XVI. Alku Egy Veszendő Lélekre.

Régi mese s csaknem minden vallás hitregéiben előfordul, hogy egy-egy veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz elvet képviseli a világban, nevezzék azt sátánnak, dæmonnak, Asmódinak, vagy Mephistophelesnek, sokféle neve levén e minden országban currentált, de soha el nem fogott földalatti iparlovagnak, a mely veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik idealis szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása alá, s küzködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát megőrizzen attól a balesettől, hogy saját jó kedvéből beleverje az orrát a pocsolyába, a mi bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi türelem régen sorsára bízná az ilyen ostoba ficzkót, s engedné, hogy vigye hát vagy őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, a hogy megalkudtak egymással, s nem törődnék velök többet.

Ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk, a midőn felment Pozsonyba, hogy Abellinot lelki eszközökkel az igazság és értelem soha nem ismert útjára térítse.

Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védencze számára a kivánt engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadálylyal kellett megküzdenie; a pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget mint Zoltán, örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a gondnok, Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiuróli felelősségtől.

A mely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.

Mint tudjuk, Maszlaczky is épen odafenn volt akkor.

Az a kis epizod az orvossal gátolá, hogy Abellinot értesíthesse arról, a mit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifju a per tartalmát megismeré s rögtön azután folyamodott az engedélyért.

Az ügyvédnek psycholognak kell lenni!

Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szerencsétlenhez, ki nagyon csodálkozott, azt látva, hogy még nem lőtték egymást keresztül. Arra mindkettő nagyon okos ember volt, ügyvédek és orvosok nem igen szoktak párbajt vívni. Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül eső actus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható physikai következéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő épen a támadott viszálykodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul gondolkodó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat begyógyítsa; azért a párbajnak e két facultásnál helye nincsen. Maradjon az elégtétel-vevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan embereknek, a kik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.

– Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? sokkal jobban néz ki; a kedves doctor valóban csodát követ el, valóban remekel.

Ezt Maszlaczky úr mondta.

Doctor úr sietett a bókot visszaadni.

– Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon ujságokat megtudja, a mikkel barátom uram szolgálni fog. Maszlaczky úr remek ember. Alig várom, hogy valami perem legyen, hogy rábízhassam.

– Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doctor úrral újjá alkottassam.

– Ugyan mit csinálnak önök? nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon, a két egymásnak hízelgő diplomatára.

– Hát mit csinálunk?

– Ne komplimentirozzanak annyit az én jelenlétemben; hozzátevé azonban, nehogy megbántsa a két urat: egy beteg ember jelenlétében.

Vagy úgy?

– Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen oda vagyok, nyögé Abellino, alig birva a száját összeragasztani. Az önök csunya veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.

Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a silabizálást ábéczéből. A két diplomata engedte magát leczkéztetni.

– Csunya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni. Tudhatják, milyen ideges vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.

Maszlaczky macskai hunyászkodással szólt közbe:

– Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságodat, a mit ma hozok.

Máskor oly hetvenkedő, most oly tejczukorédes volt. Megvolt annak a saját oka.

– Hát mi az? mondja el, erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, a hogy beszél.

Mind a két férfi közelebb lépett az ágyhoz, mosolyogva.

– Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett s meg fogja látogatni kedves nagyságodat.

– Hát azután? kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen mozogtak az értelem kerekei.

– Hihetőleg egyezkedést kiván ajánlani.

– Minek fárasztja vele magát? Engemet úgy is elvisz már az ördög idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.

– Az istenért! hogy beszélhet így méltóságod? szólalt meg ekkor az orvos. Méltóságod épen most van abban a stadiumban, hogy minden életműszere újjá alakuljon, még két heti cura, azután egy kis friss kirándulás a marienbadi fürdőbe, azután a nyarat Ischlben tölteni s úgy fog méltóságod hazatérni, mint egy Antinous. Nézzen meg engem méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a curát, olyan vékonynyá száradtam, mint egy keszeg és milyen vagyok most? Tessék rám nézni. Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor; csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.

Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt az orvostól túlélni a fiatal feleségét, a ki még utána férjhez akart menni? vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat?

– Semmi organicus baja sincs méltóságodnak s egészen magához fog térni, mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhelve, mihelyt ismét úri kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mulathat, vadászhat, kényelmesen élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a helyet fiscalis barátomnak, mint a ki gyógyrendszerem e hátralevő részét egyedül képes kiegészíteni.

E képzelet-ingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino csontváz-arcza; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette észre, hogy alig birja a fejét tartani.

– Igazán? Igazán úgy lesz az, doctor úr? Ha az csakugyan igaz, akkor én kiviszem a diætán, hogy az urat kinevezzék nemes embernek! Én magam teszem le az indigenatusi díjt.

A doctor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mondhatnékja volt pedig: hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenatusi nem tudom mennyit, s neveztesse ki őt parasztembernek.

Kopogtak az ajtón.

– Lehet! szabad! kiáltottak mind a hárman.

Jól sejtették. Zoltán ügyvéde volt az érkező.

Kovács szelid, csendes természetü ember volt, hanem ezt a tulajdonságát nem hordozta az arczán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony homlokkal, sürű szénfekete hajjal, vastag szemöldei elül csaknem összeértek úgy, hogy a ki közelebbről nem ismerte, könnyen azt gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső helyen egyedül találkozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.

Elmondta röviden, hogy ő ki és mi? és hogy néhány percznyi beszélgetést óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; e mellett néhány oldalpillantást vete a jelenlevő két úrra, mely elég világosan látszott kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában műutazáson volnának. Rosszabbat nem kivánt nekik.

Maszlaczky úr észrevette a tekintetet és sietett azt bevágni.

– Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak; én ügyvédje vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.

– Én pedig házi és családi orvosa, ki becses egészségére felügyel.

– Mi egy perczig sem távozhatunk el tőle.

– Úgy van, erősíté Abellino együgyű túlzással; ezek az urak itt laknak nálam, itt is hálnak mindig.

Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a fali szekrényben?

– Jobb szerettem volna, ha négy szem közt beszélhetünk, de így is el kell azt fogadnom.

– Tessék leülni, kedves collega úr, kinálkozék Maszlaczky úr nagy készséggel s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi nagy bosszuságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman tiszteletteljesen állva maradjanak.

– Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem akarom hosszasan terhelni. Nagyságodnak egy pere van védenczem ellen s én fel vagyok általa hatalmazva, e pert nagyságoddal lehetőleg kiegyenlíteni.

– Miután Kárpáthy Zoltán úr ő nagysága nagykorusági engedélyt kapott, ezt előre kellett volna önnek bocsátania, jegyzé meg Maszlaczky úr. No csak azért mondtam, kedves collega úr, hogy az informátióknál mindig szükséges megtartani a logikai rendet. Egy ügyvédnek logikával is kell birni.

Kovács meg sem köszönte a szives oktatást, hanem igen lapidaris stylusban folytatá:

– Védenczem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyezkedési ajánlatot tenni. A Kárpáthy-család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelenleg mindkettő igen jó karban áll s czélszerű kezelés mellett két-háromszázezer forint évi jövedelmet ad. Védenczem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik választani az uradalmak közül, azt engedi által, a kérdéses per megszüntetését tűzvén ki feltételül.

Abellinonak a lélekzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyujtotta felé, midőn Maszlaczky úr felpattant helyéről s hevesen közbevágott.

– Semmi alku; vagy mindent, vagy semmit, kedves collega uram. Egy Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magának tenni, midőn pere végeztéhez közelít. Miért nem tették önök az ajánlatot, midőn a per kezdődött és miért teszik most, midőn itélet alá készül? mert látják, hogy mindent el fognak veszteni.

Kovácsnak sok felelni valója lehetett volna e kérdésekre, de egy negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védencze titkát. Maszlaczky nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté, hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.

– Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek hűségének kell lenni védencze iránt. Én nem állitom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan tudok, miszerint ön védenczétől cessiót csikart ki egy harmadik ember részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldus alamizsnát biztosított a másnak elszerzett roppant jövedelemből. És most, midőn én az önök által igért huszonnégyezer helyet kétszázezeret igérek ő nagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha mi kiegyezünk, az adott cessio minden alapját elveszti, olyan körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek s akkor ön ama harmadik számára vesztette el az ügyet, melyből védenczét magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, a miért önnek védencze, ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (silentium) szerezhet, a miért ön elvesztheti ügyvédi oklevelét. Én bátor vagyok nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajjon többnek tartja-e az általunk ajánlott kétszázezer forintnyi jogos és becsületes évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi gúnyos alamizsnánál?

Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott csontváz. Fogai összeverődtek s a két keze reszketett.

– William! William! rikácsolá. Gyere be! öltöztess fel! Megyek. Azonnal megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, a mit velem tesznek. A kaputomat, a csizmámat, William!

Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doctorhoz fordult assistentiáért, de az is majd megette.

– Ügyvéd úr! annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én silentiumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem hallottam. Hozzám ne jőjjön közel. Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus!

Maszlaczky úr érzé, hogy még így soha sem volt megakadva életében. Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az ágy felé húzta vissza.

– Jól van, nagyon jól van, dohogott magában a fiscalis úr s ő is elkezdte felső kaputját magára venni. Csak tessék méltóságodnak azt tenni, a mit ellenségei tanácsolnak. Tessék engemet kidoboltatni, mint országos csalót, tessék ellenem silentiumot kéretni, tessék azokat a nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti, compromittálni. Ezt én megérdemlettem, a miért tizenhat esztendeig fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most legalább egyszerre nemes emberhez illő módon megjutalmaztatom. Oh csak tessék.

Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felső kabátját s most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy shawlt a nyaka körül tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem birt annyira menni, hogy csizmáit felhúzza. Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát czipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva s szépen kizöldültek azalatt. Oh milyen rendetlen ember vagy te, William!

Maszlaczky úr már a keztyűit is húzta.

– Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő, midőn kedves nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen nagyságod, a hova hívják. Térjen kedves unokaöcscséhez vissza, csókoljon neki kezet, akár az orczáját is. Nagyon hasonlít az édes anyjához. Sőt az édes atyjához is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ő vele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiu. Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt eddig is háborúságban élni vele. No de mind ezt el fogják nagyságtok egymásnak feledni. Kibékülnek, megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem mindezekre semmi gondom többé. Nagyságodnak senki sem vethet charactertelenséget szemére, miért vetne? nagyságod jó keresztyén, a ki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én, megvallom, hogy nem vagyok oly jámbor samaritánus. Engem nem bántottak nagyságod ellenségei, nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet Kárpáthy János úr, engem nem csúfolt, nem szégyenített meg, engem nem járattak tizenhat esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyujtanák kezeiket és ajánlanának egy egész világot… én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet: de én visszautasítanám s meghalnék inkább az utczasárban, de büszkén. Én, Maszlaczky Gábor, a ki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman; de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, a melyik egyszer arczul ütött.

Maszlaczky úr e beszéd alatt ismét letekergette a shawlt nyakáról, pedig senki sem kérte rá.

A szerencsétlen báró a beszéd alatt kínosan összegörnyedt ágyában, nehéz fejét tenyereibe sűlyeszté, sovány könyökeit pedig sovány térdeire szegezte, lábszárait vigasztalanul lógatva alá ágya széléről, melyen ült.

William elhozta a czipőit kitisztítva, a báró azokat a fejéhez vágta neki, hiszen két felemás!

Azután ismét hanyatt dűlt ágyába, magára rántva takaróját s kősárga szemével merően nézett fel a plafondra.

Kovács összefont karokkal nézett a dühöngő ügyvédre, gúnyos kitöréseit a tehetetlenség ömlengéseinek tulajdonítá, s egy szóval sem szakitá félbe.

Maszlaczky úr lassankint kigombolta újra felsőkabátját, a nélkül hogy felszólíttatnék rá.

– Hadd menjenek az együgyű emberek önkényt a kelepczébe. Ha valakinek kedve tartja a szerencséjét kihajítani az ablakon, ki gátolhatja meg abban? Én nem. Ilyen dolgokkal nem fárasztom magamat. Elég sok ideig voltam ennek az ügynek bolondja. Nem nagyságod kedvéért, korán se tessék hinni. Ha egy angyal nem kényszerített volna rá, tettem volna tán egy lépést az ügyben? soha! Igen, egy angyal, a ki azt mondta: itt e szegény sorsüldözte ember mennyivel boldogabb életre volna méltó, segítsük őt felemelni, szerezzük vissza elrablott örökségét, tegyük őt boldoggá, tegyük üdvözültté. Igen: üdvözültté! Tudja ön, mit vesztett ez órában? Egy tiszta, ártatlan lélek szeretetét, kinek keze önt ősei javadalmainak teljes birtokába vezette volna be; s ki önt nemcsak gazdaggá, de a legboldogabbá tette volna az ég alatt. Áldom a mindenhatót, hogy azt nagyságodnak elébb meg nem mondtam. Legalább így egy ártatlan gyermek kigyógyul abból a képzelgésből, hogy önt boldoggá tehesse.

A derék psycholog férfiu képes volt saját eljegyzett mátkája kezével kecsegtetni védenczét, hogy őt megnyerhesse magának. Gondolá, hogy úgy sem fog ez addig élni.

– Ah, de mit érdekli ez nagyságodat? Mit gondol nagyságod családi örömökkel? Csendes, otthonos, bájos fiatal nő, vidám, csevegő család, derék utódok! mit gondol nagyságod azokkal?

Oh pedig Abellino szívének ezek voltak legkedvenczebb eszméi, mint minden megvénült bűnösnél szokott lenni.

– Mi szükség nagyságodnak családról gondoskodni, folytatá éles, metsző gúnynyal Maszlaczky úr. Hiszen kibékülhet Szentirmay gróffal, s akkor nem szükség családi boldogságról aggódni…

– Uram! kiálta fel Kovács, felpattanva helyéből, e tárgyról megtiltom önnek beszélni!

A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy a jelenlevő három férfi mind némává ijedt s a jámbor orvos ijedtében akkorákat kezdett csuklani, hogy félteni lehetett, miszerint saját magán keresztül esik.

Kovács szemei úgy szikráztak, ajkai úgy remegtek, hogy méltán lehetett attól tartani, miszerint valaki csak a Szentmihály-kapu melletti házban lakik, azt azon az egy ablakon mind kihajigálja.

Abellino az orráig rántotta magára takaróját s Maszlaczky úr két lépést hátrált visszafelé. Csak azután jutott eszébe, hogy nem szükség félnie, sőt inkább volna ránézve óhajtandó, hogy bár megütné ellenfele; ez által actus majoris potentiæt követne el, még pedig két tanú jelenlétében, – s ismét közelebb lépett.

– Mit tilthat ön meg én nekem? szólt kétfelé vágva kabátja elejét mellén. Azt, hogy védenczemet ellenfelei által rászedetni ne engedjem? Azt, hogy bele szóljak egy ügybe, a mi engem is érdekel? Vagy mit?

– Azt, hogy Szentirmay grófról tiszteletlen hangon beszéljen! szólt Kovács határozott egyenességgel.

– Azt én világért sem teszem. Tettem-e valaha? Kivéve, a mit kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem Szentirmay grófnak, vagy önnek, vagy Kárpáthy Zoltán bárónak, hogy az általam összeállított per végén védenczemet részökre hódítsák. Ha önök felét igérik a Kárpáthy-uradalmaknak, azt én is biztosítom; ha önök igérik két harmadát, én igérem három negyedét; ha önök odaigérik egészen, én meg ráadásul egy bájos angyal kezét igérem hozzá. No tessék árverezni.

E szókkal Maszlaczky úr kihivólag ült le Abellino ágya elé.

– Tessék árverezni.

– Tessék! akará mondani az orvos úr is, ki ismét Maszlaczky pártjára állt, de a csuklás ismét szó közt kapta s majd a feje tetején lökte ki a hangot.

Kovács hallgatva tekintett Abellinora, kinek arczán kínos feszültségben látszott kifejezve lenni az a gondolat, hogy könnyü már ő neki százezreket, milliókat, földi angyalokat igérni, – mikor a sír szélén fekszik!…

Kovács mély szánalom és megvetéssel tekinte a tehetetlen nyomorú emberre, kit minden új szó új gondolatra téritett s ki most annyi viszás befolyás között nem birt testének, lelkének megállapodást találni.

– Hagyjanak az urak én nekem békét! nyavalygott, türelmetlenül rugdalva nyoszolyája végét. Mit háborgatnak az urak egy szegény beteg embert? Menjenek innen, végezzék el egymással, a hogy akarják, csak én tőlem ne kérdezzenek semmit; én nem irok alá semmit, én nem felelek semmire.

Azzal befordult a fal felé s elkezdett sírni, hogy milyen istentelenség az, hogy őt nem engedik meggyógyulni.

Kovács átlátta, hogy pere el van veszve; annak a nyomorult embernek egy óráig sincs saját akaratja.

– Holnap reggelig irásban fogom önnel közleni véghatározatainkat, mondá Maszlaczkyhoz fordulva s azzal vette a kalapját és eltávozott.

Abellinót annyiba sem tekinté, mintha egy darab fa feküdnék ott előtte, paplannal betakarva. Valóban úgy feküdt ott, mint egy darab fa.

Maszlaczky úr kezeit dörzsölé s ágaskodott örömében, kedve lett volna nyelvével is csettenteni s felállni a szék tetejére, onnan örülni.

A darab fa megmozdult az ágyban. Meglátta az ott maradt két férfit.

– Hát önök miért nem mentek el? Menjenek. Az Istenre kérem, hagyjanak magamra. Ne jőjjön hozzám senki, nem akarok látni senkit.

Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül nagykendőjét s odahajolva a beteg feje fölé, édes gyöngédséggel suttogá fülébe:

– Kedves, édes kedves nagyságom. Nem sokára czélnál leszünk.

«Nem sokára czélnál leszünk.» Súgá utána magában a darab fa, gondolván a minden czélok czéljára, a fekete sír fenekére.

Maszlaczky úr majd felrúgott asztalt széket, a nagy búcsúvétel közben s már az ajtó kilincsét tartá kezében, midőn a doctor, ki eddig az ablaknál állt és kinézett, visszafordult, fontos gyanakodó képpel mondva:

– Még nem láttam őt a kapun kimenni.

– Kit? kérdé Maszlaczky úr megrettenve.

– Azt az elébb elment embert. Semmi jó sem néz ki a szeméből. Nem mernék vele találkozni este az utczán. Azt hiszem, stilétes pálcza volt nála. Úgy nézett barátom uramra, mikor elment, mintha valami rosszra gondolna. És itt ezen a sötét lépcsőn úgy ütheti valaki az embert pofon, hogy azt sem tudja meg, ki volt?

– Doctor úr, szólt Maszlaczky, menjünk együtt.

– Nem tehetem, szabódék amaz. Nekem consultálnom kell a patienssel, az eltart soká, egy óráig, kettőig is.

– Uram, szólt Maszlaczky a rettegés vakmerő hangján, ez öntől szívtelenség. Engemet így egyedül hagyni a veszély torkába menni. Ön képes volna elhallgatni, hogy valaki gyilkost kiált és segítségére nem sietni.

– Én, uram? Én anélkül sem védelmezhetném meg önt, nekem nem az a foglalatosságom. Én békességes ember vagyok, én nem szolgálok senkinek salvus conductus gyanánt.

Maszlaczky urat az izzadság verte. Örömei már előre vonták, hogy röpüljön Kőcserepy karjaiba diadalhírével, de azon tudat, hogy szárnyai nincsenek, ismét azon gondolatra hozta, hogy tán jobb volna itt maradni. Végre feltalálta magát. Ott künn az ajtó előtt ácsorgott William, azt körülfogta szépen.

– Lelkem, jó William, ráérsz most ugy-e bár? nesze egy tizes, kisérj el hazáig; csak a bérkocsi-állásig, onnan visszajöhetsz; ugy-e bár megteszed?

William megtette egy tizesért, hogy elkisérte Maszlaczky urat, a ki elül hagyta őt menni a sötét lépcsőn, mint egy avantgardot, a kapun kijutva pedig hátul hagyta fedezetnek.

A békeszerető orvos meglátván az ablakból, hogy Maszlaczky viszi magával Williamot, nagyon természetesen saját becses élteért kezde remegni.

– Elviszi az egyetlenegy férfit a háztól! Az az ember vissza talál jönni s mind rendre gyilkolhat bennünket. Az egész emeleten nem lakik más, mint egy vén asszony, szakácsnéjával. Nagyságos uram, én ajánlom magamat. Én senki kedveért el nem vágatom a gégémet. Alázatos szolgája!

Kapta a kalapját, elfutott; a botját itt feledte, ezért még egyszer visszajött. Bot nélkül nem tanácsos haza menni s míg a sötét lépcsőn le nem ért, szüntelen beszélt hátrafelé, mintha oda hátul öten-hatan állanának, a kik őt kisérni szándékoznak, a kik levilágítanak utána. Protestált, hogy ne fáraszszák magukat, s csak a kapun kívül mert lélekzetet venni, érezve, hogy itt már mégis a nyilvánosság és a törvények oltalma alatt van.

Az a darab fa pedig odafenn feküdt csendesen, mereven a maga kínlódási helyén. Hogy ő neki e perczben kincscsel tölt ládákat igértek, hogy őt hosszú-hosszú élettel biztatták, – hogy új meg új tarka örömmel, víg élettel, csendes élettel, szeretőkkel, feleséggel, kéjmámorral, családi nyugalommal játszottak szemei közé, hogy a régen óhajtott gazdagság s a vele együtt szomjazott boszú ott függ megérve kezei előtt és hogy épen ez órában senki, egy lélek sincs, a ki ő reá gondoljon, hogy egymagára van hagyatva ebben a szegény szobában, a hol minden nyomoruságát hirdeti, hogy sehol az ég alatt nincsen nálánál nyomorultabb, elhagyottabb ember: – mindezekről annyi tudása, annyi érzete sem volt, mint egy darab fának, mint egy elrothadt, elhajított, redves, szúőrlötte fának…