XVII. A Lemondás.

Egy hétnél több nem kellett a hivatalos működések lefolyására. Maszlaczky úr gondoskodott, hogy minden a leggyorsabban haladjon, nehogy Abellino előbb meg találjon halni.

Zoltán ez alatt lement Kárpátfalvára. Keresztül kellett esnie az utolsó kisértésen: – elbúcsúzni a régi eszméktől.

Nem ez a gazdagság, nem e birtok, nem e hatalom elvesztése volt az, a mi legnehezebben esett lelkének, hanem a hozzájok csatolt eszmék.

Mennyi jót, mennyi nagyot tudott volna ő tenni, ha mind ennek birtokában marad!

Mennyi megkezdett eszme fog veszendőbe menni az által, hogy ő egyszerű birtoktalan fiává válik a hazának, ki majd ide s tova azzal lesz elfoglalva, hogy saját sorsáért küzdjön, s a közügyekben ne számítsanak rá többé.

Lemondása saját sorsán kívül sok egyéb körülményt hozott zavarba, mikért felelősség háramolt reá. Néhány hónap előtt felbiztatá jobbágyait, hogy az örökváltság nagy eszméjét ők hozzák legelébb létre, megegyezését előre birták, a váltsági csekély összeg meg volt határozva, összegyűjtve s a korszelemmel haladó párt mint diadalára várt azon napra, melyen e nemzetünket újjászülő tény létre fog jőni.

Ennek abban kelle maradnia. Kénytelen volt könyes szemekkel mondani el a derék emberek küldöttsége előtt, hogy csak tegyék el boldogabb napokra váltságdíjaikat s tartogassák azt szerencsésebb napokra, mert ő megszünik jószágaival rendelkezhetni, nem szabadíthatja fel őket, s Isten tudja, milyen urok lesz azután.

Mikor a becsületes ősz emberek utólszor megszoríták kezeit, mikor eltávoztak előle, a nélkül, hogy egy szót tudnának mondani, akkor eszébe jutott egyszer, hogy tán mégis többet áldozott fel, mint a mennyit szabad volt áldoznia, hogy a fiui érzet kötelessége tán nem nyomná le a mérleget, melynek tulsó felében a honpolgár kötelességei vannak letéve. Egy perczig gondolkozott rajta, hogy nem méltó-e azon gondolat, melyben egy új nemzedék boldogítása fogamzott, arra, hogy három ember élete holtig keserű legyen miatta? hogy nem könnyebben elhordják-e ők, Szentirmay és ő, az egymásért szenvedett gyalázatot, mint ez árva nép, mely önbűne nélkül szenvedi öröklött terheit?

Magasztos volt a gondolat! de Zoltán sokkal erősebb akarattal birt már ekkor, mint hogy egyszer megkezdett útjából visszatérhetett volna. Oda adta a «nagy hazafi» nevet a «becsületes ember» nevéért; az utókor magasztalását a szív nyugalmáért.

Mi lesz e derék munkás népből, mely másfél évtized alatt boldogságra, lelki jólétre emelkedett Szentirmay gondjai által, hová fog lesűlyedni ismét egy vesztegető, pazarló, szívtelen úr rendszere alatt, ki csak nyerni, zsarolni tud, s saját fényével elszívja a közjóllét életszínét.

Hogy fognak félbenmaradni a megkezdett közintézetek, iskolák, kisdedóvók, takarékmagtárak, hogy változnak majd át béreslakokká, mikben boltokat nyittat az új földesúr, hogy azokon keresztül szívja ki a föld népének valahogy még megmaradt zsirját, hogy szaporodik el orv, tolvaj és zsivány a munkaképtelen vidéken, melynek ápolásához, még ha akarna sem értene az új gazda, mert csak a készet pusztítani tanulta, s özön adósságot hoz magával gyarapítás helyett, a mi azután szaporodik, gyorsabban mint a féreg, s egy emberélet alatt széthull az egész roppant uradalom s vad idegen nevek hasogatják széjjel egyes darabjait.

Keserű volt rá gondolni, végigkövetni az egész eszmét s nem találni abban sehol megállapodást.

Néhány hónap előtt nagy hazafiak felszólítására nevezetes összegeket irt alá közczélú vállalatokra, miknek létrejötte nagy diadala leend a haladó pártnak, rossz sikere annál nagyobb kudarcz a minden javulást ellenző szemében. Most e kötelezettségeket teljesíteni többé nem álland hatalmában, ki fogják nevetni, le fogják nézni, mint hitvány gyermeket, ki nagy számokat irt le, a miknek mennyiségéről még fogalma sem volt.

Ez a gondolat kínzotta legjobban. Minő arczczal fog megjelenni azon komoly férfiak előtt, kik azzal tisztelték meg, hogy aláirásait úgy fogadták, mint egy igazi emberét s nem kérdezték tőle, hogy hány esztendős? Még e megaláztatás is várt reá, még erre is készen kellett lennie.

Nehéz volt a kisértet pohara, melyet ki kellett ürítenie, de kiitta az utolsó cseppig.

Egy egész napja volt arra, hogy búcsút vegyen azon kedves emlékektől, mik Kárpátfalva minden zugából élő szóval látszottak hozzá beszélni; beszélt a puszta levegővel itt és amott; tele volt az ránézve élő alakokkal. Este felé magához hivatta atyja hajdani jószágigazgatóját, a becsületes Vargát, s átadta neki a falakról leszedett családi képeket, a levéltár okiratait, vigye azokat magához, azon pusztára, melyet Kárpáthy János végrendeletileg hagyományozott hű tisztelőjének s őrizze meg ottan.

A jó öreg ember ajkai görcsösen remegtek, midőn átvette a család ősi emlékeit s szekerére rakatá. Annyit birt rebegni ifju ura előtt, hogy azért ne hagyja el örökre ezt a tájat, legalább néha őt látogassa meg egyszerű pusztáján, melyet áldott emlékű édesatyja jóvoltából bir.

– Köszönöm, jó öreg bátyám, monda az ifju erőtetett jókedvvel, meglehet, hogy ha egyszer a világon nem lesz hová lehajtanom fejemet, majd csak megjelenek a kegyed kapuja előtt s azt mondom, ide jöttem lakni, van-e szüksége kegyelmednek valami béresre?

Varga uram nem találta ezt a tréfát valami elmésnek s nem késett azt kinyilatkoztatni:

– Édes ifju uram, nagyon tudnék keseregni az ilyen mondáson, ha nem tudnám, hogy ennyire nem fog jönni a dolog; nagyságod, ha már lemond is uradalmairól, de szűkölködni azért nem fog, mert megboldogult édes atyja végrendeletében több százezer forintra menő összeget hagyott Szentirmay gróf rendelkezésére, azon általános utasítással, hogy azokon hazai vállalatok mozdíttassanak elő. A méltóságos gróf ez összeg nagyobb részét olyan részvényekbe fekteté, mik annak idejében akármikor készpénzzé fordíthatók, s egyik veszteségét pótolja a másik. Ez összegek még mindig elégségesek fognak arra lenni, hogy nagyságodat a szűkölködéstől és a megaláztatástól megőrizzék.

Zoltán egy rettenetes álomból ébredt fel e szavakra. Neki még néhány százezer forintja marad, melylyel rendelkezhetik! Ez megváltó gondolat volt reá nézve. Tehát módjában lesz azon nagy becsületbeli kötelezettségeket beváltani, mik az egész Kárpáthy-uradalomnál, de az egész kárpáti hegyláncznál is nehezebben nyomták szivét. Helyt fog állhatni azon fogadásokért, a miket tett mint gyermek, s miket úgy tekintének, mint férfi fogadásait! Ez újra fölemelte, ez aczéllá edzette szivét! Lehet, hogy e kötelezettségek kielégítése után igazán szegény lesz, hogy semmije sem marad, de mit tesz az: megmarad a becsület, a férfi-szó szent tisztasága s drága az olyan helyen, a hol arra kell építni a jövendőt…

Zoltán kifizetteté a jószágain levő tisztviselők és cselédek egész évi fizetéseit; ki tudja: az új birtokos fogja-e őket továbbra is megtartani?

Mindenről leltárt készített, számadást csinált, hogy az új birtokos rendben találja az egész gazdaságot s azt ne mondhassa, hogy ő valamit elvitt onnan. Még azt a hintót és azokat a lovakat is leltárba iratta fel, a miken ide jött; azok is a Kárpáthy-uradalomhoz tartoznak, viselje egészséggel az új birtokos. Ő maga azon a bérelt szekéren utazik vissza, melyen ügyvéde fog megérkezni Pestről, kit minden órán vár.

Kovács pontos ember; épen akkor hajtatott be a kastély udvarára, midőn a gyertyákat meggyujtották.

Minden cseléd, minden ácsorgó jobbágy olyan gyászos képpel nézett eléje. Tudták már, hogy a Kárpáthy-uradalom a jó Zoltán urfi kezéről egy idegen, még nem is ismert gazda kezére fog kerülni, bár e változás okát még csak sejtelemmel sem birták utólérni, s mindenki olyan csüggedt volt, mintha saját sorsa változását érezné.

Kovács egy bekötözött iratcsomagot vett ki kocsija üléséből s azt hóna alá véve, az ifju báró után kérdezősködék. Az ismeretes pitvarnok az ajtóig vezeté, ott megmondta neki az ügyvéd, hogy senkit se bocsásson be többé, s azzal belépett a levéltári terembe, hol a Kárpáthy-ősök pallosjogi gyakorlata hajdan úri székeket tartott, s e végett tágas kandallóval látták el.

Az öreg Vargának gondja volt tüzet rakatni e kandallóba, mert az idő őszi esőkkel járt, s elkelt a meleg szoba. Zoltán elfáradtan ült egy karszékbe, inkább lelki, mint testi küzdelemtől, az öreg Varga segített neki hallgatni.

Az ügyvéd megjelenése föleleveníté mind a kettőt, Zoltán eléje ment, míg az a kezében tartott iratcsomót már messziről nyujtá feléje:

– Itt van…

Azok az átkos iratok, azok a gyalázatos, utálatos, förtelmes eszmék, miket egy ördögi kiszámítás úgy össze tudott szedni, végre itt vannak letéve, átadva annak a kezeibe, a kinek lelkét, életét megmérgezék, tehet velök a mit akar, nem kénytelen tőlök félni, velök álmodni többé.

– Minden irat közötte van? kérdé Zoltán, midőn a pert remegő kezeibe vette.

– Magam győződtem meg róla; az eredetiek adattak át. A per megszüntnek nyilatkoztatott, a felperes visszavonta keresetét, s Kőcserepy befolyásának sikerült magát e pert a levéltárból kitöröltetni.

Zoltán dobogó szívvel fogá a csomagot, s úgy a hogy összekötve volt, belehajítá a kandalló tüzébe.

A három férfi szótlanul állt a kandalló körül, s szemeit le nem vevé a lángoló percsomóról, mely apródonkint foszlánynyá égett. Az egyenkint felhajló tüzes lapok úgy lobogtak a kandalló forró légvonatában, mintha valami pokolbeli kéz hajtogatná fel azokat, hogy még egyszer végigfusson az izzó sorokon, s minden kihamvadt lap foszlánya fölrepült a lángok közé, a kürtőn kiragadtatva az erős légvonat által, mely úgy bömbölt, úgy üvöltözött a szűk kémény csöveiben, mintha valami örülne vagy haragudnék ottan belül. Az egész percsomónak még csak hamva sem maradt ott; minden eltünt, csupán a kemény boritéktábla hajladozott összezsugorodva a parázs között, fekete felszinén végigjártak csavargó vonalokban a kósza tűzférgek, a mik halottaikat keresik.

Milyen könnyebbült szívvel sóhajtottak fel mindhárman.

– Nincsen többé!

Zoltán örömtől ragyogó arczczal fordult az öreg jószágigazgatóhoz.

– Megirhatja ön Szentirmay grófnak, hogy látta ez iratokat hamuvá égni.

– Még szebben hangzanék ez nagyságod szájából reá nézve, szólt az öreg. Most már semmi sem gátolja, hogy őt meglátogassa, ők bizonyára nagyon fognának örülni, ha Kárpáthy Zoltán ismét családjok tagjává fogadtatnék.

– Tudom, jó barátom. De most még korán volna az. Eddig ők tiltottak vissza engem, most én tiltom el magamat. E perczben semmi sem vagyok. És én senkinek sem akarok terhére esni, legkevésbbé azoknak, a kik szeretnek.

Kovács tetszését inté fejével. Ilyennek ismerte ő Zoltánt mindig. A sorsváltozás nem változtat a jellemen.

– Még egy izenetünk van, szólt, változatlan arczczal vonva elő oldalzsebéből egy pecsétes levelet, mely Zoltánnak volt czímezve.

A levelet Maszlaczky irta, melyben tömérdek virágos szóhalmaz között tudatja vele, miszerint sikerült neki kieszközölni a jószivű Kőcserepy tanácsostól, hogy saját jóindulatából (ez duplán is alá volt huzva) Zoltán számára tizenkétezer forint vitalitiumot rendeljen élete fogytáig, mely nemeslelkűség a derék méltóságos úrnak nagy becsületére válik; másodszor szintén az ő nemeslelkűségének befolyása egy másik nemeslelkű kedélyre idézte elő azt a nemeslelkű eredményt, miszerint Kovács ügyvéd úr ezentúl is megmarad elébbi hivatalában, a Kárpáthy-család ügynökségét a Kőcserepy-családéval váltandván fel, miután ő (t. i. Maszlaczky úr) úgy is egészen más állást fog elfoglalni a méltóságos úr családjánál. Jelen levele szolgáljon biztosítékul az igért dolgok hitelessége felől; egyebekre nézve pedig ajánlja mind a kettőjöknek legszivélyesebb pártfogását, stb.

Zoltán egészen elpirult, midőn e levelet végigolvasá. Annyira felingerlé az, hogy minden észrevétel nélkül négyfelé repesztette s a tűzbe akarta vetni. Csak akkor jutott eszébe, hogy e levél Kovácsot is érdekli, s bánni kezdte, hogy azt elrepeszté, barátja szerencséjét akadályozva az által; hátha ő elfogadja az ajánlatot?

Egy tekintet e változatlanul komoly arczra ismét más gondolatra téríté. Összemorzsolta a levelet s a tűzbe vetette.

Csak azután mondta meg Kovácsnak, hogy mi volt abban foglalva.

Nem kételkedett, hogy az ifju ügyvéd épen oly megvetéssel hajította volna a neki tett ajánlatot a tűzbe, mint ő a magáét, s a fiatal jogtudós jobban örült védencze e merényletének, mint bárminő jutalomnak, mely a csalárd emberek előtt megfogható és megszámlálhatóságánál fogva becsben szokott tartatni.

Ő is úgy cselekedett volna s jól esett neki, hogy Zoltán nem is mondta ki az ellenkezőt.

Másnap még hajnal előtt elhagyták Zoltán és az ügyvéd Kárpátfalvát. Varga ott maradt a jövendő uraságnak átadni a számadásokat.

Egész csendben távoztak el a kastélyból, mikor még mindenki aludt. Cselédjeitől még este elbúcsúzott Zoltán; a pitvarnok is megtudta, hogy miért hívták őt «szegény fiu»-nak. Zoltán tudtára adá, hogy ezentúl nem leend módjában őt tarthatni.

Midőn a kárpátfalvi vadaskert végéhez értek, mely kétfelől a nagy jegenyefákkal beszegett út mellett terült, ép akkor jött fel a nap s a két utazó akkor vette észre, hogy a merre keresztül kellett haladniok, az egész út el volt lepve parasztemberektől; férfiak, nők és gyermekek állták el az árokpartokat, s midőn szerény bérkocsiján elhaladt előttük a volt tulajdonos, hangos éljenkiáltásokkal üdvözlék minden oldalról.

Megtudták a jó emberek, hogy mikor utazik el, s bármilyen titokban tevé, rálestek, hogy még egyszer láthassák, hogy utána kiálthassák: «Hordozza az Isten szerencsével; hozza vissza minél elébb újra!»

Tizenkét lovas legény rugtatott a fák mellől kocsijához két felől. Marczi volt a vezetőjök, a megboldogult úr lovásza. Zoltán kérte őket, hogy maradjanak el tőle.

– De biz elkisérnők a világ végeig is!

Egész a tiszai révig elnyargaltak kocsija mellett, csak a parton maradtak el tőle, ott is utána kiálták, kalapjaikkal integetve felé:

– Hozza vissza az Isten minél elébb!

Zoltán eltávozott Kárpátfalváról, a nélkül, hogy vesztett örökségére csak egyszer is visszatekintene. Ha a tárgyak is úgy mentek volna vele mindenütt, mint az emberek szívei!

Éjjel sem pihentek meg sehol, váltott lovakon utaztak tovább, s másnap este Kovács laka előtt álltak meg Pesten.

Mikor le akartak szállni, nagy meglepetésökre a Kárpátfalván elhagyott pitvarnok jött kocsijokhoz annak ajtaját kinyitni.

Zoltán nem tudta, mit mondjon neki. A jó fiu hátul a bakon ülve jött velök Kárpátfalváról.

– Már engemet Zoltán urfi nem hagyhat el magától, ha nem fizethet is, majd csak megélek valahogy.