VIII.

Sándor először örült életében, – a mióta a gyermekjátékszerek fölötti örömei elmultak.

Mikor azt mondhatta a vendég ifjunak, Masinkára mutatva:

– Nézd, ez az én «anyám».

Valóban az volt ránézve. Kisded kora óta ez a nő pótolta nála az anya helyét. Az igazinak más mulatsága volt. Ez a nő szerette őt, s ennél tudta meg ő is, hogy van a világon még valami érzés a gyűlöleten kivül.

De még nagyobb öröm volt az, mikor vendégét bemutathatta.

– Anyám! Ez itt «Ungern Pál». Apám azt mondta, hogy mutassam be őt az anyámnak és legyünk jó barátok.

A szemeiben ragyogtak a könyek.

Hisz ő tudta jól, hogy ki az az Ungern Pál?

Masinka tudott egy titkot, a mit az apának soha sem fedezett fel; az, hogy az a Pál már akkor a világon volt, mikor az a katasztrófa történt ő vele. Épen az ő világra jötte okozta azt. Két embernek, a kit a szenvedély bünbe ejtett, nagy oka volt megakadályozni azt, hogy ő ezt megtudja. A férj nem is tudta ezt meg soha. Hanem e titkot annál inkább elmondta Masinka Sándornak, olyan bizalmas órákban, a mikor az apja rettentő tanításai elől az egyszerű cselédhez menekült. Akkor megsugá neki Masinka, hogy vannak künn a nagy világban, a mely előle gyermekkora óta eltünt, nagy és hatalmas ellenségei: a nagybátyja és annak a fia, egy mostoha testvér. Azok miatt kell neki is e sziklatoronyban elvesztegetni ifjú életét. És azután elmondta neki, hogy az igaz jó emberek, a kik Istennek tetszeni akarnak, megbocsátanak az ellenségeiknek; és azután megtanította őt valami egyszerű imádságra, a mit igaz ember az ellenségeiért mond: hogy térítse meg őket az Isten, hogy szünjenek meg őt üldözni, engesztelődjenek ki iránta, szabadítsák fel e börtönélet alól, nyujtsák feléje békejobbjukat. Masinka azt tette Sándorral, hogy az minden este, mielőtt elaludt volna, imádkozott a mostoha testvérért, a ki már a születése órájában üldözője lett neki.

Most azután, hogy azt mondta Masinkának: «Nézd, ez itt Ungern Pál. Apám mondá: hozzam hozzád, legyünk jó barátok» e szavakban az az érzés volt kifejezve: «Lásd, használt az imádságom. Az ellenség kiengesztelődött, eljött értem, megszabadít. Még is jó az Isten; még is jó az én apám! Hogy szerethetem már mindkettőt együtt, – s harmadiknak az ellenségemet».

Masinka elértette azt, s reszkető karjaival egymáshoz ölelve azt a két fejet, megcsókolá mind a kettőnek a homlokát.

«Szeressétek egymást!»

Aztán felhordta, a mi csak csemege volt a szekrényében. Csak egy tányér, meg egy étszer volt hozzá. A két ifjú tudott enni egy tányérról, egy késsel: megegyeztek szépen.

Masinka nézte őket gyönyörködve.

Azután kiküldte őket a kis kertbe; menjenek ifjak módjára játszani, birkózni, ne sajnálják a virágokat, úgy is itt már az ősz, a dér leforrázza azt mind.

Pál aztán beszélt Sándornak a nagy világról, a mit ő már bejárt. Csatában is volt a tengeren, piratákkal.

Erről aztán eszébe jutott Sándornak, hogy a piratáknak, a bandítáknak sajátszerű fogásaik vannak a vívásnál; előhozta a vívókardokat s azokra a mesterfogásokra betanította a Pált is; hasznát veheti, ha egyszer szemtül-szemben kell harczolnia majd a kalózokkal.

Milyen boldog volt! Hogy egyszer már magához való ifjuval találkozhatott. Hogy repesett a szíve, mikor a testvérre nézett. Örült rajta, hogy az olyan délczeg szép fiú; – mikor vívtak, úgy vigyázott, hogy a tompa karddal nagyon meg ne üsse, úgy hogy fájjon; ha pedig az talált ráhuzni egy egészséges csapást, nevetett rajta, azt mondta «dehogy fáj!» s megdicsérte érte.

Az ablakból leste őket a Masinka, a mint a kertben előre hátra tülekedtek, s törülgette a könyeit. Örömkönyeket.