VII.

Tizenkét esztendeig tartott ez a rettenetes élet. A résztvevők megőszültek bele; többen el is haltak, számuk leolvadt már negyvenre. Maga a dagői rém is hófehér hajú volt már, hetven évesnek látszott; húsz évvel túl az életkorán.

Ez idő alatt hatszáz hajót töretett össze a dagői sziklákon, azokon elveszett több mint tizennyolcz ezer emberélet s elpusztult száz millió tallért érő vagyon.

S a boszuállás réme még mindig nem volt megengesztelve. Tizenkét évi vérontás, rombolás nem csillapítá le a szivében égő poklot.

A kiket eddig az örvénysirba eltemetett, mind ismeretlen emberek voltak, neveiket sem tudta meg soha. Ő maga ott sem volt akkor soha, mikor azokat legyilkolták.

A mit még meg akart érni, a miről örökké álmodott: azokat kaphatni pusztító hatalmába, a kik őt oly nyomorulttá tették. Szemtől-szembe találkozni velük valaha s tele szivvel szivni fel az átkozódásaikat, mikor sirjukba taszítja őket. Ez lenne a pokolmű koronája!

A munka nyáron szünetelt. A rövid és világos északvidéki éjek alatt a világító tornyoknak nincs szerepük. E hónapokban a dagői rém a fiacskáját oktatta, a hogy szokták tenni kegyes atyák kedvencz gyermekeikkel. Tanította a könyvek titkaira, mik a természet hatalmas szellemeit az ember szolgáivá teszik. Gyakorlotta a vivásban, nem a hogy a lovagok, hanem a hogy bandíták, kalózok vívnak. Elvitte őt magával kis csónakján a szikla-zátony örvényei közé, hogy tanuljon vakmerő lenni, daczolni a vészszel. Az ifjú tizenhat éves volt már, s testi erőben vetekedett minden férfival. Megtette vele azt, hogy a csónakból kitaszította a hullámforgatagba, s eleinte, ha látta, hogy nem bir kivergődni, utána ugrott, üstökénél ragadva kihozta: utóbb nem volt a segítségére szükség, a gyermek kiuszott magától is.

Egyszer a tizenkettedik év őszén egy orosz császári ágyunaszád zuzott tönkre a sziklákon. Annak a kajütjából egy nevezetes iratot is elhoztak a martalóczok, a mi a kapitány szekrényében a pénzzel együtt volt bezárva. Ez az admiralitás parancsa volt az összes orosz hadihajókhoz. Tizenkét esztendő alatt annyi szerencsétlenség történt a keleti tengeren, s épen a Fárő és Gustavsvörn közötti útvonalon, a mikből soha egyetlen élő szemtanu nem menekült meg, hogy az általános rémkiáltás még a hatóság nyugalmát is felzavarta. Ez utvonalon valami titokteljes kalózcsapatnak kell létezni, mely zivataros éjeken a hajókat megrohanja, elsülyeszti, s a rajtuk utazókat leöldösi. Az eltünt hajóknak még romjait sem veti ki sehol a tenger. – A hajótöröttek csak egy palaczkba zárt tudósítást sem biznak a hullámokra, mikor veszedelmüket látják, a hogy ezt rendesen szokták. Itt embernek kell lenni, a ki e romlást okozza. Keressétek! Minden hadihajónak, ágyunaszádnak ki van adva a parancs, hogy nyomozzák a titokteljes pusztítót.

Hogy kaczagott az ősz daemon-apostol, mikor azt megtudta.

– Közelítenek hát! ők maguk jönnek, a kikre vártam! Szivesen lesznek látva!

Az ősz nevezetes nagy ködökkel kezdődött. A tengeren hajózóknak a legveszedelmesebb réme. A ködökön a világító tornyok fénye nem süt keresztül. Csak a harangszó ád jelt a hajósnak.

Egy ilyen ködülte éjszakán Feodor kapitány «készülőre» harangoztatott. Ma sátoros ünnep lesz. Hadihajók kóborolnak a tengeren. Egy ilyenre volna még szüksége a sziklaörvénynek. Apróbb ágyunaszád van ott már elég, lakóhelye a hydrának és a nautilusnak, még egy három árboczos kellene belé!

A halálharang kondulásaira a tenger magaslatáról ismerős hang kezd felelgetni. A hajóstülök tutulása az, mely a ködben mérföldekre elhallik.

Közelítenek!

El vannak ámítva: azt hiszik, kikötőbe futnak be. Reggelre otthon lesznek.

– Nincs Isten, a ki megszabadítsa őket!

De hát ha mégis van?

Mikor a hajó, a közelgő tülökszóból itélve, már alig lehetett fél tengerész-mérföldnyire a dagői toronytól, akkor egyszerre felszállt a köd, s a felkelő nap sugarai közül egy hadigálya alakja tünt elő.

Az ott rögtön horgonyt vetett. A köd felszakadtával a tengerészek észrevették a veszélyt s nem rohantak bele.

És ezzel egyuttal el volt árulva a dagői torony titka.

Ágyulövésnyi távolban állt meg előtte a gálya. Orosz hajó volt.

Az rögtön felvonta a lobogóját, mire a torony ura is felhuzatta az űdvözlő zászlót a toronyból felnyuló árbocz hegyére.

Erre a gályáról lebocsáták a naszádot, s beleszállt a hajóról a commodor, egy fiatal zászlótartó és huszonnégy tengerész fegyveresen.

A torony tengerfelőli bejáratának tartottak, a mit a távcső felfedezett előttük, a gyakorlott hajós nép át tudott hatolni szerencsésen a sziklákon és zátonyokon; a tenger szokatlanul csendes volt ezuttal.

A megérkező hajósokat a kapuban egy vén, görbehátú castellan fogadta, a ki még azonfölül süket is volt.

A commodornak ugyan kiabálni kellett a fülébe, míg meghallotta a kérdését s akkor meg olyan feleletet adott neki rá, hogy abból a commodor nem értett semmit; plattdeutschot beszélt, másra nem volt rábirható. Jelekkel is mutogatta azonban, hogy ő az egyetlen házi cseléd, ha beszélni akarnak az urak, menjenek fel vele az urához.

A commodor a partra szállítá az embereit s követte a vén szolgát fel a toronyba. Utközben minden ajtóhoz két fegyverest állított, mire a gloriettre felért, csak a fiatal zászlótartó, s az őrmester maradtak vele. Az is elég volt. A házi úr egyedül volt a glorietteben, és körüle semmi egyéb, mint a természettudomány fegyverei.

A commodor francziául üdvözlé őt.

– Ön e torony ura?

– Ez idő szerint én vagyok.

– Mi czélra építette ön ezt ide?

Feodor végignézte a kérdezőt.

– Szabad előbb megtudnom, hogy mi jogosítja önt fel a kérdezősködésre?

– Ön látja az egyenruhámról, hogy az orosz czár ő felsége sorhajóhadában commodor vagyok. Ez a háromfödeles itt a horgonyon az én hajóm: a «Szent Tamás.» Az utóbbi években tömérdek hajó elveszett a keleti tengeren, a legrejtélyesebb körülmények között. Ezért parancsom van minden felötlő tanyát felkutatni a partokon. A nevem gróf Ungern Zeno.

Nagyon hozzá kellett szoktatva lenni Feodor arczának a halottak nyugalmához, hogy erre a névre valamennyi rossz indulat végig nem vonaglott rajta, s azok között a legrosszabb: az öröm.

A két testvér gyermekkora óta nem látta egymást. Zeno csak a bátyja távollétében járt annak a házához, Feodor pedig soha sem taposta az udvar parquettjeit. Vénebbnek is látszott, mint a milyen volt. Nem ismerhetett rá az öcscse.

Feodor meghajtá magát udvariasan a látogató előtt.

– Nagyon örvendek a szerencsének. Én pedig báró Helmford vagyok.

– Svéd?

– Az őseim lehettek azok. Frieslandból jöttem ide.

– Mit csinál ön itt?

– A természetbuvárlatnak élek. S még valami egyéb okom is van itt lenni, a mit nem fogok elhallgatni.

– S miért nem mondja el azonnal?

– Mert egy gyermek is meghallaná.

A fiatal zászlótartóra czélzott.

– Ő az én fiam, Pál, szólt a commodor apai büszkeséggel. Zászlótartó ő felsége sorhajóján. Ő már ágyuszót és csatazajt is hallott.

– Nem kétlem. Pedig még nem több, mint tizenhárom éves.

– Épen annyi.

– Nekem is van egy fiam, a ki már tizenhat éves. De azért egy dolgot még nem volt szabad neki hallani: asszonyok történetét.

– Igaza van önnek. Ha erről van szó, én sem kérdezősködöm tovább.

– Ha kivánja commodor úr, én megmutogatom önnek az épület minden lakosztályát. Tessék velem jönni.

Feodor előre ment. Kőlépcsők vezettek le egyik emeletből a másikba. Az apró szobákra felosztott emeletek könnyen abba a tévedésbe hozhatták a látogatót, hogy a torony egész belsejét bejárta: pedig annak csak a két harmadát ismerte meg; egy fal elrekeszté az üreg egy részét a pinczétől a tizenkettedik emeletig. Itt volt elrejtve minden rablott kincs, fegyver, lőpor, ágyuk, innen volt bejárás a sziklába vágott kasamátákhoz, a hol az élelmiszerek voltak felhalmozva, és a templomhoz, a hol a fegyveres martalóczok vártak a jeladásra, a mikor egy csapóajtón keresztül a torony másik részébe átrohanjanak.

Abban a megmutatott lakosztályban nem volt más látható, mint egy helyen természetrajzi gyűjtemények, kagylók, korallok; más helyen könyvtárak, remek kötésű foliánsokkal; szobor-töredékek, régiségek, a mikkel egy világtól elvonult tudós szokta magát körülvenni. Egy délre nyiló ablakából kitekintve a toronynak, a látogató egy kis kertet látott maga előtt, a miben akkor nyiltak legjobban a késő őszi asterek és chrysanthemumok.

– Ah, ez a kert elárulja, hogy nő lakik e toronyban.

– Sajnálom, hogy oda nem vezethetem el önt, Ungern gróf; ön érteni fogja azt. Egy nő szobáján keresztül kellene mennünk.

– Önnek neje?

– Nehéz rá felelni. Az és még sem az.

– Ah! rejtegetett viszony.

– Hanem azért ne maradjon ön előtt semmi gyanus rejtély, gróf úr. A hová a férfivendégnek nem szabad belépni, szabad a gyermekvendégnek.

Azzal benyitott az ajtón s átkiáltott a másik szobába.

– Sándor!

A megszólításra előlépett a délczeg napbarnította ifjú, kinek arczán az ifjukor elpiruló zavara látszott, a mint idegeneket pillanta meg.

Feodor odatolta őt a másik ifjuhoz.

– Nézd, ez urfi itt gróf Ungern Pál, zászlótartó. Fogd karon, mutasd be őt az anyádnak. Aztán legyetek jó barátok.

Sándor nagyot bámult sötét szemeivel először az atyjára, azután az idegen ifjura. Majd szótlanul odanyujtá kezét Pálnak s megrázta azt bajtársi szivességgel, s aztán odavonta őt magához és megcsókolta, s vállát átölelve vitte be – az anyjához.

Ez az őszinte, elbámuló, örömében elpiruló gyermekarcz végkép lefegyverzé a commodor gyanuját. Elhitte, hogy a torony falai csak egy szerelmi tragœdia titkait rejtegetik. Valakinek oka van a világtól elzárkózni egy nővel, a kinek az arczát nem szabad meglátni, csak olyan ifjunak, a ki nem vénebb, mint ez a torony maga.

Pedig megláthatta azt akárki, csak Zenonak nem volt szabad Masinkát megpillantani. Hisz az rögtön ráismert volna a dajkára, a kit bátyja házánál annyiszor látott, talán néhányszor meg is csipkedte az arczát. S a nőarcz nem változik el oly nagyon az idővel. Erről egyszerre kitalálta volna Zeno, hogy hol jár?

Abban a kertre néző szobában volt az étkezéshez felterítve az asztal. Óriási sajt, pompás sonka, s egy hordócskában csapra ütött ser.

– Maradjunk mingyárt itt, sokkal okosabb lesz, szólt a háziur, az őrmester majd sorba vizsgálja a még hátralevő kamarákat, a mik nem sok érdekeset mutatnak, öreg háznagyom majd felnyitogat előtte mindent. S aztán ha visszatér az őrmester, elmondja, hogy miket fedezett fel.

A commodor nevetett. Nevetése csak visszhang volt két gyermekhangra, a mi alulról hangzott fel. A mint az ablakon letekinte: a két suhanczot látta már játszani a kertben. Min kezdhetné a játékot két ilyen ficzkó egyébbel, mikor elkezdi a pajtáskodást, mint azon, hogy melyik tudja a másiknak a karját behajtani. Egy csengő női hang egy másik ablakból óvja őket, hogy ki ne törjék egymásnak a kezét. És nem pöröl rájuk azért, hogy a tréfás verseny közben mind beletaposnak a virágágyaiba.

Nagyon jó emberek laknak itten!