XI.

A két testvér odafenn volt a gloriettben.

Zeno megkötözve a karszékben s odahelyezve az egyik nyilt ablak elé, mely a tengerre nézett, Feodor pedig a nagy látcsöve előtt ült s azon keresztül vizsgálta a horgonyon lengő hadihajót. Koronkint megszólalt és elmondá, hogy mi történik a hajó födelén, mit lát az ablakokban?

«A legénység dobszóra összegyül, éjszakára imádkoznak. Nagy bolondok.»

«Az őröket kiállítják, a zászlót levonják az árboczról.»

«A kapitány bemegy a kajütjébe s künn hagyja a hadnagyát a középfödélen. A hadnagy körülnéz, mindent rendben lát, lefekszik.»

«Az árboczkosárból leszállt az őrt álló matróz s az ágyumellvédhez búvik. Bizonyosan megfázott. Senki se veszi észre.»

«A hajóablakok egyenkint elsötétülnek, csak egy világít még: a kapitányé. Az is kialudt. Nyugosznak már mind az Urban! Jó éjszakát!»

– No testvér, most már következik a te látványod. Vitézeim már ott ülnek a dereglyében és a csónakaikon. Egy harangkondulás lesz a jel, hogy «minden rendben van!»

Azzal magára hagyta Zenót a glorietteben.

A megkötözött férfi valahogy az egyik lábát ki tudta feszíteni kötelékeiből annyira, hogy az a földre leért. Azzal addig csúsztatta magát a karszékkel együtt az ablak párkányzatáig, mely a padlóig ért, míg egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel fel tudta billenteni a széket, a melyen ült, előre, a mélységbe alá. Ennek számára több látvány a földön nem volt.

Feodor lelépdelt az étkezőig, a hol a harangkötéllel meg szokta húzni a harangot, mely a hosszában kétfelé osztott toronynak abban a másik rekeszében volt. Megdöbbenve látta, hogy az a zsinór le van vágva.

Rémülten rohant át a mellékszobába, a hol Masinka hált: az ágy üres volt. Futott a benyilóba: a két gyermek fekhelye is üres volt. A nyitott ablak s a szélben lóbálózó kötél megmondá neki, hogy hová lettek?

Jókor volt már felordítani dühkiáltásaival a kisértetlakot! Szurkálhatta már tőrével keresztül-kasul azt a fekvőhelyet, a honnan áldozata eltünt! üthette már a szive táját öklével, a miért egy érzésnek helyt engedett! Ez lett a veszedelme.

Éktelen dühében felrohant a gloriettbe, hogy minden meghiusult boszuját a megmaradt áldozat vérével csillapítsa le. Az is eltünt: nem találta ott. Lenézett, hová repülhetett el?

A nevét kiáltotta vak dühében.

Semmi hang nem felelt. A hullámok beszéltek a szikláknak valamit.

S a mint a hajóra tekintett, végig futott testén a borzadály, annak minden ablaka ki volt világítva, a hajósok a mellvédeknél sorakoztak.

– El vagyok árulva! fuldoklá kétségbeestében s megtagadta az ördögöt! Az sincs! Semmi sincs!