat kártyát, s rakta vele a Napoleon-passiencet, egyszer sem jött ki. Mikor már hetedszer nem jött ki, akkor jelenik meg frater Bogozy kétségbeesett ábrázattal.

– De ugyan hol jár amice dilectissime, a poklokban?

– Mindenütt! a hova csak lábbal menni lehet.

– Hát miért nem ebédelünk már?

– Hát legelőször is egyetlen egy inas nincsen a háznál, a ki asztalt terítsen; másodszor sehol egy szakács, egy kukta, vagy csak egy árva szolgáló, a ki egy főzőkanalat megmozdítson; következőleg sem hat tál étel, sem confect, sem dessertek, sem vad, sem szelíd pecsenyék, sem édes, sem keserű tészták nem existálnak sehol, de még csak tűz sincs rakva és még csak egy árva ember sincs, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hova lettek a többiek?

– De hát hova lettek?

– Most mondom, hogy nincs a ki megmondja.

Ez már aztán jó mulatság.

Maszlaczky úr mérgében füttyöket hányt.

– Hova lettek? Hogy mertek elmenni hír nélkül? A semmirekellő gazemberek. Hát a kamarák kulcsait hol hagyták?

– Azok Varga uramnál maradtak. Kinálta a tekintetes urat, miért nem vette át? Az pedig holnap reggelig vissza nem jön.

– Nem tesz semmit. Gaz ficzkók. Még én velem daczolnak. Egy sem fogja a lábát többé a kastélyba tenni. Menjen frater a tiszttartóhoz, mondja meg neki, hogy rögtön ebédet készíttessen számunkra. Én parancsolom.

Bogozy sietett, meg is találta a tiszttartó lakását. Maga a tiszt nem volt otthon, hanem egy pirospozsgás gazdasszonyka épen akkor szedte ki a kemenczéből a jó illatos kapros turós lepényt. A frater letelepedett a menyecske mellé, körülczirogatta, elmondta neki, hogy az ő ura milyen körmönfont gazember, hogy kiszúrta azt a derék Zoltán urfit ebből a jószágból. A menyecske jól tartotta a fratert lepénynyel és hideg sülttel; bort is adott neki hozzá s a két zsebét megtömte boszorkánypogácsával és füstölt kolbászszal estére, de megátkozta a bélét, ha ad belőle a gazdájának.

A frater aztán megtörülte a száját, s hazatérve Maszlaczky úrhoz, elmondá neki, hogy a tiszttartó nincsen itthon, csak egy vén cseléd van a háznál, az is himlőben fekszik, s minden kulcs el van zárva.

Maszlaczky úr fujt dühében, mint a czethal, Tamást küldé el másodszor, hogy keressen fel valami boltot és hozzon akármi ennivalót, ha egyebet nem, szalámit, azt megehetik eczettel, olajjal. Tamás azt mondta, hogy érti; s aztán a boltban kért eczetet, olajat, mert más minden van odahaza.

Maszlaczky urat majd a guta ütötte meg, a mint Tamás visszatért, semmit sem hozván magával, mint két üveget eczettel, olajjal.

Hogy vágta a hátához! – Menjen kend az ördögökbe s hozzon akár honnan, ha egyebet nem, hát kenyeret!

Bogozy pedig majd szétpattant nevetésvágy miatt Tamás tévedésén, s nem állhatta meg, hogy az ajtóban a markába ne dugja saját proviantja egy részét, némajátékkal mutatva, hogy másnak ne adja.

Késő este tért vissza Tamás a boltból a kastélyba, hozván magával egy kitudhatatlan dátumú páros zsemlyét. Az volt Maszlaczky úrnak ebédje és vacsorája, ki maga is megvallá, hogy deák kora óta annál keményebb, szivósabb, haraphatlanabb portékával nem beszélt.

Ha ezt az én kedves Kőcserepy barátom tudná!

Kedves Maszlaczky úr ilyen szépen rendbehozott mindent rendszer-alkotó talentumával; úgy, hogy mikor másnap reggel megérkeztek Kőcserepyék, a statuáló hivatalos vendégekkel, szolgabirákkal és alispánokkal, rokonokkal és szomszédokkal, az sem volt, a ki a kaput kinyissa előttök, s ha velök együtt Varga uram is meg nem érkezik, s a kulcsok hollétét fel nem fedezi, kénytelenek lettek volna ostrommal bevenni a kastélyt.

Maszlaczky úr, mint egy szomorú lélek tudósítá kedves barátját, a tanácsos urat, a cselédség rejtelmes eltünése felől, a mint a legelső gratulátiók után négyszem közé kaphatta egy perczre, míg a többi úri vendégek a palota szobáit bámulták, magasztalták, birálgaták.

– Én meg nem foghatom, mi ütközött a cselédekhez?

– De én megfoghatom, szóla a tanácsos úr. Ön bizonyosan rájok ijeszgetett jól, egyszerre rendet akart hozni ez elkényeztetett nép közé, s azok egész évre ki levén fizetve, szépen búcsút vettek a kapufélfától. Maszlaczky úr bámulatában nem tudott mit felelni.

Ördöge van ennek, hogy úgy kitalálja egyszerre az igazi okot.

– Már most mi a patvart csinálok ennyi vendéggel? haragoskodék a tanácsos. Sem szakácsot, sem egyebet nem hoztam magammal, jól tudva, hogy itt egész személyzet van, s ön kapja magát, előre jön, hogy elkergesse őket. De ki bizta önre, hogy beleavatkozzék? Csak legalább a feleségem itt ne volna: az görcsöket kap, ha megtudja, micsoda rettenetes helyzetbe hozott ön bennünket. Itt az egész úri vendégsereg és sem egy inas, sem egy szobaleány, sem egy szakács a háznál. Mit csinál a feleségem, ha megtudja?

Maszlaczky úr nyomorultul érzé magát, mint egy leforrázott kutya. Így leszidatni tulajdon azon kastélyban, melyet az ő fáradságos küzdelme szerzett Kőcserepy úrnak, ugyanazon a napon, melyre mint diadalünnepre számított évek óta. És nem tudott mentségére mit felhozni, hiszen világos volt, hogy lehetetlen szakács nélkül ebédet főzni. Milyen szégyen, milyen gyalázat!

Pedig azt a nagyságos asszony elébb megtudja, mint kellene. Ő azért bocsátá Maszlaczky urat egy nappal előre, hogy lövessen vadakat, készíttesse el a hosszabb munkát igénylő tortákat, geléeket, czukorsüteményeket, intézkedjék, hogy a másnapi vendégség asztala fejedelmileg legyen kiállítva, hogy az egész környék beszélhessen még esztendők mulva is felőle, – s ime még csak tűz sincs a konyhában és nem tudja az ember, hogy mihez kapjon?

A tanácsosné közel volt az elájuláshoz. Ilyen esetben vége van minden philosophiának. Adjátok egy nőnek Platot és Aristotelest és égesse meg a szakács a rántást, veszni kell a bölcsészetnek. A konyhai gondok hatalmasabbak minden theoriánál. Csak próbáljon valaki álmodni olyat, hogy sok vendéget hítt, tele minden szobája úri csoportokkal, s egyre többen jönnek, délre jár az idő s ő még nem tudja, hogy mit fog nekik főzetni és kivel?

Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden systéma nélkül; ha most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a priori mellőzésével.

Szerencse volt, hogy Varga uram megszánta az asszonyságot, s megvigasztalá azzal az igérettel, hogy majd ő elhozatja a pusztáról a maga szakácsnéját, süttet, főzet vele, nem lesz semmi fogyatkozás.

Ez kissé megnyugtatta Evelinét; csak arra kérte még Varga uramat, hogy húzzák mentül tovább a hivatalos eljárásokat, mi által neki ideje maradjon tisztességesen elkészülhetni az ebéddel.

Ezen tette által Varga uram lett a család becsületének s az egész nemes egybegyűlt társaságnak megmentője, melyért is az összes vendégsereg Kőcserepy tanácsos úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni, a mily mélyen érezteték Maszlaczky úrral rejthetetlen és igen természetes neheztelésöket.

A jámbor ügyvéd le volt sujtva, le volt gázolva, beszélni sem mert, vagy olyanokat mondott, a miket maga sem értett, a statutiónál figyelmeztetni kellett őt másoknak a szokásos formaságokra; azon gondolat, hogy a nagyságos asszony most ő reá haragszik, egészen elvette eszét, bátorságát, öntudatát. Rosszabbnak érezte magát egy inasnál, a ki tányérokat tört el s fél, hogy a béréből lehúzzák.

Este felé lett vége a hivatalos szertartásnak, mely által Kőcserepy tanácsos a Kárpáthyak uradalmába beigtattaték, akkorra elkészült az ebéd is.

A tanácsosné philosophhoz nem illő buzgalommal sietett sajátkezűleg nagyhirtelen elkészíteni azon süteményeket, mikhez Varga uram pusztai szakácsnéja nem értett. Varga uram s a tiszttartók gondosságának sikerült az asztalokat illendő fénynyel felruháztatni, s ha valami hiányos volt, az tulajdoníttatott Maszlaczky úrnak.

Az ebéd elég izletes volt, a tanácsosné maga is megjelent az asztalnál, természetesen igen fáradtan, kihevülve; magának kellett szegénynek a pörkölt tortát czifrázni, mert Maszlaczky úr megszöktette a szakácsokat. Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna lenni. Eveline nem győzött bocsánatot kérni vendégeitől, hogy ily egyszerű vendégségben részesíti őket, hanem tudhatják, milyen balsors érte őket véletlenül, a minek nem ő az oka. És itt minden szem Maszlaczky úr felé fordult, a ki szeretett volna a földbe elsűlyedni. Varga úrnak ellenkezőleg nem győztek eleget hálálkodni, nála nélkül a legnagyobb zavarban volnának. Varga úr valóságos jóltevője az egész társaságnak, hogy a szakácsnéját ide kölcsönözte.

Varga úr pedig gondolta magában a sok magasztalás alatt: bár főzhettem volna számotokra mérget; nem az én hibám, hogy olyan bolond jó ember vagyok.

Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével a jó ősi borok, a mi hiányzott a kedélyekből, azt is helyrehozták; ittak egymás egészségeért a jelenvolt urak, asszonyságok, mindannyian pedig és pedig több izben ismételve a derék házi úr és családjáért, melyet is a házi úr kellő áldomásokkal viszonzott.

Hagyjuk őket ott mulatni. Hasztalan mende-monda, a mi ilyenkor történik; nem érdemes, hogy valaki jóllakott emberek beszédét leirja.

Távol az asztalok zajától, a pohárcsörgéstől, a toasztok áldomásaitól, a kastély kertjében sétál két szép lányka egyedül, midőn mindenki figyelme egészen másfelé van vonva.

Az egyik a tanácsos leánya, Vilma, a másik a vak leányka.

Ide, e száz meg száz esztendős aristocratikus platánfák alá nem hangzik a teremek profanus zaja, ha vannak még tündérei a földnek és égnek, nyugodtan eljátszhatnak a hűs levelek alatt, s mérhetik parányi araszszal a sétáló lánykák piczi lábnyomait.

Liza odadőlt védnője keblére, ki őt gyöngéden tartja átölelve, úgy sétálnak együtt az angolkert tekervényes utjai kavicsán.

Mindketten két évvel idősebbek már, mint midőn legutolszor láttuk őket, egyik sem gyermek többé, a vak leányka arcza sokkal ragyogóbb még, Vilmáé sokkal halaványabb.

Halkan beszélgetnek egymással, még a falevél sem hallja meg, mit mondanak?

– Aztán oda jött hozzám és azt mondta, hogy öleljelek meg szépen és el ne bocsássam kezedet, mert akkor esni fogsz, mélyen, nagyon mélyen.

A vak leány valami álmát beszéli el bizonyosan, a miről azt hiszi, hogy ébren történt. Reá nézve mindegy, akár álom, akár ébrenlét, szemei előtt zárva a fény, csak lelkével lát s abban összezavarja a kettős lét tüneményeit.

– Úgy ám. Milyen erősen tartott bennünket ölében, tégedet az egyik karján, engemet a másikon, így repült velünk a levegőn keresztül, s alattunk meg a mély víz zugott. Oh, hogy féltem!

– Sokat álmodol róla Liza, sokat gondolkodol róla.

– Mindig, mindig. Talán te nem? Mikor olyan sokáig elhallgatsz és haragszol, ha valaki megszólít, talán nem tudom, hogy olyankor felőle gondolkozol, mikor melletted alszom, kezedet kinyujtod s nyakamat átöleled vele, talán nem tudom, hogy ő róla álmodol olyankor? Én nem láttam, én nem ismerem, én csak annyit tudok róla, hogy a mint Istenhez imádkoztam a halálveszélyben, az ő szava felelt imádságomra és midőn karjára emelt, kezemet végigcsusztatám fején, olyan volt mint a selyem és arcza mint az égő bársony. És én mégis erről a hangról álmodom annyit s erről a selyemhajról; hát te, a ki láttad őt, a ki azóta is láthattad, beszélhettél vele!

– Soha sem láttam azóta.

– Nem-e? szólt egészen elszomorodva a vak leányka. Miért nem?

– Messze utazott, igen messze.

– Igen messze! ismétlé Liza. Mit tesz az egy vak előtt: igen messze?

– S nem jött még vissza?

– De igen.

– Hát miért nem jön ő is ide? Mit hagy váratni magára, annyi időn keresztül? Sok nap elmult már azóta, ugy-e bár? Miért nem jön hozzánk beszélni? Látod, én csak szeretném szavát hallani, vagy ha a kezét megfoghatnám, azt a hatalmas, erős, azt a gyöngéd, selyempuha kezet, de te láthatnád is őt, talán meg is simogathatnád homlokát, mint az enyimet, talán beszélhetnél vele olyasmit, a min mind a hárman kaczaghatnánk. Miért nem tud ő ide jönni, ide mi hozzánk?

Vilma szive úgy szorongott, úgy dobogott. Tán meg kellett volna szakadnia, ha ki nem öntheté, a mi kínnal telve volt.

Körültekinte, ha nem hallja-e meg valaki?

Senki sem járt hozzájok közel, mindenkit elfoglalt a vigalom.

– Kedves Lizám, szólt remegve, a kiről te beszélsz, azt mi nem fogjuk látni soha, azzal mi nem beszélünk soha, azt mi legfeljebb megsirathatjuk titokban.

– Hát nem szeret ő minket? ha nem szeret, miért jött oda, minket megmenteni? hiszen sokkal jobb lett volna, ha el hagy ott veszni. Vétettünk mi neki valamit? Mi oka van neki minket kerülni?

– Az igen szomorú dolog, kedves lánykám. Lásd, ez egy gazdag ifju volt, a ki, mert maga gazdag volt, jót tett a szegényekkel, s most ő is egyszerre szegény lett és legjobban fájhat az neki, hogy másokon nem segíthet többé. Földönfutóvá lett. Semmije sincsen.

– Hogyan történhetett az?

– Más emberek elpörölték jószágait, miket atyja hagyott reá, csak azért, hogy ők annál többet hagyhassanak saját gyermekökre.

– Oh gonosz emberek! kiálta fel a vak leány elszörnyedve, az Isten ne…

– Ki ne mondd! kiálta Vilma, kezével befogva társnéja száját, nehogy kimondja az az őszinte átkot az ő szülőire.

– Azok az emberek, a kik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az ő igazságos birtoka, ez a kert az ő kertje és én szeretnék a föld alatt – a föld alatt lenni, – a melyről őt elűzték!

A leányka zokogva dőlt le egy mohos jávor-fa tövében, magával vonva gyámoltalan társnéját, ki szintoly hevesen sírt, mint ő, világtalan szemeit az ég felé forgatá, mintha az Istent keresné ott, a kit sehol sem lát.

– Minden virág, a mit itt látok, folytatá a leány zokogva, azt mondja nekem: ez is az övé volt, ezt is ő tőle rabolták el; minden ételnél, minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán ő neki nincs hová fejét lehajtani, a kit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy engemet tegyenek gazdaggá. Oh ez a gondolat megöl engem.

A vak lánykát úgy megzavarta ez az eszme, hogy sírni is elfelejtett, mintha a túlságos rohamtól megtompultak volna túlérzékeny idegei. Csak tagolatlan szavakat birt rebegni.

– Őtet tették nyomorulttá! kiálta fel ellenőrizhetlen fájdalmában Kőcserepy tanácsos leánya; a kiért a lelkemet is oda adtam volna, s nekem szerezték meg azt a vagyont, a mit az ő átka terhel!

Ha valaki lett volna a kertben, okvetlen meg kellett volna az indulatos szavakat hallania.

– De meghidd, Liza, az Isten nem bocsátja azt meg nekik. Higyjed, hogy szomorú vége lesz ennek. Azzal fogja őket megbüntetni, a mi nekik legkeservesebben esik. Egész életökben az volt a vágyódásuk, hogy engemet gazdaggá tegyenek. Én értem követtek el mindent, miattam bántak olyan igazságtalanul ő vele; majd megtudod, hogy én meghalok nem soká és ő nekik nem lesz, a kit szeressenek többé.

Milyen szomorú gondolat egy gyermek szivében: «nem lesz nekik, a kit szeressenek többé!»

Odabenn a víg teremben zajosan csendülnek össze a poharak, lelkesült vendégek rivalló hangon kiáltják az éljent az új birtokosnak, ki diadaltól ragyogó arczczal ül a Kárpáthy családfők ősi székében s életében talán először igazán szivéből örömmel mosolyog.

Pedig bizony mondom nagyságos tanácsos úr, rossz diadal lehet még ez!

Azt mondják, hogy egyik holló nem ássa ki a másik szemeit.

A statutio éjszakáján senki sem aludt olyan rosszul a kárpátfalvi kastélyban, mint a mi kedves barátunk, Maszlaczky úr.

Mit ér neki, hogy a Kárpáthyak ellen megnyerte a perét, ha most a Kőcserepyek ellenében kell azt elveszteni?

A nagyságos asszony keservesen meg van bántva általa. Egész nap egy jó szót sem szólt hozzá, este mindenkitől személyesen elbúcsúzott, ő rá pedig rá sem nézett.

Ez kétségbeejtő.

Ha valaki Vilma kisasszony után tudakozódott tőle, azt felelte:

– A konyhán van szegény, neki kell teljesíteni a szakácsné tisztét.

Maszlaczky úrnak mintha a szivébe döftek volna ilyenkor.

Este bocsánatot kért az elnyugodó vendégektől, ha tán hálószobáikban valami hiányosságot tapasztalandnak.

– Legyenek ezuttal elnézők, csak egy szobaleányunk van, magamnak kellett mindent rendeznem, a Vilma leányommal.

Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló gonosztevőnek érezte magát e szavaknál, hogy szinte jól esett volna neki, ha büntetésből neki nem is vetettek volna ágyat, hanem azt parancsolták volna, hogy feküdjék a pokróczon, melyen Kárpáthy János agarai szoktak hálni.

Milyen keserves hangulatban lehetett, midőn Tamás lehúzta a csizmáit; Bogozy régen horkolt a másik szobában. A mint lefeküdt, nem volt képes egy szemét is lehunyni; szüntelen azon törte a fejét, hogy tehesse jóvá szertelen hibáját? szüntelen leveleket irt majd a tanácsoshoz, majd feleségéhez, egyszer érzékeny levelet, majd meg barátságosan vigat, ismét férfias komolyat, azután meg alázatos meghunyászkodót s mikor elaludt is, egyre levelet irt, mintha tizenkét Kőcserepy tanácsos volna tizenkét feleségével s mindeniket megbántotta volna s mindenikhez irna külön különféle engesztelő, magyarázó, felvilágosító, behizelgő, figyelmeztető, barátságos, illedelmes, szenvedelmes, gerjedelmes leveleket: hogy mire felébredt, csuron izzadság volt minden hajszála.

Még aludt mindenki a háznál, midőn felkelt, felöltözött, Tamást felrugdalta álmából, gyertyát gyujtatott vele, felczibálta Bogozyt, hogy csináljon neki irótollat s mind a kettő által titokban a poklok fenekére ajánltatva, neki ült hajnalnak idején a levélirásnak; egy korán éber kakas segített neki gondolkozni az ablak alatt, minden három perczben egyet kukorítva, melytől minden jó ötlet szanaszét szaladt menten a fejéből.

Mire a kastély élénkülni kezdett, elkészült a levél, tömérdek törléssel; letisztázta szépen, be is pecsételte gyűrűs czímerével s feltámasztva Bogozyt újra lefektéből, reá bízta szörnyen, hogy azzal a levéllel fusson minden késedelem nélkül a nagyságos tanácsosné asszonysághoz, s kézbesítse neki; de kezet csókolni el ne felejtsen.

Jobb időt nem is választhatott volna ki ennél. Este későn meghagyta Eveline Varga uram improvisáló szakácsnéjának, hogy reggel, mielőtt őfelkelne, forraljon vizet theának, a kávét meg készítse el, a theát majd elkészíti ő maga.

– Soh se fáradjon azzal a nagyságos asszony, biztatá a túlbuzgó szakácsné. Majd elkészítem én azt.

– De főzött-e már theát?

– No de akár mennyit.

Ebben hát megnyugodott a tanácsosné, sőt még ki is adta neki a drága illatos pecco-theát az egész bádog-szelenczével.

Reggel azután, mikor a reggelizéshez csengettek, kimegy a konyhára s kérdi a szakácsnétól, hogy forr-e már víz a theának?

– Oh már be is főztem régen.

– Befőzte! Régen! kiálta fel a tanácsosné s majd elájult ijedtében.

Természetesen, a befőzött thea olyan keserű volt, hogy ha valakinek egy kanállal le kellett volna belőle nyelni, inkább kivallotta volna, hogy megölte az apját.

Eveline szeretetett volna valakit találni, a kinek fejéhez vághassa az egész theás ibriket; a szakácsnéhoz nyilván nem vághatta, mert ez a jámbor a legnagyobb buzgóságból követte el a hibát, azt gondolva, hogy a chinai theával is úgy kell bánni, mint a czitromfűvel.

Ekkor jött frater Bogozy a fiscalis levelével.

Dehogy csókolt kezet, azt sem mondta, hogy itt van. Suttyomban letette a levelet a konyhaasztalra, majd meglátja a nagyságos asszony, ha arra fordul, maga pedig szépen neutralis térre vonult a veszedelem elől.

Eveline, miután minden felállított elv és rendszer nélkül kidühöngte magát, egyszerre megpillantja az alkalmatlankodó levelet az asztalon.

Micsoda ez? Hogy jött ez ide? Ki küldi?

Látja, hogy neki van czímezve, felbontja, s legelső, a mi szemébe ötlik: Maszlaczky Gábor szépen kicalligraphiázott neve.

Ez jókor jött.

A tanácsosné szobájába ment vele, hogy elolvassa, a mi itt következik:

«– Mélyen tisztelt és keblem minden érzetével innepelt úrnő!

«Nincs fájdalom az enyimhez hasonlatos, mely azon tudásból támad, miszerint én nagyságodnak kellemetlen érzelmeket okozni valék szerencsétlen; én, a ki életemet áldoznám fel azért, hogy nagyságod élete csupa kellemetes érzéseken folyjon keresztül. Bárha hibám öntudatlanul támadt, nem vagyok képes azt menteni: appellálok csupán nagyságod megbocsátani kész angyali jó szivére, mely engemet e reményre eddig tanusított kegyei által jogosít. Reménylem, miszerint e rövid ború ismeretségünk egén annál mulékonyabb leend, minél inkább közeledni hiszem azon időt, melyben azon érzelmeimet, miket nagyságod eddig is kitalált, nagyságod lábainál bevallhatom, hová engemet azontúl a legerősebb kapcsok lánczolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével, a minőt csak az én mindent feláldozó fáradalmaim lehetnek képesek jutalmul kiérdemelni, stb.»

Maszlaczky úr azt hivé, hogy valami okos dolgot cselekedett, a midőn ezt a levelet megirta.

Eveline arcza lángvörösre gyulladt, a míg azt végig olvasta, s úgy reszketett kezében a papiros, mintha az a szégyen-pir lobogtatná, mely arczát égeti.

Magánkívül kiálta szobaleányának, hogy sietve hívja ide férjét.

A tanácsos úr rögtön jött s meglátva neje felhevült állapotját, aggódva kérdezé, hogy mi baja?

– Nézzed ezt! Olvasd, rebegé Eveline, a fatalis levelet férje kezébe adva.

Kőcserepy úr változatlan arczczal futotta át a levelet.

– Mi ez? Mit akar ez az ember mondani? kérdé Eveline indulatosan.

Kőcserepy úr érté, hogy mi az? azt is tudta, hogy mit akar a kis ember mondani? Vilmára czéloz minden szavával. Ezt ő jól tudta.

Szépen összehajtá a levelet s hideg vérrel nyujtá vissza nejének, átkozott nyugalommal felelve:

– Ez, úgy látszik, hogy szerelmi nyilatkozat.

– Nekem! Kiálta Eveline, felszökve helyéből, mint egy tigris, s ketté szakítva a levelet.

– Úgy hiszem, hogy neked volt czímezve.

De most igazán közel volt Eveline az elájuláshoz.

Lerogyott pamlagára és elkezdett keservesen sírni dühében, szégyenében.

– Mivel érdemlettem én ezt? Mivel adtam én erre okot?

A tanácsos gonosz hidegséggel mondá:

– Úgy látszik, hogy szokott szivességeidet félreérthette, mert eddig tanusított kegyekről beszél. Ezt magad szerezted magadnak. Miután érzéseit előre kitaláltad, nem kellett volna azoknak táplálékot adnod.

Így tesz az, a ki a meggyulladt zsirt hideg vízzel oltogatja, hogy a láng egyszerre a kéményen csapjon ki.

Eveline indulata nem ismert semmi philosophiai határt, kitöréseiben minden rhetorikai formát mellőzött, a szégyen leverte, a harag ingerlé, s e két visszás befolyás között egyátalában nem birta föltalálni azt a belső harmoniát, a mit az antik philosophok a világ fönnállása alapjául fölvettek.

– Iszonytató! Minő gyalázat. Én ilyen embertől…! Oh ki nem mondhatni. Mivel érdemlettem én ezt? Én? Én!

A tanácsosné szerette volna, ha férje azzal vigasztalandá, miszerint ő sem foghatja meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline feddhetlen erényeihez bűnös gondolattal emelni, s hogy Maszlaczky legalább is megbolondult.

E helyett a tanácsos igen hideg nyugalommal mondá neki:

– Édes gyermekem, ez az eredménye az ilyen lélektani búvárlatoknak. Hasonló okok mindig hasonló következményeket hoznak elő. Te sejtetted, nekem is mondtad, hogy ez az ember irántad különös érzésekkel viseltetik, s tanulmányul akartad őt venni. E miatt tán elnézőbb voltál iránta, mint kellene; gyakran órákig elbeszélgettél vele, mindig szabad bejárása volt hozzád, szivesen láttad, elvitatkoztatok abstract philosophiai tételekről, metaphysicus, psychologicus rendkívüliségekről; – én nem akartam ellenvetéseket tenni, én teljes bizalommal akartam megtisztelni nőmet, hanem lásd, a férfiak nagy része olyan, hogy a nőket csak egyoldalúlag ismeri s egyről kettőről valamennyire következtet s nehány olcsó diadal után azt képzeli a legbüszkébb, a legerényesebb nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, a kiknek büszkesége meglágyult a meleg szavaktól, s a kik kezdték Pláton, s végezték Epicuron, s hogy utoljára nincs olyan férfi, a kit a nők meg ne hallgassanak…

Kőcserepy úr jónak látá nem zúzni össze jobban Evelinet elméje fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, a milyenné a szinpadok minden arczfestéke sem tehette volna.

– Mennem kell vendégeinkhez, szólt gyöngéden megcsókolva neje halavány homlokát, mondjam-e azt, hogy a tegnapi szokatlan fáradságtól gyöngének érzed magadat, s nem jelenhetsz meg közöttük?

Eveline némán igenlé a kérdést. A tanácsos eltávozott.

A tanácsosné pedig sírt haragjában és szégyenében keservesen.

Kőcserepynek csak egy szavába került volna felvilágosítani, hogy semmi oka sincs erre a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy szót ki nem mondta.

Eveline sietve előkeresé iróeszközeit uti böröndjéből s leült levelet irni: választ Maszlaczky úrnak.

Kevés gondja volt a tropusokra, periodusokra, stylusa sem volt igen virágos, hanem hangzott ilyen formán:

«Uram!»

«Én nem vagyok képes Önnek vakmerőségét eléggé méltón viszonozni. Levelére csak megvetéssel felelhetek, s lesz gondom rá, hogy akárhol találkoznom kell önnel, a mitől Isten őrizzen meg, ezt a megvetést eléggé érthetőleg tudtára adjam Önnek. Levelét elébb megmutattam férjemnek s azután a tűzbe vetettem. Több szót vesztegetni nincs akaratom – Kőcserepy tanácsos neje.»

Punctum, pecsétet rá. A szobaleány rögtön vigye el a fiscalis úr szobájába.

A vendégek ezalatt végezték a reggelizést, melynél Vilma teljesíté a házi asszony kötelességeit s még egyszer elhálálkodva szertartásosan, készen álló kocsijaikra ültek s elhagyták a kárpátfalvi kastélyt.

Maszlaczky úr utoljára maradt. Arra várt-e, hogy ott maraszszák, vagy a válasz után epedett, vagy még valami végezni valója volt a tanácsossal? elég az hozzá, hogy midőn az ő kocsija volt már csak az udvaron befogva, ő még ott maradt. Pedig már Vilma kisasszony is eltávozott a teremből s nem volt ott más, mint maga a tanácsos.

Ez is olyan fagyos, olyan visszatartózkodó volt irányában; Maszlaczky úr háromszor is beszélgetésbe eredt vele víg, bizalmas, humoristikus beszédbe, a tanácsos ur soha sem volt mosolygásba hozható; végre engedelmet kért, hogy szobájába kell mennie, némely dolgait elintézendő, s azzal ott hagyta a fiscalist.

Maszlaczky úr is kénytelen volt felmenni szobájába. A lépcsőkön végig gondolta, hogy vajjon mi oka lehet a tanácsos e hideg magaviseletének? még mindig az inasokért haragszik, vagy tán csak azért kedvetlen, mert neje beteg? vagy talán valami családi jelenete volt a tanácsosnéval?

Vagy – talán nincs már szüksége az ő szolgálataira, többé nem akarja ismerni, hanem elhajítja, mint egy kifacsart czitromhéjat?

Oh!…

Ennek a gondolatnak helyet sem engedett agyában.

Sőt kényszeríté magát vigan fütyörészni, midőn szobájába belépett.

Ott pedig várt reá Eveline levele.

A rossz kártyás reszketésével bontá fel a pecsétet s a mint végig futott a levél nagyon takarékos tartalmán, csak elállt benne a lélekzet; azt képzelé, hogy a székek s asztalok a szobában mind tánczra kerekedtek s forognak körüle, mint Klimius Miklós körül a zsemlye.

Jól láttak-e szemei? Magyarul van ez irva, vagy valami idegen nyelven, a mit csak cryptograph kulcs segítségével lehet elolvasni? Talán módja van az olvasásnak, a páros sorokat ki kell hagyni, s csak a páratlanokat olvasni, mint II. Jakab leveleit, a miket a börtönbe küldtek neki? – Akár jobbról, akár balról, nem volt annak más értelme, mint hogy kedves Maszlaczky úr, tessék kocsira ülni menten és elkocsikázni innen Istennek hírével.

A derék férfit úgy elkábítá ez a levél, hogy neki ment arczczal az ajtónak s csak akkor vevé észre, midőn a homlokát megütötte benne, hogy be van csukva, s előbb ki kell nyitni, azután lehet kimenni rajta.

Nem is futott, hanem csak úgy bukott le a lépcsőkön, kezében a vészterhes levéllel, be egyenesen Kőcserepy úr szobájába, – oly ijedten, mint a kit üldöznek.

– Uram! Barátom! Kedves egyetlen barátom!

– Nos? mi baj! kérdezé a tanácsos csendes vérrel; még csak a két kezét is hátratette.

– Olvassa ezt! olvassa ezt! lihegé Maszlaczky – nyujtogatva eléje a levelet.

Kőcserepy megtett annyit, hogy az egyik kezét elővette a háta mögül, hogy a levelet átvegye és elolvassa.

Miután elolvasta a levelet a tanácsos, vállat vont és visszaadta.

Vállat vont! Hát mit akar ez jelenteni?

– Tetszett olvasni? Mi ez, kedves barátom? Mit jelent ez a levél?

A tanácsos mosolygott. Olyan furcsán mosolygott. Mint mikor valaki azt akarja mondani másnak: «Én nekem most módomban volna igen gorombának lennem, hanem én a helyett mosolygok, mert ez nekem jobban illik. Én tégedet mostan pofon is üthetnélek, mert megérdemelnéd és módomban is volna, hanem inkább mosolygok, mert tudom, hogy az te neked még jobban fáj, hogy az téged kétségbe ejt, ijeszt és bosszant egy izromban.»

– Kedves barátom uram. Én meg nem foghatom, hebegé Maszlaczky úr, félelmében úgy a vállai közé húzva a fejét, hogy még egy araszszal kisebbnek látszott, mint azelőtt. Én nem tudom, én nem képzelem, hogy mit véthettem olyan nagyot? Én egy levelet irtam a méltóságos asszonynak, de hiszen abban semmi sértő nem volt. Itt van nálam a fragmentuma.

A míg Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt (impurum), azalatt a tanácsos folyvást galvanisálta a kicsiny izgékony embert ráfüggesztett szemeivel, változatlan mosolyával, egyik lábát szép csendesen rázogatva.

– Ismerem, olvastam, monda azután, midőn az irat előkerült a fiscalis úr valamelyik kiforgatott zsebéből.

– Méltóztatott? Igen is. A nagyságos asszony is említi, hogy levelemet megmutatta nagyságodnak.

– Igen természetes. Hasonló leveleket minden hű és erényes feleség legelőbb is férjével szokott közleni.

A hű és erényes szavak különösen meg voltak nyomva.

A jámbor fiscalis most kezdett csak el világosan látni.

– Uram. Kedves nagyságos úr, csak nem méltóztatik arra a gondolatra jönni, hogy én…

– Kedves Maszlaczky, én előttem ez a dolog régóta nem titok. Én szoktam tudni mindent, a mi körülöttem történik, azért ha nem beszélek is róla. Minden szó, a mit ön nőm előtt mondott, előttem tudva volt azon órában. Nőm régóta sejté azt, a mit ön ma irott levelében elárult.

– De az Istenért, kedves tanácsos úr, hát nem méltóztatott őt felvilágosítani?

– Nem értem. Hogyan?

– Uram! kedves uram! kedves tanácsos úr! én hitem szentségére esküszöm, hogy távol volt tőlem minden gondolat, a mivel ily aljasságot elkövethettem volna. A nagyságos asszony nem jól értett engem.

– Már megbocsásson, édes Maszlaczky, ha előttem nőm szavának sokkal több súlya van, mint más bárkiének. Ez nálunk férjeknél nagy gyöngeség, hogy nőnket tiszteljük meg legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, a mi nekünk jól áll.

Kőcserepy úr mester volt a beszéd félrecsavargatásaiban.

– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik tudni, hogy engemet egész más vágyak, más remények csatolnak nagyságod becses családjához, hiszen én Vilma kisasszony kezét kivántam megérdemelni, s ebbe méltóztatott kegyesen megegyezni.

– Annál gonoszabb uram, annál gonoszabb. Ön a barátság álarczával férkőzött szivem közelébe; én rokonomul, fiamul vettem fel önt házamba, s ön azon törekedett, hogy e bizalomért engem meggyalázzon. Leányom kezét kérte s nőmet akarta elcsábítani. Ne szóljon uram, nem akarom mentségét hallani. Ez olyan tény, melynél megszünik minden barátság, minden tekintet, mely szétszakít minden köteléket, s nagyon csalatkozik, a ki azt hiszi, hogy Kőcserepy, azért mert csendes, udvarias ember, ennél a pontnál engedékenységet ismer. Ez az eset törvényen kívül áll! A hol engem férji becsületemben megsértettek, ott én nem vagyok sem udvarias ember, sem jó barát, sem tanácsos, ott én csak férfi vagyok, s legyen az tulajdon édes testvérem, a ki megbántott, lelövöm, vagy kétfelé hasítom!…

Maszlaczky úr ijedten ugrott hátra, a mint a tanácsos az asztal felé lépett, azt hitte, hogy a papirosnyiró ollóval szándékozik őt rögtön kétfelé hasítani.

Rettenetes dolog az, mikor az ember hosszú esztendőkön át valakivel a legbensőbb barátságban állt, a kinek az arczát soha sem látta másként, mint mosolyogva, a kinek kegyei által elhalmoztatott, attól egyszerre, mint a száraz mennykőtöl megrohantatni, s azt hallani tőle, hogy ketté akarja hasítani!

A tanácsos észrevette szavainak hatását, s nagylelkű biztonsággal mondá:

– E helyen védi önt a vendégjog: küszöbömön belől, házi oltárom előtt bármi ellenségem sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön, mert ha találkozunk még valahol a világban, az csak golyóval lesz!

E mérges szavakkal ott hagyta a tanácsos a kedves barátom uramat, ki sem fiunak, sem leánynak nem érezte magát e perczben, sőt annyira meg volt rémülve, hogy hinni kezdé, miszerint csakugyan elkövette azt a vétket, a mivel vádoltatik, s annálfogva tökéletesen megérdemli, hogy őt a tanácsos megragadja gallérjánál fogva s kidobja az ajtón, mikor aztán egyszer kinn van, akkor fegyverrel essék neki.

Szerencséjére megtalálta a kilincset és kalapját, kifutott a folyosóra, le a lépcsőkön; ott hagyta Bogozyt, süket Tamást és a porköpönyeget, mind a hármat saját sorsukra bízva, felugrott a kocsijába, igért tiz pengőt a fuvarosnak, ha lóhalálában elviszi Tiszafüredig, s el kivágtatott a kárpátfalvi kastély udvarából, hogy még vissza sem tekintett; csak a vadaskerten túl mert hátrapillantani, ha nem jön-e utána lóháton a tanácsos puskával, hogy meglője?

Tiszafüredig itatni sem engedett a kocsisnak, még mindig nem levén megnyugodva a felől, hogy a dühödt férj nem érheti-e utól, sajnálta volna ilyen fiatal korában áldozatul esni egy sajnos félreértésnek. De még Tisza-füreden sem érezé magát biztosságban, futtatott át Poroszlóra, eltagadta a nevét a vendégfogadós előtt, bezárkózott a szobájába s csak akkor kezdett lassankint magához téregetni.

És a mint azután magához tért s nyugodtan végig gondolta, a mik vele történtek, csak akkor látta át, hogy milyen szamár volt ő, hogy ilyen nagy lovat engedett magából csinálni!

Hogy elriasztották abból a házból, a mit az ő furfangja szerzett meg a mostani birtokosnak, s milyen szépen megszabadult Kőcserepy attól az igérettől, hogy leánya kezét ő neki adja! Hogy kifizették őtet apró pénzzel, a legapróbb pénzzel a világon. Még örülhetett, hogy a bőrét elvitte onnan szerencsésen.

Ohó, nagyságos uram, nem addig van az; itt van a zsebünkben nagyságod levele, melyben igéri, hogy az ügyvédi jutalmul igért ötszázezer forint elengedéseért a Kárpáthyak elleni per megnyerése után leánya kezét kedves barátja urának adandja. Ám tessék tehát játszani a megsértett férj tragédiáját, hanem az ötszázezer forintot fizesse ki.

Ezt megirta még Poroszlóról Kőcserepynek Maszlaczky, s alig ért haza Pestre, midőn a választ is megkapta rá.

A tanácsos igen szép levelet irt neki; elmondá, hogy csakugyan komolyan hozzá akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira visszaélt barátságos leereszkedésével, azt igen természetesnek találandja, hogy olyan embernek nem adhatja a leányát, a ki nejét akarta elcsábítani; a mi azonban az összeget illeti, az csak azon világos esetre volt igérve, ha Maszlaczky úr a kérdéses pert megnyeri; úgy, de nem nyerte meg, mert abban itélet sem hozatott, az alperes jószántából egyezett meg nagybátyjával, sőt még a per maga is elenyészett és arra hivatkozni sem lehet; a Kárpáthy-jószágok birtokváltozása tehát nem tulajdonítható az ő fáradságának, hanem inkább Kárpáthy Zoltán atyafiságos érzelmének. Egyébiránt is neki nem volt ügyvéde Maszlaczky úr, hanem Kárpáthy Abellinonak; ha tehát hiszi, hogy valami követelése van, forduljon azzal ő ellene.

Maszlaczky úr közel volt hozzá, hogy a negyedik emeletből kiugorjék az ablakon.

Mégis azt hiszem, hogy a nagyobb holló kivájja a kisebb holló szemét.

Gondolkozzatok hát rajta, mit nyertetek?

Nagyobb örömmel jártok-keltek-e ti a kárpátfalvi kastély csarnokaiban? nyugodtabb álmot alusztok-e annak boltozatai alatt? többet élveztek, többet reményletek-e, mint azelőtt, mint odahaza?

Nem rág-e a féreg legkedvesebb örömeitek gyökerén? nem mondja-e apa, anya, valahányszor leányára tekint: milyen halavány ez a gyermek!

Nem jár-e az aggodalom előttetek, mint az árnyék? nem beszél-e a lélek néha-néha elégületlen, titkos undortól gerjedt szavakat ott belül, ott a csendes, hallgatag szívben, mikor senki sem kérdezi?

Van-e sejtelmetek arról, hogy tulajdon gyermeketek minden tekintete egy súlyos, terhes szemrehányás elmult éltetek folyására; gyanítjátok-e azt, hogy ez a komoly gyermek mit gondol olyankor, midőn megvetéssel tekint az ajándékokra, az ékszerekre, ruhákra, mikkel a ti szülői szerelmetek kedveskedni akar neki? hogy miért veszti el vágyát minden élvezet után, miért feledi tányérján legizesebb falatjait? érzitek-e annak a titkos, rémületes szellemnek közellétét, ki ott ül mindig köztetek és ő közötte, a ti sziveitek és az ő szive között és elfogdos minden gondolatot, mely egyiktől a másikhoz szállhat?

Hát a megcsalt, hát a kijátszott társ? nem nevet minden ember a kijátszott ügyvéden, kit életében először, de csúfosan rászedtek? nem beszélnek-e furcsa kalandjáról valamennyi kávéházban, sétányon, szinház udvarán, casinóban? s jut eszébe valakinek azt mondani: «szegény Maszlaczky»?

Nem várja-e mindenki, előre kaczagva rajta, azt a mulatságos jelenetet, midőn a rászedett ügyvéd tizenhat esztendei kárba veszett fáradságaért régi cliensét ragadja meg, Abellinot, kinek féllába már a koporsóban, s nem engedi, hogy a másikat is utána húzza, nem engedi meghalni békességgel addig, míg meg nem fosztja attól az alamizsnától, a mire ő juttatta, másnak kerítve el roppant gazdagságát? Hogy fognak majd huzakodni, hogy húzzák le egymás képéről az eleven bőrt, hogy szolgáltatnak elégtételt egymáson mind azoknak, kiket valaha megrontottak.

Oh azt gyönyörűség lesz elnézni!

Kisded udvarszobában, mely csinosan, tisztán, bár szegényesen van bútorozva, iróasztala mellett ül Kárpáthy Zoltán.

Késő már az idő; éjfél régen elmult és ő még mindig ébren van és dolgozik.

Mindazon kötelezettségeit, miket gazdag korában hazai vállalatok irányában tett, atyja átvett magánhagyományából lerótta. Azután nem maradt semmije.

Semmije? Hát a tiszta szív, hát a gazdag lélek semmi?

Nemsokára egyikében legolvasottabb lapjainknak egy útleirás töredékei jelentek meg, melyek költői eszméik, felfogásuk ujdonsága, eredetiségük zamatja által egészen felvillanyozták a közönség kiváncsiságát az ismeretlen szerző iránt.

Ez ismeretlen új tünemény volt Kárpáthy Zoltán.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? fogja kérdezni a közvélemény itésze, mert a közvélemény előtt a politikus nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy soha sem olvastam jellemzőbb, élethűbb, tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai és soha meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált nálunk magyaroknál, hol az egyik élete a másikét szüli.

Zoltán rövid időn a legkedvezőbb ajánlatokat nyerte mindazoktól, kiknek a hazai irodalom emelése érdekükben fekszik.

Utazási naplójáért oly árt igértek neki, mely megszokott nélkülözései mellett évekig biztosíthatá anyagi zavaroktól; már hónapok óta dolgozik rajta. Naponkint tizenhat órát szokott iróasztal előtt ülni.

Ismerői, jó barátai gyakran intik, hogy kimélje erejét, a mire ő csak mosolyogni szokott. A lélek nem erőteti meg magát soha. Mentül többet kérnek tőle, annál többet ad; mentül többet merítnek belőle, annál gazdagabb forrást nyit.

Irodalmunk fejedelme, a feledhetetlen Széchenyi, figyelmezteté egy alkalommal a kegyelt ifjut örök emlékben maradt életrendi mondatára:

«Nyolcz órát fordíts álomra, nyolczat munkára, nyolczat mulatságra.»

Zoltán mosolyogva viszonzá:

– Úgy cselekszem: nyolcz óráig irok munkából, nyolcz óráig mulatságból.

Valót mondott; a költészet istennője olyan kegyes, hogy a kik temploma építésével foglalkoznak, azokat mulattatja. Édes munka, mely magával hordozza gyönyörét, mely a helyett hogy fárasztana, új erőt ad! – – – – –

A lámpa egyformán világitott, sötét ernyőjével árnyékban tartotta az egész szobácskát, csupán az iróasztalra vetve egy kerek fényfoltot, melynek dicskörében az ifju költő arcza ragyogott.

Egészen átadta magát pártfogó muzsájának, lelke el volt telve a fényes költészet ábrándképével s úszott az istenekkel határos világokban…

Hiszen ha annyira el nem lett volna merülve, észre kellett volna vennie, hogy szobája ajtaja nagy csendesen felnyílik s rajta mosolygó kedves alakok lépnek be, elébb egy szelid, nyájas anyai arcz, biztató, mint az oltárkép boldogasszonyáé, azután egy lengő angyal, bűbájos, gyönyörteljes, üdvözítő mosolygással, majd egy komoly, bánatos férfi, vonásaiban mély érzelem és törhetlen erő.

Az ifju nem érzi e jelenet közeledtét, tán az édes szívdobogás, melynek magyarázhatlan gyönyörét csak a költői kedélyek ismerik, megsúgá neki, hogy szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.

A komoly, erős férfialak hátul maradt a szoba árnyékában, az anyai szelid arcz oda támaszkodék az ifju székére, oly közel hajolva hozzá, hogy ha az a két könycsepp szemeiből kigördül, az ő fejére fog hullani.

Tán álmodja ő ezt a képet?

Ekkor a gyönyörű, angyalarczú gyermek picziny hókezét az ifju arcza elé teszi s hátulról befogja gyöngéden szemét.

Ez a gyönyörtől reszketve ébredez, kezeivel a sima kezecskéket tapintva, miknek édes érintése a szív mélyéig lehat.

– Ki van itt? kérdi tőle egy ismerős, csengő hang.

– Te vagy! sóhajt fel az ifju gyönyörmámorában s a mint székéről felszökve visszafordult, őket látja maga előtt, jó angyalait, a szelid nyájas anyát, kinek karjain felnövekedett s a kedves elpiruló hajadont, kinek szűz tekintete mint testvér-arcz, mint édes álomkép él szivében.

– Istenem, Istenem! rebegi, odaborulva Szentirmay Flóra lábaihoz. Egy okos szót nem tud mondani, hogyan tudna? csak sír, csak zokog és úgy örül, olyan boldog.

A szép gyermek, mintha vigasztalná, simogatja gyöngéd kezével az ifju fejét, mely anyja kezén nyugszik, a két nő épen oly szegény szavakban, miként ő maga.

Végre odalép hozzá a férfi s az szólítja meg:

– Kedves Zoltán…

E hangra magánkívül szökik fel az ifju s az előtte álló férfi keblére rohanva, átöleli azt oly hevesen, oly erősen, mintha szive akarna meghasadni; karjai görcsösen kulcsolódnak össze körüle, ajkai elhalnak, elnémulnak, s percz mulva ájultan, eszméletlenül hanyatlik össze.

Midőn föleszmél, mindhárman fekhelye körül állanak: többször végig húzza arczán kezeit, mintha nem hinné, hogy nem álmodik. Azok megfogják kezeit, összeszorongatják, megcsókolják homlokát; e szorítás, e csók mind valóság, mind nem álom.

– Te nem akartál hozzánk jönni, szólt Flóra mosolyogva, tréfásan, lásd mi jöttünk el te hozzád, s már most elviszünk magunkkal és soha sem eresztünk el többé.

Zoltán kérdőleg tekinte Rudolfra. Helyette Katinka felelt, édes gyermeteg modorával.

– Ismét a mi fiunk fogsz lenni, s nem lesz szabad tőlünk megszöknöd.

Zoltán még mindig nem birt felelni.

Végre Rudolf szólt hozzá:

– A mim nekem van, azt megosztom veled, örömet, bánatot. Velünk élsz, velünk örülsz és hozzánk tartozol örökké, elfogadod-e?

Zoltán a legunalmasabb, a legostobább ember lett volna a világon, s nem érdemelné, hogy tovább irjam róla ezt a történetet, ha azt felelte volna erre, hogy «nem».

Szivéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat mind, mind! a kiket úgy szeretett, s ebben az órában nem volt boldogabb ember nálánál a földön, ha csak azok nem, a kik őt ily boldoggá tették.

Engedjünk szép csendesen elmúlni négy egész esztendőt.

Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a multat, a mi legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb; tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák, túlélték híröket, s együgyű sulytalan emberek juthattak nagy jelentőségre, a nélkül, hogy számot adhattak volna maguknak, hogy miképen?

Néha az élet szinvonalára merült egy-egy nagy eszme, mely az egész országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harczok ütöttek ki; megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott minden factora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a szavazatokat, státuscsinyeket követtek el, csodáit mívelték a hirlapi birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és conservativeknek, pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és a ki együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a fejét, ha a zászlókra irt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért küzdöttek azok felett oly keserűen s melyik volt a szabadelvű, melyik a tartogató párt és mi okuk volt egymást így nevezni?

Méltóságos Tarnaváry úr egyike a legindulatosabb, legszenvedélyesebb pártvezéreknek.

Az a csekély körülmény, hogy a méltóságos úr X. megyében a conservativ párt legerősebb paizsa, Y. megyében pedig a szabadelvűek leghathatósabb malleusa (így híják diákul a kalapácsot), senkit se hozzon zavarba az igen tisztelt hazafi jelleme felől: ő és még egy másik ember, meg egy harmadik, meg egy századik és ezredik valódi szenvedélyből űzi a zöld-asztali politikát, épen úgy, a hogy az ember szokott szenvedélyes vadász, szenvedélyes dinnyész, szenvedélyes tengerész stb. lenni, minélfogva egy kinálkozó alkalmat sem mulaszthat el, hol valami hatalmas küzdelemre van kilátás.

Úgy állván azonban a dolog, hogy az igen tisztelt statusférfi vagyonainak egy része fekszik X., a másik Y. megyében, ez által ő tökéletesen két különböző hemisphæriumra van osztva.

X. megyében derék tekintélyes, becsületben próbált hazafiakból, tősgyökeres ősnemesekből, tudományos irástudó férfiakból, előrelátó, meggondolt, megfontoló úri emberekből áll a conservativ tábor, melyet viszont holmi Kutyfalvi-féle fraterek ostromolnak, kiknek az ellenzékcsinálás nem egyéb viszkető véralkatnál, s kiktől ha az ember komolyan megkérdezné, hogy mit akarnak? tán maguk sem tudnák. – Hogyne volna tehát X. megyében Tarnaváry septemvir úr a conservativek erős vára és őriző pásztora?

Y. megyében viszont megfordítva áll a dolog: itt a tartózkodó tábor feje először is Kőcserepy, a kit a Zoltánnali per óta szivéből, véréből gyűlöl Tarnaváry; mellette egy csomó külföldieskedő félvér, negyedvér magyar lord, veszekedő renommisták, rabiatus kortes-vezérek, szolgálatkész inas-lelkek, kiknek homlokára van irva az aspirans név, kik esküsznek mesterök szavára s kiket Tarnaváry úr még csak lenézni is restell. Viszont ellenökben a septemvir legkedveltebb egyéniségei állanak: Szentirmay Rudolf, a kit tisztel, becsül és Kárpáthy Zoltán, kit a közvélemény kegyenczei közé számít, s kiről büszkén szokta a hétszemélynök úr elmondani: «nem hiába, én neveltem a kölyket!»

Hogyne volna tehát Tarnaváry úr Y. megyében az ellenzék pörölye és lánczos buzogánya?

Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat, hogy ez után senki sem fog olyasmit szememre vetni, hogy én hasonló meséket most gondolok ki s csupa malitiából ráfogok becsületes emberekre.

Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos jelzőt a méltóságos úr ép olyan erősen nekivetett vállal segít X. megyében megdönteni, mint a milyen erősen neki veti aztán a másik vállát ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nem igen szokta nézni, hogy mivel üt az ember? Üt, a mi a kezébe akad.

Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden jóravaló ember arról beszél. Az utczákon faluról bejött nemes atyafiak csoportosulnak, kik közt csoportonkint elosztva látszik egy-egy kaputos, attilás hazafi, a ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.

Hogy mi volt e minden sziveket mozgásba hozó kérdés? az keveset tartozik ránk; olyas valami, a mi egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s azután helyett adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, a mi fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.

Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghirhedtebb szónokai jelentek meg a megyefővárosban, hatalmas, tüzes beszélők egy részről, kik magukkal ragadják a hallgatóságot, – unalmas, lepcses szónyujtogatók más részről, kik megkinozzák a gyülekezet türelmét, s megszöktetik a teremből.

A kérdéses nap reggelén már korán elfoglalják a terem ülőhelyeit, karzatait az előjogos delnők, kik szándékoznak rendületlenül végig várni a nemes torna kimenetelét, karmantyuikon büszke lobogtatással viselik a fehér, vagy háromszinű szalagokat, melyek közől az első a Kőcserepy, a másik a Szentirmay-párt-jelvénye.

Jelen gyűlés nagy összemérkőzése volt a pártoknak, megelőzte ez a közelgő követválasztást néhány héttel, s azon végre szolgált, hogy mindegyik párt előadhassa a sarkalatos kérdések fölötti nézeteit; ha lehet, megnyerje ellenfeleit szép szerével, szellemi diadallal, s ha ez nem sikerült, – a minthogy nagyon ritkán sikerült, – akkor azután kezdődtek az eredmény-gazdagabb stratagémák, a korteskedések, ravaszkodások, nyilt és alattomos apostoloskodások.

Ez előjáték annyival volt érdekesebb magánál a tragédiánál, hogy itt még csupán az emberi szenvedélyek szerepeltek, egyéb hatalmas vis motrix-ok p. o. bor, égett szesz és ezüst huszasok csak a crisis napjaira hagyatván.

A zöld asztal tetején még nem tánczolnak sáros csizmákban pőre atyánkfiai, sem az ólmos bot nem szól bele a vitatkozásba; e derék, kardos hazafiak nem azért jöttek ide, hogy egymást kihajigálják az ablakon, s ez a nagy tömeg a székek mögött – ember hátán ember – nem azért tolakodott be a gyűlésterembe, hogy ordításával érthetlenné tegye a szónokok beszédét, hanem mindnyájan feszült figyelemmel, élénk részvéttel járulnak a szellemi harcz elé, s kiki csak az egyik kezét iparkodik szabadon tartani, hogy a kalpagját legyen mivel lebegtetni kedvencz szónokai felé.

A zöld asztal elején ülnek az ország notabilitásai, egyik oldalon Szentirmay Rudolf, hattyuprémes, meggyszin bársony mentében, alatta arany sujtásos fehér atillával, bogláros antik kardkötővel karcsú derekán; Tarnaváry kurta nyakával alig látszik ki mentegallérjából, melynek nyusztprémje a két vállát takarja; annyi rajta ezuttal a sujtás és paszománt, hogy nem különben néz ki, mint ha meg volna kötözve vastag arany kötelekkel; beszéd közben azokat a köteleket nagyon szokta tépni. Most az egyik könyökével az asztal közepén van. Velök átellenben ül Kőcserepy tanácsos; ragyogó arczánál csak mentéje ragyogóbb, a kék dzsindzsula prém közől nagy rubin gombok villognak elő tűz-szemeikkel, s dolmánya mindegyik gombjába egy-egy tökéletes kis óra van foglalva, melyek mind fel vannak húzva, járnak, mutatják az idő mennyiségét s czélkarikái Tarnaváry úr szakadatlan elménczségeinek, ki nem szünik meg a beszéd közben, a hol csak szerét teheti, ezt az óratárlatot odavetett élczeivel meglövöldözni; mint például: «nem járnak együtt az óráink!» – vagy pedig: «jobban felhúzza az óráit a nagyságos tanácsos úr, ha ezt, meg azt akarja», – továbbá: «pedig tudhatná a nagyságos tanácsos úr, jobban, mint akárki más, hányat ütött az óra?» stb. Osztoznak e tréfákban a nemes atyafiak is; Kiss Miska, a hirhedt kortes-vezér, ki most is ott áll az asztal alsó végén világoskék victoria-dolmányban, piros hajtókára, fényes pitykékkel s hosszúra nyult ülés után nagy pathoszszal mondá egy ízben e szavakat: «mély áhitattal olvassuk a nagyságos úr hazafiui kebléről, – hogy már három negyed ötre!» stb. stb. Más rövidebb türelmű ember rég leszedte volna az órás gombokat dolmányáról, de Kőcserepy úr azon jellemek közé tartozott, kik csak azért sem engednek, mert mások úgy kivánják; ezek saját maguk martyrjai.

Kőcserepy úr mellett látjuk báró Berzyt, elegans magyar toilettben, csakhogy az atilla-dolmányhoz is feltette a fülig érő magas inggallérokat, s szeme elé csipteté a fél szemüveget, a miért Kis Miska részéről neki is kijárnak a mulatságos glossák, mikor feláll beszélni: hogy «hajtsa le az álla mellől azt a kapczát, mert nem hallani tőle a szót», meg hogy «jőjjön ki a szobából s ne beszéljen velünk az ablakon keresztül!»

Ennyi fényes alak között a zöld asztal körül csak két egyéniség tünik fel egyszerű viselete által; az egyik magas, délczeg ifju, egyszerű fekete prémtelen atillába öltözve, mintegy húsz, huszonegy éves, szép halványpiros arczát sötét gesztenyeszin szakál köríti, összefolyva az ajka fölött szeliden aláhajló fiatal bajuszszal; mikor hallgat, olyan nyugodt, olyan szelid egész tekintete, de látnátok őt, mikor beszél, hogy gyulladnak ki egyszerre arczái, tekintete, szavai magukkal ragadnak; beszédében sokkal több a költészet, mint a logika, épen azért sokkal veszedelmesebb az, hangja a leglágyabb kérelemtől, mely a honfisziveket megszelidíti, egész a viharos zengésig hajlékony, mely a tömegeken uralkodik. Ismerik őt férfiak és nők, ifjak és aggok, szeretik, bálványozzák, s leghatározottabb ellenfelei sem biztosak felőle, hogy az ifju lelkesítő szavai után valaki a női karzatról, a ki hozzájok tartozik, talán saját feleségök, vagy leányuk, nem fogja-e önkénytelen elragadtatással kiáltani:

«Éljen Kárpáthy Zoltán!»

A másik megjegyzett alak báró Berzy mellett ül; különös exoticus arcz; a lehetőségig veres, úgy hogy arcza felszinén a vékony vérerek egész hálózatát lehet puszta szemmel látni; szénfekete haja magasra simítva, hasonló színű vastag és rövid bajusza keveselni látszik a helyet az orr és ajk között s bozontosan kifordul minden viaszolás daczára a vastag száj elé; az alsó ajk alatt két ujjnyi sima tér van borotválva, ott kezdődik azután egy csomó hosszú seprőforma kecskeszakál, mely tökéletesen hasonlít azokhoz, a miket szinpadi emberek szoktak maguknak felragasztani. Az egész kép három rikító színnel látszik festve; a borotválások helyén ultramarin, másutt karmin és czinóber, haj és szakál hamburgi korom.

Soha sem ült hasonló alak a zöld asztal mellett.

Neveli még a botrányt az a körülmény is, hogy a senkitől nem ismert férfi bátorkodott odaülni a tekintetes karok és rendek közé egy burnótszín felső kabátban, a mely lemelegedvén róla, egy szál fekete kvekker tünt elő alóla közelszörnyedésre.

Tarnaváry urat egészen megigézni látszik e hallatlan tünemény, szemei minduntalan rajta járnak, s minden pillantása világosan azt látszik mondani: «hát ezt miért nem dobják ki innen?»

Kőcserepy és Berzy urak azonban úgylátszik, hogy jó ismerősök vele, mert szüntelen odahajolnak hozzá, vele beszélgetni, még pedig igen nyájasan, a mi őt Tarnaváry szemei előtt épen nem emeli, legfeljebb szaporítja azt az okadatolatlan gyűlöletet iránta, a mit nagyon ideges emberek szoktak érezni először látott alakok iránt, a kiknek a képe nem tetszik nekik. Bárcsak szólna ez az ember valamit, hogy beleveszhetne kedvére.

Míg az elnök főispán megjelenik, az alatt kiki tölti az időt a mivel tudja; a nézők megkérdezik egymástól a szereplők neveit, a csintalan fiatalok torzképeket rajzolnak tollhegygyel az ismeretesebb szónokokról, a nyitott ajtók előtt egyre sárűbb lesz a nép, egy-egy vállalkozó szellem meg is kisérli keresztültörni magát valamelyik padig, hová féllábát feltehesse.

Végre megnyilnak a középső ajtók s kilép a főispán, egy simára borotvált arczú, idegen jellegű férfi, ki egészen kicseréltnek látszik magyar öltözetében; azon időben csak a clerus és a katonai status nem viselt bajuszt s szokás elleni volt más rendbeli férfit úgy látni.

A kilépőt gyönge éljenzés fogadja, mit ő a legudvariasabb mosolylyal és bókkal viszonoz, s midőn székét elfoglalja, ép oly nyájas üdvözlettel köszön jobbra, mint balra, de senkivel sem szorít kezet, s csak messziről látszik, hogy mondana valamit, mert voltaképen senkihez sem beszél.

Az elnök lemorzsolá a lemorzsolandókat. Elmondá az összegyűlés okait, a napi kérdés tárgyát, mindezt szép halk hangon, mint a ki igen jól tudja, hogy neki sem kötelességében, sem érdekében nem áll a tüdejét megerőtetni. Beszéd után egy kicsinyt megint éljeneztek neki, a mire ő egy kicsinyt meghajtotta magát, tulajdonképen a titkárjának kellett volna magát meghajtani, mert a beszédet ő szerzette, hanem más részről ő tőle meg elég szép volt, hogy azt megtanulta. Ezt a fáradságot senki sem volna képes oly megilletőleg méltánylani, mint talán a pesti nemzeti szinház énekesei, a kik legjobban megmondhatnák, milyen nehéz feladat valami egészen idegen nyelven betanulni valamely szerepet, s a tartalom ismeretének kellő hiányában, csak a megfelelő utasításokból (instructio) tudhatni, hol kelljen mosolyogni, hol a kezet megmozdítani, a hangot felemelni s több efféle?

Nem is szólt ezután semmibe az elnök úr ő méltósága, hanem bízta a tekintetes karok és rendekre, hogy csináljanak a kérdéssel, a mit akarnak, csakhogy egyszerre ketten ne beszéljenek, maga pedig beburkolózott asztrakános palástjába s az egész gyűlés alatt gyémánt solitairjeivel játszott; észrevehető volt rajta, mennyire unja ezt az egész előadást.

A szerepek igen czélszerűen voltak kiosztva: az ellenzék indítványát egy általunk ismeretlen s bennünket kevéssé érdeklő fiatal szónoknak kelle előhozni, ki felől nyilt titok, hogy a «Pesti Hirlap» vidéki levelezője s minthogy ügyesen tud formulázni, azért bízatott rá a megelőzött conferentián az indítványtevés. Ez azután ismét leül és vele semmi dolgunk többé; hadd irja gyorsirászati jegyeit békével.

Erre a túlsó félen egy agg táblabiró kel fel, hosszú nyusztprémes Zrinyi-kabátban, melynek hosszú ujjai úgy eltakarják a kezeit, hogy csak olykor-olykor látszik ki a prém közől valamelyik ujja hegye; hasonló sorsa van tompa, elkopott hangjának is, mely úgy egymásba folyik, mintha valaki egy üres hordóba beszélne bele. Csak a jobb oldaliak éljenzése, a végzett beszéd után, engedi sejtetni az idegen hallgatóval, hogy a szónok az indítvány ellen beszélt. A jártasabbak ismerik az öreg urat, mint a megfontolt hazafiság ősét, ki tiszteletes örökségül maradt az új ivadékra, minélfogva az első szó mindenkor neki adatik.

Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forrongás egészen elcsillapul a teremben, mindenki ünnepélyes figyelemmel hallgat el, minden arcz felé van fordulva.

Beszéde halk, csendes menetű, semmi szinpadi fogások, semmi mesterséges ömlengés, egy tökéletes logikai egész az elejétől végéig, mely épen egyszerűségénél fogva hat; egy kristály-prizma, mely minden oldalról átlátszó s minden oldalra szivárványt vet. Velős mondatai meggyőzők, határozottak, állításai hozzáférhetlenek. Nem mond többet, mint a mennyit épen kellett, nem sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem kaczérkodik a karzatokkal, nem iparkodik emphatikus kitérésekkel meghódítani a tömegek itéletét, úgy beszél, mintha rajta és ellenfelein kívül csak egy megvesztegethetlen biró volna jelen, a ki itéljen közöttük: az a megfeszített Jézus ott a terem legmagasabb polczán!

Midőn beszédét elvégezte, az ember azt gondolná: mi szükség itt tovább beszélni? ezek megczáfolhatatlanok. A tömegek lassú mormogása bizonyítja a hatást, a mit rájok gyakorolt, az egyiket megszilárdítá, a másikat megingatta. Nyertnek és vesztettnek látszik innenről és túlról a csata.

De halljuk Kőcserepyt. Ő meg fogja menteni a diadalt.

Mint mosolyog! örökké mosolyog. Végig mosolyog párthívein, hogy lelkeiket újra felelevenítse és ellenfeleit is, pedig azok nem is óhajtották.

Gyönyörű szinjátszó, azt meg kell vallani felőle; művész a maga szakmájában. Tud sírni, tud elfogultan szivére utalni; ismeri, minő hatása van a fokonkénti hangemelkedésnek, biztosan kezeli az átjáratokat egyik indulatból a másikba; mikor keserű kezd lenni, azt hinnéd, hogy egy egész fájdalommal leküzdött élet beszél belőle; mikor látnoki hévbe jön, mintha egész Magyarország súlya feküdnék keblén, mintha azt a hármas halmot és kettős keresztet mind ő viselné! Könyörög ellenfeleinek, mint a ki testvérileg szereti őket, feltárja keblét, mindenét felajánlja, a mi legdrágább előtte, csak hazáját engedjék neki megmenteni; a mellett nem kiméli a legmerészebb sophismákat, mindenről beszél, a mi rettenetes, csak a tárgyról nem; száz okot felhoz, mely állításait igazolja, bárha a kérdéshez épen nem alkalmazható egy is, s midőn székét ismét elfoglalja, úgy ül le, mint egy martyr, mint egy próféta, ki látta hazája veszedelmét, fel is áldozta volna magát érte örömmel, ha az önzés, a rossz akarat és a pártviszálkodás nagy munkáját mindenütt meg nem nehezíté vala…

A karzatokról taps, a teremből éljenek zengése kiséri a szónokot s a hazája sorsát igazán szivén viselő ellenfél is teljes méltánylattal sóhajt fel e remek beszéd hallatára: miért nem lett Kőcserepy úr szinész? most ott állhatna, a hol egy Kean, egy Macready, s mennyi dicsőséget szerezhetne magyar nemzetének!

A tömeg részvéte könnyen megvesztegethető, a pathosz, az érzelem hamar utat talál a szivekhez; többen az asztalon keresztül kezeiket nyujtogatják Kőcserepy úrnak: nagy szükség van rá, hogy Kárpáthy Zoltán felálljon.

A mint az ifju szép, nemes alakja kiemelkedik a tömeg közől, egyszerre, mint egy jelszóra, a legviharosabb üdvkiáltás támad eléje. Itt jön a nép kegyencze, a mindenkitől bálványozott szónok, ki hallgatóit odaragadja, a hova neki tetszik, kinek ritka ötletei, ragyogó mondásai örök emlékül maradnak fenn a zöld asztalok hívei között.

Ah, mint tud ez bánni a szivekkel. S valóban érzi, a mit mondott, szenvedélye, indulatai nem állanak hatalmában, elragadják őt magukkal és elragadnak vele együtt mindenkit, hogy a sűrű éljenzéstől alig lehet beszédjét elvégezni, s midőn végmondataiban bátor önérzettel veszi fel az ellenei által elhajított keztyűt, a felriadó zajtól megrendül a terem, hölgyek kendőikkel, férfiak kalapjaikkal integetnek az ifju szónok felé, ki miután feladatát végzé mint hős, visszavonul, mint szemérmes szűzleány, pirulva és szemlesütve.

A tömeg már belejött a zajongásba s a Zoltán után felállt báró Berzynek ugyancsak kell könyörögni, hogy egy kis kihallgattatáshoz jutthasson. Sok halljukozás után végre belekaphatott a genialis báró óhajtott dictiójába, melynek folytán bőséges alkalma nyilt hetet-havat összehordani az angol meetingek, a dán volksthingek, a spanyol cortesek, a yankee-congressek, a frank parlamentek, a mongol korultájok és a kaffer vigvangok természetei felől, melyekhez hasonlítva, nagyon sok furcsaság és hiányosság tünik fel a magyar táblabiró-gyűlések szokásaiban elmondá azt is, hogy a nagytekintélyű Pittnek és Foxnak micsoda véleményei voltak a kérdésben forgó tárgy felett, hogy kivánta azt alkalmaztatni Necker és Beccaria, s több afféle nevezetes férfiak, kik ő neki mind személyes barátai voltak. Ezzel még nem elégelte be, hanem egyuttal alkalmat vett magának közrebocsáthatni, micsoda jótétemény az Arcansas és déli Virginia lakóira nézve, nemkülönben Otahayti, Uj-Wales és a Carolina-szigetek vadembereinek, hogy náluknál czivilizáltabb népek gondoskodnak ruházataikról, a kik nélkül mai napig tetőtül talpig mezitláb járnának s soha maguk eszétől fel nem találták volna a harisnyakötés mesterségét, annálfogva semmi sem volna nevetségesebb, mint ha azt mondanák most, hogy elzárják piaczaikról az idegen gyárművek termékeit és hogy ez a hasonlatosság milyen szépen illik magyar hazánkfiaira, s több effélét, a melyekből senki sem lett okosabb, mint azelőtt volt.

Erre az exoticus beszédre csak elhallgattak a tekintetes rendek, annyira helyen, időn és eszmejáráson kívüli halmaza volt az mindenféle münchhauseni csodadolgoknak, hogy egy hirtelen senki sem birta magát beletalálni az eszmék ellenhelyzetébe.

E rövid időköz alatt feláll az asztal túlsó végén egy kék kurtadolmányos öreg bátyámuram s egész tréfás naivsággal azt kérdezi a geniális bárótól:

– Nagyságos uram, mivelhogy olyan sok földet összejárt, megtudná-e mondani, hogy mi fán terem a lencse?

E minden várakozáson kívül eső ostobaságra, mely primitiv együgyűségével minden hosszadalmas czáfolatnál maróbb hatást gyakorolt a geniális báró fitogtató beszédjére, egyszerre oly általános hahota támadt az egész teremben, mely mind a két párt embereit egyiránt magával ragadta, s melyből öt álló perczig nem birt a tekintetes gyülekezet magához térni, s ezáltal oly dühbe hozta Tivadart, hogy felkelt az asztaltól, felrúgta a széket s keresztülvágta magát a sokaságon az ajtóig, rögtön kocsira ült és elhajtatott Pestre.

Ez általános hahota közepett senki sem látszott észrevenni, hogy amaz ismeretlen úr ott a fekete kvekkerben, azzal a carmin és ultramarin szinű orczával föláll a zöld asztal mellett, s csak midőn mindenki szemeit törülgeté a nevetés után, akkor ötlött fel, hogy a különös idegen áll a zöld asztal mellett.

Talán bizony beszélni akar? halljuk, halljuk! no ezt meg kell hallgatni. Tarnaváry úr most mind a két könyökével az asztalon van, úgy várja a beszédet.

Az ismeretlen minden mozdulata, minden arczvonása valami lenéző, kihívó megvetést tanusít, csak úgy félvállról néz minden emberre, s midőn beszédhez fog, a helyett hogy a szokásos «tekintetes karok és rendek» megszólítást előrebocsátná, egyenesen az «én»-en kezdi.

– Én meg nem foghatom azt a rendetlenséget, a mivel ez az egész gyűlés folytattatik!…

Az emberek egymás szeme közé néznek. Ilyen hangon nem beszélt még a tens rendekhez senki fia. Hozzá még az ismeretlen kiejtésében volt valami olyan különös, rosszul eső, bosszantó accentus, mintha Kalotaszegen tanulta volna a magyarságot, s azután Párisban elfelejtette s Prágában megint újra tanulta volna. Mindig másutt húzza meg a szókat, mint a hogy kellene, a kettős betükkel nem bir, s olyan aristocraticus lassusággal mozgatja a nyelvét, mintha restelné azt fárasztani ilyen csőcselékért.

– Én ily gyűlést soha nem láttam, folytatá az ismeretlen, a hol az ember a saját beszédét nem hallhatja a nagy kiabálástól. Mindenféle ködmenes embernek szabad beleszólani az okos urak tanácskozásába. Ez contrast. Bölcseség és durvaság egy szobában. Ez így nem mehet; én felszólítom a méltóságos elnök urat, hogy vagy parancsolja ki a lármázó sokaságot a teremből, vagy vigyen bennünket más terembe, a hol békével tanácskozhatunk.

No hiszen lett erre lárma; már az utolsó szavait igazán maga sem értette a szónok. «Ki vele! le vele! fel vele!» ordították minden oldalról fenyegető taglejtésekkel, tíz tizenkét ember a padokról, a karzatról beszélt egyszerre neki hevült arczczal a szónokhoz, ki folyvást állva maradt, s lusta szemeit nagy megvetően hordozá körül a háborgó tömegen, melynek haragját sem érteni, sem félni nem látszott.

Csak arra csillapult le a zaj, midőn Tarnaváry fölkelt s helyre rángatva magán zsinóros mentéjét, inte az elnöknek, hogy szólani akar.

Majd megfelel ő mindenkiért! Engedjük beszélni, legyünk csak csendesen. Halljuk.

Olyan hallgatás lett egyszerre, hogy a dongó röptét meg lehete hallani, mely az ablakokat ütögette lomha zizegéssel.

Tarnaváry mondhatatlan dölyffel nézett kétszer alá és fel az ismeretlenen s éles, öklelő hangon szólt egyenesen hozzá, a mint szemközt állt vele:

– Nincs szerencsém tudni, mely ország szalasztá ide uraságodat? azt sem igen tudom, vannak-e ott őrültek házai…

«Actio! actio!» Kiálták egyszerre az ellenpárt emberei a sértegető szónok ellen. Actiot neki!

Tarnaváry mérges büszkeséggel rántotta elő tárczáját s odaveté a zöld asztalra.

– Itt van az actio díja! És egyúttal tessék még másodszor is kivenni belőle a márkás büntetést, lefizetem előre, mert szándékom van másodszor is okot adni rá.

Azzal folytatá, a mit elkezdett.

Szentirmay, a ki mellett ült, hasztalan rángatta mentéjénél fogva, csak annyival dühösebb lett.

– Nagyon kétlem, hogy akármely ország megfeleljen rendőri kötelességeinek, a mely szabadon engedi futni dühös bolondjait; már pedig nem egyéb, hanem dühös bolond az, a ki egy alkotmányos megyegyűlésen azt meri indítványba tenni, hogy a részvevő nemesi rendeket zárják ki a teremből.

A szónok olyan sokat talált mondani, hogy a legvérmesebbek is elszörnyedtek bele, csak a vele szemközt álló alak nem mutatott semmi megindulást. Legfeljebb egyszer felemelé lusta szempilláit s dühösködő ellenfelét végig nézte vele.

– Honnan jött, miért jött ide közénk az úr? ahoz semmi közöm, ez a terem nyitva áll okosnak, bolondnak, de azt irja fel a füle mellé az úr, bárki fia legyen, hogy nyilvános törvényeinket elébb megtanulja s tanulja tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s máskor eszébe vegye, hogy a kik e helyen együtt vannak, nem csürhe csőcselék, hanem országos rend, a ki alkotmányos jogait gyakorolja itten, s az a ködmenes ember ott csak olyan jó nemes ember, mint maga a főispán s olyan joga van neki itt lenni, mint nekem és az úrnak, – ha ugyan joga van.

Tarnaváry e szavakkal büszkén veté magát székébe vissza, mint a ki nagyon meg van elégedve azzal, a mit cselekedett.

Az ismeretlen még mindig állt, s a mint a buzogányos férfi leült előtte, indulat nélküli hangon mondta neki:

– Ha kivánja tudni uraságod, ki vagyok? nevem Dabroni Manó, erdélyi nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással ismerkedni.

– Nagyot nőjjön, mondá rá megvető tréfával Tarnaváry.

A főispánt nagyon genirozta ez a jelenet. Igen kellemetlenül hatott reá; hevenyén meghajtva magát, felállt székéről s kijelenté, hogy a mai gyűlést kénytelen feloszlatni. Jurátusai nyitották előtte az ajtót, s ő úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni.

A rendek felálltak s csendes zúgás mellett elkezdtek aztán kifelé nyomulni, a mi nagyon lassan mehetett csak, a tömeg sokasága miatt. Ezalatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe eredhetni.

– Kár volt azt az embert olyan keményen megtámadnod, szólt Rudolf Tarnaváryhoz, a jámbor a szász földön lakott ifju korában, azóta külföldön tartózkodott, nagyobb részt Spanyolországban, biz az nem igen ismerheti alkotmányos szokásainkat.

– Akkor miért nem hallgat? feleselt Tarnaváry, fogja be a száját, ha nem ért a dologhoz. Tudom, hogy jövőre majd megrágja, a mit kimond.

– Alig hiszem, szólt Rudolf. Kőcserepyék jól tudják, hogy miért szerezték meg azt az embert maguknak.

– Hát miért?

– Azt majd megtudod.

Tarnaváry ott hagyta Rudolfot s előre tört az ajtó felé. Az ajtó mellett állt Misztizláv barátunk, ki szinte megijeszté sáppadt arczával Tarnaváryt, a mint oda rohant hozzá.

– Kedves nagyságos urambátyám, az Istenért, mit méltóztatott cselekedni?

– Hát mi a patvart cselekedtem?

– Miért tetszett úgy összetűzni azzal az emberrel?

– Elmenj ficzkó, engemet leczkézni, vagy úgy lehordalak, hogy a lábadon sem állsz meg.

– De hát méltóztatik-e tudni, hogy kicsoda az az ember?

– Hát kicsoda? Tán csak nem angol követ, hogy ne legyen szabad lehordani?

– Ő egy híres…

– Micsoda híres? én soha sem hallottam hírét.

– A leghíresebb párbajvívó egész Európában.

– Hát aztán? veté oda félvállról Tarnaváry. Hát aztán?

– Ez egy rettenetes ember, folytatá magyarázatát Misztizláv aggodalmas arczkifejezéssel, a ki még eddig akárkivel kiment párbajra, mindenkit megölt.

Misztizláv igen méltányolható okoknál fogva iparkodott mentül halkabban beszélni, hogy kettőjökön kívül senki se hallja, a mit előad. Tarnaváry azonban olyan kiabálást követett el, hogy a lépcsők alján is meghallhatták.

– Micsoda? Hát zsivány az? Hát fel kell azt akasztani. A ki embert öl! Hát micsoda bolond ország az, a hol az emberek csak úgy egyremásra elvagdalhatják egymás gégéjét?

– Kérem alássan, csitítá a fiatal ember nagyságos urabátyját. Az ilyesmi nem nyilvánságos dolog. Párbajok titokban szoktak történni s olyanformán vannak mindig elintézve, hogy a hatóságok a dolgok folyamáról soha sem vehetnek tudomást. Oh ez az ember legalább tizenkét olyan párbajt vítt, a hol az ellenfél halva maradt; hát még a mikről nem is beszélnek. Spanyolországból is azért kellett neki eljönni, mert előkelő család egyetlen egy fiát szúrta le, csupán azért, mert ez azt állította, hogy a szivar, melyet szí, nem valódi cabanos.

– No iszen jó helyre jött ide! mond Tarnaváry. Na velem legyen neki baja, tudom, hogy azt megemlegeti. Azért henczegett hát olyan nagyon a gyilkos, a sicarius, a bravo; no megállj, kerülj a kezembe!

Misztiszláv furcsa kérdéssel tekinte Tarnaváry szemébe: tán bizony a septemvir úr keresi az alkalmat, melyben a hirhedett vívót győzhetetlensége hírétől megfoszsza. Az igaz, hogy birkózni nem volna tanácsos vele, mert nagyon meggyomrozná az embert, de kardja aligha volt valaha kihúzva kezében, s lőni sem igen próbálhatott egyebet ártatlan nyulaknál.

Egy szóval Tarnaváry egy cseppet sem ijedt meg azon titok felfedezésétől, mely Misztizláv fogait összevaczogtatá a míg elbeszélte s e délczeg önbizalom ragadni kezde a fiatal emberre is. Ki tudja, hát ha az öreg, épen azért, mert nem tanult víni, természetes «üsd, nem apád» modorával leveri a Bramarbast?

Tarnaváry azzal szépen hazament a gyűlésről s nem gondolt többet arra, a mit félelmetes öcscse beszélt neki, otthon átöltözött, kényelembe tette magát, megebédelt úri kedve szerint, urfiait megexaminálta, megdorgálta, s szép nap levén, kiviteté fekete kávéját a méhesbe, a honnan épen le lehetett látni a szérüskertre, a holott egy ispán meg egy hajdu felügyelete alatt nyomtattak, szórtak a munkás emberek, onnan fumigálta az egész világot.

Egyszer nagy csörtetés hangjai vonják magukra figyelmét; valami idegen hang tudakozódik utána s mire hátratekint, három férfi lép be hozzá a méhesbe: az egyik a híres sicarius, a másik két fiatal ember, kiknek egyikében Emanuel barátunkat ismerjük meg, ki szintén hosszú legénynyé nőtt már fel, a másik pedig valami provinciális celebritás, ki mindig párbajok elbeszélésével szokta mulattatni a rászorult hölgyeket, melyek sohasem történtek meg – s minélfogva mint híres párbajsegéd van kikiáltva a megyei székvárosban.

– Hm, jó napot! szólt Tarnaváry egész illendőséggel és biztonsággal.

– Jó napot; viszonzának azok, egymást előre bocsátva.

– Tessék leülni. Van itt szék elég, nem szeretem, mikor a vendégeim állnak, én meg ülök.

Erre fontos orczával előlépett az említettük párbajsegédi celebritás s a tárgyhoz mért ünnepélyes hangon elkezdé mondogatni:

– Uram! Ön tudni fogja, miszerint minden ember előtt van egy pont, a melyet legkisebb bántalommal érinteni nem szabad s ez a pont a becsület pontja.

– Tudom hát; bizony nem is tőled fogom azt most tanulni, öcsém.

Az öcsémezésre alig hogy ki nem esett méltóságos szerepéből az ifju ember.

– Ez a pont az, mely drágább mindenki előtt, mint minden a világon.

– Az is igaz, tessék folytatni.

Folytatta volna is a derék fiatal ember, de egy alkalmatlan méh minduntalan körüldongta az orrát, s attól félt, hogy megcsipi s ez a pont még a becsület pontjánál is erősebben érdekelte, a mint nem is késett el-elhárító taglejtésekkel bebizonyítani.

Ekkor Dabroni maga lépett közbe türelmetlenül:

– Uram, ön jól tudja, hogy engemet megsértett.

– Rászolgált az úr, felelt laconice Tarnaváry, pipája tüzét tollkése szurkálójával felbolygatva.

– Ön e sérelemért nekem elégtétellel tartozik.

– Nem tartozom. Két izromban lefizettem érte a birságot, a mint láthatta az úr.

– Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez ügy nem tréfa! szólt indulatos hangon Dabroni. A becsületsértést ringyrongy pénzzel kifizetni nem lehet, azzal én meg nem elégszem.

– Hát indítson az úr pert; van biró, a ki itéletet hoz benne, az nagyon egyszerű dolog.

Emanuel barátunk ajkpittyesztve fordult társához, elég hallhatóan súgva neki:

– Szepeg az öreg úr.

Tarnaváry jól hallotta a szót s a vér a fejében járt már, a midőn Dabroni kihivó tartással egész az orra elé lépett s emberevő kék-piros orczáját odatartva szeme elé, fogcsikorgatva monda:

– Nem biróról, nem prókátorról van szó, uram, hanem kardról és pisztolyról; önnek meg kell velem vívni!

Tarnaváry e szóra felugrott székéről.

– Héj gyilkosok! haramiák! ordítá tele torokból; bicskás zsiványok, gyilkos bojnyikok!

Azok megrettenve mondák neki, hogy de hát ne kiabáljon olyan nagyon, az minden bevett szokás és lovagiasság ellen van, lármát csapni, mikor az embert párbajra hívják; nem hallgatott rájok, felkapott egy széket, a melyen ült, a másik kezével belemarkolt Emmanuel barátunkba s azt egy csomó üres méhkas közé úgy oda vágta, hogy majd ott veszett benne; azzal becsapta az ajtót, neki vetette a hátát, egyre kiáltozva: «gyilkosok! rablók! haramiák!»

A kihívó fél el volt zárva a visszavonulástól azáltal, hogy Tarnaváry úr az ajtóba vetette magát s közelíteni hozzá semmi szin alatt sem volt tanácsos, mert úgy leüti az embert azzal a székkel, hogy soha sem fog többet párbajt vívni.

A lármára és gyilkos kiabálásra pedig felriadt az udvari cselédség és a méhállványon keresztül lehete látni, mint rohan minden oldalról a méhes felé cséplő, nyomtató, hajdú és béres, cséppel, szórólapáttal, vendégoldalakkal…

Nem jó dolog lesz itten! gondolá magában a két fiatalabb ember s a hol rést látott a méhes osztályai között, sebten kibujt rajta s azzal «ne hagyd magad!» futott a kerten keresztül. A celebris párbajsegéd siettében feldönté az utjában álló tele méhkast, az egész raj neki esett s bár a fogdmegek markaitól megmenekült is, de e kicsiny párbajvívók, kiknek egész point d’honeur-jöket felfordítá, úgy megszurkálták hegyes spádéikkal, hogy mire haza ért, maga sem ismert magára, egyik arcza két akkorára dagadván, mint a másik.

Emanuel barátunk másfelől csak félfrakk hátrahagyásával menekült egy utána iramodott civilizálatlan szelindek fogai közől, a ki végig hasította nanking mondhatlanját, a mint a sövényen átmászott.

Csak Dabroni maradt meg a csatatéren rendületlenül. Összefont karokkal ott állt a méhes közepén, megvető nyugalma egy perczig sem hagyá el.

A béresek és hajdúk odaérkezének, Tarnaváry ekkor kinyitá előttök az ajtót.

– Ahol áll a gyilkos. Az akar engem megölni! szólt odamutatva Dabronira. Fogjátok meg, kötözzétek meg.

– Uram, szólt e szóra egészen dühbe hozva Dabroni, ez alávalóság, ez illetlenség. – Ön lovagiatlan ember.

– Én az ország törvényeire felügyelő hivatalnok vagyok, a kinek kötelessége önt elfogatni, mint ország s világszerte hirhedett veszekedőt, ki a nyilván- és magánéletben keresve keresi az okot a dulakodásra, s gyilkos módra leöldösi a legbecsületesebb embereket, kiknek nem az volt a dolguk, hogy egész életökben a kardot tanulják forgatni; igen jó helyre jött az úr hozzám, én majd elveszem a kedvét az ilyen lovagias haramiáskodástól. Kisérjétek a vármegye házára. Ha nem megy szép szerével, meg kell kötözni.

Dabroni egyszerre fenyegető állást vett s egy veszett állat hangján ordíta:

– A ki hozzám mer nyúlni, halál fia!

– Dehogy halál fia! mondá rá egy hajdu, ki hajdan pandur volt, s azzal rárohant Dabronira. Kapott ugyan egy olyat a fejére, hogy holmi gyönge koponya szerteszakadt volna tőle, de már az övé megszokta, s daczára Dabroni ütlegeinek, pofozásainak, átnyalábolta őt s lerántotta magával a földre, ott azután a többi béresek, cselédek elnyomták, a nagy küzdésben betörték az orrát s gonoszul megtiporva, össze-vissza kötözték egy hosszú ruhaszárító kötéllel, hogy mozdulni nem volt képes, úgy tették fel egy gyalogtargonczára s azon szállíták a megye házáig, átadva ott a várnagynak.

Tarnaváry nagy lármát ütött, törvényes vizsgálatot, bűnvádi eljárást követelt, s Kőcserepynek minden befolyását elő kelle venni a főispánnál, hogy Dabronit kiszabadíthassa a börtönből, s a további következéseket elsimítsa.

A derék gladiatornak azonban el kellett tisztulnia a székvárosból s Pozsonyig meg sem állani, a hol aztán elegendő ideje maradt végig eszmélni azon furcsa prózai expediensen, a milyennel ez az alföldi táblabiró a párbajkihívást viszonozta. Az ilyesmi a spanyol romantika előtt merőben ismeretlen eset.

Az előleges vitatkozó gyűlések után három hétre volt kitűzve az országgyűlési követek megválasztásának határideje.

A viták terén tökéletes kudarczot vallott Kőcserepy pártja. Azonban még három hetök volt e veszteséget más úton helyre hozhatni.

Az ő követjelölt társa volt Korondy, jelenleg a megye első alispánja, a főispán kegyencze, ennélfogva nagy befolyású férfi a megyében; valamennyi ügyvéd és ügyes-bajos fél, a kinek pere van nála, kénytelen tőle remegni, s szükségből pártjára állani.

A tömegek előtt nekik meglehetős állásuk van, mindkettő köznemes ember, ámbár odahaza büszkébb és hozzáférhetlenebb és követelőbb bármelyik herczegnél; mindazáltal nekik előnyük azt mondhatni a bocskoros választók előtt: lássátok, mi épen olyan közönséges nemes emberek vagyunk, miként ti; veletek egy rangban állunk, jobban ismerjük hol fáj, mije fáj a szegény nemes embernek, jobban megtudjuk védeni igazait, mint ezek a mágnási jelöltek, Szentirmay és Kárpáthy, az egyik gróf, a másik báró. Hogy bíznátok ezekre ügyeiteket, hogy várnátok, hogy majd mikor a mágnási osztály el akarja nyomni az alsóbb nemességet, akkor ők emeljenek szót érdekeitekért, hogy saját maguk ellen képviseljenek benneteket!…

Másik előnye a Kőcserepy-pártnak az volt, hogy a Szentirmay-Kárpáthy párt legutóbbi értekezletén szilárdul elhatározá, miszerint ügye szentségét vesztegetésekkel nem fogja befertőztetni.

A practicusabb hazafiak ugyan ily módon lehetetlennek tarták a győzelmet, s maga Tarnaváry, azt gyanítva, hogy a többség gazdálkodási szempontból egyez az indítványba, felajánlá, hogy ő egymaga kész az összes költségek viselésére, hanem azután addig könyörögtek neki, míg megigérte, hogy nem, egy pohár bort sem fog adni senkinek.

Mennyivel jobban értették ezt a másik párton; míg ezek bölcs beszédekkel jártak faluról falura, az emberek lelkeit hódítva, az alatt Kőcserepyék a sokkal könnyebben hozzájárulható úton kisérték meg a tömeget: az ínyen és a torkon keresztül, melyek, mint tudva van, sokkal értelmesebb organumok a szívnél.

Kárpátfalván is nagy conferentia volt. Előtte való napon a tanácsos úr három uzsorásnak eladta jövő évi gabna és gyapju-termését kétszázhuszezer pengőért, melyért rendes idejében még egyszer annyit kaphatott volna, s ennyi pénz levén szekrényében, könnyen beszélhetett.

Fel voltak rendelve a járások, falvak legszájasabb emberei, az előcsahosok, kik tudnak részeg fővel részeg emberek közt beszélni, a kolomposok, kik után a tömeg megindul, vidéki celebritások, kik bár annyira még nem vitték, hogy a zöld asztalnál tudnának beszélni, de a falu házánál, hordó tetején, meg lakomákon pompásan el tudják azt ismételni, a mit másoktól hallottak.

Mindenkinek kiosztották szerepeit: ki melyik járásba megy? hol fognak tanyázni? a falukon rendelet adatott a korcsmárosoknak, hogy ételről italról gondoskodjanak s a míg a nemes pártfelekre szükség lesz, ingyen legyen számukra minden, s ha tányért, poharat összetörnek jó kedvökben, vagy valamelyiknek az érdemes atyafiak közül megtetszik a kés, villa, a melylyel ebédelt s azt tévedésből a csizmája szárába találja eltenni, ne üssenek érte lármát, engedjenek mindent történni; a tekintetes urak mindent kifizetnek.

Minden egyes szavazatképes férfiunak két pengő forint igértetett napidíjul az egész követválasztás folyamára, ingyen dinom-dánom egész odáig, tollas bokréta a kalapja mellé s forsponton szállítás a megye székvárosáig.

A kortes-vezéreknek nyilt budget adatott. Kiki határozza meg, mennyi pénzre van szüksége? költse a mire jónak látja, s adjon számot tetszése szerint; semmi áldozat nem kiméltetik.

Maguk a főfő tekintetes urak is el fogják járni sorba a falukat, sallangos fogatú parasztszekéren, pitykés dolmányokban, pörge kalapban, úgy, a hogy a többi nemes atyafiak járnak; ott leszálnak a tanyázó testvérek közé, együtt isznak velök, össszecsókolóznak a részegebbekkel, meghordoztatják magukat vállaikon s tartanak olyan beszédeket, hogy a szegény kortes rekedtté ordítja magát az éljenzésben.

Czigányokról is gondoskodva lesz; a nemes törvényhozók nehéz jogaik gyakorlatában meg ne unják magukat, húzzák nekik kedvencz nótáikat.

A legügyesebb népszónokok megbízattak, hogy járják el rendre azon helységeket, a hol a Szentirmay-párt többségben van, térítsék józanabb gondolatokra az embereket; igérjenek öt-hat pengőt egy szavazatért, mely tőle elpártol s Kőcserepy számára eladó; terjeszszék az elégületlenséget közöttük; mondják el nekik, hogy az illetlen: szegény emberektől oly áldozatot kivánni, miszerint nyári munka idején saját költségükön menjenek alkotmányos jogaikat gyakorolni, holott Kőcserepy mindenkiről busásan gondoskodik, a mi rendén is van, mert azt kivánni falusi embertől, hogy olyan nagy uraknak ingyen szolgáljon, csunyaság. Áztassák el erősen Szentirmayt és Zoltánt, hogy azok mind a ketten el akarják árulni a nemzetet; hogy azt akarják, miként a nemes ember is paraszt legyen ezután; amazok pártvezetőit biztassák, hogy ha megtérnek, a Kőcserepy-Korondy párt nem lesz irántok háladatlan, jövő tisztújításon megválasztják őket szolgabiráknak, s több efféle.

Ilyen előkészületek folytak Kőcserepynél épen, midőn egy ismerős emberünk beállít hozzá a nagy tevékenység közepett.

Ez frater Bogozy.

Nagyon alázatos képpel jött az atyafi, bátorkodik reményleni, hogy emlékezik rá valahogy a méltóságos úr.

– Hogyne, fiatal barátom, ön Maszlaczkynál praktizált nemde?

Bátorkodik a kérdésre igent mondani; de most már nincsen nála, mert Maszlaczky úr gonoszban töri a fejét, mintha pert akarna indítani ő méltósága ellen. Ő ilyen embert nem kiván szolgálni; inkább a méltóságos úrnak ajánlja fel tehetségeit.

A méltóságos úr előtt nagyon jó ajánló levél a Maszlaczky rágalmazása. Bogozy úr majd lesz bátor igen sok anecdotát mondani róla.

Most pedig igen boldognak érezné magát, ha a méltóságos úr megtisztelné magas bizalma egy sugarával. Az alázatosan folyamodó maga is ebből a vármegyéből való, még pedig a híres Kokánfalvából, a honnan a legjobb markú, legjobb torkú kortesek szoktak kikerülni. Ő már gyakorlott az efféle eljárásokban. Sok alkalma volt rá. Országgyűléseken szerepelt, tudja, hogy kell az emberek nyelvén beszélni; ha a méltóságos úr rá merné bízni, valójában senki olyan hatalmasan fel nem lovalná a kokánfalviakat, mint ő.

– Igen örülök ön szép tehetségeinek tért nyithatni, kedves barátom. Miben sem gyönyörködöm annyira, mint midőn fiatal embereket sikerült a józan elvek számára megnyerhetnem. Önt megbízzuk ezennel a kokánfalvi nemesség vezényletével. Ne kiméljen ön semmi áldozatot, melyet az ügyre nézve szükségesnek talál. Vegye magához ezt a kétezer pengőt; ne engedje, hogy nemes barátaink szükséget szenvedjenek; ne mondja, hogy sok lesz, önnek magának is úri módon kell előttük föllépni, hogy respectálják. Mi az ügy érdekében semmi áldozatot sem sokallunk és ha sikerül önnek az ottani nemességet ügyünk számára megnyerni, számolhat ön hálánkra. Egy-két ezer pengőről biztosíthatom önt. Aztán közel van a tisztújítás, a főispán úr hallgat szavunkra s egy aljegyzői hivatal üres.

A megtisztelt folyamodó bátorkodik megjegyezni, hogy egy actuarius esküdt minősége még inkább betöltené óhajtásai netovábbját. Ez még biztosabb kilátásba helyeztetik reá nézve.

Frater Bogozy ezenfelül még teljesen equipiroztatott; kapott egy egész új atilla-dolmányt ezüst gombokkal, nagy hatású pörge kalapot sallangos szalaggal, melynek czafrangjait, mint mondák, maga a nagyságos asszony hímezte A philosophnő igazi spártai részvéttel osztá meg a férfiak küzdelmeit, egész nap harmadmagával kalapcsokrokat hímezve, a közös ügy bajnokai számára.

A lovaggá ütött vén jurátus (bocsánat! fiatal ügyvéd) a jelenvolt celebritások által összecsókolt arczczal s megszorongatott kézzel távozék el Kárpátfalváról, zsebében hordván a patenst, mely számára a felhasználandó forspontok tetszés szerinti mennyiségét elrendelé.

Ez jó fogás volt, mondák maguk közt a Kőcserepy-pártiak, a kokánfalvi nemesség igen sokat nyom a latban, mert hirhedett veszekedők mind; azok szoktak legtöbb széket, ajtót összetörni tisztújításon, s legtöbb beütött fej nekik köszönheti eredetét. Eddigelé inkább látszottak hajlani Szentirmay pártjára, mert Kiss Miska, a Kárpáthy-család régi jó czimborája, tartotta őket pórázon, csak egy ily körmönfont ficzkó, mint Bogozy, lehet képes őket jobb útra téríteni, a mint hogy bizonyosan megcselekszi, az semmi kétséget sem szenved, az ember oly alázatos, oly földig lekötelezett úri pártfogói előtt, mint a milyen megátalkodott és impertinens kortesei élén. Arra, hogy egy ilyen kézcsókoló simplex ember olyan előkelő nagy urakat, kik őt asztalukhoz ülteték, s kik vele kezet szorítani leereszkedének, megtaláljon csalni, ugyan ki gondolt volna? Hogy lehetne ezt Bogozyról feltenni? Ez minden logikai, minden psychologiai valószinűségen kívül esik.

Nehány nappal a követválasztás határideje előtt sorba vették a követjelöltek a falvakat, személyes megjelenésökkel megerősitendők párthíveik bizalmát, mely alkalommal a mint Szentirmayék részéről nem hiányzottak a válogatott dictiók, még inkább gondoskodva volt Kőcserepyék által válogatott jó borokról s mindkettő megtette a maga hatását.

Kokánfalván is megjelent Kőcserepy s nagy megelégedésére szolgált az egész faluban egyetlenegy józan embert sem találhatni; mindnyájan édes kedves testvéröknek nézték, sorba csókolták, óhajtották, hogy igyék a borukból: veszteni való rossz volt! csakugyan nagy hatással kell lenni ennek a Bogozynak a vad tömegekre, hogy rá vegye őket, miszerint ettől a bortól leigyák magukat. A frater impromtu tartott is egy dictiót ott Kőcserepy hallatára, melynek hiányzott ugyan eleje-veleje, de a sok éljenzés és közbekiáltás miatt úgy sem lehetett kivenni, hogy vajjon a töltött káposzta fölött tart-e apologiát, vagy az alagutakról értekezik.

Kőcserepy teljesen megnyugodva hagyá el Kokánfalvát. Bogozy valamennyi «fűzfán fütyülő», «jégen kopogó», «kifordított subáju» s más efféle népszerű epithetonokkal emlegetett szentekre esküvék, hogy az egész falu a miénk! Kiss Miska mutatni sem merte magát Kokánfalván azóta, hogy ő otthon van; azt jól is tette, mert szíjat hasítottak volna a hátából.

Eljött végre a nagy alkotmányos ünnepély napja, melyre oly szent lelkesüléssel egyfelől, mint borfogyasztással más részről készülének hetek óta.

Minthogy a megyeház termei nem voltak képesek befogadni a választók nagy tömegét, künn a megyeház kővel kerített udvara rendeztetett el számukra. Az erkély alá nagy faállvány emelteték, melyen a főispán s az ünnepély előkelői helyet foglaljanak, tarka függönyökkel s háromszinű lobogókkal felékesítve.

A megelőző estén már tarka látványoknak volt tanúja a székváros; minden oldalról jöttek hosszú szekérsorral a választók tömegei; elül lóhátas legény vitte a lobogót, melyre a választottak neve fel volt irva, melyről a két párt feleit meg lehete ismerni, a mire egyébiránt még erősebb különböztető jel volt az, hogy Szentirmay hívei csendesen, szép rendben vonultak be minden utczán, pompásan öltözött mentés, délczeg lovagoktól vezetve; a szekerek mellett kardos ifjak nyargalnak, a rendre ügyelve s az egész menetet előre kitűzött tanyáikra vezették, míg Kőcserepy korteseit messziről meg lehete sejteni a nagy ordításról, melylyel közeledtek; legelső volt a czigány-banda, mely az insurrectionális marsot húzta, utána mindenik szekéren dalolta összevissza kiki a maga nótáját, s valahányszor egy-egy jótorkú embernek eszébe jutott emelt itczés üveggel felállni a szekérben s elordítani magát: «megállj!» meg kellett állítani a lovait mindenik parasztnak, hadd mondhassa el ő kelme a mondókáját.

«A mi nagyságos és tekintetes követjelölteinket, Kőcserepy és Korondy urakat az úr Isten éltesse!»

«Éljen!» – ezer torokból.

S ez így ment minden utczaszegleten. Este felé már oly muzsikálás és kurjongatás vette fel a várost, mintha minden ember férjhez ment és megházasodott volna benne. Tiz óra felé már egy kicsinyt verekedni is kezdtek, valami tanyát el akartak a tarka tollasok foglalni az egyszintollasoktól, szerencsére az utóbbiak vezérei közbe veték magukat és lecsillapíták a vitát, s ilyen formán az egész éjszaka minden nevezetesebb baleset nélkül folyt le, csupán a kortesvezetőknek kellett résen lenni mind a két felekezetnél, hogy valamikép a farkas be ne lopózzék juhaik közé, s rá ne beszéljen egyet és mást, hogy reggel átálljon az ellenpárthoz.

Az volt a szerencse, hogy a kokánfalviakat nem hozták be a városba. Már az hagyományos dolog volt, hogy őket az eldöntő nap előtti éjszakán a városon kívül eső «Térjkineki» csárdában szokták hagyni, mert ha éjszakára behozzák, nem marad beveretlen ablak s megveretlen ember a városban. Nekik csak épen a mulhatatlan órában kellett a helyszinén megjelenni.

A Szentirmay párthívei rendszeres tömegekben levén felosztva, miket értelmes és nagyhatású férfiak vezettek, sokkal könnyebb volt őket rendben tartani, kormányozni, mint Kőcserepy rakonczátlan hadát, melynek nagy részét a túlságos bővölködés úgy eláztatta, hogy semmi szót be nem vett.

Ennek köszönhető, hogy mindjárt a legelső tacticai előnyt az elsőbbeknek sikerült megnyerni.

A nap kimenetele nagyrészben az előnyös álláspont választhatásától függ, ezt tudja minden hadvezér, a ki valaha csatatéren volt; vagy ha nem tudta, a legelső alkalommal bizonyosan megtanították rá. A választási harczmezőn kétségtelenül kedvezőbb helyzete volt annak a seregnek, mely a főispán s egyéb fő-főurak állványához közelebb férkőzhetett; mert először is az ő kiabálását jobban lehetett hallani, mint ellenfeleiét, kik a tulsó oldalra szorultak, másodszor sokkal könnyebb volt onnan fenyegetőzni, hogy ha a főispán kiáltásaikat nem akarja meghallani, az egész faalkotványt szétszedik alóla.

Az volt tehát a legelső feladat, hogy korán reggel négy órakor, midőn a megyeház kapui megnyittatnak, melyik párt foglalja el hamarább a megyeház udvarát?

Szentirmay választói pontban három órakor hajnalban már mind talpon voltak, s végezve a rövid, de szükséges szíverősítő reggelizést, szép rendben, egymás sorjában megindulának tanyáikról a megyeház felé, s midőn annak kapui megnyittattak, helyzetükhöz illő méltósággal vonultak be a tágas udvarra s körülfogák a főispáni tribunet, a nélkül, hogy ebben valaki által akadályozva lennének.

Kőcserepy embereibe pedig még hat órakor sem lehetett lelket verni. Hasztalan volt biztatás, kiabálás, a mulató tömeggel nem birt senki, a vezetők rekedté ordították magukat a nagy buzgóságban s még utóljára csak azzal birták őket kimozdítani tanyáikról, hogy az ivó-edényeket mind összetörték, a mikor azután néhány fanaticus bacchanson kívül, a ki kalapkarimából is megissza a bort, a többi ráadta a fejét, hogy meginduljon a vármegyeház felé.

De ez is oly zavarral ment véghez, minden lépten-nyomon megállottak az utczán, felemeltek valakit a vállukra maguk közül s annak beszédet kellett tartani, a mi némelynek nehezére is esett; egy helyen eszökbe jutott, hogy a követjelölt uraknak fáklyás-zenét kellene adni s nagy erőfeszítéssel sikerült a vezéreknek elhitetni velök, hogy korán reggel nem dívik a fáklyás-zene. Még felgyujtanák a várost.

Ilyenformán túl volt hat órán az idő, midőn a legelső csapat Kőcserepy választói közül a megyeház udvarára nagy énekszóval bevonult s elbámulva tapasztalá, hogy már akkor az udvar jobbik felét egész tömött rendben elfoglalva tartá az ellenpárt.

Kőcserepynél korán reggel volt még nyolcz órakor, midőn a kortesvezérek megjelentek nála. A nagyságos úr diadala előérzetében kissé sokáig talált aludni. A derék pártkolomposok boldogoknak érezték magukat, ha egy dolmányt vagy egy mentét fölsegíthettek az öltözködő főúrra. Esküdtségek és szolgabiróságok néznek ki azon mente és dolmány ujjaiból.

Minden jól megy, legkisebb aggodalomra sem lehet ok, a positiók megvíhatatlanok, a hadsereg a legjobb borszesztől van lelkesülve, az ellenség száma kevés. Ki merne valaha egy hadvezérnek ellenkezőt mondani? Ki merné őt arra figyelmeztetni, hogy hátha megveretik?

A szolgálatkész kolomposok egészen bizonyossá tevék a tanácsos urat, hogy diadala minden kétségen kívül van, s ő előre biztosítá őket hálás lekötelezettségéről.

A tanácsos úr számára a főispán a megyeházban rendeltetett szállást s annak hátulsó szobáin keresztül jól lehete már hallani a légbolygató «éljent», mely Kőcserepy és Korondy nevei után riadozott. Szentirmay emberei nem kiabáltak; a hivatalos állványon még akkor senki sem volt jelen, néhány kiváncsi patvaristánál egyéb, a ki keresztül ment rajta s annak a kedveért biz ők nem igen erőltették hangműszereiket, hanem engedték az ellenpártnak ezt a mulatságot, kiknél kész volt az éljenzés, mihelyt valaki egy ablakon kidugta a fejét.

Kőcserepy tehát egész gyönyörrel hallhatá szobáiba saját nevének kizárólagos hangzását s ragyogó orczával kérdezé nejétől, kihez órákkal diszített harczias köntösében belépett: «hallja-e ezt az égzengést odakünn?»

A tanácsosné kezét nyujtva harczba induló bajnokának, igazi philosophi felfogással mondá:

– A népszerűség soha sem szerencse, az az érdemek méltó jutalma.

Eveline őszinte bámulója volt férje érdemeinek s magában tökéletesen meg volt a felől győződve, hogy a haza és az emberiség eléggé soha le nem róható hálával tartozik Kőcserepy úrnak.

A tanácsos megcsókolá Eveline homlokát, megölelte leányát s elvárta mind a kettőtől, hogy őt nézni fogják ablakaikból.

Vilma arcza olyan hideg volt, mint a hó, a diadalmas csók alatt, az ő szivét nem hatotta meg semmi gondolatja a családi örömnek; titkon szívében, midőn atyjára s anyjára nézett, s látta őket büszke, elbízott reménynyel egymást biztatni, az a keserű gondolat támadt: «hátha megszégyenülnének?»

A tanácsosné figyelemmel vizsgálta gyermeke halavány arczát, mely e diadalban sem birt kipirulni s magában ezt következteté: «ez a gyermek valakit szeret». Nagy gyanúja volt, hogy ez a valaki Emánuel barátunk lesz.

Ez éppen illenék hozzá. Emánuel a legszeretetreméltóbb fiatal ember minden ismerősök között, tanulmányait fényesen végezte, családja gazdag és nagy befolyásu, Vilma örömest látja őt, örömest hallgatja, mint beszél előtte apró rágalmakat a család gyűlöltje, Kárpáthy Zoltán felől s ha kifogyott belőlök, még ő biztatja rá: «nem tud több rosszat felőle?»

Azt a philosophnő nem is gyanítja, hogy Emánuel barátunkat kora kicsapongásai azzá tevék, a mit a biblia «festett koporsónak» nevez s hogy Vilma senkit a világon úgy nem gyűlöl, úgy nem utál, mint őt, s a midőn biztatja, hogy rágalmazza előtte Zoltánt, ugyanakkor gyönyörrel gondol a rágalmazottra s édes eszmének találja őt szerető szívébe eltakarhatni. Mentül jobban szidják, mentül jobban üldözik, annál erősebben öleli ő magához annak eszményképét, mintha azt hinné, hogy az ő édes hivatása elleneitől megvédni őt.

A tanácsos úr magával voná hízelgő kiséretét. Ő maga is kiváncsi volt a harczmezőt, seregeik fölállítását megtekinteni, e végett egy hátulsó terem ablakán kegyeskedett kitekinteni.

Ez a pillantás nagyon elrontotta belső jó kedvét.

Egyetlen tekintettel keresztül láthatá, hogy kolomposai vagy magukat, vagy őt csalták meg, a midőn a a diadalt minden kétségen kívülinek állíták. Sőt inkább nagyon is világosan látható, hogy az ő párthíveinek tömege kevesebb, mint Szentirmayé; más szemei ugyan csalódhatnak, a tarka-tollasok tömegei a tágas udvar minden terén szétoszolva, százakra menő lobogóikkal két annyit látszanak mutatni, mint Szentirmay tömött rendben álló phalanxa; de Kőcserepy egy tekintetre meg birja becsülni a két sereg számértékét, néhány százzal aligha többen nincsenek ellenfelei. És azonfelül a legkedvezőbb állást ők foglalták el. Itt csak észszel lehet segíteni.

A kolomposok észrevették a nagyságos úr örök mosolyán keresztül a kellemetlen benyomást, s igyekeztek elsimítani azon új reményt adó biztatással, hogy a kokánfalvi nemesség még nem érkezett meg, miután az a városon kívül tanyázott, s ha az berukkol, bőségesen túlnyomja az ellenfél létszámát.

Kőcserepy mindamellett úgy kezdé érezni, mintha sokkal sebesebben vernének azok az órák ott a keblén, vagy talán a szíve volt az? midőn kolomposait visszabocsátá híveihez s maga a főispán látogatására ment.

Valami futó gondolat háborította meg lelkét, hogy ezek az emberek puszta szóval több eredményt birtak kivívni, mint ő pazarlással! hogy többet érnek azok puszta kézzel, mint ő minden kincseivel együtt. Oh mennyivel jobban gyűlölné őket, ha az a gondolat megérnék szívében, miszerint azok magasan, – magasan állanak ő fölötte.

A megye előkelő rendei már ott voltak a főispán udvarlásán, mind a két párt fő-fő vezetői, kik kölcsönösen iparkodtak egymásnak alkalmatlanok lenni s mind a ketten a főispánnak.

A mint Kőcserepy úr sorba mosolygá ismerőit, Korondy fülébe súgta halkan:

– A kokánfalvi nemességért jó volna előre küldeni, mert az ellenpárt rögtön szavazatot fog követelni.

Kőcserepyt ez a tudósítás nagyon megrettenté. Szavazás alkalmával a kapuk bezáratnak, s minden szavazó egyenkint bocsáttatik ki a megyeudvarról az őrálló huszárok kis ajtaján keresztül. Ennélfogva természetesen, a ki már a szavazás kezdetekor a zárt kapukon kívül rekedt, az többé nem jöhet be.

Rögtön felszólítá a tanácsos Emanuelt, hogy üljön lóra s nyargaljon lóhalálban a «Térjkineki» csárdához, beszéljen Bogozyval, hogy rakja szekerekre embereit, úgy a hogy vannak és siessenek megjelenni a színhelyen, különben az igért diurnumot vesztik.

Emanuel sietve fogadott szót s veszedelmes buzgalommal vágtatott végig a városon, nem különben, mint a ki egy ostromlott vár sorsát viszi magával, a felmentő seregért iramodván.

Azalatt a főispán és alispán és a tanácsos összesúgtak; a legjavasolhatóbb terv az volt, hogy a választás megnyitását mindenféle ürügy alatt el kell diplomatizálni addig, míg a várt segédsereg megérkezik.

E végett a főispánnak hirtelen fontos levelet kellett kapnia valahonnan, azt hirtelen keresztülolvasnia, bocsánatot kérni, hogy kénytelen egy pillanatra elhagyni a rendeket és szobáiba vonulni. Az alatt a jegyzőknek nagy sietséggel kelle futkosniok a termeken keresztül, mintha rettenetes, elmulhatatlan dolgokkal bizattak volna meg a főispán úr által, ki koronkint megjelenik ajtajában s bocsánatot kér a zúgó rendektől, hogy csak még egy pillanatig kénytelen távolmaradni.

E diplomaticus jegyzék-váltások ideje alatt a künn levő választó közönség türelmetlen kezdett lenni; már tíz óra is elmúlt, a mi falusi emberek előtt csak két óra járásnyira van az ebéd idejétől, a miből hihetőleg vacsora lesz, ha a méltóságos urak még sokáig késnek. A nemesség eleinte csak zúgni, később hangosan kiabálni kezdett, mind a két párt elkezdte jelölteit éltetni, a miből oly gonosz lárma támadt, hogy a gyűlésterem ablakai remegtek bele.

Végre Tarnaváry, ki mindenütt tüskében látszott ülni, felugrott, nekigyürkőzött s jobbra-balra taszigálva a főispán ajtajában álló hajdúkat, beront hozzá erőszakosan.

Kőcserepy és Korondy ott álltak az ablakban, türelmetlen várakozással, egy csomó fiatal ember ott ácsorgott a főispán körül, iszonyú dologtalanság kifejezésével arczaikon; maga a főispán pedig pamlagán ült s valami hosszukásan összehajtott papirosból látszott olvasni nagy figyelmesen. Akkor kapta fel azt, midőn Tarnaváry belépett a szobába.

– Méltóságos uram, szólt egyet csavarintva izzadt üstökén Tarnaváry, megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat figyelmeztetni, hogy az idő telik, s az egybegyűlt nemesség odakinn türelmetlen kezd lenni.

A főispán vállat vont, s tovább is figyelmesen nézett abba az összehajtott papirosba.

Tarnaváry föltette magában, hogy most igen higgadt kedélylyel fog szólani.

– Kérem méltóságodat, vegye tekintetbe, minő rossz származhatik abból, ha méltóságod még sokáig késlekedik. Az egybegyűlt nemesség odakünn hajnal óta készen várakozik, egy része ugyan jól felpálinkázva, de a nagyobb rész étlen-szomjan. Az emberek zúgnak zajongnak, máris kezdenek egymással feleselni, ha méltóságod meg nem jelenik előttük, én nem tudom, mi fog történni? a leggyalázatosabb verekedés üt ki közöttük, mely szégyent hoz mindnyájunkra.

A főispán úr erre sem felelt semmit, szép nyugodtan olvasván abból a fontos okiratból, melyet kezében tartott; hanem helyette nagyságos Kőcserepy úr mutatta némajátékkal, hogy ő méltósága nagyon el van foglalva most.

– Dolga van ő méltóságának? kérdé Tarnaváry.

– Fontos, sürgetős, mulaszthatlan! súgá Kőcserepy lassan, nehogy megzavarja őt fontos elmélkedéseiben.

De annál hangosabban beszélt Tarnaváry.

– Semmi sem fontosabb a jelen ügynél! Semmi sem elébb való kötelesség ennél és én komolyan figyelmeztetem méltóságodat szent kötelességére.

Valami szerencsétlen titkárja a főispánnak arra a gondolatra talált jönni, hogy valahonnan a kuczkóból előszólaljon:

– Bátorkodom emlékeztetni uraságodat, hogy itt a főispán úr szobáiban vagyunk.

Tarnaváry felöklelte a megszólamlottat tekintetével.

– Tessék visszaülni az úrnak oda, a honnan felkelt! Ez nem a főispán háza, ez a megye háza! s a főispán csak olyan szolgája az országnak, mint az úr a főispánnak.

A főispán megint csak olvasott s a vállát vonogatta.

Tarnaváry föltette magában, hogy olyan szelid lesz, mint a bárány.

– Méltóságos uram. Én elismerem méltóságod hazafiui érdemeit…

A főispán egy új lapot fordított olvasmányában s oda sem hallgatott.

E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a bárány Tarnaváryt, hogy sem látott, sem hallott többé; az erőszakosan elnyomott vér mind a fejének rohant; egy percz alatt, mielőtt valaki csak sejthette volna, kikapta a főispán kezéből azt az irást s úgy vágta a földhöz, hogy minden levele szétrepült.

– Ah ez erőszak! Violentia! crimen læsæ! actus majoris potentiæ! kiáltának a szobában levők s ugrottak a földhöz csapott iratokat felkapkodni.

Késő volt már: Tarnaváry megleste, hogy mik voltak azok? A fontos, sürgetős okirat nem volt egyéb egy csomó képes Charivárinál, mely épen akkor érkezett a postán, s melyben nagy gyönyörűségét szokta találni a főispán úr üres óráiban.

Tarnavárynak sikerült egy számot megragadhatni belőle.

– Ah! Tehát ezek azon sürgetős dépêchek! ez azon fontos ügy! ez azon elhalaszthatlan olvasmány, mely miatt az összes nemességnek várakozni kell, mely a közügyeket háttérbe szorítja. Jó napot, uraim. Jó napot! Ez ugyan derék dolog.

Utolsó szavait már a gyűlésteremben mondá el Tarnaváry, mint valami elfoglalt zászlót rázva kezében az elrabolt Charivarit.

– Ime, tekintetes karok és rendek, itt van a mindennél fontosabb diplomatiai jegyzék, a mitől országok sorsa függ, a miért úgy kellett szaladni a megye jegyzőinek, majd nyakukat törték. Ez ám ama sürgetős staféta, a mit lóhalálában hoztak a főispán úrnak. Tessék! olvassák önök is, hogy szólhassanak hozzá. Tessék uraim, a fontos dépêchek.

Míg a gyűlésteremben levő előkelők egy része szörnyűködött, más kaczagott a bárány Tarnaváry dühös ragadományán, az alatt odakünn a köznemesség békétlenkedése a végső fokát érte el. A tarka-tollasok belefáradtak már a kiabálásba, a vezetők a csillapításba, s a Szentirmay-párt emberei egyhangulag kezdék sürgetni a szavazatot.

Bizonyosnak lehete tartani, hogy szavazat útján ők fognak győzni. Az egyszerű felkiáltássali választás ezuttal a Kőcserepy-pártnak szintén nem használt, mert ellenfeleik álltak az erkélyhez közelebb.

E rossz helyzet régóta bosszantá az érdemes atyafiakat s több izben megkisérlék már egyes csapatokkal amazok közé nyomulhatni, de itt oly szigorú rend uralkodott, hogy a zárt tömegen sehol sem lehetett keresztül hatolniok s mindannyiszor kényszerítve voltak visszahuzódni a tulsó oldalra.

Az alkalom végre a leggonoszabb tanácsadó; a megyeház udvarának egyik szögletében nagy rakás tégla volt felhalmozva, jövendőbeli építkezés végett; egy ideig csak arra használták e téglahalmazokat a tisztelt választók, hogy felálltak azokra s onnan lármáztak, később azonban, midőn az ellenpárt a szavazást kezdé sürgetni, mulatságosnak találták amazokat olyanformán birni más gondolatokra, hogy egynéhányat azon téglák közül az előttük állókra hajigáltak.

Ez igen jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe vették magukat, hogy minden elhajított kőnek emberére kellett találni közöttük.

A rossz példánál semmi sem gyümölcsözőbb; az ingerelt, mámoros sereg egyszerre rohant az alkalomnak s mintha ez így volna legjobban, elkezdé ostromolni téglabombáival az ellenfél választóit. Ebből pokolbeli lárma támadt; a Szentirmay-párt emberei nem akarták magukat engedni, s ki botot, ki csákányt ragadva, elkezdék visszaverni támadóikat, egy pár zászlót már el is vettek tőlök, s azoknak a nyeleit odaverék a zászlótartók hátaihoz, a miből ott a szűk, megszorult helyen a leggonoszabb öldöklés támadt volna, ha hirtelen maga Szentirmay és Kárpáthy meg nem jelennek párthiveik között, a midőn Zoltán a választók vállaira emelkedve, a mérges zsivajon keresztülható szózattal hivá fel választóit, hogy rögtön hagyják el a megyeház udvarát és protestáljanak ez alkotmánytörő erőszak ellen.

Józan választói igen helyesnek találták e felszólítást, s azonnal kezdtek a főkapun keresztül kifelé nyomulni.

Az ellenfél az által még vérszemet kapott s a távozóknak rohant egész dühvel, vége volt a rend, a fegyelem utolsó szinének is; «üsd, vágd!» hangzott minden oldalról, a bőszült ittas sereg űzte az előle menekvőket, kiknek hátul maradozói csak úgy birtak a világos agyonveréstől megszabadulni, hogy elhajigálták megismertető tollaikat s üldözőik közé vegyülve, ők is kiáltozák: «üsd, vágd!» míg amazok mind ki voltak az utczára terelve. – Ekkor valaki elkiáltja magát:

«Ki kell őket verni a városból.»

A merész gondolat rögtön pártolásra talál.

– Ki velök a városból! hazáig kell őket verni!

Amazok sem veszik tréfára a dolgot, hanem látva, hogy ez már csakugyan nem mulatság, futnak, ki merre lát; ellenfeleik mindenütt nyomukban, egész a város végeig, s hogy a szavuknak álljanak, még az országútra is ki! Ők haza kergetik ellenfeleiket.

Egy csapat a legittasabb vérengzők közül ez alatt felrohant a lépcsőkön furkós botokkal, s az ajtóban álló hajdukat földreverve, elfoglalá az előtermet, felugrált a székekre, asztalokra s onnan ordítá torkaszakadtából: «le a mágnásokkal!»

Néhányan a gyűlésterem ajtajának estek s azt zárva találván, nekiveték vállaikat, hogy befeszítsék.

Az ajtó egyszerre felnyilt s a dühödt vakmerők előtt állt Tarnaváry.

– Megálljatok! ordíta rájok mennydörgő szóval, hogy azok ijedten hallgattak el egyszerre.

– Nem tudjátok-e, hogy ez a hely szent? ez a hely az ország terme! Ki innen, istentelenek! Takarodjatok ki rögtön, vagy a ki e küszöbre merészeli tenni lábát, azt én ezennel a kardommal hasítom ketté!

Az ugyan problematikus dolog volt, ha vajjon az a kard kihúzható állapotban van-e? De a fenyegetés oly határozott modorban volt téve, hogy a kortes urak jónak látták azt komolynak venni s szépen leszálltak a zöld asztalról, s a nélkül, hogy újabb ostromot kísérlenének meg a gyűlésterem ellen, szép csendesen kimentek az előteremből, csak az ajtóban állt még meg valami coryphæus, s rekedt hangon onnan kezdett el dictiózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry, hogy maga sem hallotta, mit beszél. Csak elment azután ő is, a merre a többi.

Tarnaváry dühtől reszketve fordult vissza a gyűlésterembe.

Épen akkor lépett ki a főispán a szobájából a nála volt urakkal, kik az egész botrány-jelenet alatt nem is mutatták magukat. Most jött elő s a főispán oly diplomatice mosolygott, mintha nem történt volna semmi.

– Méltóságos uram! ordított rá Tarnaváry, én protestálok ez alkotmányszegés ellen, s óvást teszek minden lehető eredmény ellen, melyet nyers erőszak szült.

– Protestálunk! kiálták minden oldalról Szentirmay pártfelei, a mit a méltóságos elnök úr épen annyiba vett, mintha Bécsben az olasz operában hallaná, mint kiáltanak bravot a jól kivitt ensemblenak. Szép csendesen kilépett az erkélyre s ott a számára rendelt helyet elfoglalá. – Az egész udvaron alig volt egyéb ember, mint néhány marodeur Kőcserepy táborából, holmi vén fogatlan kortesek, a kik féltették irháikat, s néhány okosabb honoratior, a ki nem tartotta rangjához illőnek az utczákon végig verekedni.

– Méltóságos uram, szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz, hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy kérdését feleletre méltatá.

– Præsentes concludunt. (A jelenlévők határoznak.)

Rudolf egy sarcasticus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány választóra s visszahuzta magát. A veletartók mindnyájan elhatározák, hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra s mind az, a mi az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elül lóháton Emanuel barátunk, ki e pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát s büszkén köszöngetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre, különösen a szép Vilmára: milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalagja hátig lobog kalapjáról, kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kaczkiás vitézek, egyik kézben a rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból, a hölgyek kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok. Milyen pompás derék fiuk! A főispán rögtön kiiratja nagy betűkkel a fekete táblára e végzetteljes szót «vox».

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy ménkü botjával s megriad egyszerre háromszáz torokból:

«Éljen Szentirmay és Kárpáthy!»

Mi volt ez? hogyan volt ez? álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul? vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsáppadnak, elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna el a bombát s két kezével int, hogy hallgassanak el, a mi által még rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját és egyszerre elhallgat az egész tömeg, egy intésére.

Oda mutat botja bunkójával a fekete táblára: «vox!» s azzal egyet int a kapuk felé:

– Be kell zárni a kapukat.

– Nem szabad! nem szabad! nem kell megengedni! kiáltoznak alá az erkélyről, mire Bogozy stentor hangon felordít:

– Præsentes determinant! (a jelenlevők határoznak!)

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne kaczagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papirra mutat, hova az alispán untával tollpróbaképen tizszer, tizenkétszer leirta ezt a mondást: præsentes concludunt.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! kiálta az őrt álló megyehajduknak Korondy, az alispán.

Egy pár sujtásos vitéz szót akart fogadni, a mivel azt nyerte, hogy kilökték a kapun s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni? A felszólításnak rögtön engedett is néhány jámborabb fél, a ki félt ott maradni a küzdtéren.

Csak Emanuel ficzánkolt még ott egy magában. Bízott nagyon bársony dolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyulni, s lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló tömeghez, de soha sem vitte tovább a megszólításnál: «Barátim, kedves barátim!» Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba s azt mondá neki, midőn mentésen, kardosan meglátta: az «én hősöm!» Ezt a hős nevet meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind ő reá néznek. Egyedül ő mentheti még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját s a kapuhoz nyargalva, elkezdé kiáltozni:

– Nyissátok ki a kaput; a ki hozzám mer nyulni, halál fia!

Eleinte nem hallgattak reá, később azután könyörült rajta Bogozy.

– Adjátok ki az urfit a kapun, ha úgy kéredzkedik!

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját, hattyuprémes mentéjét letépték nyakából s kivetették a kapu tetején át, mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ez alatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az érdemes választók seregéből koronkint előállt egy-egy hangosabb hazafi s fokos-kiséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, őszbajuszú kortes emelte fel szavát, minden sor után diadalmasan tekintve végig minden jelenlevő emberen.

Kőcserepy gavallér. Van zsebében sok tallér,
Nem kell nekünk inggallér. Lehet Pesten ácspallér!

Az öreg megtörülte utána a száját s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s daczosan csóválgatta nyakát, míg a verset mondta.

Kőcserepy és Korondy! Minket tovább ne bolondíj;
Ha megittuk a borodat, mégis megüljük torodat.

A kokánfalviak hires költők ebben a genre-ban.

Jött utána a harmadik; ez már valami notáriusféle ember volt:

Szentirmay, Kárpáthy hazánk igaz baráti.
Korondy, Kőcserepy Honunkat nem szereti.

Valaki oda hátul mindjárt rögtönzött reá:

Kőcserepy uram csak olyan tanácsos,
A kitől még soha sem kértek tanácsot!

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a tanácsosné elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet, monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Oh a kedves, délczeg, szeretetre méltó fiuk! Az elébb pompás derék fiuk, most már részeg ittas, csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát, ha részegek, nem ő itatta le. Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket, Kőcserepy borát itták. Háládatlan hitszegők! Ez a név illik rájok legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint s még sem adták el lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarkatollas tábor mind künn szaladgált az utczán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete táblán kiirva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jőjjön fel egy szóra a terembe! hangzott alá az erkélyről.

A nemes urak, gonoszat sejtve, nem akarták engedni, hogy Bogozy felmenjen.

– Hátha tüzes sárkánynyal volna tele mind az egész ház, vajh nem mennék-e fel? monda büszke önbizalommal a szittya vezér, s távolléte alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum, maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

Kőcserepy eléje futott, még az ajtóban elfogta.

– Mit cselekedett ön, szerencsétlen ember! támadt rá fogcsikorgatva.

– Ha tudni kivánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem: nagyságod és czinkostársa, Maszlaczky, az én tiz körmömet használták fel Kárpáthy Zoltán megrontására, mert ha én le nem irom neki azt az átkozott pert, nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, a mit vétettem azon derék hazafi ellen, a kit az úr Isten éltessen sokáig. Ezt cselekedtem, nagyságos uram.

– Ön gyalázatosan, undokul megcsalt engem; ön egy, egy…

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemes embert még a pap se leczkézzen meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően meghajtotta magát előtte, a hogy tudta s szépen megállt ott, két keze a botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vadszittyához, de részint oly halkan beszélt, részint oly rossz accentussal, kissé hebegve is, hogy a ki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiomáját gyakorolja az indogerman szólásnak?

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet, helylyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában legkevesebb kételkedést, ellenvetést, avagy tiszteletlen felindulást sem engedett arczkifejezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely kedvéért tartatott, hanem áhitattal állt ott az utolsó szóig, midőn az elnök úr ő méltósága ismét mentéjébe takargatta magát, azon hittel, hogy ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferentiával tevé töredelmes hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel nagyot hallok.

Nem ismerem azt a geniust, a ki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták és le nem vetették az erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához ököllel, mint egy paraszthajszál.

Túldörgé valamennyi beszédét Tarnaváry harsány szava.

– Ne hallgasson senkire Bogozy! ezek az urak csak időt akarnak nyerni. Az ő embereik megtámadták a mieinket s gyilkos verekedéssel kiűzték őket az utczára, a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést s most megakarják azt újítani; ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta egygyel magasabbra rezes fringiáját s mutatá tenyérrel, hogy már most ő is beszélni akar.

– Megértém a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy kinyitván a kapukat, birokra ereszszenek bennünket a künn dörömböző ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a kokánfalvi nemesség hires krónikáját, a ki nem ismeri, annak im elmondom. A mióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt még második András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők maguk hadat izentek egész Biharvármegyének, mely határaik fölött igazságtalanul itélt. Negyedik Béla király alatt csak Kokánfalva mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni oda még be nem jött senki apja fia, a kit ki nem vertek; még csak szolgabiró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri insurrectiónál hátát vetette a többi nemesség a franczia seregnek, a kokánfalviak ott is szembe álltak s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy mentek azok panaszra Napoleon császárjokhoz, mondván: «nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz.» Azok a görbék most is kézben vannak, azok a kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké és semmivel sem kisebb bennünk a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolczszáz esztendő leforgása alatt. Azért, ha azt kivánják a méltóságos urak, hogy most szavazatot adjunk rendes úton-módon, mi megteszszük azt is rendben becsülettel; de ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk, kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserüségeire, hogy úgy elkergetjük innen a tarka-tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, a melyből annyi volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék a mi akar! kiáltott közbe daczosan Tarnaváry, a kik verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek vissza többé. Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; ime tessék a jelenlevők határozatát meghallgatni.

Odalenn egyhangúlag kiálták:

«Éljen Szentirmay, Kárpáthy!»

Egy hang sem éltette Kőcserepyt.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? szólt Tarnaváry erőszakos hévvel ostromolva a főispánt.

A főispán hidegvérrel mutatott a fekete táblán kiirt szóra: «Vox!»

– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az ellenfél mellett.

A főispán ismét csak a táblára mutatott.

– Méltóságos uram, szólt Rudolf egészen magán kívül, az lehetetlen, hogy méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen a mint ezek az emberek egyenkint kibocsáttatnak az utczára, a felbőszült ellenfél rögtön agyonveri őket.

A főispán vállat vont rá s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő bizottmány tagjait.

Künn az utczákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely az üldözésből visszatérve, a kapukat zárva találta s a menekültek által értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják a választási tért.

– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat, ordíták odakünn, s rögtön hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapunak, fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.

– Tessék szavazatra menni, inte a főispán.

– Tessék szavazni! mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet előidézését megengedni.

– Önöket mind meggyilkolják odakünn! szólt Zoltán átölelve Bogozyt, s remegve miatta és társai miatt.

Ez nem volt azon ok, melylyel Bogozyt meg lehetett győzni.

– Csak tessék azt reánk bízni! szólt hegykén s ő maga indult meg legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyilt folyosón volt felállítva.

Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni s azután kimenni a megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével s ólmos bottal.

Bogozy odalenn összesúgott embereivel s kiválasztva azt az ötvenet, a kik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét, markába szorítá buzogányát s kinyittatá az ajtót.

– Üssétek agyon! ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról fogadta, a mint kilépett.

– De ki üt hát agyon? kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve s véres fejeket osztva mindenfelé.

– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? ordítá a maroknyi csapat, mint a sárkány dúlva ellenfelei közt. Ti akartok mi velünk kikötni? Nektek kell háború? Nesze háború! nesze vitézség.

A kokánfalviak perczről-perczre többen jöttek elő a megyeházból, a verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást, letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit, leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utczai kaput s egyszerre kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt emberei megsokalták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük, hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat s azon az úton, melyen néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők maguk futottak el a kokánfalvi atyafiak előtt, kik megűzték őket a város végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a megyeházához nagy diadalmasan végigénekelve az utczán:

«Kinyilott a piros rózsa, Szentirmay szakajts róla
Még pirosabb a mi vérünk, Azért ontjuk, kiért élünk!»

A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, irnokok szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztül hallatszik:

«Kinyilott a piros rózsa!»