IV.

A dagői torony lakója igazat mondott. Neki a pokol segített kenyeret csinálni a sziklából. Abban is a valót mondta el, hogy ennek az anyagcserének a műhelye az a vegytani tűzkatlan ott a torony gloriettejében.

Ez a bűvészet így ment végbe.

Mikor a légsulymérő és a sirályok zajlása tudatta a dagői remetével, hogy a zivatar közelít, akkor összehivatta a torony legalsó boltozatába a czimboráit. Ennek a teremnek az volt a neve, hogy «templom.» Megfordított templom. Volt benn szószék is, s azon ő maga volt a prédikátor.

Azok rettenetes szónoklatok voltak. Felhivás mindenre, a mi gonosztett, a mi emberekre nézve borzalom. Visszafelé fordítva az egész tízparancsolat. Gyülölet az egész emberiség ellen; valamennyi között a saját nemzete ellen s az önfajtája között az édes apa és az édes testvérek ellen. A bűn a maga szörnyeteg nagyságában felemelve erénynyé. A hitszegés, árulás, mint kötelesség. Az emberek átka büszke gyönyör!

És az alatt, a míg prédikált, az egyetlen édes fiának ott kellett ülnie a lábainál, a szószéke zsámolyán, hogy jókor megszokja ez irtózatos tant; s majd egykor folytassa, ha az apja hazamegy, számot adni a maga démonának.

Ebben a templomban kaczagni szoktak énekszó helyett.

Fordítsd meg a tízparancsolatot! Hamis légy, másét kivánd, ölj, rabolj, apát, nagyapát, s a legnagyobb apát, a császárt csufold ki, Istent káromold, s ha találsz szép virágot, a minek neve asszony, tépd le, ne kiméld s szórd el, ha meguntad.

A gyermek még nem értette talán ezt, a mit hallgatnia kellett.

– Holnap, vagy még az éjjel megint ünnepnapja lesz a pokolnak!

Az ilyen örömhirre a czimborák előhozták a templom sekrestyéjébe eldugott ladikjaikat, a mik három emberre voltak készítve, könnyű parafából, kívül bivalybőrrel bevonva, s azokat elhelyezték a szűk folyosóban, a min keresztül a tenger feljárt a torony pinczeboltjáig.

Mikor aztán a zivatar kitört, minden ember ott ült a maga csónakjában s várta az «áldozatot.»

Az pedig bizonyos volt.

A mester maga, amint az éj leszállt s a zivatar kitört, felment a torony gloriettejébe, s a vegytani katlanban mészszel táplált tüzet szított, a mi olyan fényt ad, mint a villám, s aztán a három nagy ablakkal átellenben levő falakról leemelte a kemény fatáblákat. Azok mögött három nagy homorú ércztükör volt elrejtve, mely erre azt a vakító fényt a három ablakon keresztül a tenger láthatáráig lövelte szét.

S az ördög vasárnapjára még harangozni is szoktak. A gloriette alatti boltozatban volt felakasztva az a nagy harang, a mi a rigai hőstettnél prédául esett: a mester a harangot időnkint megkongatá, s annak a hangját az a kapu nagyságu szája a toronynak messze bömbölte ki az éjszakába.

A szigeten lakók sem a fényt nem láthaták, sem a harangszót nem hallhaták, mert a torony arra felé nyilástalan volt.

S a mely hajó ezen a zivataros éjszakán a finni öböl láthatárán feltünt, annak menthetlenül áldozatul kellett esni ebbe az ördögi kelepczébe.

A keleti tengerről a finn öbölbe vezető torkolatnál két világító torony van felállítva, a svéd parton Gustavsvörn, a finn parton Reval mellett. A hajós a kettőről tudja meg, hogy éjjel, zivatarban merre vegye irányát? A dagői rossz szellem által meggyujtott fény, az éjjeli harangkongatás minden számítást összezavart. Ezt nézték a revali világító toronynak! ott biztos kikötő kinálkozott számukra, áldották Istenüket a megmenekülésért, arrafelé kormányozták a hajót, s egy óra mulva össze voltak zuzva a dagői sziklákon. – Akkor aztán, mikor a vészlövések, a hajótöröttek jajkiáltásai túlhangzottak a zivataron, előjött a sziklaoduból a mester csónakraja; megrohanta a sülyedő hajót, a kit élve talált, leölte, a mi kincset, pénzt, értékes terhet, élelmi szert talált rajta, azt csónakjaira feldobálta: a könnyű naszádok elsiklottak a sziklatömkeleg között, a miben a hajóroncsok elvesztek. A munka bevégezte után néha jött a másik és a többi. A csába fény mindenünnen odacsalogatta a hajókat, s azokról élő embernek lehetetlen volt megmenekülni. Virradat előtt két órával kioltá a romboló szellem a fényt a kemenczében, nehogy nappalra csaljon oda valakit a tornya elé. Áldozatai közül soha egy élve nem maradt. Ha férfi volt, rögtön megölték; ha nő volt, halál kinokra tartogatták.

A pokollal és a tengerrel voltak szövetkezve az ég és a föld ellen; s nem volt ellenük védelem.

Ez volt az a bűvészet, a melylyel a sziklából kenyeret, húst, bort és gyümölcsöt tudtak előteremteni. A szétzuzott hajók szinültig tölték meg a dagői torony minden kamaráját, pinczeboltját mindennel, a mi csak ember szivének kedves; – és megtölték azzal, a mi a legkedvesebb nekik, testvérek csontjaival és koponyáival a torony lábainál zugó örvényeket…