III.

A következő tavaszon már ott meredt fel az égnek a dagői sziklanyelv ponkján a tömör magas torony, melyről azonban a szigetlakókon kívül senki sem vett tudomást. Ez a pont kívül esik minden hajójáráson.

Dagő sziget még akkor Finnországhoz tartozott, svéd uralom alatt s maga egy kis respublikát képezett négyezer lakosával, a kik nem engedtek a saját ügyeikbe senkit beavatkozni.

A nagy torony lakóiról csak annyit volt szükséges megtudni a sziget kormányzójának, hogy azok idegen tengerészek, kiknek a hajójuk e partokon zátonyra került. Parancsnokuk derék, komoly férfi, a kivel németül és latinul lehet beszélni. Azt az egész kopár földnyelvet készpénzen vásárolta meg a dagői közönségtől, s azt a roppant épületet saját embereivel építteté fel, önmaga által készített terv szerint. Abban laknak mind együtt; hogy hányan vannak, azt nem tudni, mert soha sem jönnek elő az elzárt földterületről. Hogy mit csinálnak ott? azt még kevésbbé lehet kitalálni.

De a mi legrejtélyesebbé teszi ott létezésüket, az a kérdés, hogy miből élnek?

Mert ahhoz, hogy azt a nagy tornyot fölépítsék, kellett legalább ötvened magukkal lenniök; ha az elsülyedt hajójukról minden élelmiszert szárazra mentettek is, annak csak el kellett egyszer fogyni: ezek pedig ott voltak már majd egy éven át, és még sem jöttek elő, hogy a szigetlakók falvaiban élelmi szereket vásároljanak, ha van sok pénzük. Csupa tengeri pókkal, meg kagylóval csak nem élhetnek, egyéb meg a sziklák közt nem terem.

Pedig sok pénzüknek kell lenni, mert ha nyáron a dagői vén asszonyok, (mert fiatal leány nem mer oda közelíteni) mindenféle gyümölcsöt, virágot visznek oda kosarakkal a bezárt kapu elé: valaki egy ablakon keresztül átveszi tőlük a kosarat, a miben virág van; egyebet nem fogad el, s a virágokért fizet igazi aranynyal-ezüsttel; az pedig nem hamis pénz: látszik, hogy kézen forgott már, néha orosz imperiál, máskor angol soveraigne, német Albert-tallér, spanyol duros, olasz zechino. De hát kinek kell odabenn a virág? S ha virágra van pénz, miért nincs valami ennivalóra?

Végre a sziget szuperintendense, tisztelendő Vaimőnen úr, feladatául tűzte ki, személyes tapasztalat útján megtudni, hogy ki és mi lakik e rejtélyes toronyban, s látogatást tett a magát mutatni nem akaró embernél.

Bebocsátották, de csak egyedül, s akkor sem kötötték be a szemeit, a míg a torony urához felvezették; láthatott mindent s elmondhatta visszatérett, hogy az egész torony minden lépcsőzetével együtt szilárd faragott kövekből és téglákból van építve, erős vas-fogantyúkkal összecsatolva; belül emeletekre van felosztva, a legfelső, a tizenkettedik emelet, a miben a házi úr vendégét elfogadta, ez egy gloriette-szerű nagy kupola, rézfödélzettel, a minek három nagy ablaka a tenger felé nyílik, az átelleni három fala a hatszögnek pedig fatáblázattal van borítva. Maga ez a gloriette nagyon hasonlít egy természettudós műterméhez. Csillagászati eszközök, teleskopium, theodolith, alhidade, légsúlymérő; de mind olyan, a minőket hajókon szoktak használni. Nagy, ócska könyvek. Vegytani kemencze üstökkel és retortákkal. Azonkívül mindenféle furcsa bálvány alakok és régi babonás jelvények, a miknek a hatályában már mai nap senki nem hisz.

A házi úr egy nagyon komoly férfiú, a kinek az arcza se beszéd, se hallgatás közben semmi indulatot nem fejez ki.

Vendégének szótlanul helyet mutat maga mellett egy félkörű fa lóczán, mely az említett vegytani kemenczét fogja körül.

Vaimőnen úr elmondja, hogy ő kicsoda s hogy meg akarta ismerni a házi urat; kiről azt hallotta, hogy nagy természettudós: ő is az. Hátha nyerhetnének egymástól az eszmecsere által. S aztán nagy otthonossággal megmondja egyenkint, hogy ezeknél az ittlevő instrumentumoknál hol lehet tökéletesebbet kapni?

Az úr igéri, hogy szivesen látott vendégül fogadja. Nem beszél, nem mosolyog, hanem tettekkel igazolja, a mit mond. Egy rugó nyomására tűz lobban fel a vegytani kemenczében, s azután a kemencze fölötti katlanból egymásután szedeget ki a házi úr kenyeret, sonkát, fügét, mintha ez mind ott sült volna mostan, azután ugyanazon kályhából egy csapot elfordítva, friss sert csorgat alá egy kancsóba, s egy kis asztalkán mind ezt vendége elé tolja.

Vaimőnen úr meggyőződik róla az izlelés után, hogy ez valóban mind az, a minek látszik.

– De mondja meg ön uram, hogyan szerzi ön be ezeket az élelmi szereket? szól, nem állhatva ellent tudnivágyának.

– Nagyon egyszerű és világos az, felel a házi úr, komolyan. A világon minden anyagcsere által jön létre. A hajdankor alchymistái azon törték a fejüket, hogyan csináljanak a kőből aranyat. Én más titkot buvárlok. Hogyan lehet a sziklából csinálni kenyeret, húst, gyümölcsöt, a tengervízből bort, sat.

– Micsoda? kenyeret? húst? bort? Aztán a kősziklából?

– Itt van előttünk. Alattam, körülöttem nincs más, mint szikla és tenger. E helyet évek óta el nem hagyom; nem is hagyhatom el, mert még csak egy csónakom sincsen. S itt élek ötvened magammal, a nélkül, hogy valakitől valamit kérnék. Hát mi lehetetlen van az én theoriámban? A kenyérnek, húsnak, gyümölcsnek az alkatrészei nincsenek-e meg a kőben, a légben és a vízben? Az egyedüli titok, siettetni azoknak a gyors egyesülését, átalakulását. Nézzen ön ide: ebben a findzsában mi van? a szagáról érezheti, hogy kátrány. Ez itt pedig befűtött kemencze. Hanem azt már minden chemicus tudja, hogy tűzzel és salmiakkal jeget lehet csinálni. Ezt a findzsát most beteszem a kemencze katlanába. Vegyük elő az óránkat és számláljuk rajta a perczeket. Hetvenhét másodpercz mulva kész az anyagváltozás. Nyissuk fel a katlant. Ime lássa ön. A findzsában ananász fagylalt van.

A tudós úrnak kezdett a háta borsózni.

– Uram, én azt hiszem, hogy ez még sem megy pokolbeli szövetség nélkül.

– Hát persze hogy nem megy. Egyenesen annak a segélyével jön létre. Hát van önnek tán valami kifogása a pokol ellen?

– Hogy van-e nekem kifogásom a pokol ellen?

– No igen. Mert az egy igen régi, idejét mult fogalom. Még abból az időkből való, a mikor az a theoria divott, hogy ezt a földet az Isten teremtette. De hisz onnan már régen megjöttünk. Hiszen minden életnek a föltétele ezen a vékony almahéjnyi földkérgen az, hogy közvetlen alattunk van a pokol. Az ég csak megfagyaszt, a pokol teremt mindent, fát, gyümölcsöt, állatot és embert.

– No uram, ez geognosticai theorema; de az ember csak nem a pokol műve.

– Hát ugyan hogy ne volna az: mikor úgy van alkotva, hogy fázzék, s azért megölje azt az állatot, a melyiknek bundája van; éhezzék, s azért megölje azt, a minek husa van s szomjazza a vért, az embertársa vérét. Hát jöhetett elő ilyen állat más phantasiájából, mint az örökkön égő pokoléból?

– De hát az emberi erényekről megfeledkezett-e ön? Vannak emberek, a kik az Isten parancsolatjai szerint élnek.

– Ez a természetellenes. Azok a parancsok mind az emberiség megkínzására vannak feltalálva. Az egész biblia a tévelygések halmaza. Minden erény lázadás a természet ellen. Jó az, a mi a testnek jól esik.

– Hát a lélek? uram! a halhatatlan lélek?

– Ez a legátkosabb csalás, a mivel a világot el lehetett bolondítani annyi ideig! A test megkínzására találtak ki egy zsarnokot, a ki azt megbőjtöltesse, korlátozza, sanyargassa, kétségbeejtse, a maga érzéseit rátukmálja; csak azért, mert ez a lélek, ez a semmi onnan felülről jön, az égből, a test pedig innen alulról, a pokolból. De hátha a testnek eszébe jut rájönni egyszer, hogy ő az úr, és amaz a szolga, s legyűri őt maga alá?

– Uram, az ön dogmája rettenetes!

– De én igen jól érzem magamat mellette. Az egész hitvallás e szókból áll, «a mi nekem jó, az a jó, s a mi másnak rossz, az nem rossz.»

– Uram! Önnek a többi társai is ezt a hitvallást követik?

– Én ezt prédikálom nekik s jól meg vannak vele.

– Uram! Van önnek valami családja? Reménylem, hogy nincs.

– Van mellettem még egy nőstény anthropopithekus, aztán meg egy kifejletlen példány simia anthropos masculini generis.

– És a kis fiának minő vallást tanít ön?

– Azt, a mit ön hallott tőlem.

A szuperintendens elszörnyedve emelé fel a kezeit.

– «Erős várunk nekünk az Isten!» – No uram, én ide nem jövök önhöz többet; hanem a mint hazakerülök, indítványt fogok tenni a kormányzóságnak, hogy önöknek a kapuját falaztassa be, hogy ki ne jöhessenek rajta a szigetünkre!

– Mi nem megyünk ki önökhöz semmiért! hanem majd elfognak önök jönni mihozzánk. Az idén éhinség lesz a szigeten. Démonaim előre tudatták velem. És önök térden fognak hozzám búcsútjárni, a ki a sziklát át tudom változtatni kenyérré s úgy fogják énekelni chorusban: «alleluja Satanas!»

A lelkész fülére rántá a palástját, úgy szaladt ki a toronyból, s attól fogva nem igyekezett senki a pokol apostolánál látogatásával alkalmatlankodni.