IX.

A két öreg ez alatt mulatott egymással.

A tengerészek a vén háznagygyal együtt minden zegét-zugát bejárták a toronynak, s a visszatérő őrmester azt jelenté, hogy semmi feljegyzésre méltót nem talált.

Feodor erre egy szócsövet vett elő.

– Engedje meg, hogy a háznagyomnak utasítást adjak a tengerészek ellátása iránt. Süket, másként nem hall.

A hallcsőn keresztül aztán amannak a fülébe beszélt, más nem hallhatta mit. Azt is valószinüleg plattdeutsch nyelven.

A háznagy megértett mindent. Inte a matrózoknak, hogy fogják meg az egész seres hordót s vigyék le magukkal.

Abban tehát megnyugodhattak, hogy megmérgezett italt nem kapnak; mert az úr maga is abból lakomázott. Sajt és füstölt sonka szintén nem lehet megmérgezve, mert a méreg elárulná magát.

Feodor aztán egy fali szekrényből sherry-palaczkokat vett elő s más pohárkákba töltött maguknak. Egyedül maradtak.

– Én még nem készülök odább menni, szólt Zeno, összekoczintva a poharát, éjszakára is igénybe szándékozom venni önnek a vendégszeretetét. Az okát is megmondom ittmaradásomnak.

– Mielőtt az okát megmondaná ön, mely engem e szerencsében részesít, engedje meg, hogy a ház úrnőjét értesítsem arról, hogy vendégeink éjszakára is itt maradnak. Én a magaméiról majd gondoskodom, ő is gondoskodjék arról, a ki neki jutott.

– Jól lesz.

Ezzel Feodor bement Masinka szobájába, s még az ajtót is félig nyitva hagyá, hogy Zeno hallhassa jól, a mit hozzá beszél.

– Csak egy ágy van, azon a fiuk ketten is el fognak hálni.

Óh hogyne! Milyen öröm lesz az Sándornak, ha elalvás előtt a karját Pál nyaka körül fűzheti. Ma nem kell a régi imát elmondania: a mit kért, itt van.

Ezt elvégezve, rögtön visszajött Zenohoz Feodor.

– Nos uram, most meghallgathatom önnek az okait. Hanem koczintsunk elébb.

– «Viva noi!» A hogy az olasz mondja. Tehát uram; én és valamennyi hajósom a mult éjjel folytonosan valami távolból jövő harangszót véltünk hallani.

– Valóban?

– Ez a harangszó bennünket zavarba hozott. Altiszteim, a kik nem egészen tökéletesek a térképpel meg a delejtűvel való bánásban, azt mondták, hogy ez a harangszó a gustavsvörni világító toronyból jő, a mit a nagy köd miatt most nem látni; kormányosom pedig, a ki sült paraszt, s csak az ösztöne után indul, azt állította, hogy a gustavsvörni világító torony harangszavának lehetetlen erről az oldalról jönnie; messzebb is van az, mint hogy idáig elhangzanék; ő szerinte ez a harangszó nem más, mint a kisértetek játéka. Itt a tájon van egy elsülyedt város, annak a harangszavát hallani ilyen ködös éjszakákon, a tengeren hajózók romlására; mert a hová ez a harangszó vezeti őket, az a legveszedelmesebb sziklazátony. Van is erről valami népmonda. Nem ismeri ön ezt e mesét?

– De ismerem.

– Nem lenne azt szíves nekem elmondani?

Feodor talált ki valami mesét egy elsülyedt városról, s ennek az éjjel felzugó harangjairól. Gondolta, az orosz, ha commodore is, babonás. Talán ez is elég lesz neki.

Zeno végig hagyta azt neki mondani s az elbeszélő arczát vizsgálta az alatt figyelmesen.

– De hát ön maga hiszi-e azt a mondát?

Feodor ránézett, s aztán vállat vont.

– Bah! – Dehogy hiszem.

– Pedig hát kell benne valaminek lenni, mert ez a harangszó bennünket oly elátkozott helyre vezetett, hogy ha a köd reggel felé hirtelen egyszerre föl nem szakad, én most a három árboczosommal együtt ott vagyok, a hol a korall terem. Ideje volt horgonyt vetnünk. De hát honnan jött akkor ez az áruló harangszó? Azt hihetném, hogy a Dagő sziget valamelyik templomtornyából, ha nem tudnám, hogy éjszaka, a karácsonyi misét kivéve, nem szokták meghúzni a harangokat. Nem sejti ön e talány titkát?

– De igen. Ködös időben magam is gyakran észleltem ezt a harangszót, s mellőzve a meséket, egész természettani okokból tudom azt kimagyarázni. Ez nem más, mint a gustavsvörni torony harangjának a hangja. Az erős köd lenyomja a hangot, s ilyenkor ez kétszer oly messzire elhallatszik, mint más rendes időben. A sűrű légkörben a hang erősebb, mint a ritkában. Ugyanaz a villámcsattanás, mely a hegy magasán állóra nézve alig volt hangosabb egy puskalövésnél, a völgyben állóra nézve földrengető dörgésnek hallik.

– Ezt én is tudom. De az eltévesztett irány.

– Annak is egyszerű magyarázata van. A tengeren nyugati szél van, – szél ellenében nem terjed a hang; ellenben szél mentében annál jobban. A gustavsvörni harangszót a dagői partokig hozza a szél, s a mint a sziklákról a hang visszaverődik, egészen úgy tetszhetik az, mintha itt e szigeten harangoznának.

– Áll. De már most arra az esetre, ha a dagői sziklapart csak a gustavsvörni harang visszhangját veri a tengerre, itt ezen a ponton okvetlenül meg kell hallani azt a harangszót.

– Meg is hallik, én többször észleltem.

– No hát erről akarok én meggyőződni itten s ezért óhajtok itt maradni éjszakára.

– A mit én a legőszintébb örömmel viszonzok.

A commodore úgy tett, mint a kit érdekelnek a természettudományok. A tengerésznek rendesen csillagászattal is kell foglalkozni, és meteorologiával. Házi gazdája ezekben mester volt, sokat lehetett tőle tanulni s ő kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben. Hanem egy tárgy volt a szobában, a minek a czélját nem birta kitalálni, kérdezősködni pedig együgyüségnek látszott volna. Egy hosszú vastag selyem csengetyüzsinór, mely a plafondról lecsüggött. Mi lehet ez? Hát mi? csengetyüzsinór. De minek az? Az egyetlen cseléd süket, annak nem lehet csengetni vele. A házi gazda oly módon tolta a zsinór elé nagy karosszékét, hogy a hozzájutást egészen elzárta vele.

A beszélgetés közben leszállt az éj. A szomszéd szobában lehetett hallani, hogy a két gyermek jó éjt kiván Masinkának s aztán mellékszobájába távozik. Egy halk sóhajtás hangzik még: «én édes Istenem!» a nő is alunni megy, s a boldog másvilágnak ajánlja lelkét. Ezek alusznak mind a hárman.

– No most mi felmehetünk az observatoriumba, szól Feodor, felkelve helyéről, s hallgatózhatunk a harangszó után.

Azzal indult egy kézi lámpást meggyujtani.

A mint Feodor a helyét elhagyta s hátat fordított, Zeno hirtelen oda lépett a selyemkötélhez, s egyet rántott rajta.

S arra mély, tompa kondulással megszólalt a rejtett harang.

– Ah! Itt van tehát az a harang! Kiáltá fel diadalmas haraggal Zeno.

– Szerencsétlen! hörgött rekedt hangon Feodor. Te magad adtad meg a jelt.

Zeno az ajtóhoz rohant; neki kardja volt, Feodor pedig fegyvertelen állt ott. Felszakítá az ajtót s sípjába fujva, jelt adott.

A sötét lépcsőn felfelé rohanó férfiak léptei hangzottak.

– Fogjátok meg ez embert, és kötözzétek meg! parancsolá Zeno, kardja hegyével Feodorra mutatva.

Abban a perczben megragadták a két karját hátulról, hurkot vetettek az ökleire. Nem az ő matrózai voltak azok, hanem Feodor martalóczai. Egy pillanat alatt oda volt kötözve ahhoz a karszékhez, a melyből az imént felkelt. Mielőtt kiálthatott volna, betömték a száját.

Feodor hideg vérrel állt eléje.

– No most már azt is tudod, hogy hol harangoztak és azt is, hogy kinek? Tudd meg hát azt is, hogy ki harangozott? Én vagyok Ungern Feodor kapitány, a kit te elárultál, bevádoltál, bányarabságra itéltettél, a kit nyomorulttá, földönfutóvá tettél; a kinek feleségét elcsábítottad, a kinek a gyermekét megbélyegeztetted. Azóta nincs egyéb dolgom, mint a boszuállás. Azért építettem ide ezt a tornyot, hogy a te nemzeted hajóit összetörve lássam a szikla zátonyain. Hatszázat pusztítottam már el, a te sorhajód, a büszke három sor ágyús, kezdi el a hetedik százat. Arra a harangkondításra, a mit magad tettél, az én híveim előrohantak a lesből, s azóta a te katonáidat leölték mind. Azután pedig fel fogják venni magukra azoknak az öltözeteit s a te saját dereglyéden meglepik a horgonyon álló hajódat. Az lesz a vérfürdő, a mit ott elkövetnek! S mikor aztán minden élet-világ ki lesz fujva, akkor üszköt vetnek a hajóba, s égni hagyják. Te nézni fogod ezt a gyönyörű látványt egy nyitott ablakból, a hová ki foglak tenni és gyönyörködhetel benne egész a hajó felrobbanásaig. Erre a nagy csatazajra aztán felébrednek a fiuk, kiszaladnak egy ingben. Akkor én az egyik fiunak azt fogom mondani, «nézd! itt a válladon ez a letörölhetlen bélyeg, a mely téged a világból örökre kitiltott, mielőtt vétettél volna valamit. Ez a bélyeg lehetetlenné teszi, hogy valaha becsületes embernek neveztessél, hogy valaha tisztességes asszonyt végy nőül, hogy a nevedet bevalljad. Ezzel el vagy temetve s el vagy kárhozva ezen a világon. S a ki ezt tette veled: ime ez az ember, a kit megkötözve látsz itt. Ez elrabolta tőled vagyonodat, elrabolta anyád szívét, elrabolta az egész világot! Ez csinált az apádból ördögöt s az életből poklot neked. Ennek az embernek fia van. Az ott! Ez az oka annak, hogy te ilyen nyomorult vagy. Ennek nem volt szabad a világra születni, mert a születése perczében megsemmisített engem és téged. Ez a korcs, a ki a te nevedet bitorolja. Nesztek két kard; – rohanjatok egymásra! S te látni fogod és gyönyörködhetel benne, hogy mint öli meg az én fiam a tiedet. Lehet, hogy mind a ketten megölik egymást. Az mindegy. Végignézzük csendesen, mozdulatlanul. S ha azután ők elkészülnek egymással, akkor feloldom a kezeidet, rajtunk lesz a sor; – ne hidd, hogy orozva öllek meg. Kardot adok a kezedbe, s aztán legyen közöttünk biró az ördög és a pokol! – Vigyétek!»

A megkötözött ember vonaglott a lelki fájdalomtól s a szemei könyörögve néztek testvérére.

Annak az arcza hideg volt, mint a márvány.