X.

A pokol műve tehát mégis tökéletes! A sátán nem csalja meg, a ki benne bízik, a ki neki igaz híve.

De hát valjon igaz, tökéletes híve volt-e neki?

Nem vétett-e a pokol vallása ellen titokban, a midőn megtürt maga mellett egy emberi lényt, a ki «én Istenem»-hez fohászkodik, a midőn álomra hajtja fejét?

De hát az álom országában van-e az a nő?

Nem hallotta-e az ajtón keresztül mindazt ez a nő, a mi most el lett mondva, a miről addig sejtelme sem volt? Nem árulhatja-e őt el?

Átment a szomszéd szobába, a lámpával kezében. Oda világított vele Masinka arczába. A nő behunyt szemmel feküdt előtte, két keze a keble fölött összetéve, mely csendesen szállt és emelkedett.

Az alvilági szellem azt sugá neki, hogy ennek a nőnek jobb volna halottá lenni.

Hátha mindent hallott s csak tetteti az alvást?

A kezét oda tette az alvó szivére, s a másik kezében ott tartá a felemelt gyilkot, úgy, hogy annak a hegye a nő kebléhez ért.

Ha egy sebes szívdobbanás elárulja, hogy ébren van, ez a tőr keresztülfut a szivén. De nyugodtan maradt.

Arcza elkezdett mosolyogni az alatt s ajkai hebegve suttogák, álmodók szakgatott szavával:

– Ne csiklandj azzal a kalászszal, Sasa!

A kegyetlen ördöghitű embernek nem volt bátorsága keresztülütni azon a szíven azt a vasat.

Pedig az ördöge eléggé susogta: «nem vagy egészen enyém; még maradt benned egy jó indulat: ez az egy elveszít!»

Nem tudta megölni a leányt.

Megnyugtatá magát azzal, hogy aludt az és nem hallott semmit. Elégnek tartá, hogy a kertbe vezető lépcsőajtó kulcsát magához vette, a mi a leánynál állt. Igy be voltak jól zárva.

Otthagyta őt és sietett fel az observatoriumába.

… Pedig a leány nem aludt. Ébren volt és hallott minden szót.

Képtelen lelkierővel leküzdte az iszonyatot, a halál félelmét, hogy alvást tudjon szinlelni, mikor a tőr szivének van szegezve annak az embernek a kezében, a kit ma ismert meg egész iszonyatosságában.

A mint a távozó léptek elhangzottak, felugrott az ágyából, átrohant a két alvó ifjuhoz (egymás kezét szorítva aludtak), felriasztá őket.

– A halál órája közelít rátok!

Sietve elmondott nekik mindent.

– Egymást kell megölnötök, apáitok szemeláttára.

A két fiu reszketve ölelte át egymást.

Nem a halál félelmétől reszkettek, hanem attól a kínzó tudattól, hogy apáik így gyűlölhetik egymást!

– Fussatok innen!

– De merre? A kertajtó zárva van.

– Itt az ablakon keresztül le a kertbe s onnan a kőfalon át a part alá, ott lesz egy csónak, azon elmenekülhettek a hajóhoz.

– De te is velünk jösz!

Masinka sietve széthasogatta az ágylepedőket, azokat egymáshoz kötözte, még az mind nem adta ki, átment az étkezőbe, ott levágta azt a hosszú harangkötelet, azzal kitelt. Az ablakból egyenkint lebocsátkoztak a kertbe, onnan tovább. Az éj sötét volt, kedvezett futásuknak.